A belső fül leggyakoribb károsodását presbycusis-nak, vagy más néven időskori hallásvesztésnek nevezzük. A természetes öregedési folyamat velejárója a presbycusis, amely a szőrsejtek fokozatos romlásával, elhalásával magyarázható.
Ezen szőrsejtek elhalásának mértéke természetesen egyénenként változó. A folyamat sokakkal az ötvenes éveik elején játszódik le, míg másoknál akár 80 éves korban is elhanyagolható az érzékelő sejtek számának csökkenése. Hallókészülék alkalmazásával a presbycusis-hoz kapcsolódó hallásvesztés nagymértékben javítható.
A presbycusis a hallásvesztések legelterjedtebb fajtája és szorosan összekapcsolódik az öregedési folyamattal. A hallásérzékenység fokozatos hanyatlása már 18 éves kortól elkezdődik, de tulajdonképpen nem „kézzelfogható”.
A beszéd és környezeti hangok érzékelésében jelentkező változásait már csak 60 éves kor körül tapasztalhatjuk. A presbycusisnak minden embernél különböző a progressziója, ami azt jelenti, hogy amíg egyesek már viszonylag fiatal korukban szembesülnek a halláscsökkenéssel, addig vannak, akiknél ezek a problémák soha nem, vagy csak öregebb korban jelentkeznek. A presbycusis-t, mind a hallásérzékenység, mind pedig a beszédértés terén bekövetkezett romlás jellemzi. A hallásérzékenységben bekövetkezett hanyatlás a legtöbbször egyszerre bilaterális (kétoldali), szimmetrikus, progresszív (folyamatos) és sensorineurális. Általában a magasabb frekvenciatartományokban tetőzik, de fellelhető a többi frekvenciasávon is.
A presbycusisnál léteznek nemiségből fakadó különbségek is, mert amíg a férfiak magasfrekvenciás konfigurációi inkább lejtős képet mutatnak, addig nők esetében ezek laposan helyezkednek el. Az öregkori nagyothallás első szimptómái a zajos környezetben – pl. családi összejöveteleken – való nehézkes beszédértés, valamint a halk környezeti hangok – pl. a távoli madárcsicsergés – eltűnésében mutatkoznak meg először.
