4 helyzet, amikor nem akartam hallássérült lenni

Ősz lett. És ezt idén nem csak abból vettem észre, hogy aranyfények hullottak le a kis bolygónkra, és hogy az avar felgyűlik a lábaimnál, hanem abból, hogy este fél hatkor már olyan szürkület van, hogy szabad ég alatt, fényforrás nélkül nem tudok szájról olvasni. Ez pedig néha kellemetlen helyzeteket is szülhet.

Lupinnal elkezdtük augusztusban újra a kutyasulit,  alapfok után a középfokot gyűrjük most. Ez azt jelenti, hogy minden hétvégén, szombaton és vasárnap este hattól hétig tanulunk, ügyesedünk. A tanfolyamot mindig kint tartják egy elkerített füves részen, éjszakai világítás pedig nem nagyon van. Pár hétig ezzel nem is volt gond, de úgy három hete az óra közepén már olyan sötét lett, hogy nem tudtam, merre vagyok arccal előre.

Olyan fura volt. Hunyorogtam, koncentráltam, hogy mit mond a tréner, de nem tudtam, mit is kell csinálnunk pontosan. Elég kiszolgáltatott érzés volt, olyan, amit már viszonylag régen tapasztaltam meg.

Nem is annyira a kiszolgáltatottság volt a legerősebb érzés. Először szinte észre sem vettem, hogy egyre jobban sötétedik, és hogy egyre nehezebben teszem a dolgom, mert arra koncentráltam, hogy megcsináljam, és kicsit még értetlenkedtem is magamon, hogy miért megy ez most ennyire nehezen.

Ez amúgy nem újkeletű dolog. Amikor szájról olvasok, akkor annyira figyelek a kommunikációra, hogy minden más a figyelmemen kívül marad: nem tudom például, hogy milyen útvonalon mentünk.

Csak amikor a férjem mellém állt, hogy segítsen, akkor jöttem rá, hogy valószűnűleg nagyon szenvedek már, annyira, hogy az látszik is. Az is volt hozzá az első kérdésem, hogy mit kell most csinálni? Mellettem is maradt az óra végéig, és segített, tolmácsolt, ha kellett. Ez a támogatás nagyon jól esett.

4 helyzet, amikor nem akartam hallássérült lenni

Forrás: Puha Andrea

Ez az élmény elő is hívott bennem néhány emléket, és úgy döntöttem, hogy bár alapvetően optimista hangvételű cikkeket írok, mert én is így gondolkodom a saját hallássérülésemről, fontos arról is beszélni, ami néha nehéz, amikor esetleg arra gondolsz, hogy na, most nem akarnál hallássérült lenni.

Szerintem semmi baj nincs azzal, ha néha ezt érzed. Nem lehet minden nap szuper és jó.

Mint ahogy amikor anyává válsz, nincs semmi baj azzal, ha néha azt érzed, hogy leraknád az anyuka-munkaruhád egy délutánra, hogy a hátad mögött hagyd az egészet. Attól még nem vagy rossz anya, hogy néha úgy érzed, ez sok.

Akkor ott a kutyatanfolyamon nem akartam hallássérült lenni, mert zavart, hogy nem tudtam tenni a dolgom úgy, mint világosban. Nagyon éles volt a kontraszt a számomra, hogy hogyan váltam egy órán belül teljesen tehetetlenné. Zavart, hogy butának tűnhettem miatta, és hogy akadályozom a többieket az esetlenségemmel, és az is, hogy valamilyen szempontból Lupint is cserben hagyom.

Persze, az óra végével magam mögött hagytam ezt is. Nem marcangolt napokig a dolog, nem rágódtam rajta. Átgondoltam, feldolgoztam még aznap este, és haladt tovább az élet. De azért ilyen pillanatok adódnak, amikor azt érzem, ezt a pár percet én most kihagynám. Hoztam most néhány példát erre is.

Gyakornoki meghallgatás

Annak idején, amikor gyakornokoskodtam több szerkesztőségben,  volt egy szerkesztőség, ahol az első elbeszélgetés nem volt túl kellemes élmény. Nagyon lelkes voltam, alig vártam, hogy elkezdődjön az első gyakornoki napom, de nem indult túl jól. A főszerkesztő szájáról ugyanis nem tudtam szájról olvasni, és az a pár perc, míg lefixáltuk a gyakornoki időszakom részleteit, nem volt kellemes.

Leizzadtam, próbáltam helytállni, de éreztem, hogy itt ezen a helyen nem a valódi képességeim által leszek megítélve.

Így is lett. És nem esett jól, hogy a szakmai képességeimet nem tudom megmutatni a hallássérülésem miatt, vagyis azért, mert olyan helyzetbe kerültem, hogy nem kaptam meg egy minimális kommunikációs segítséget. Nyilván én is fiatal és tapasztalatlan voltam még akkor ahhoz, hogy a helyzetet kezeljem, de az a pár hónap nem volt életem legjobb időszaka, és sok frusztráltság gyűlt fel bennem.

Néha szerettem volna csak egy napig hallani, hogy helyretegyem mindenkiben a rólam alkotott képet.

Nem szoktam felidézni ezeket a pillanatokat, és rágódni rajta, mert rossz tapasztalattal mindenki gyarapodik. Az én életemhez hozzátartozik, hogy a hallásom miatt kerülhetek ilyen helyzetekbe, más meg például a személyisége miatt vagy a munkamorálja miatt, vagy azért, mert szimplán nem kedvelik őt az új helyen.

Kapucsengő-probléma

Egy másik gyakornoki állásinterjún – akol egyébként klassz hónapokat töltöttem – már jóval idő előtt odaértem a helyszínre, ám a kapucsengő miatt mégis késtem 10 percet. Egy eldugott utcában volt a bejárat, és beletelt pár percbe, mire találtam embert, aki hajlandó segíteni, hogy bejussak a kapun, beszéljen helyettem a hangszóróba, és benyomja a jelzőhang után az ajtót.

Nagyon megértőek voltak az állásinterjún, amikor elmagyaráztam a helyzetem, de én akkor nagyon kínosnak éltem meg ezt, és kihagytam volna ezt a pillanatot.

Hiszen megint úgy éreztem, nem a valódi képességeimet, hozzáállásomat tudtam elsőre megmutatni.

4 helyzet, amikor nem akartam hallássérült lenni

Forrás: Unsplash

Amikor érzed, hogy rólad beszélnek, de nem vagy benne biztos

Biztos megvan az érzés. Ugye, mivel nem hallom feltétlenül, hogy körülöttem miről beszélnek, van olyan környezet, aki ezt simán kihasználja, és beszélnek akár rólad is. Velem volt már ilyen, még tinédzser koromban, azóta ez nem jellemző. De a lényeg, hogy ilyenkor ugyan nem hallottam, mit beszélnek, de éreztem, hogy rólam van szó.

És ez patthelyzet. Ha felnézel, elhallgatnak. Közben érzed, hogy kibeszélnek, ugyanakkor nem mersz felszólalni és megvédeni magad, mert bizonytalan vagy, hogy biztosan jól érzed-e a zsigereidben, hogy mi történik, még ha általában jók is a megérzéseid.

Na, ezekben a pillanatokban elfogadtam volna pár perces hallást, hogy biztos legyek a dolgomban.

Ez csak néhány példa a sok közül, de említhetném azt is, amikor a biztonsági őr gyanúsan méreget, mert nem hallom meg, hogy becsipogott valami a boltban. Vagy amikor valaki üvölteni kezd velem, mert nem reagálok azonnal. Vagy amikor ezredszer magyarázom el valakinek, hogy miért úgy csinálok valamit, a hallásom miatt, ahogy, és már belefáradtam.

De ezek villanásnyi nehézségek és érzések, amik tovaillannak. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném magamat hallássérültként, vagy hogy utálnék az lenni.

Egyszerűen csak vannak ilyen pillanatok, és néha elég. Néha egyáltalán nem zavar, néha kicsit igen. Máskor fel se veszem, olykor szórakoztat. Függ attól, hogy jobb lábbal keltem-e aznap, vagy ballal. Attól is, hogy ittam-e kávét aznap.

Mindez egyszerűen csak én vagyok.

4 helyzet, amikor nem akartam hallássérült lenni

Forrás: Unsplash

Neked is van ilyen élményed? Meséld el!

Van egy zárt csoportunk Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Egyre több hallássérült fiatal felnőttel találkozom, akik még csak most kezdtek el foglalkozni azzal, hogy a hallássérülés mit is jelent számukra. Vagy hogy vannak-e hozzájuk hasonlóak. Van, akiknél a hallássérülés felvállalása, a hallókészülék megmutatása is ekkor kerül előtérbe. Számukra jelenthetnek megoldást a hallássérült fiataloknak szóló táborok, ahol ezekre a kérdésekre választ találhatnak. 

A nagyothalló fiatalok, azaz azok, akik halló családba születtek, majd integrációban tanultak és dolgoznak, általában nem rendelkeznek sorstárs közösséggel. Ez érthető: hallók között szocializálódnak, hiszen velük barátkoznak, beszélgetnek, tanulnak. Így voltam ezzel én is, sokáig erősen élt bennem az a gondolat, hogy:

Vagyok én, meg a hallók.

Amíg Pestre nem költöztem, addig nem találkoztam olyan nagyothallóval, amilyen én is vagyok. Siketekkel igen, de idővel felismertem, hogy bár nagyon hasonlóak a problémáink és a hallásállapotunk, az életvitelünkből és a szocializációnkból fakadóan bizonyos dolgokról másképpen gondolkodunk. Ami egyáltalán nem baj, nagyon szeretem a siket közösséget is, de akkor éreztem igazán, hogy hazatértem, amikor megismertem a nagyothalló barátnőmet. Az első pár beszélgetésünk során többévnyi hallássérüléssel kapcsolatos dilemmát oldottunk fel, élményt osztottunk meg, nem beszélve a belsős poénokról, és ez elég jó érzés.

Nem, nem arról van szó, hogy mindig a hallássérülésről beszélünk. De jó érzés, hogy ebből a szempontból különösebb magyarázkodás nélkül is megértjük egymást.

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

Mégis, nehéz bevonzani a fiatalokat egy nekik szervezett táborra. Az okok egyébként érthetőek:

Jól helytállnak a halló közösségben, nekik ez a normális.

Általában csak akkor értik meg, hogy közösségez tartozni jó, ha megtapasztalják.

Ez utóbbit a Hali-tali táborban látom, amit idén már másodszor hoztunk tető alá a Balatonon. Az új arcok az első napon még kicsit bizonytalanok, de a végén szinte mindig elhangzik tőlük, hogy:

Bárcsak maradhatnánk tovább!

Ennek egyébként tényleg csak az a titka, hogy jó a csapat. Imádnak együtt lenni. Odafigyelnek egymásra. És ezt én is tapasztalom: rám is figyelnek, én is sokat kapok mindig a táborok alatt, szervezőként is. Ha eddig esetleg tétováztál, vagy nem teljesen érted, miért olyan jó halitalisnak lenni, akkor most pár pontban megpróbálom összeszedni, mit is jelent ide tartozni, mi az, amit a hallássérült tábor alatt szinte mindenki megtapasztal.

#1 Pillekönnyű kommunikáció

Nem véletlenül az a tábor mottója, hogy:

Itt senki sem mondja, hogy semmi!

Mert míg a hallók hajlamosak a sokadik visszakérdezésre ezt válaszolni, a táborban ilyen biztos, hogy nem lesz. Már az első napok alatt mindenki figyel rád. Arra, hogy feléd nézzen, hogy elismételje, ha valamit nem értesz. Ha becsatlakozol egy beszélgetésbe, összegzik, miről volt szó addig. Nincs több vergődés, a kommunikáció egyszerűen csak könnyebben megy.

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

#2 Toleránsabb leszel

Persze, tőled is szükség lesz erre az odafigyelésre, és ez az első napokban lehet, hogy furcsa lesz. Beletelik egy kis időbe, míg rájössz, hogy hogyan kell hallássérültekkel beszélned. Hogy neked is feléjük kell fordulnod, ismételned kell, össze kell foglalnod másoknak, miről volt szó. Egy idő után ez teljesen természetes lesz, és jó érzéssel tölt el, mert ez az odafigyelés kétirányú: oda-vissza működik.

#3 Jobban megérted a halló környezetedet

Ez azért is érdekes élmény, mert így rálátsz arra, hogy veled milyen a halló környezetednek beszélgetni. Amit te látsz a táborozókon beszélgetés közben, az olyan, mintha magadat is látnád. Nekem addig is volt elképzelésem, hogy mennyi türelmet és odafigyelést igényel a halló férjemtől a velem való együttélés, de sokkal hálásabb vagyok neki azóta, hogy ezt élesben is megtapasztaltam, hogy milyen, és igyekszem jobban segíteni őt, könnyebbé tenni a kommunikációt, ahogy csak lehet.

#4 Halló ismerősöd is közösségre talál

A táborba jöhetnek hallók is: testvérek, barátok, férjek, párok. Azért támogatjuk ezt, mert egyrészt így benneteket is jobban megismernek, másrészt pedig hiszek aban, hogy úgy tud épülni a híd a hallók és a nagyothallók között, ha halló nagyköveteink is vannak a világban. Nem mellékes az sem, hogy nekik is jól esik egy sorstárs közösség, hiszen ők is egy olyan szerepkört élnek meg, amit nem tudnak mindenkivel átbeszélni – itt viszont igen.

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

#5 Közösséget kapsz

Igazit. Összetartót. Olyat, amelyiknek tagjaira számíthatsz. Évközben is vannak találkozók, így bármikor becsatlakozhatsz hozzájuk, amikor ráérsz, vagy elakadsz, vagy szimplán csak jól éreznéd magad!

#6 Objektív nézőpontot kapsz

Tudom, nehéz néha eligazodni a hallássérültek világában, érhetnek meglepetések, markáns megjegyzések, amivel nem tudsz mihez kezdeni, vagy rossz érzést keltenek benned:

csak a cochleáris implantátum jó,

csak a hallókészülék jó,

csak a jelnyelv a járható út.

Ez csak néhány, de ebben a cikkben is hoztam pár kellemetlennek tűnő témát. Mi azonban törekszünk az objektivitásra, és az információk teljes átadására. Egy témát több oldalról is átvilágítunk, és egyedül csak rajtad múlik, miként gondolkodsz az egyes témákról. Itt senki sem akar meggyőzni semmiről, mindenki tiszteletben tartja, amit gondolsz, cserébe azonban tőled is ezt várjuk el.

#7 Minden információt megkapsz a hallássérüléseddel kapcsolatban

Az előadások egy része ezekkel a témákkal foglalkozik: oktatás, pályaválasztás, párkapcsolat, identitás, tudatos hallókészülék választás, hallókészülékek beállítása, jogok, kedvezmények, felmentések, önismeret. És akkor még nem is soroltam fel mindent. Ezek az előadások, és a többiekkel való beszélgetés segítenek abban, hogy minél jobban megismerd önmagad, a hallássérüléseddel való viszonyodat, és azt, hogyan érvényesítheted az érdekeidet nehezebb helyzetekben. Nekem sok információ nem volt a birtokomban, amikről most már tudom, hogy jobb lett volna, ha az adott helyzetben tudtam volna – ettől az érzéstől szeretnélek megvédeni téged.

#8 Nem, itt nem CSAK a hallássérülés a téma

Persze, muszáj a fenti témákkal is foglalkozni, hiszen mindenki máshol tart az önismeretben, és mindenkinek más és más információk vannak a birtokában. Azonban a tábort átlengi a szabadegyetemi jelleg is: azaz bőven foglalkozunk hétköznapi, fiatal felnőtteket érintő előadásokkal is.

Például:

  • egyéni vállalkozás,
  • felkészülés állásinterjúra,
  • énmárka építés,
  • pályaválasztás,
  • önismeret.

Nemcsak a táborban, hanem két tábor között, évközben is tartunk előadásokat, találkozókat, így biztosan találsz olyan témát, ami téged is érint vagy érdekel.

Érdemes eljönni és esélyt adni egy ilyen tábornak. A hét végefelé, a leggyakrabb reakció még, amivel találkozom, az az, hogy mindenki fizikailag kimerülten kóvályog, hiszen későn fekszenek le aludni. Hogy miért? Ahogy az egyik táborozó mondta:

Annyira fáradt vagyok, de sajnálom az időt, hogy lefeküdjek aludni. Aludni otthon is tudok, de ez a tábor csak most, ezen az egy héten van.

Hát ennyi a lényeg, azt hiszem.

Van egy zárt csoportunk, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Itt tudsz csatlakozni: Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi! 

Várunk nagyon!

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

“Vannak hangok, amik idegesítenek.” – ilyen hatással van rám az új hallókészülék

Lassan három éve nyűvöm már a hétköznapokban a legújabb hallókészülékem. Nagy váltás volt az életemben, hiszen a régit beállítások nélkül kaptam, hallásgondozás nélkül. Ehhez képest a mostanit profi ellátás és odafigyelés követte, és ugyan az első egy évben durván pozitív változásokat tapasztaltam meg, azt nem gondoltam, hogy a harmadik év is tartogat meglepetéseket. Azt hiszem, esetemben igaz a mondás: “A türelem rózsát terem.”

Azt azért fontosnak tartom elmondani, hogy nálam azért is olyan nagy a változás, mert régen csak az egyik oldalamra hordtam hallókészüléket, míg most már mindkettőre. Még gyerekkoromban annyira rosszul kalibrálták a hallókészülékeimet, hogy nyűgössé tett, hogy nagyon másképp hallom a világot az egyik és a másik fülemmel, így az egyiket (amelyikkel kevésbé hallottam) letettem. Az sem motivált a kétoldali hallókészülék viselésre, hogy folyamatosan gyulladásban volt a fülem, ami viszont egy hallókészülékkel elmúlt.

Érthető, hogy ezután drasztikusabb változást éltem meg, amikor az audiológusom rábeszélt, hogy hordjam mindkét fülemben az újat.

Emlékszem, hogy  nagyon furcsa volt a több mint egy évtizedig alvó fülemen hangot érzékelni. Borzasztóan hangosnak, fülsértőnek éreztem mindent, és fokozatosan emeltük a hangerőt, hogy hozzászokjak. Ekkor értettem meg, tényleg milyen lassú, összetett, és finoman alakuló folyamat tud lenni a hallás megtapasztalása.

Hogy meg kell tanulni együtt élni az új hangokat tartalmazó világgal. Megérteni azt.

És még három év múlva is van új a nap alatt, amikor már azt hinnéd, nem lep meg semmi. Nem csak azt volt furcsa megélni, hogy a régi hangok közül néhány megváltozott. Nem csak azt, hogy néhány hang, amiről azt hittem nem létezik, kiderült, hogy mégis. Nagyon furcsa volt megtapasztalni azt is, hogy az új hangok milyen hatással vannak a viselkedésemre.

A minap leültem, és azon gondolkodtam, hogy mi minden változás történt az életemben, a hétköznapokban, amit a hallókészülékem okozott. Van jónéhány.

Dúdolok és kornyikálok

Ez egy nagyon idegesítő dolog, és szörnyen szeretnék leszokni róla,

de azt a döbbenetes felfedezést kellett tennem, hogy a hangok függővé tesznek.

Ha egyedül vagyok, akkor annyi hangot adok ki, amennyi csak belefér. Dúdolok a kutyámnak, énekelek, vagy refréneket ismételgetek, de simán megpróbálkozom azzal, hogy nyelvcsattogással leutánozzak egy dallamot. Nyilván nem sikerül, és nyilván hamis, de elég, ha nekem tetszik.

Forrás: Unsplash

Észrevétlenül csúsztam bele ebbe a függőségbe, először csak pislogtam, hogy miért csinálom ezt, de ha végiggondolom, logikus: 30 évig nem hallottam ezeket, persze, hogy rákattantam. Majd ráunok. (Remélem.)

Új hangok

Megnőtt az új hangok száma a hétköznapokban. Ha szigorúan statisztikailag akarom ezt megközelíteni. De érzelmileg elég nehéz nem tudomást venni róla, mert sokszor tényleg sokkoló és csodálatos megélni, amikor a hangot, amiről tudtad ugyan, hogy létezik, de még sosem hallottad, megtapasztalod.

Ilyen volt például, amikor az Őrségben túrázva a nagy csendben, extrém hangerősítssel hallottam életemben először a kakukkolást. Vagy amikor kutyasétáltatás során hallottam, hogy több ezer tücsök húzza a nótát. Vagy amikor rá kellett jönnöm, hogy a kutyával nem csak az ő cukisága, puha bundája érkezett meg közénk, hanem a hangjai is. És nem az ugatásra gondolok, hanem arra, hogy hangja van annak, ha fújtat. Vagy annak, hogy lefetyeli a vizet. Vagy nyalogat.

A pukit nem hallom – mielőtt megkérdeznétek.

De ez talán jobb is. (haha)

Jobban támaszkodom a hallásomra

Ha nekem valaki azt mondja, hogy lesz idő, mikor kenyeret kenek, és közben nem tartom a szemem sarkát a kutyámon, akkor körberöhögöm. Ismeritek az érzést, tudod, amikor valamire nagyon kell figyelned, mert élet-halál kérdése – például üzenetet vársz, egy jelzést, vagy a gyerekedre/kutyádra figyelsz, hogy életben maradjon, vagy éppen a környezeted maradjon ép -, de közben nagyon szeretnél végre mondjuk enni, vagy bármi mást. Ugye a hallásodra nem annyira tudsz hagyatkozni, csak a szemedre, így vagy úgy kened meg a kenyered, hogy nem nézel oda, vagy másodpercenként lesel ide-oda.

Na, ez most pár fokkal nekem könnyebben megy.

Már ismerem annyira a kutyám hangjait, hogy tudom, mikor van baj, és anélkül meg tudom kenni a kenyeret, hogy az asztalon ne kenjem szét a tömlős sajt felét.

Forrás: Unsplash

Vannak hangok, amik idegesítenek

De annyira, hogy ha nem szűnik meg a zaj azonnal, felcsattanok. Ilyen a tuctuc zenék némelyike. Vagy amikor a zacskót végtelen ideig zörgetik. Vannak zajok, amik simán csak elfárasztanak: túl sok zene, túl sok zaj a felújítás során, vagy a közlekedés hangja. Ilyenkor egyszerűen csak kikapcsolom magam, míg nem töltődöm fel kicsit, vagy extrém halkra állítom a hallókészülékem. Néhanapján pedig csendnapot tartok, amikor be se rakom őket a fülembe.

Elérhetőbb lett az angol nyelv

Végre nem kell átugornom a nyelvtanulós appokban azokat a részeket, amikor angolul olvasnak fel valamit, ami alapján a feladatot el kell végeznem. Például, amikor egy angol mondatot kell összekattintanom a szétdarabolt mondatrészek sorba helyezésével, amihez az egész mondat felolvasása ad segítséget. Úgy, hogy el tudom olvasni a szavakat, könnyebb kilogikáznom, mit is hallok tulajdonképpen. Nem azt mondom, hogy simán megy, de a régi hallásképességeimhez viszonyítva ez egy nagy lépés. Jobb annál, mint hogy az esélytelenek nyugalmával átugrom ezt a feladatot. Én a Duolingo-t használom nyelvtanulásra. Tökéletes gyorstalpaló, ha napi 15-20 perced van tanulni angolul.

Nem tűnik ez olyan sok dolognak egy-másfél év alatt, ugye? Ráadásul ezek lassan beérő folyamatok, amik hirtelen, váratlan helyzetekben tudatosulnak, hogy jé, most már ezt is tudom, értem, hallom. Erre is képes vagyok. És nem, ettől nem leszek halló. Nem leszek sokkal-sokkal jobb képességű. De ezek a nünansznyi dolgok igenis sokat hozzátesznek a mindennapokhoz. Különlegesebbé teszik azokat.

Mert minden egyes ilyen kitekintés a hangélményekkel olyan, mintha nagyobbá tágulna az univerzum. Mondjuk még egy univerzumnyit.

Forrás: Unsplash

Mi mindent tanultam a halló – hallássérült barátságaimból?

Így utólag visszatekintve azt hiszem, elmondhatom, hogy izgalmas, tartalmas és jó barátságaim vannak. Többet tanulok belőlük magamról, mint bármi másból, és szeretek visszaemlékezni azokra is, amelyek megszakadtak. Mert megtapasztaltam bennük a teljes elfogadást, bennük találtam rá igazán önmagamra, de azt is tükörként mutatták, ha valamit rosszul csináltam.

Érintettem már ebben és ebben a cikkben, hogy az integrációban felnövő hallássérültek identitás alakulására és önismeretére jellemző, hogy általános iskolában még nincsenek tisztában annyira a hallássérülésükkel, sokan élik meg a kiközösítést ebben az időszakban, és nehezen megy a beilleszkedés.

A középiskola semlegesebb terep, ahol már választ találnak a saját kérdéseikre, és elkezdik kialakítani a saját érdeklődési körüknek megfelelő közeget, és megtalálni azokat a barátokat iskolán belül és kívül, akikkel önmaguk tudnak lenni. Ez az egyetemen válik igazán felszabadítóvá, amikor nem tartoznak már szoros értelemben véve egy olyan zárt klikkhez, csoporthoz, mint az osztályé.

Ködös emlékek

Oviból nem emlékszem majdnem semmire. Csak arra, hogy már akkor is a könyvekkel foglalkoztam, mert a könyvektől többet kaptam, mint a környezetemtől az oviban. Az általános iskolában kiigazodni a tanáraimon és az osztálytársaimon is kész horror volt.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Csak mentem mások után. Teljesítettem a tanárok kéréseit, az osztálytársaim közé pedig próbáltam becsatlakozni, amikor tudtam. Csak sokszor nem sikerült, vagy rosszul.

Ha nem érted és hallod jól a környezetedet, akkor sokmindent félreértelmezel és rosszul döntesz vagy cselekszel. A felnőttek ezt megértik, a gyerekek viszont még nem.

A kiközösítést ugyan nem úsztam meg, de azért mindig volt egy- egy osztálytárs, akivel gyakran töltöttem együtt az időt, és szoros barátság alakult ki közöttünk.

A tapasztalás: engem kedvelnek

Általában azokkal barátkoztam, akik nyitottak felém, és éreztem, hogy elfogadnak. Többnyire azok a gyerekek voltak ezek, akik szintén nem voltak az osztály nagymenői valamilyen okból. Visszahúzódóak voltak, nem voltak hangadó karakterek, vagy volt valamilyen jellemzőjük, ami miatt a társadalom hátrányosan tekintett rájuk.

Szerettem velük lenni. Úgy éreztem, tartozom valahová, és megtapasztaltam, milyen az, amikor elfogadnak, odafigyelnek rám, és tudtam önazonosan viselkedni. Láttam azt is, hogy ők mitől váltak olyan kívülállóvá, mint én. Megértettem, hogy nem csak attól lehet valaki kirekesztett, hogy hallássérült, számtalan más dolog miatt is kirekesztik az embert. Viszont nem értettem, miért váltak attól kívülállóvá, amiért kiközösítették őket. Én ezeket az okokat sosem tekintettem “kevesebb dolognak”, vagy “nem menőnek”. Én menőnek láttam őket.

Ez a megtapasztalás megalapozta az alapvető értékrendemet. Megerősítette a szociális érzékenységemet.

Voltak barátaim az iskolán kívül is. Suli után hozzájuk rohantam. Velük tudtam igazán lázadni, és velük éltem meg a kamaszkoromat. Ők szintén valami miatt kilógtak sorból. Általában úgy beszélt róluk a környezet, mint “túl pasizós”, “túl eleven”, vagy “túl nagy szájú”. Anyám haja néha égnek állt attól, hogy kikkel lógok. Én viszont rengeteget köszönhetek nekik.

Mivel visszahúzódó, félénk és bizalmatlan voltam, rám jó hatással volt, hogy olyan közegbe vittek, ahol sokféle emberrel találkoztam, sokféle élettörténettel, és mentalitással. Akkoriban ritkán mertem megszólalni, a kommunikációm nagyon döcögött, szájról olvasni sem tudtam még elég jól, így az új közeg rákényszerített, hogy ezen változtassak.

Muszáj volt megszólalnom, mert mindenki kérdezett. Sokkal kínosabb volt hallgatni, mint furcsán reagálni. Sokat fejlődött a szájról olvasási technikám, és a szociális készségeim is.

Elkezdtem kinyílni és élni.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Nekem bőven elég volt, hogy volt egy-kettő barátom, akikkel mindent együtt csináltam. Amellett, hogy hűségesen kitartottunk egymás mellett jóban-rosszban, és éltük a fiatalkori éveinket, lázadtunk és sokat nevettünk, biztonságot is adott a velük való kapcsolatom.

Mert amellett, hogy a barátság alfáját és omegáját és megéltük,

ők voltak a fülem helyett is a fülem.

Elismételték, ha valamit nem értettem, segítettek az új helyzetekbe beilleszkedni, és teljessé tenni a világot számomra.

Ennek kétségkívül megvolt a maga előnye egy ideig. Előny volt, hogy átsegítettek az új helyzetekben a kezdeti nehézségeken, ugyanakkor fel kellett ismernem, hogy nem támaszkodhatok örökké egyvalakire.

Mert igaz, hogy az iskolai barátságok még arról szólnak, hogy a nap huszonnégy órájában együtt vagytok, ám egy idő után ez megváltozik. Az utak különválnak. Más osztályba, iskolába kerülsz. Aztán egyetemre, messzi országba.

És végeredményben meg kell tanulnod nem másra, hanem önmagadra támaszkodni.

Nekem ez nagyon fájt. Az elszakadás. A felismerés, hogy nem lesz, aki segít megértetni a környezetemmel, hogy miért vagyok fura. Hogyan működöm. Hogyan tudnak segíteni. Ekkoriban kezdtem el gondolkodni azon is, hogy hol van a határ egy barátságban egymás segítésében.

Sokszor előfordult, hogy megkértem egy barátnőmet, hogy ne intézze el helyettem a dolgaimat, mert magam is képes vagyok rá. Ne válaszoljon helyettem, ha valamit nem hallok, mert a kérdés nekem lett feltéve.

Ezeket a határvonalakat erősen, vastagon, világosan le kellett fektetnünk, hogy a barátság tényleg barátság legyen, és ne egy támogató-támogatott viszony felé tolódjon a dolog.

A főiskolák, egyetemek alatt sokat voltam egyedül. Élveztem. Sokszor jártam egyedül eseményekre, vagy szerveztem programot magamnak, társ nélkül. Úgy alakítottam ki az életterem és a kapcsolataim, ahogyan nekem jól eset. Sok új embert ismertem meg, és szerettem azt az újfajta önállóságot, amit ez hozott. Hogy saját magamat képviselem mindenhol.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Nem volt mindig könnyű. Akkoriban tanultam meg nyíltan kimondani és elmagyarázni a működésem másoknak. Képviselni magam. Kommunikálni, hogy ki vagyok és hogyan tudnak segíteni. Felvállalni, hogy hallássérült vagyok.

Szerintem azokban években éreztem azt, hogy ha még egyszer el kell magyaráznom, hogy nem hallok, megőrülök. Rettenetesen untam és fárasztó volt, hogy ezt folyton magyaráznom kell. Ugyanakkor azok voltak az első legfelszabadultabb éveim az általános és középsuli után.

Azt mondják, a kapcsolataink tükröt tartanak elénk és a másik elé is. Ez igaz. Ebbe a tükörbe érdemes mindig belenézni, és átgondolni, tetszik-e, amit látunk.

És ha nem, akkor ideje változtatni.

Vajon más lennék ha hallanék? – beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

A középiskolás években kezdtem el először foglalkozni azzal, hogy vajon mennyire lennék másabb, ha hallanék. Leginkább azért, mert akkoriban többször éreztem azt, hogy nem tudok eléggé önmagam lenni, mert a hallássérülésem nem teszi lehetővé. Ez pedig érthető módon frusztrált, de valahol meg is értettem, hogy ez egyfajta járulékos része a hallássérülésnek, amivel meg kell tanulnom együtt élni.

Írtam már arról, hogy a hallássérült identitásom hogyan alakult az alapiskolában, középiskolában, majd az egyetemen és utána. Hogy hogyan fedeztem fel, mit jelent hallássérültnek lenni, különbözni a többiektől, majd megtanulni kommunikálni, hogy milyen segítségre van szükségem ahhoz, hogy önmagam tudjak lenni a hallók között is kommunikációs helyzetekben. Azért hozom ezt fel, mert szoros összefüggés van eközött és aközött, hogy

másmilyen lennék-e, ha hallanék.

A diplomamunkámban, amikor az integrációban felnövő hallássérült fiatalok identitás alakulását vizsgáltam, több interjút készítettem hallássérült fiatalokkal. A beszélgetésekből világosan körvonalazódott egy séma.

Az, hogy a megkérdezettek az általános iskolában küzdöttek leginkább a beilleszkedéssel, a középiskolában ez semleges tereppé vált, és az egyetemi tanulmányaik során kezdtek csak igazán önmagukra találni.

Ez nálam is így zajlott.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Az általános iskolában, ahol még lövésem volt arról, hogy én különbözöm a többiektől a hallássérülésem miatt, nem tudtam beilleszkedni, és fogalmam sem volt, hogy miért. Általában oda csapódtam, ahová bevettek. Ahol valaki valamivel megtalált. Akivel tudtam együtt csinálni valamit.Ez nem volt mindig jó, mert csak sodródtam az eseményekkel. Nem igazán voltak választási vagy döntési lehetőségeim. Minden olyan homályos volt, és próbáltam valamerre tartani.

Így utólag látom, hogy vaktában próbálkoztam. Egyszerűen tényleg nagyon kevés infó jött be hozzám a környezetemből. Nem értettem, miről beszélnek, így én sem tudtam valamilyen lenni. Valamilyen olyan, aki akkor lettem volna, ha az összes információt megkapom a környezetemből.

Ettől függetlenül még voltam valamilyen, és az is én voltam. És ezt nem bánom. Azt szerettem, amilyennek éreztem magam belül.

De valószínűleg a tágabb környezetem másképp látott. Mert hiányos információk miatt lehet, hogy sokszor furcsán és nem a szituációnak megfelelően viselkedtem.

Egyszer leugrottam a libikókáról, amikor azt értettem a tanártól, hogy el fogom késni a buszt. Annyira megijedtem, hogy reflexből reagáltam, nem hallottam már a figyelmeztetést. Erőszakosnak tűnhettem, azt is mondták anyukámnak, tudom, mert másnap bocsánatot kellett érte kérnem a fiútól, aki a libikóka másik végén ült. Szörnyen éreztem magam miatta, mert ez nem én voltam. Ha jól hallottam volna, ez nem történik meg.

Az ehhez hasonló esetek miatt kialakult bennem egyfajta gátlás. Hogy legyek óvatosabb. Vagy hogy ne csináljak bizonyos dolgokat, még ha tenném is. Visszafogtam magam, és ez abból a szempontból működött, hogy könnyebb volt kaméleonként beilleszkedni mindenhová. Legalább békén hagytak.

A gátlásokat pedig jól megalapozták az olyan véletlen kommunikációs bakik, mint a félrehallások, mások szavába belevágás, mert nem hallottam, hogy valaki már beszél. Egy idő után például egyszerűen nem jelentkeztem válaszolni egyes kérdésekre, amit a tanár feltett abból a célból, hogy fejlődjön a vitakultúránk, mert az első próbálkozásoknál előfordult, hogy elismételtem, amit már valaki mondott, és leszóltak miatta. Mivel spontán integrációban nőttem fel, gyógypedagógiai segítség nélkül, nem volt érzékenyítés sem az osztály felé, se a tanárok felé. Nem volt körülöttem olyan közeg, aki odafigyelt volna erre is, vagy ahol önmagam tudtam volna lenni.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Persze, utólag tudom, hogy ezek kommunikációs helyzetek, amiket megfelelő kommunikációs technikákkal ki lehetett volna védeni. Például, ha a viták során mindig elmondom, hogy: ,,Nem hallottam, mondták-e már előttem, de nekem az a véleményem, hogy…” . De általánosban nem tanítják az ilyesmit, pedig hasznos volna mindenkinek.

Végső soron az események az általános iskolában arra sarkalltak, hogy ne akarjak sehová sem tartozni. Hogy egyszerűbb, ha csak kivonom magam a történések alól, és csak a nagyon egyértelmű dolgokba megyek bele.

Gimiben ez viszonylag egyszerű volt. Semleges volt a terep, mindenki klikkesedett, könnyebbé vált a helyzet abból a szempontból, hogy békén hagytuk egymást. Az általánosban megélt kiközösítés nélkül lényegesen jobb volt a gimi négy évét átélni. Voltak ott osztálytársaim, aki általánosból ismertek, és az is segített, mert ők is segítettek, beszéltek rólam a többieknek. De amennyire visszaemlékszem, a semleges szó jut eszembe a gimis évekről.

Fogalmam sem volt, milyennek láttak a többiek. Azt sem tudom, mennyire látták meg, milyen vagyok valójában. Egyszerűbb volt egyik klikkbe sem tartozni igazán, mert nehéz volt kiismernem a viszonyrendszereket. Hogy mit szabad, mit nem. Nem akartam ebben a rendszerben bolyongani.

Általánosban és gimiben is főleg sulin kívüli barátaim voltak, vagy az osztályon belül egy-egy, akik jobban megértették, milyen is nekem hallani hallássérültként. Velük tudtam laza és önmagam lenni. Így aztán érthető, hogy az egyetemen nyílt ki számomra igazán a világ.

Magam tudtam kialakítani a baráti köröm. Azt csináltam, ami jól esett. Elkezdhettem végre önmagamra találni. Anyukám mindig az első egyetemi éveimet hozta fel, hogy akkor voltam igazán kivirulva. Persze, nem ment minden rögtön.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Félelmetes volt, hogy az emberek nyitottabbak és elfogadóbbak. Hogy kérdeznek és extrém pozitívan reagálnak. Amikor elkezdtem próbálgatni a saját énemet, mindig volt bennem egy kis para. Hogy mi van, ha amit kimondok, az hülyeség lesz vagy fura. Nem lesz vicces. Vagy rosszul gondolkodom. Nagyon irigyeltem azokat, akik ezen a személyiségfejlődési fázison már tinikorban átestek. Nekem ez kitolódott.

Igazán nagyon önmagam akkor tudtam lenni, amikor a férjem baráti körével megismerkedtem. Akkor éreztem először azt, hogy valahova tartozom. Ahol tudtam viccelődni, laza lenni. Ahol természetes volt, hogy segítenek a kommunikációban. Elképesztően jó érzés volt.

Olyan, mintha elmerültem volna egy kád forró vízben.

Akkor ismertem fel, hogy eddig azért nem tudtam ezt megélni, mert nem találtam meg azt a közeget, ahol ennyire figyelnek rám.

És hogy más lennék-e, ha hallanék. Azt hiszem kicsit igen. Sokkal extrovertáltabb lennék. Sokkal többet buliztam volna kamaszkoromban és több őrültségben lettem volna benne. Volt időszak, amikor kicsit dühösen néztem vissza a kamaszkoromra, hogy megélhettem volna bizonyos szempontból jobban, erőteljesebben. Hogy úgy éreztem, valami kimaradt.

Nem is kimaradt. Inkább csak úgy éreztem, hogy borzasztó sok energia van bennem, amit nem tudok hogyan kifejezni, mert nem beszélhetek eleget.

Nem véletlen, hogy annyi mindent csináltam suli mellett.

Mára az extrovertáltságom már nem elégedetlenkedik. A személyiségem nyugodtabb lett és introvertáltabb. Hogy a hallássérülésem hatására-e? Nem hiszem. Ez a korral jött. Szóval, azt hiszem, ha tinédzserkoromban halló lettem volna, akkor igen, a társaság középpontjában álló figura lettem volna akkoriban, és még jó ideig. És annak biztosan lettek volna hatásai a jövőmre nézve.

Most azonban jó vagyok így, ahogy vagyok.

3 tipp, hogy jobban menjen a beszédértés, mint eddig!

Ha kimondom, hogy hallás utáni beszédértés, akkor tíz emberből kilenc így néz rám, hogy az meg mi? Nem ugyanaz, mint hallani? Meg egyáltalán, nekem most ez van, vagy nincs? Fejleszthető? Mikor? Meddig? Hogyan? Erről tervezek most írni, mert úgy látom nagy a köd ekörül a téma körül.

A hallás utáni beszédértés azt jelenti, hogy értem is, amit hallok. (Ez a magyarázat általában nem szokott elég lenni.)

Hogyan hallok?

Gyerekkorom óta úgy hallok, hogy bár hallom a világ hangjait bizonyos fokig, nem mind hordoz számomra információt: irányt, távolságot, plusz adalékot a helyzetemről, vagy arról, mi történik körülöttem. Van, hogy hallok egy hangot, de nem tudom, hol van a hangforrása, vagy mi az.

Legutóbb például egy madárhangot csak azután tudtam beazonosítani, hogy a konkrét madár csőrének a mozgását is követtem. ( Csőrről olvasok! Haha!)

Vagyis, tulajdonképpen zajongó káoszként hallom a világot, ami tele van hangokkal, de nincs meg a helyük. A környezet hangjait viszonylag hamar meg lehet ismerni, hiszen, ha egyszer megismerkedek egy új hanggal, akkor már nagy eséllyel felismerem legközelebb is. Izgalmas egyébként úgy élni, hogy mindig jönnek új hangok, kaland a javából! Legutóbb például a kakukkot hallottam meg és a tücsökciripelést.

3 tipp, hogyan fejlesztheted a beszédértésedet!

Forrás: Unsplash

A beszéd kicsit más tészta

Nehezebb. Nagy eséllyel felismerem, ha valaki beszél hozzám, akkor is, ha nem látom. Nevezzük megérzésnek, meg a beszédnek is megvan a maga sajátossága, ha hallom, még ha mindenkié másképpen is hangzik. A szavak azonban csak akkor nyernek értelmet, ha valakinek a szájára nézek. Ezért nincs hallás utáni beszédértésem. Nekem látás utáni van ( ahogy szoktam mondani).

Miért nincs hallás utáni beszédértésem?

Azért, mert súlyos fokú, idegi hallásvesztésem van. Még hallókészülékkel sem tudták gyerekkoromban visszaadni a beszédértéshez szükséges hallást. Így aztán kompenzálni kezdtem, és ekezdtem támaszkodni a szájról olvasásra. A fejlesztések során sem fejlesztették kifejezetten a hallásfigyelmem, arra nem emlékszem miért – más volt a módszer, nem reagáltam jól a próbálkozásokra?

Vannak ilyen általános tények, mint hogy a vezetéses típusú halláscsökkenést, ha korrigáljuk hallókészülékkel, akkor a beszédértés javul, illetve visszatér. Ez az arány az idegi típusú hallásveszteségnél alacsonyabb.

Sokat számít a korai fejlesztés időben való megkezdése, és hogy ne csak a beszédfejlesztésen legyen a hangsúly, hanem a hallásfigyelem fejlesztésén is. A hallásunkra való támaszkodást is tanulni kell, hiszen nyilván könnyebb a vizuális csatornára támaszkodni.

Azonban az, hogy ki mennyire támaszkodik a szájról olvasásra, egyénenként – hallásállapottól, hallókészüléktől, hallássérülés diagnosztizálásától, fejlesztéstől függően – eltérő. A szájról olvasás is egy készség. Ahogy a matek sem mindenkinek megy olyan jól, úgy a szájról olvasásra is vannak fogékonyabbak és kevésbé fogékonyabbak. Én elég profinak tartom magam belőle, mert a spontán integráció (gyógypedagógiai segítség nélküli integráció) során rá voltam kényszerülve, hogy szájról olvassak.

3 tipp, hogyan fejlesztheted a beszédértésedet!

Forrás: Unsplash

Ez idővel változott

Még mindig szájról olvasok, enélkül nem boldogulnék, de tudatosan dolgozom azon, hogy javuljon a hallás utáni beszédértésem. Egyszerűen csak azért, mert könnyebbé válik számomra a kommunikáció, ha a hallásomra is tudok támaszkodni valamennyire: kevésbé fáradok el a mindennapokban.

Először a másokkal való együttélés – kollégium, párkapcsolat – vettem észre, hogy ha elég ideje élek együtt valakivel, annyira megismerem a hangját, hogy akkor is megértek részleteket abból, amit mond, ha nem nézek rá. Ekkor jutott eszembe anyukám, aki próbálkozott időnként azzal gyerekkoromban, hogy a hátam mögött, közel a fülemhez mondott szavakat, hogy mondjam vissza. Nem túl nagy sikerrel. De én ezt elkezdtem fiatal felnőttként tudatosan használni.

Ne nézz mindig a másik szájára!

Az emberi agy csodálatos! Ha tréningezed, ingerhez juttatod, sok dolgot képes megtanulni! Ha kiiktatod a szájmozgás látványát, és próbálsz anélkül rájönni, hogy mit mondhatott a másik, akkor elkezded erősíteni azt, hogy a hallásodra támaszkodsz.

Eleinte a férjemmel próbáltam ezt ki. Nem néztem oda rögtön, ha beszélt hozzám, és mindig visszakérdeztem, hogy azt mondta-e, amit értettem. Ez idővel egyre jobb lett, bár annyi félrehallásom is volt, hogy arról elkezdtünk listát vezetni.

Újabb mérföldkő volt az, amikor a legújabb hallókészülékem megkaptam: profi hallásgondozással, beállításokkal, és erősítéssel.

Ekkor fokozatosan javult a helyzet. Érdemes hallókészülékváltáskor az új hallókészüléket ezzel a szemmel is kiválasztani. Én azt gondlom, a beszédértés fejlesztésének lehetősége – ha minimálisan – mindig ott van valahol. Nekem is eltartott 28 évig, míg megtapasztaltam az első ilyen élményem.

3 tipp, hogyan fejlesztheted a beszédértésedet!

Forrás: Unsplash

Hallgass rádiót

A rádió a legjobb eszköz a beszédértés tréningezésére. Bármennyire is szeretnél, nem tudsz csalni, odanézni, mert nincs szájmozgás, amit figyelhetnél. Először valószínűleg olyan szavakat fogsz felismerni, amelyek logikusan adják magukat – ha tudod, mi a téma, amiről beszélnek. Nálam ez úgy kezdődött, hogy a kocsiban a férjem mindig mondta, hogy épp miről van szó a rádióban, és a logikám felismerte azokat a hangsorokat, szavakat, amelyek illettek a kontextusba.

Ez nem is olyan meglepő dolog, a szájról olvasás is így működik: az agy szupergyorsan kitölti az üres hézagokat, amit nem tudtunk leolvasni a beszélő szájáról.

Később már anélkül is felismertem egy-egy szót, hogy tudtam volna, miről van szó éppen. Így aztán a hosszú autóutak alatt a tudatos figyelem a rádióra egyfajta időtöltő program lett.

Nézz sorozatokat!

A színészek artikulációja és beszéde a legtisztább – legalábbis az én fülemnek és a szememnek. Ezért szeretek sorozatot nézni akkor is, ha idegen nyelven szeretném a szájról olvasást gyakorolni, és ezáltal az idegen nyelvet hallgatni is, meg akkor is, ha csak a beszédértést szeretném fejleszteni. Ez utóbbinál nem nézek oda időnként a színészek szájára.

Nyilván ez nem működik mindenkinél, de ha nekiállnál, és szánnál rá időt, akkor ezekkel érdemes tenni egy próbát. Nekem ezek sokat segítettek. Nem azt mondom, hogy fényévet ugrottam, de a kis változás is sokat számít.

Éljetek vele!

Hallássérült ember csak hallássérült emberrel lehet boldog párkapcsolatban?

A nagyothallók halló párt választanak? Vagy nagyothalló csak nagyothallóval lehet igazán boldog? Lehet párt választani hallásgörbe alapján? Vagy egyáltalán érdemes? Ki van ránk jobb hatással? Egy hallássérült vagy egy halló társ? Vagy egyáltalán van különbség? Bonyolult a szerelem, vagy csak mi bonyolítjuk túl? Jó kérdés.

Ez egy nagyon érzékeny téma, és nehéz belefognom a megírásába. Nem az a célom ezzel az írással, hogy a véleményem legyen a mérvadó, vagy hogy amit leírok, annak minden sora igaz legyen. Egyszerűen csak próbálok hangosan és nyitottan gondolkodni erről, mert azt hiszem, hogy ezen mindannyian átmegyünk, miközben keressük a szerelmet. Így, amit most írok, azok az én gondolataim, az én élményeim.

Nekem ugyan halló férjem van, de soha nem volt evidens hogy az lesz. Az első gyerekszerelemtől hosszú utat jártam be addig, míg kimondtam az igent. Az, hogy hogyan gondolkoztam a szerelemről, főleg a nekem járó szerelemről, az egy folyamat volt. Volt, amikor azt gondoltam, nem jár, voltam egyedül sokáig, volt az önbizalmam kevés, aztán pont jó. Aztán az élettapasztalattal minden változott. Erről a változásról próbálok meg írni most.

Általános iskolás gyerekszerelmek

Emlékszem, amikor először voltam szerelmes, akkor egy osztálytársamba zúgtam bele, még általánosban. És mivel spontán integrációba kerültem, körülöttem mindenki halló volt, így szerelmem tárgya is. Ki másba lehettem volna szerelmes, mint egy hallóba? Aztán, amikor lehúztam pár évet általános iskolában kiközösítés közepette, akkor ez kissé megváltozott. A negatív élmények megtették a hatásukat. Érdekes, mi minden befolyásolja a gondolatainkat, nem?

Mivel kívülállónak éreztem magam, és az önbizalmam is eléggé megzuhant, érthető módon elkezdtem másképp tekinteni a környezetemre.

Amikor tinikoromban már tényleg komoly téma lett az, hogy “járni kéne” valakivel, biztos voltam abban, hogy ha járni fogok valakivel, akkor annak tuti lesz valamilyen “heppje”.

Nem úgy tekintettem erre, hogy az a valaki fogyatékkal élő lesz, hanem, hogy lesz valamilyen problémája, amitől ő is más lesz, amivel ő is küzdeni fog. Akkoriban valahogy így fogalmaztam meg magamban azt, hogy más vagyok.

Aztán, amikor eljött az MSN és a Chat.hu fénykora, akkor rengeteg emberrel cseteltem. Olyanokkal is, akiknek semmilyen egészségügyi vagy testi problémájuk nem volt, és olyanokkal is, akik mozgássérültek voltak, tartósan betegek, vagy más fogyatékossággal éltek. Élveztem, hogy nem ismernek, új lappal kezdhetek, önmagamat adhatom, és elkezdtem megismerni azokat a reakciókat, amiket az emberek akkor nyilvánítanak ki, ha rájönnek, hogy az a potenciális barátnő, akivel csetelnek, az hallássérült.

A tiniévek: az ismerkedés időszaka

Ez a jópár csetelős, ismerkedős év igazi tapasztalatgyűjtős időszak volt, ami sokszor változtatta az álláspontomat a szerelemről és a kapcsolatokról. Voltak ugyanis hallók, akik lepattintottak. Ez először nyilván fájt, és nem esett jól, de ezt idővel helyén tudtam kezelni. Levontam a tanulságokat, és elfogadtam.

Külön tudtam választani azt, hogy a visszautasító magatartás az nem mindig függ össze a hallásállapotommal. Néha egyszerűen csak nem működik a kémia.

Sokat beszélgettem azokkal is, akik hozzám hasonlóan ugyan nem voltak hallássérültek, de volt betegségük vagy más fogyatékosságuk. Ezek a beszélgetések tartottak igazi tükröt elém. Sokszor, miközben olvastam, mit írnak, elgondolkodtam azon, hogy én is ilyen vagyok-e, így viszonyulok-e a saját problémáimhoz, vagy így szeretnék-e a problémáimhoz viszonyulni.

,,Jöjjünk össze, mert nekünk úgysem jut más!”

Eleinte volt egy alaptézisem arról, hogy talán jobban tudnék szeretni olyasvalakit, és ő is engem, aki tudja, mivel jár kilógni a sorból. Azzal viszont nem tudtam azonosulni, hogy elsősorban azért legyek együtt valakivel, mert mindketten hasonló nehézségekkel küzdünk. Furcsa érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy valakit ne önmagáért válasszak, hanem egy olyan tulajdonsága miatt, ami az én önbizalomhiányom miatt bír jelentőséggel.

Én hittem egy olyan kapcsolatban, amiben úgy tudok benne lenni, hogy abban önmagam vagyok, elfogadnak, és egyenrangú félként tekintünk egymásra.

Én ezt vártam a szerelemtől, és nem akartam beérni kevesebbel. Én érezni akartam, hogy szerelmes vagyok. Érezni akartam, hogy nem azért vannak velem, mert kevés az önbizalmuk, és nem akartam azért lenni valakivel, mert nekem nincs elég önbizalmam.

Éppen ezért nem tetszettek az olyan kezdeményezések sem, hogy:

Jöjjünk össze, mert nekünk úgysem jut más! Érjük be egymással.

Az empátia és az elfogadás fogyatékosság függő volna?

Soha nem volt kritérium számomra, hogy csak halló, vagy csak hallássérült vagy más fogyatékossággal, betegséggel élő lehet a párom, csak az az érzés volt bennem erős, hogy a hozzám hasonló társ elfogadóbb, megértőbb tudna lenni. A hallók részéről a negatív tapasztalatok miatt nem tudtam ezt elképzelni, és nem is igazán gondoltam a halló srácokra úgy, hogy számításba jöhetnék náluk.

Egészen addig, amíg meg nem tapasztaltam, hogy a fogyatékosság megléte igazából nem garancia arra, hogy valakiből jó, megértő társ váljon.

Sőt, azt is megtanultam, hogy nem csak a fogyatékosság tud olyan kihívás lenni mások számára, ami empátiát és elfogadást igényel másoktól. És az ezekkel való együttélés megértő emberekké formálja az érintetteket, és ezáltal megértőbbé válnak irántam is.

Voltak srácok, akik fogyatékossággal élőként sem voltak elfogadóak, vagy még jobban küszködtek az önelfogadással, mint én. És voltak jó fej halló srácok is, akik meglepően elfogadók voltak, de nem működött köztünk a kémia. Ezek a tapasztalatok arra sarkalltak, hogy jobban elfogadjam magam. Elkezdtem hinni abban, hogy a halló srácoknál is lehet esélyem.

,,Csak gyere össze valakivel, aki eltart!”

Találkoztam olyan jószándékú megjegyzésekkel is, amik arra utaltak, hogy mindenképpen egy idősebb partnerre lenne szükségem, aki hall, mert az gondomat tudná viselni. Én nem akartam, hogy más viselje a gondom.

Tudtam, hogy én is rengeteget tudok adni a másiknak, és tartottam attól, hogy a halló srácok elsősorban a sérült személyt látnák bennem, és nehezen látnak majd egyenrangú partnernek. Sokszor gondolkoztam azon, hogy

vajon ki tudnék-e törni a gondozott szerepköréből?

Nem volt értelme kamuzni magamnak. Tudtam, hogy jók a képességeim, egy csomó szempontból teljesen okés vagyok, de a tények azok tények. Ha egy halló sráccal jövök össze, akkor az borítékolható, hogy nem fog tudni teljesen elfogadni, vagy könnyen alárendelt szerepbe kerülhetek, ha nem a megfelelő emberrel kerülök össze.

Emlékszem, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy:

Túl sok macera velem lenni.

Túl sok lemondással járna a számára, amit én nem viselnék jól. Utálnám, ha valaki miattam mondana le dolgokról. Belassítanám őt, és nagyon szenvednénk az egyensúlyok megtalálásával. Folyton szembesülnék a saját  hiányosságaimmal és korlátaimmal, emiatt pedig idővel egyre nehezebben látnám meg azokat a pozitív dolgokat, amelyet a velem való kapcsolat jelent. Mert vannak azok is.

Közben pedig nagyon vágytam arra, hogy valaki ezekkel a lemondásokkal együtt is elfogadjon. Mégis, mekkora az esélye annak, hogy találok a halló srácok között olyat, akivel ezeket meg tudjuk oldani? Emiatt egy ideig úgy is álltam a saját jövőmhöz, hogy egyedül maradok, és szingliként kezdek önmegvalósításba.

Egyetem: egy másfajta szemléletmód

Amikor elkezdtem egyetemre járni, és felépíteni az önbizalmam, valamint eljutottam az önelfogadás egy magasabb szintjére, az addigi dilemmáimat teljesen felváltották az újabbak. Addigra már volt halló srác az életemben, aki mellett én voltam felnőttebb a kapcsolatban, és voltak olyan halló srácok, akik szerettek volna velem lenni, de én nem szerettem volna velük kapcsolatot kialakítani.

Ez utóbbi azért volt nagy vízválasztó tapasztalat, mert így tudtam megélni azt, hogy nem csak ők mondhatnak nemet nekem (és a hallássérülésemnek), hanem én is nekik. Hogy ez teljesen oké.

Az újabb dilemmák sokkal inkább arról szóltak, hogy felismertem néhány félelmet a lehetséges párkapcsolataimmal szemben. A következő félelmek dolgoztak bennem.

Egy halló társra valahol úgy tekintettem, mint egy húzóerőre. Akárcsak az integrációban végzett iskoláimra, az ottani környezetre. Húzóerőként afelé, hogy többet várjak el magamtól, tartsam vele az iramot. Persze, ugyanakkor tudtam és éreztem, hogy ez rendkívül fárasztó is lehet.

Mi van, ha nem tudom tartani az iramot? Ha túl kevés leszek?

Tudtam, hogy lehetnek konfliktusok a hallásállapotom miatt, és a kapcsolat sok kompromisszumot, lemondást igényelhet mindkettőnk részéről. Tudtam, hogy lesznek dolgok, amiket nehezebben fog megérteni velem kapcsolatban. Olyan dolgok,  amiket egy hallássérült társ talán jobban vagy hamarabb megértene. Egy halló társnak ehhez néha több időre és hallássérültekkel, vagy velem való tapasztalatra van szüksége.

Tudtam, hogy egyensúlyozás vár rám. Meg kell tanulnom, hogy mikor vagyok tényleg alárendelt szerepben a hallássérülésem miatt, és milyen helyzetek nem számítanak alárendelt szerepnek. Félre kell tennem a hallássérülésemből fakadó kissebbségi komplexusokat és a bizonyítási kényszert. Komoly önismereti munkát vár tőlem például abban, hogy el tudjam fogadni akár a gondoskodást és a segítséget is.

De tudtam, hogy olyan érzések is várhatnak rám, mint a hála, öröm és büszkeség afölött, hogy találtam valakit, aki igazán elfogad, és afölött, amit ketten alkotunk.

Persze, lehetne sorolni olyan előnyöket is, hogy biztonságot nyújthat, mert amiben én nem vagyok jó, abban ő igen. Tud telefonálni, tud gyorsan intézkedni, tud jól kereső munkát találni, tud biztos bevételt szerezni, ha én nem, de az az igazság, hogy ezeknek a szerepe másodlagos. Hasznos lehet, de másodlagos.

Ráadásul a halló-halló párkapcsolatban is ez egy visszatérő kérdésköre a kapcsolatoknak, ami minden párnál más-és más felállást jelent, más és más megoldások nyújtanak erre megoldást, ami minden pár magánügye.

Egy hallássérült társ viszont könnyebben átérezheti, hogy mit élek át, hiszen sok dolog vele is megtörtént azok közül, ami velem is. Ez egy olyan dolog, ami sokak számára überelhetetlen. Nálam ez nem nyomott olyan sokat a latban, mert már hozzászoktam, hogy vannak dolgaim, amiket egyedül élek meg.

Azt is éreztem, hogy nehéz lehet olyan hallássérült társra találni sorsközösség nélkül, akivel jó kapcsolatot tudunk felépíteni. Akivel jó hatással vagyunk egymásra, és még az a bizonyos szikra is megvan.

Mert mi van, ha úgy fogom érezni, még hozzá képest is kevesebb vagyok, mert neki jobbak a képességei? Vagy mi van, ha úgy érzem, hogy ő húz vissza? Mi van azokkal a félelmekkel, hogy két hallássérültnek nehezebb boldogulni az életben? Hogy lesznek helyzetek, amikor mind a ketten tehetetlenek leszünk a hallássérülésünk miatt? Közben, persze, ott van a tudat, hogy valahol ez a közös harc kovácsolhat két embert kerek egésszé.

De ami a legfontosabb felismerésem volt az egész válaszkeresés során, az az, hogy mindegy, hogy a társam halló, hallássérült vagy fogyatékossággal élő, fogadjon el, szeressem, úgy ahogy embert csak szeretni lehet, legyünk egyenrangúak, és érezzem magam mellette önazonosnak. Minden más egy megoldandó feladat.

Eredetileg arról akartam írni, hogy miért választanak az integrációban felnövő hallássérültek általában halló társat, de aztán úgy éreztem, ez a történet sokkal régebbről indul nálam, és sokkal bonyolultabb. Az élet mindig érdekes lapokat oszt, ezt nem mindig lehet befolyásolni. Ha röviden kellene összefoglalnom, azt mondanám, azért választanak halló párt az integrációban felnövő hallássérült emberek, mert nincs olyan sorstárs közösségük, mint például a siketeknek. Hallók között nőnek fel, velük ismerkednek leginkább. De ez nem kőbe vésett szabály.

A szerelem nem válogat. Nem néz audiogramot, se fület, semmit. Csak jön, kipécéz, letarol és szétárad benned.

Mivel ez a téma rendkívül mély, ezért úgy döntöttem, nem maradhat folytatás nélkül. Tervezek egy folytatást, amiben hallássérült párok és vegyes, halló-hallássérült párok is megszólalnak. Valamint egy hallássérült pszichológus, Vecsernyés Anna is ír a témában egy posztot.

Hallók, nagyothallók, implantosok, siketek – ki melyik közösségben érzi jól magát és miért?

Azt hinnéd, hogy hallássérültnek lenni, és úgy valahová tartozni valami nagyon egyértelmű dolog, pedig nem. Sok esetben végigjárunk egy kacskaringós utat, mire meg tudjuk határozni, hogy kik is vagyunk mi valójában, hová tartozunk a hallássérült közösségen belül.

Mert nem, egyáltalán nem törvényszerű, hogy a decibelek és a jelzők – mint a siket, nagyothalló – meghatároznák azt, hogy melyik közösségben érezzük jól magunkat:

  • a siketek között,
  • a nagyothallók között,
  • az implantosok között,
  • vagy a hallók között?

Forrás: Unsplash

Az integrációban felnövő hallássérültekben van egy alapvető “két szék közé estem” – érzés

Nekem sem volt könnyű dolgom azzal, hogy megtaláljam a helyem valahol a négy csoport között. Mivel halló családból származom, hoztam egy nagyon erős halló identitást magammal. Integrációban nőttem fel, így nekem a halló közeg vált természetessé: hallónak éreztem magamat is. Azonban mindig motoszkált bennem egy érzés, hogy nem tartozom teljesen oda, hiszen nem tudtam száz százalékosan beilleszkedni, beolvadni. A hallók hallássérültként tekintettek rám, én viszont nem ismertem egy hallássérültet sem huszonegy éves koromig. Amikor pedig megismertem néhány vegyes – siket és nagyothalló – csoportot, azt éreztem, oda sem tartozom.

Úgy éreztem, nekem egyszemélyes magányos szigetet szánt a sors. Ám legyen. Elfogadtam.

A halló közösséget szeretem, a mai napig. Úgy tekintek rá, mint egy húzóerőre. Motivál, ösztönöz arra, hogy bizonyítsak magamnak, hogy bármire képes vagyok, és az, hogy hallássérült vagyok, nem tarthat vissza. Azonban, amikor egy rossz hallókészülékválasztás következtében egyre nehezebbé vált tartani a tempót a hallókkal, egyértelműen elkezdtem közeledni a siket közösség felé. Szükségem volt kapaszkodóra, elkezdtem jelnyelvet tanulni. Ez biztonságot adott. Amikor túlestem egy újabb, ám sikeres hallókészülék váltáson, újra a halló közeg vált a természetesebb közegemmé, csak addigra már lettek hallássérült barátaim is – siketek is, nagyothallók is, implantosok is. Ez tökéletesen kiegészítette egymást.

Jó volt megmártózni és kicsit elfáradni a hallók világában, de jó volt megpihenni is a hallássérült barátaimmal.

Forrás: Unsplash

Most már nem agyalok azon, hogy melyik közeg az enyém. Én jól tudom érezni magam mindenhol, ahol nyitottan állunk egymáshoz. A legnagyobb nehézséget ugyanis a tévhitek, előítéletek jelentik azok számára, akik keresik a közegüket. Abból pedig van néhány, amivel én találkoztam.

“A CI-sek egy külön csoport, akikhez nem tartozhatok, mert nincsen implantátumom.”

A cochleáris implantátumokat viselőkről némelyekben kialakul egy olyan kép, hogy a CI-vel tökéletesen hallanak, és hallót varázsol belőlük az eszköz. Pedig ez azért nem teljesen fedi a valóságot. Ahogy a hallókészülékkel, úgy cochleáris implantátummal is eltérő fejlődést tudunk elérni, mindenkinél egyedi, hogy mennyi javulás áll be a hallásában, beszédértésében, kommunikációjában. Függ attól is, hogy mikor kapja, mikor részesül fejlesztésben.

Összességében a CI-sek ugyanúgy küzdhetnek kommunikációs nehézségekkel a hétköznapokban, és ugyanúgy elfáradnak a koncentrációban például egyetemen az előadásokon, mint azok, akik hallókészülékkel kerülnek be az integrációba. Ennél fogva pedig remek közös témák is adódhatnak a nem hallássérült témák mellett is, ha elkezdesz velük hallókészülékes nagyothallóként bandázni.

“Ha nem jelelsz, nem vagy siket”

A siketektől hangzik el ez olykor, ha megpróbálsz közeledni hozzájuk, azonban csak részben van igazuk. Én kulturálisan valóban nem vagyok az, de ha a hallásgörbémet nézzük, bőven beesek ebbe a kategóriába orvosi szempontból, pláne, hogy jelentősen támaszkodom a szájról olvasásra, a hallás utáni beszédértésem sem túl fényes. Az, hogy csak alapszinten jelelek, az egy dolog, szerintem sokkal fontosabb, hogy nyissunk egymás felé, mint hogy ezekben a részletekben akadjunk el. De tény, mellbe vágó tud lenni, ha csatlakoznál egy közösséghez és ezzel várnak, viszont az ő oldalukról érthető a reakció, ha megismered a kultúrájukat. Egy idő után ezt egyáltalán nem vettem sértésnek, csak tudomásul vettem, megértettem, és igyekeztem nyitottan állni hozzájuk, mert nagyon izgalmas megismerni őket, az elveiket és a mögötte meghúzódó okokat.

Forrás: Unsplash

“Ha te nagyothalló vagy, neked könnyebb, mint a kulturálisan siketnek.”

Siket közösségben találkozhatunk ezzel a meglátással, ami valahol az ő szemszögükből logikus is: jól tudunk beszélni, tehát könnyebben becsatlakozunk a nagyobb sodrásba, a hallók világába. Jelnyelven ez nehezített pálya. A mi – nagyothallók – szempontunkból azonban ez nem egy sétagalopp. Minden nap megküzdünk a kommunikációs nehézségekkel, és nagyon elfáradunk. Én is mondhatnám, hogy a jelnyelv sokkal kevésbé fárasztó a vizualitása miatt, mint szájról olvasni 0-24 órában, vagy a nem annyira tökéletes meglévő hallásunkra támaszkodni. Én már csak azért sem szeretem az ilyen megállapításokat, mert az összehasonlítgatásnak az égvilágon semmi értelme:

Mindenkinek a saját baja a nehezebb. Tiszta sor. Ezt tartsuk is tiszteletben, és legyünk megértőek a másik iránt.

Nagyjából ugyanez a véleményem az alábbi kijelentésről is:

“Aki integrációba kerül, az sínen van, és szinte halló.”

Hátöö, nem? Egyáltalán nem vagyunk sínen, és megküzdünk a saját démonainkkal: az általános iskolás beilleszkedéssel, az identitásunk összeállításával, a felvállalással egy tök idegen közegben. Azért van mit irigyelni a siket közösségtől is: van egy közösségük, egy akadályok nélküli nyelvük, stabil identitásuk. Nekem azért volt pár évem, amikor erre nagyon vágytam, pláne, hogy a halló-nagyothalló-siket identitáskrízis mellé bejött a külföldre települt szlovákiai magyar identitáskrízis is, ami így elég skizofrén állapot volt néha.

Forrás: Unsplash

“Aki inkább hallókkal van, mint nagyothallókkal, az gáz.”

Na, de akkor is találkozhatunk ám kirekesztő magatartással, ha valaki nagyothallóként inkább a hallók között érzi jól magát, mint a nagyothallók között. Mert van ilyen is: van, aki nem akarja tartani a hallássérültekkel a kapcsolatot. Ez nyilván csúnyán hangzik, senkinek nem esik jól a visszautasítás, de emberek vagyunk.

Emberek érzésekkel, amiket tudomásul kell vennünk, és hallgatnunk rájuk, különben nem fogjuk jól érezni magunkat.

Mindenkiben megszületik egy érzés valamilyen tapasztalat és benyomások alapján: akar vagy nem akar valahová tartozni. Ezt fogadjuk el, ettől nem lesz senki sem több, sem kevesebb.

“Nem akarok siketek közé tartozni, mert ők buták, meg amúgyis mutogatnak.”

Nagyon nem szeretem ennek a kijelentésnek az egyik felét. Az egy érthető és elfogadható dolog, hogy valaki nem akar közéjük tartozni valami oknál fogva, de

  1. nem mutogatnak, hanem jelnyelvet használnak,
  2. a siketek nem buták!

Ezt a kívülállók csak azért hiszik, mert nem hallják őket beszélgetni, a jelnyelvet pedig nem ismerik.

Az az igazság, hogy önmagunk és a közösségünk megtalálása hosszú és borzasztóan érzékeny folyamat. Olyan, mint hánykolódni csónakkal a vízen, egyik partról a másikig, mert egyszerűen sehol sem találsz elég jó helyet, hogy megvesd a horgonyod. Skizofrén egy állapot tud lenni, ezért legyünk megértőek egymással: hagyjuk, hogy az új emberek becsatlakozzanak, merítsenek belőlünk, aztán eldöntsék, jól érzik e magukat közöttünk, vagy máshol találja meg a helyét.

Ettől mindenki csak tapasztalattal lesz több.

Az meg senkinek se fáj.

Siket, nagyothalló, hallássérült – Te hogy hívod magad?

Te hogy hívod magad? Hallássérültnek? Siketnek? Nagyothallónak? Hogyan mutatkozol be egyes helyzetekben, melyik jelző után nyúlsz, ha hivatkoznod kell a hallásállapotodra? Nem is olyan egyszerű erre a válasz, igaz?

Gyerekkoromban ez még nem tudatosult bennem, akkor azt tudtam, hogy “más” vagyok, és gondolatban is ezt mondtam magamra. Vagy azt mondtam, hogy “hallókészülékem van”, és az mindent megmagyarázott. Aztán idővel rájöttem, hogy amikor azt mondják, hogy “Az Andrea hallássérült.” , azzal a fülemre utalnak. Így aztán én is elkezdtem ezt a fogalmat használni az olyan körbeírások mellett, mint hogy “nem hallok jól” vagy “nem hallok semmit, ha nincs bent a hallókészülékem”.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Amikor kérdezősködtem, hogy de mégis, mennyire nem hallok jól, akkor jött egy új szó: “teljesen süket vagy”. Akkoriban még nem terjedt el a kevésbé pejoratív siket szó a köztudatban, mindenki ezt használta. Így nagyon sokáig a siket jelzőt használtam magamra, és a fenti fogalmakat, magyarázatokat. Aztán Szlovákiából Pestre kerültem egyetemre.

Eltelt pár év, és kezdtem átlátni, hogy milyen hallássérült közösségek vannak: a siketek, a nagyothallók és az implantosok. Ez megint befolyásolta, hogy milyen jelzőket használjak magamra.

Siketektől hallottam először, hogy én nem vagyok az, ezért a siket jelző jelentése megváltozott a számomra. El is hagytam,  mert tényleg nem voltam siket kulturálisan, hiszen nem a jelnyelv az anyanyelvem. Azt is tudtam, hogy a nagyothalló kifejezés illene rám, de azzal nem tudtam azonosulni – viszont hallássérült közegben ezt használom, mert hivatalosan oda tartozom. Integrációba kerültem, ott tanultam végig, a halló társadalomban nőttem fel, beszélek, mint a nagyothallók.

A jelzők használata azonban rendkívül összetett dolog. Rá kellett jönnöm, hogy a szituáció határozza meg leginkább, hogy melyiket érdemes használnom.

Például, ha valaki elkezd túlságosan hallóként kezelni engem, akkor a siket jelzőt használom, mert orvosilag gyakorlatilag az vagyok. És ez az a jelző, amivel emlékeztetni tudom az embereket arra, hogy rendben van, hogy beszélek, de akkor is szájról olvasok, és vannak határaim:

bármennyire is úgy tűnik, nem vagyok halló.

Erre még magamat is emlékeztetnem kell sokszor, mert az elvárásaim magam felé sokszor túl erősek. Ami nem baj, mert előre visz, csak oda kell figyelnem arra, hogy ne vállaljam túl magam, és ne legyek túl kemény magammal.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Magamra a hallássérült jelzőt szeretem használni. Benne van minden, nem magyaráz túl, viszonylag semleges jelző, nincs benne állásfoglalás, hogy a hallássérült közösségen belül hová is tartozok, és van egy olyan kicsengése, hogy “van a hallásommal valami gond, de hogy mennyire, és az mit jelent, derítsd ki, ha szeretnéd”. Akkor is ezt a jelzőt használom, ha nincs kedvem magyarázkodni, hogy mennyire vagyok siket vagy nagyothalló. Ehhez a kettő jelzőhöz ráadásul társul egyfajta sztereotípizált reakció, ha kiejtem a számon.

Ha azt mondom, siket vagyok, akkor elkezdenek úgy viselkedni velem, mintha nem értenék semmit, írni akarnak nekem, vagy  túlzottan artikulálnak. Ha a nagyothallót mondom, tízből kilencszer üvöltés lesz a vége.

A nagyothalló jelzőről még mindig mindenkinek a nagyothalló nénik és bácsik jutnak az eszükbe, akikkel kiabálni kell, hogy halljanak valamit. Csakhogy nekem a kiabálás nem jelent segítséget, mert szájról olvasok.

Éppen ezért szoktam kasszánál, ügyfélszolgálatnál azt mondani, hogy szájról olvasok. Erre reagálnak az emberek úgy, ahogy nekem jó: megértik, hogy a szájukra szükségem van, és felém fordulnak. És a tapasztalatom az, hogy a hallóknak többet jelent az, ha elmagyarázom, milyen a hallásélményem, mit hallok meg a világból, és mit értek meg. Hálásabbak, ha abban segítek, hogyan tudnak jól segíteni nekem, mintha azt mondom, hogy siket, nagyothalló vagy hallássérült vagyok. Ez utóbbiaktól általában zavarba jönnek, mert nem tudják, pontosan mit is jelent, vagy téves kép él bennük.

Persze, volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor azt mondtam, hogy nem igazán tudom magamra használni egyiket sem, mert hallónak érzem magam. Halló vagyok, csak van egy kis problémám. Nyilván, ekkor még nem álltam készen felvállalni a hallássérülésem, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy az identitásomon gondolkozzak.

A jelzők használata azért is kulcskérdés, mert nem mindegy, hogy ki milyen jelzőt mond ránk. Előfordul, hogy mások határozottan be akarnak sorolni valahová, mert ők azt gondolják, hogy mi azok vagyunk, az ő szempontrendszereik szerint.

Másképp használ jelzőt egy orvos, másképpen egy gyógypedagógus, és másképpen egy hallássérült.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Tőlem a siket jelzőt el szokták vitatni, mert beszélek, vagy mert kulturálisan nem vagyok az, vagy mert integrációban nőttem fel. De én ragaszkodom hozzá. Azért, mert orvosilag kifejezi a hallássérülésem súlyosságát. Azért, mert ha kiveszem a hallókészülékem, akkor nem hallok semmit. Azért, mert jelentősen támaszkodom a szájról olvasásra. Ez pedig azért fontos, mert  ha valaki, aki nem ismer, besorol magában nagyothallónak, akkor megjelenik benne egy kép rólam, aki tulajdonképpen egész jól hall, mert beszél. Ez azonban nem fedi az igazságot. És nyomást helyez rám. Elvárásokat.

A nagyothalló közösség rendkívül sokszínű a fiataltól az idősebb generációig. Van, aki jobban támaszkodik a szájról olvasásra, van, aki kevésbé. Van, aki tud telefonálni, van, aki nem. Egyeseknek jobb a beszédértése, egyeseknek rosszabb. A nagyothallókról – tapasztalatom szerint – egy könnyebben boldoguló hallássérült jut az emberek eszébe. Ezért ezt a fogalmat pontatlannak érzem.

Az, hogy azt mondom magamra bizonyos helyzetekben, hogy siket vagyok, feljogosít arra, hogy elengedjem magam. Levegyem a súlyt a vállamról, amit a mások által kimondott nagyothalló jelző rám rak. Amióta magamban helyre raktam a fogalmakat, azóta nem zavar egyik jelző sem. Ha úgy van, kijavítom, ha nem tetszik, elmagyarázom, hogyan hallok.

A jelző, amit magamra használok, az az én személyes ügyem. Mindenki magánügye. Használd te is azt, amelyik jól esik!

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Amikor gyerek voltam, azt sem tudtam, hogy én hallássérült vagyok. Pici világomban minden olyan egyszerű volt és véges, azt gondoltam: mind ugyanolyanok vagyunk. Aztán, persze, kiderült számomra is: én mégis más vagyok. És ha akkor azt hittem, ennyi az egész, tévedtem.

Tévedtem, mert a következő, amit rendületlenül hittem, hogy vagyok én, a más, és vannak a többiek, a normálisak. Szentül hittem, hogy olyan egyedül vagyok a másságomban, hogy akár unikornis is lehetnék. Nyilván kiderült, hogy azért nem csak én vagyok olyan, aki nem hall, vannak mások is, akik – ahogy akkor mondtam – a kezükkel beszélgetnek. De ők felnőttek voltak, ráadásul szlovákok is, én meg nem tudtam szlovákul, és elég jól jelelni sem ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk. De azt már tudtam, hogy nem vagyok egyedül, csak kevesebben vagyunk, mint azok, akik hallanak.

Amíg Pestre nem kerültem, addig nem találkoztam olyannal, mint amilyen én is vagyok. Azt azonban nem tudtam megfogalmazni, milyen is az olyan pontosan.

Akkor még csak azt tudtam, hogy vannak hallássérültek, és én szeretnék ismerni közülük valakiket, mert biztosan mind ugyanúgy gondolkodnak a világról, mint én.

Na, nem is tévedhettem volna nagyobbat. Már megint.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

Minél több időt töltöttem Pesten, annál jobban megismertem a hallássérülteket is innen-onnan. És nem értettem, hogy lehet az, hogy bár mindannyian hallássérültek vagyunk, nem gondoljuk mindenről ugyanazt. Időbe és tapasztalatokba telt megértenem és megtanulnom, hogy a hallássérültek sem egyformák. Hogy vannak siketek és vannak nagyothallók. Hogy a hallásunk vesztesége sem ugyanaz, és nem ugyanúgy hallunk. Hogy mindannyiunk más életutat járt be: más családból jött, ki halló, ki siket szülőkkel, más iskolatípusban tanult. És hogy emiatt másképpen gondolkodunk arról, mi a fontos, mi a helyes, mi a jó a hallással, beszéddel, oktatással kapcsolatban.

Ez alapvetően nem volt egy könnyű megtapasztalás.

Az érzések ilyenkor jönnek, s hagyni kell őket átáramlani. Éreznem kellett azt, hogy nem értek egyet, éreznem kellett a zavarodottságot, éreznem kellett, hogy döntést kell hoznom, be kell sorolnom magam valahová, és azt is éreztem egy darabig, hogy nem tudom, ki is vagyok én ebben az egész hálózatban.

Egy idő után viszont eljutottam a megértés szakaszába. Állást foglaltam amellett, hogy nekem hogyan és miért jó, és elfogadtam, hogy mások miért gondolkodnak ugyanarról másképpen. Szerintem ez nagyon fontos.

Hogy úgy hallgassunk meg másokat, hogy elfogadjuk azt, hogy ugyanarról másképpen gondolkodunk.

Ezzel nincsen semmi baj, és ettől csak többek leszünk.

Persze, amikor összekerülnek hallókészülékes nagyothallók, implantosok és siketek, különféle kulturális háttérrel, érthető, hogy bizonyos dolgokat másképpen látnak. Van, aki erősebben fogalmaz, van, aki kevésbé elfogadó (még), van, aki pedig képes előítéletek, neheztelés nélkül fogadni az eltérő véleményt.

Talán azért is olyan nehéz néha megérteni a másik álláspontját, mert az ember azt érezheti, hogy az ő igazságát vonják kétségbe. Pedig nem.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

Egyszerűen csak mások vagyunk, és ez így van jól. Az elmúlt években sokféle reakcióval találkoztam, és sokfélét meséltek nekem. Ezeket próbáltam összeszedni. Nem az a célom ezzel a válogatással, hogy elmélyítsem az ellentéteket, hanem inkább a megértést szeretném segíteni. Mindkét oldalnak megvan a maga igazsága, még ha ezzel a kijelentéssel nem is leszek mindenkinél túl népszerű.

#1 Miért nem tanulsz meg jelelni?

Egy ilyen kérdés elhangozhat siket embertől a nagyothalló felé, már csak azért is, mert jelnyelv ismerete nélkül nem mindig megy könnyen a beszélgetés, így szinte adja magát a kérdés. Én alapszinten ugyan ismerem a jelnyelvet, tanultam, de ezzel még nem tudok a siketekkel zökkennőmentesen beszélgetni. Ellenben egyáltalán nem szokott gondot okozni a beszélgetés, ha artikulálnak. A jelnyelv grammatikájában egész könnyen kiigazodom, és a gesztusok is sokat tesznek hozzá a beszédhez, a jeleket is felismerem itt-ott. Ha tudnak jól szájról olvasni, engem is értenek, és használom azokat a jeleket, amiket ismerek, és gesztikulálok én is.

Tudom, hogy a siketek számára az én kommunikációm fárasztó, lassú, energiát igénylő, és nekem is ugyanígy több agytorna és odafigyelés a beszélgetés, de pont ez a kölcsönös türelem az, ami jó alapja a kommunikációnak. Tőlem is kérdezték már azt, hogy miért nem tanulok meg jelelni, és mások is meséltek már nekem erről, de szerintem ez nem olyan bántó, amilyennek elsőre hangzik.

A siketek számára a jelnyelv az anyanyelv. Érthető, hogy furcsa számukra az, hogy van hallássérült, aki nem ezen a nyelven akar kommunikálni, mikor annyira könnyed és vizuális nyelv. (Tényleg az, erre akkor jöttem rá, amikor az A1 jelnyelvi tanfolyamot végeztem el, és valóban pihentetőbb volt, mint szájról olvasni. ) Aki kulturálisan siket, az beleszületik a jelnyelvvel való kommunikálásba, érthető, hogy neki ez a tökéletes nyelv.

Az azonban sokmindentől függ, hogy valaki miért pont beszél vagy jelnyelvet használ felnőtt korára, és ezt érdemes tiszteletben tartani. Ez nem mindig a saját választásunk, és nem mindig akar valaki felnőttkorára váltani. Egy nagyothalló, aki halló családból jön, és integrációban nő fel, még ha orvosi szempontból siket is, neki a beszéd a természetes. Ettől függetlenül jó dolognak tartom, ha megtanulunk plusz egy nyelvet – a jelnyelvet.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

#2 Minek a hallókészülék vagy a CI?

Hallhatunk olyat is a siketektől, hogy a hallókészülék vagy a CI felesleges. A reakció érthető, mert természetes közegük a csend. Mivel a jelnyelv az anyanyelvük, nincs is szükségük a hangokra. És akkor meg is érkeztünk a #1-es ponthoz, kultúrájukból fakadóan a jelnyelvet preferálják.

Én szoktam tartani csendnapokat, de nem tudnék lemondani a hallókészülékről és a hangokról, mert hiányoznának, és szükségem is van rájuk, hogy könnyebben boldoguljak a hallók világában. Halló családból jövök, integrációban nőttem fel, így érthető, hogy a beszéd és a hallókészülék lett számomra a természetes. Érthető az is, hogy miért áll a hallókészülés és CI-viselés kérdéséhez másképpen a két tábor.

Parázs viták a témán belül is vannak: örök téma a hallókészülékesek között, hogy melyik hallókészülék márka a legjobb, és ugyanígy a hallókészülék vs. CI téma kapcsán is elhangoznak véleménykülönbségeket. Ez utóbbiról témáról írtam is itt.

Lényeg a lényeg: sok dolog befolyásolja azt, hogy egy gyerek fülébe mi kerül vagy nem kerül, és milyen vonalon tanul vagy melyik nyelven nő fel anyanyelveként. Nem kell ezt túlforszírozni.

#3 A siket siketet választ párként, a nagyothalló hallót.

Érdekes téma ez, de a tanulmányok is azt írják, hogy a siketek siket párt választanak, a nagyothallók halló párt választanak inkább. Az előbbi tábor szerint csak hallássérült társ ért meg igazán, a nagyothallók pedig hallók között felnőve el sem tudnák képzelni, hogy hallássérült párjuk legyen. (Ezen a ponton hozzátenném, hogy kimondatlnul is, de a hallók sem tudnák elképzelni, hogy hallássérült párjuk legyen, nem is szoktak erre nyilván előre felkészülni. ) Így aztán erről is lehetnek viták, hogy kinek van igaza és mennyire, de ha engem kérdeztek:

A szerelem nem néz audiogramot, se fület, semmit. – ahogy itt már megfogalmaztam.

Így aztán vannak váratlan forgatókönyvek, hallók, akik nagyothallókkal esnek szerelembe, és hallók, akik siketekkel, vagy siket, aki nagyothallóval. És van olyan is, hogy nagyothalló nagyothallóval.

#4 Aki nem az integrációban tanul, az a könnyebb utat választja.

Meglepő gondolat, de ilyen is van. Abból indul ki, hogy az integráció azért nem könnyű meló, mélyvíz-effektus, kihívások tömkelege, identitásválság, satöbbi. Én személy szerint azt gondolom, hogy mindegy, hogy valaki speciális suliban tanul, vagy integrációban, mert mindkét útnak megvan a maga nehézsége, csak nem pont ugyanaz, meg nem ugyanazokon a szakaszokon.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

A másik dolog, hogy szerintem ez nem választás kérdése. Gyerekként az ember bekerül egy folyamatba, és sok tényezőn múlik, hogy ki milyen utat jár be. Olyan is van, hogy valaki itt is, ott is tölt egy kis időt. Az élet sokféleképpen alakulhat.

#5 Tapintatlan vagy!

A nagyothallók szoktak meglepődni azon, hogy a siketek sokkal szókimondóbbak, közvetlenebbek, náluk természetes a káromkodás, és a nyílt kommunikáció. Ez a nagyothallók szemszögéből olykor tapintatlanságnak tűnhet, pedig ez is kulturális kérdés. A siketek egyszerűen, velősen, gyorsan fogalmaznak, ebben szerepet játszik az is, hogy zárt közösségről van szó, jól ismerik egymást, és a nyelvük is lényegre törő bizonyos értelemben.

Nyilván ez csak néhány szelet, villanásnyi jelenet azokból a konfliktusforrásokból, amik előfordulhatnak. Azt gondolom, hogy a másik kultúrájának megismerésével és megértésével minden ilyen – elsőre – sértőnek tűnő kijelentés vagy kérdés veszít az éléből. Ha megértjük, mi áll egy-egy megjegyzés mögött, könnyebb rossz érzések nélkül kiszállni egy beszélgetésből.

Load More Posts