4 helyzet, amikor nem akartam hallássérült lenni

Ősz lett. És ezt idén nem csak abból vettem észre, hogy aranyfények hullottak le a kis bolygónkra, és hogy az avar felgyűlik a lábaimnál, hanem abból, hogy este fél hatkor már olyan szürkület van, hogy szabad ég alatt, fényforrás nélkül nem tudok szájról olvasni. Ez pedig néha kellemetlen helyzeteket is szülhet.

Lupinnal elkezdtük augusztusban újra a kutyasulit,  alapfok után a középfokot gyűrjük most. Ez azt jelenti, hogy minden hétvégén, szombaton és vasárnap este hattól hétig tanulunk, ügyesedünk. A tanfolyamot mindig kint tartják egy elkerített füves részen, éjszakai világítás pedig nem nagyon van. Pár hétig ezzel nem is volt gond, de úgy három hete az óra közepén már olyan sötét lett, hogy nem tudtam, merre vagyok arccal előre.

Olyan fura volt. Hunyorogtam, koncentráltam, hogy mit mond a tréner, de nem tudtam, mit is kell csinálnunk pontosan. Elég kiszolgáltatott érzés volt, olyan, amit már viszonylag régen tapasztaltam meg.

Nem is annyira a kiszolgáltatottság volt a legerősebb érzés. Először szinte észre sem vettem, hogy egyre jobban sötétedik, és hogy egyre nehezebben teszem a dolgom, mert arra koncentráltam, hogy megcsináljam, és kicsit még értetlenkedtem is magamon, hogy miért megy ez most ennyire nehezen.

Ez amúgy nem újkeletű dolog. Amikor szájról olvasok, akkor annyira figyelek a kommunikációra, hogy minden más a figyelmemen kívül marad: nem tudom például, hogy milyen útvonalon mentünk.

Csak amikor a férjem mellém állt, hogy segítsen, akkor jöttem rá, hogy valószűnűleg nagyon szenvedek már, annyira, hogy az látszik is. Az is volt hozzá az első kérdésem, hogy mit kell most csinálni? Mellettem is maradt az óra végéig, és segített, tolmácsolt, ha kellett. Ez a támogatás nagyon jól esett.

4 helyzet, amikor nem akartam hallássérült lenni

Forrás: Puha Andrea

Ez az élmény elő is hívott bennem néhány emléket, és úgy döntöttem, hogy bár alapvetően optimista hangvételű cikkeket írok, mert én is így gondolkodom a saját hallássérülésemről, fontos arról is beszélni, ami néha nehéz, amikor esetleg arra gondolsz, hogy na, most nem akarnál hallássérült lenni.

Szerintem semmi baj nincs azzal, ha néha ezt érzed. Nem lehet minden nap szuper és jó.

Mint ahogy amikor anyává válsz, nincs semmi baj azzal, ha néha azt érzed, hogy leraknád az anyuka-munkaruhád egy délutánra, hogy a hátad mögött hagyd az egészet. Attól még nem vagy rossz anya, hogy néha úgy érzed, ez sok.

Akkor ott a kutyatanfolyamon nem akartam hallássérült lenni, mert zavart, hogy nem tudtam tenni a dolgom úgy, mint világosban. Nagyon éles volt a kontraszt a számomra, hogy hogyan váltam egy órán belül teljesen tehetetlenné. Zavart, hogy butának tűnhettem miatta, és hogy akadályozom a többieket az esetlenségemmel, és az is, hogy valamilyen szempontból Lupint is cserben hagyom.

Persze, az óra végével magam mögött hagytam ezt is. Nem marcangolt napokig a dolog, nem rágódtam rajta. Átgondoltam, feldolgoztam még aznap este, és haladt tovább az élet. De azért ilyen pillanatok adódnak, amikor azt érzem, ezt a pár percet én most kihagynám. Hoztam most néhány példát erre is.

Gyakornoki meghallgatás

Annak idején, amikor gyakornokoskodtam több szerkesztőségben,  volt egy szerkesztőség, ahol az első elbeszélgetés nem volt túl kellemes élmény. Nagyon lelkes voltam, alig vártam, hogy elkezdődjön az első gyakornoki napom, de nem indult túl jól. A főszerkesztő szájáról ugyanis nem tudtam szájról olvasni, és az a pár perc, míg lefixáltuk a gyakornoki időszakom részleteit, nem volt kellemes.

Leizzadtam, próbáltam helytállni, de éreztem, hogy itt ezen a helyen nem a valódi képességeim által leszek megítélve.

Így is lett. És nem esett jól, hogy a szakmai képességeimet nem tudom megmutatni a hallássérülésem miatt, vagyis azért, mert olyan helyzetbe kerültem, hogy nem kaptam meg egy minimális kommunikációs segítséget. Nyilván én is fiatal és tapasztalatlan voltam még akkor ahhoz, hogy a helyzetet kezeljem, de az a pár hónap nem volt életem legjobb időszaka, és sok frusztráltság gyűlt fel bennem.

Néha szerettem volna csak egy napig hallani, hogy helyretegyem mindenkiben a rólam alkotott képet.

Nem szoktam felidézni ezeket a pillanatokat, és rágódni rajta, mert rossz tapasztalattal mindenki gyarapodik. Az én életemhez hozzátartozik, hogy a hallásom miatt kerülhetek ilyen helyzetekbe, más meg például a személyisége miatt vagy a munkamorálja miatt, vagy azért, mert szimplán nem kedvelik őt az új helyen.

Kapucsengő-probléma

Egy másik gyakornoki állásinterjún – akol egyébként klassz hónapokat töltöttem – már jóval idő előtt odaértem a helyszínre, ám a kapucsengő miatt mégis késtem 10 percet. Egy eldugott utcában volt a bejárat, és beletelt pár percbe, mire találtam embert, aki hajlandó segíteni, hogy bejussak a kapun, beszéljen helyettem a hangszóróba, és benyomja a jelzőhang után az ajtót.

Nagyon megértőek voltak az állásinterjún, amikor elmagyaráztam a helyzetem, de én akkor nagyon kínosnak éltem meg ezt, és kihagytam volna ezt a pillanatot.

Hiszen megint úgy éreztem, nem a valódi képességeimet, hozzáállásomat tudtam elsőre megmutatni.

4 helyzet, amikor nem akartam hallássérült lenni

Forrás: Unsplash

Amikor érzed, hogy rólad beszélnek, de nem vagy benne biztos

Biztos megvan az érzés. Ugye, mivel nem hallom feltétlenül, hogy körülöttem miről beszélnek, van olyan környezet, aki ezt simán kihasználja, és beszélnek akár rólad is. Velem volt már ilyen, még tinédzser koromban, azóta ez nem jellemző. De a lényeg, hogy ilyenkor ugyan nem hallottam, mit beszélnek, de éreztem, hogy rólam van szó.

És ez patthelyzet. Ha felnézel, elhallgatnak. Közben érzed, hogy kibeszélnek, ugyanakkor nem mersz felszólalni és megvédeni magad, mert bizonytalan vagy, hogy biztosan jól érzed-e a zsigereidben, hogy mi történik, még ha általában jók is a megérzéseid.

Na, ezekben a pillanatokban elfogadtam volna pár perces hallást, hogy biztos legyek a dolgomban.

Ez csak néhány példa a sok közül, de említhetném azt is, amikor a biztonsági őr gyanúsan méreget, mert nem hallom meg, hogy becsipogott valami a boltban. Vagy amikor valaki üvölteni kezd velem, mert nem reagálok azonnal. Vagy amikor ezredszer magyarázom el valakinek, hogy miért úgy csinálok valamit, a hallásom miatt, ahogy, és már belefáradtam.

De ezek villanásnyi nehézségek és érzések, amik tovaillannak. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretném magamat hallássérültként, vagy hogy utálnék az lenni.

Egyszerűen csak vannak ilyen pillanatok, és néha elég. Néha egyáltalán nem zavar, néha kicsit igen. Máskor fel se veszem, olykor szórakoztat. Függ attól, hogy jobb lábbal keltem-e aznap, vagy ballal. Attól is, hogy ittam-e kávét aznap.

Mindez egyszerűen csak én vagyok.

4 helyzet, amikor nem akartam hallássérült lenni

Forrás: Unsplash

Neked is van ilyen élményed? Meséld el!

Van egy zárt csoportunk Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Anna hallássérült pszichológus, és rendszeres visszatérője a Hali-tali táborunknak. Rendszerint benéz hozzánk pár napra, és ezalatt szuper gondolatformáló csoportfoglalkozásokat tart a táborosainknak.

Tartott már foglalkozást konfliktuskezeléssel kapcsolatban, de a “Sötét gondolatok kivédése” című kurzusát is imádták. Mivel Anna pszichológusként végzett az ELTE PPK-n, különösen szeretem a vendégposztjait, mert a saját tapasztalatai mellett megjelennek a szakmai gondolatai is.

Én írtam már nektek izgalmas cikkeket a szerelemről, amelyek olyan tabutémákat is feldolgoztak, mint hogy hallássérültként csak hallássérült pár mellett lehetünk-e boldogok, de egypercesben is bemutattam, milyen hallássérültként randira készülni, és volt egy vendégposztunk halló sráctól is, aki az ő szemszögéből mesélte el, hogy milyen randizni egy hallássérült lánnyal. Akkor is ígértem cikket Annától, és ez most meg is érkezett, ráadásul rögtön kettőt is küldött, mert a mondanivalója nem fért el egy posztban.

Annát különösen az érdekelte, hogy mennyire számít párválasztáskor a hallássérülés megléte, és hogy mi minden befolyásolja a döntéseinket ilyenkor. Mire érdemes figyelnünk, mibe csúszhatunk bele, milyen forgatókönyvek alakulhatnak ki.

Olvassátok és szeressétek, itt az első rész.

*

A párválasztás amúgy is nyakatekert kacskaringóin még egy jó nagyot tud csavarni az, ha az ember nap mint nap azt éli meg, hogy valahogy kilóg a sorból. Más kihívásai vannak, más tapasztalatokat visz magával, mint a legtöbben, és úgy érezheti: neki valami olyan jutott, amit nagyon nehéz lehet megérteni. Valami olyan, ami senki másnak nincs ezen a világon. Hogyan tekinthetünk hallássérültként így a párkapcsolatokra? Hogyan találhatjuk meg azt a szeretetet és elfogadást, amit keresünk? Hallássérült párt kellene választani, vagy hallót? Van-e titok?

Fiatal felnőttkoromra már számtalan bölcsességet sikerült begyűjtenem a szerelemről és párkapcsolatokról – és minden bölcsességnek az ellenkezőjét is. „Az ellentétek vonzák egymást”, meg „Két dudás nem fér meg egy csárdában.” – mondják. Aztán azt is halljuk, hogy magunkhoz hasonló párt érdemes keresni, az a boldogság titka. 

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Forrás: Unsplash

Mindennek a gyökere: az elfogadás és a biztonság vágya

Sokunkban erős az érzés, hogy minket bizony csak egy másik hallássérült ember érthet meg úgy igazán. Ő viszont tényleg remekül rá fog majd érezni mindenre, a nehézségeink és a furcsaságaink sem fogják zavarni. Ez az érzés mélyről jön, és tulajdonképpen minden emberben jelen van:

olyan társat találni, aki szavak és magyarázkodás nélkül is érteni fog és elfogadni.

Hozzuk magunkkal ezt az igényt gyerekkorunkból, amikor még a szüleink kitalálták a kívánságainkat és gondoskodtak rólunk. Felnőttként pedig természetes módon vágyunk arra, hogy újra létrehozzunk egy ilyen biztonságos közeget. A felnőtt kapcsolatok azonban már máshogy néznek ki: itt már adok-kapok viszonyról van szó, amiben jó esetben mindkét fél figyel egymásra, figyeli egymás kívánságait, illetve már mindkét fél érett arra, hogy kifejezze és megfogalmazza a vágyait.

Az igények, nézőpontok, szemléletek már nem csak tőlünk áramlanak a másik felé, hanem nekünk is be kell fogadnunk a partnerünkét. Egy ilyen kétirányú viszonyban pedig több súrlódást, félreértést élhetünk meg, mint gyermekként a szüleinkkel. Az elfogadás és a biztonság igénye azonban akkor is jogos, ha a róluk szóló fantáziánk néha kicsit túllő a célon. Megértést és könnyedséget keresünk tehát, amit bizonyos mértékig meg is találhatunk.

De hogyan? Kit kell keresnem, mire kell figyelnem ahhoz, hogy célba érjek?

Hallássérült pár – útlevél az elfogadás csodálatos világába?

Szóval, ha hallássérült párt keresek, vele biztosan nagyon egyszerű lesz, ugye? Hasonlóak vagyunk, így nagy probléma nem lehet.

Kivéve, hogy… mindannyiunk számára mást jelent a hallássérülés.

Mindannyian máshogy állunk a nehézségeinkhez, máshol tartunk az önelfogadás útján. Más stratégiáink vannak, más nehézségek idegesítenek minket. Mást gondolunk arról, hogy kitől, mikor és hogyan kell/lehet segítséget kérni. Persze bőven vannak hasonló tapasztalataink, hiszen mindketten átéltük már azt, hogy kívülállók leszünk egy élénken fecserésző társaságban, vagy hogy leizzadunk, ha ismeretlen szám hív minket telefonon. Ezeken az élményeken valóban osztozhatunk egy másik hallássérülttel, de végeredményben az életfilozófiánk és a fülünkkel kapcsolatos szemléletünk teljesen eltérő lehet.

Én átéltem ezt egyszer. Randevúztam egyszer egy sráccal, még abban az időszakban, amikor valamiért titkoltam a hallássérülésem az ismerkedések során. Nagyon kepesztettem a randin, erősen koncentráltam, hogy ne kérdezzek vissza túl sokat, hogy ne tűnjek túl hallássérültnek.

Egészen addig, amíg egy ponton arra lettem figyelmes, hogy a srác fülében is hallókészülék van.

Amikor később ezt a témát megpiszkáltam, a fiú elég mogorván reagált, és azt mondta, hogy ő nem hallássérült, csak kicsit védenie kell a fülét. Persze engem ettől még nagyon izgatott, hogy hogyan működik pontosan az ő hallása, és mire használja a hallókészülékét, de nem akart erről beszélni. Többet nem írt. Ő teljesen máshol tartott azon az úton, hogy nyíltan tudjon beszélni a hallásáról. Teljesen máshogy gondolkodott arról, hogy a gyengeségeinket felvállalhatjuk-e mások előtt. Akkoriban én is máshogy voltam ezzel, mint most: ma már sokkal előbb és könnyebben kérek segítséget. 

Mennyi nehézséget jelenthet egy ilyen különbözőség!

Mennyi konfliktust hozhat és mennyi egyezkedésre kényszeríthet minket!

Hallássérült társunk akár teljesen eltérően láthatja a minket felzaklató, elszomorító hétköznapi rosszulhallós helyzeteket. Vagy társaságban kellemetlenül érezhetjük magunkat attól, hogy a másik hangosabban hirdeti a sérülésünket, mint ahogy mi magunk tennénk. Számtalan kis fricskát hozhat az, ha a másik is hallássérült ugyan, de a saját hallássérülése egyszerűen más formájú, színű és szagú, mint a miénk. Máshogy áll hozzá.

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Forrás: Unsplash

De azért van, amit csak hallássérült érthet, nem?

Igen. És nem. És igen. És nem.

Mert nagyon különbözőek vagyunk mi, emberek. Mindenki mást ért meg. Ha meghallgatod a moziból kijövő emberek beszélgetését – vagyis inkább leolvasod a szájukról – akkor arra fogsz gyanakodni, hogy ezek tök más filmet néztek ott bent. Vagy legalábbis más részeinél voltak ébren. De valami biztos nem stimmel, mert annyira más történetet mesél mindenki. Ez azért van, mert mindenki hozott anyagból és hozott képességekből dolgozik, azaz a meglévő ismeretei és az érzelmi kapcsolódásra való képessége nyomán követ dolgokat a világban.

Van, aki nagyon könnyen ráhangolódik szinte bármilyen történetre, érzelmi tartalomra. A kevésbé szerencsések – azaz a legtöbben – néhány dolgot könnyen átérzünk, más dolgokat pedig nagyon nehezen. Nekem ahány párom volt, mindegyik a hallássérülésemnek más-más szeletével tudott a legjobban bánni, azt a legjobban érteni. És mindegyik társamnak más volt az, amit időbe telt megtanulnia. De ahogy sokszor láttak engem kommunikációs helyzetekben, ahogy egyre több történetet és múltbéli darabkát ismertek meg belőlem, úgy egyre jobban értették. Sőt, érezték.

Ahogy megismertek, elkezdték érezni a fülem és a hallásom, és elkezdték érezni az érzéseimet a fülemmel és a hallásommal kapcsolatban.

Mindebből mi a tanulság?

Az emberi megértés, az bizony egy mozaik. Vagy kirakós. A lényeg, hogy számtalan kis elemből áll, ahogy a hallássérüléssel kapcsolatos dolgok is bonyolultak és több elemből tevődnek össze. Mindenki mást ért meg, mindenkinek más a megértés-mozaikja. Van, akinek elsőre több darab is összeáll, van, akinek kevesebb.

De a lényeg a törekvés. A megérteni akarás és a tanulni akarás. Az a törekvés pedig nem függ a hallástól.

Találkozhatsz hallóval, aki veled megismerkedve egyből nyolc blogposztot és két könyvet fogyaszt el hallássérülés témában, de egy olyan hallássérült is szembejöhet veled, aki még nagyon küzd a saját tapasztalataival és éppen kevésbé tud nyitott lenni mások – vagy egyáltalán a saját – érzéseire.

Az egyformaság illúziója – és a különbözőség mint farkasbőrbe bújt bárány

Mindenkinek él egy kép a fejében arról, hogy mi az, hogy hallássérült, és mi az, hogy halló: egy egész tulajdonsághalmazt és fantáziát kapcsolunk ezekhez a kategóriához. Pedig, ahogy a fentiekből is látszik, halló és halló nem egyre megy, és a hallássérültek is nagyon sokfélék. Ráadásul minden ember elég változékony és tanulékony is, így amit ma még nem értek, azt pár nap múlva már nagyon mélyen is érthetem.

Valójában tehát egy egyszerű kategóriát próbálunk ráhúzni az emberi sokféleségre, egy mozdulatlan kategóriába próbáljuk kimerevíteni az emberek változékonyságát. Ez a fajta dobozolás néha hasznos is lehet, ám amikor párkapcsolatról gondolkodunk, akkor ezzel elveszíthetünk valami fontosat. Zajos lesz a kép. Könnyebb egy átfogó kategóriában gondolkodni, és azt mondani: egy hallássérült párra van szükségem. De amikor ilyen átfogóan nézem, akkor éppen azt nem fogom látni, hogy mire van szükségem és mit keresek. Érdemes feltérképezni, hogy mi van ebben a dobozban, milyen tulajdonságokat, viselkedéseket kapcsolok a hallássérült és a halló emberekhez, illetve mik azok a mögöttes tulajdonságok, amikre nagyon vágyom a másikban.

Olyan embert szeretnék, aki empatikus és fel tudja vállalni a gyengeségeit?

Olyan embert szeretnék, akik introvertált?

Olyan embert szeretnék, aki bátor?

Mi van a dobozomban?

Ennek a doboznak aztán van egy sötétebb, félelmetesebb része is, ahova nem nézünk szívesen. Ott lapulnak azok a tulajdonságok és viselkedések is, amiktől félünk, amiket el szeretnénk kerülni a másikban. Itt bújik meg az ismeretlen, a tőlünk különböző is. A tőlünk különböző nagyon rémisztő tud lenni, és kicsit olyan, mint térkép nélkül közlekedni egy idegen városban. Szeretnénk elkerülni a különbözőséget a kapcsolatainkban, hiszen nagyon nehéz térkép nélkül navigálni ilyen terepen.

Áthidalni a másságot, megtanítani a másikat magunkra nem könnyű.

Ám valójában ez a különbözőség nem kikerülhető. Valójában minden kapcsolat rengeteg különbség közepette indul – akkor is, ha mindketten hallássérültek vagyunk, akkor is, ha nagyon hasonló a hallásgörbénk. Nincs az a manőver, amellyel elkerülhetjük azt, hogy hidakat kelljen építenünk egymás felé, és hogy a másik számára furcsa dolgokat kelljen megtanítanunk neki. Nem tudjuk tehát kivédeni, de fel tudjuk magunkat vértezni önismerettel és bátorsággal. Hiszen a különbözőség máris navigálhatóbb, ha ismerem magam, ha tudom, hogy mire van szükségem pontosan, és ezt bátran el is merem mondani. Ha tudok kérni, és tudom, hogy jogom van kérni. Ha van egy térképem magamhoz, és ezt meg is tudom mutatni a másiknak. És ha a másik is meg tudja nekünk mutatni a saját térképét – hidakat ugyanis kölcsönösen, együttes erővel építünk, a másik igyekezete nélkül tehát a képlet nem teljes.

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Forrás: Unsplash

A legfontosabb kérdés talán sosem az, hogy a másik pontosan milyen: milyen a bankszámlája, milyen a hallása, a haja színe. Hanem hogy el tudjuk-e róla képzelni, hogy a különbözőségeinket megugorja, hogy hidakat tudjon velünk építeni, és hogy törekvéssel és boldogan legyen benne annak a dolognak a menedzselésében, amit párkapcsolatnak hívunk.

*

Te is megismerheted Annát!

Anna következő cikkét, a folytatást hamarosan olvashatjátok, addig is jó, ha tudjátok, hogy van egy zárt csoportunk Facebookon, ahol Anna is tag, és ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Ide azért is érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz majd mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  Néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Egyre több hallássérült fiatal felnőttel találkozom, akik még csak most kezdtek el foglalkozni azzal, hogy a hallássérülés mit is jelent számukra. Vagy hogy vannak-e hozzájuk hasonlóak. Van, akiknél a hallássérülés felvállalása, a hallókészülék megmutatása is ekkor kerül előtérbe. Számukra jelenthetnek megoldást a hallássérült fiataloknak szóló táborok, ahol ezekre a kérdésekre választ találhatnak. 

A nagyothalló fiatalok, azaz azok, akik halló családba születtek, majd integrációban tanultak és dolgoznak, általában nem rendelkeznek sorstárs közösséggel. Ez érthető: hallók között szocializálódnak, hiszen velük barátkoznak, beszélgetnek, tanulnak. Így voltam ezzel én is, sokáig erősen élt bennem az a gondolat, hogy:

Vagyok én, meg a hallók.

Amíg Pestre nem költöztem, addig nem találkoztam olyan nagyothallóval, amilyen én is vagyok. Siketekkel igen, de idővel felismertem, hogy bár nagyon hasonlóak a problémáink és a hallásállapotunk, az életvitelünkből és a szocializációnkból fakadóan bizonyos dolgokról másképpen gondolkodunk. Ami egyáltalán nem baj, nagyon szeretem a siket közösséget is, de akkor éreztem igazán, hogy hazatértem, amikor megismertem a nagyothalló barátnőmet. Az első pár beszélgetésünk során többévnyi hallássérüléssel kapcsolatos dilemmát oldottunk fel, élményt osztottunk meg, nem beszélve a belsős poénokról, és ez elég jó érzés.

Nem, nem arról van szó, hogy mindig a hallássérülésről beszélünk. De jó érzés, hogy ebből a szempontból különösebb magyarázkodás nélkül is megértjük egymást.

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

Mégis, nehéz bevonzani a fiatalokat egy nekik szervezett táborra. Az okok egyébként érthetőek:

Jól helytállnak a halló közösségben, nekik ez a normális.

Általában csak akkor értik meg, hogy közösségez tartozni jó, ha megtapasztalják.

Ez utóbbit a Hali-tali táborban látom, amit idén már másodszor hoztunk tető alá a Balatonon. Az új arcok az első napon még kicsit bizonytalanok, de a végén szinte mindig elhangzik tőlük, hogy:

Bárcsak maradhatnánk tovább!

Ennek egyébként tényleg csak az a titka, hogy jó a csapat. Imádnak együtt lenni. Odafigyelnek egymásra. És ezt én is tapasztalom: rám is figyelnek, én is sokat kapok mindig a táborok alatt, szervezőként is. Ha eddig esetleg tétováztál, vagy nem teljesen érted, miért olyan jó halitalisnak lenni, akkor most pár pontban megpróbálom összeszedni, mit is jelent ide tartozni, mi az, amit a hallássérült tábor alatt szinte mindenki megtapasztal.

#1 Pillekönnyű kommunikáció

Nem véletlenül az a tábor mottója, hogy:

Itt senki sem mondja, hogy semmi!

Mert míg a hallók hajlamosak a sokadik visszakérdezésre ezt válaszolni, a táborban ilyen biztos, hogy nem lesz. Már az első napok alatt mindenki figyel rád. Arra, hogy feléd nézzen, hogy elismételje, ha valamit nem értesz. Ha becsatlakozol egy beszélgetésbe, összegzik, miről volt szó addig. Nincs több vergődés, a kommunikáció egyszerűen csak könnyebben megy.

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

#2 Toleránsabb leszel

Persze, tőled is szükség lesz erre az odafigyelésre, és ez az első napokban lehet, hogy furcsa lesz. Beletelik egy kis időbe, míg rájössz, hogy hogyan kell hallássérültekkel beszélned. Hogy neked is feléjük kell fordulnod, ismételned kell, össze kell foglalnod másoknak, miről volt szó. Egy idő után ez teljesen természetes lesz, és jó érzéssel tölt el, mert ez az odafigyelés kétirányú: oda-vissza működik.

#3 Jobban megérted a halló környezetedet

Ez azért is érdekes élmény, mert így rálátsz arra, hogy veled milyen a halló környezetednek beszélgetni. Amit te látsz a táborozókon beszélgetés közben, az olyan, mintha magadat is látnád. Nekem addig is volt elképzelésem, hogy mennyi türelmet és odafigyelést igényel a halló férjemtől a velem való együttélés, de sokkal hálásabb vagyok neki azóta, hogy ezt élesben is megtapasztaltam, hogy milyen, és igyekszem jobban segíteni őt, könnyebbé tenni a kommunikációt, ahogy csak lehet.

#4 Halló ismerősöd is közösségre talál

A táborba jöhetnek hallók is: testvérek, barátok, férjek, párok. Azért támogatjuk ezt, mert egyrészt így benneteket is jobban megismernek, másrészt pedig hiszek aban, hogy úgy tud épülni a híd a hallók és a nagyothallók között, ha halló nagyköveteink is vannak a világban. Nem mellékes az sem, hogy nekik is jól esik egy sorstárs közösség, hiszen ők is egy olyan szerepkört élnek meg, amit nem tudnak mindenkivel átbeszélni – itt viszont igen.

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

#5 Közösséget kapsz

Igazit. Összetartót. Olyat, amelyiknek tagjaira számíthatsz. Évközben is vannak találkozók, így bármikor becsatlakozhatsz hozzájuk, amikor ráérsz, vagy elakadsz, vagy szimplán csak jól éreznéd magad!

#6 Objektív nézőpontot kapsz

Tudom, nehéz néha eligazodni a hallássérültek világában, érhetnek meglepetések, markáns megjegyzések, amivel nem tudsz mihez kezdeni, vagy rossz érzést keltenek benned:

csak a cochleáris implantátum jó,

csak a hallókészülék jó,

csak a jelnyelv a járható út.

Ez csak néhány, de ebben a cikkben is hoztam pár kellemetlennek tűnő témát. Mi azonban törekszünk az objektivitásra, és az információk teljes átadására. Egy témát több oldalról is átvilágítunk, és egyedül csak rajtad múlik, miként gondolkodsz az egyes témákról. Itt senki sem akar meggyőzni semmiről, mindenki tiszteletben tartja, amit gondolsz, cserébe azonban tőled is ezt várjuk el.

#7 Minden információt megkapsz a hallássérüléseddel kapcsolatban

Az előadások egy része ezekkel a témákkal foglalkozik: oktatás, pályaválasztás, párkapcsolat, identitás, tudatos hallókészülék választás, hallókészülékek beállítása, jogok, kedvezmények, felmentések, önismeret. És akkor még nem is soroltam fel mindent. Ezek az előadások, és a többiekkel való beszélgetés segítenek abban, hogy minél jobban megismerd önmagad, a hallássérüléseddel való viszonyodat, és azt, hogyan érvényesítheted az érdekeidet nehezebb helyzetekben. Nekem sok információ nem volt a birtokomban, amikről most már tudom, hogy jobb lett volna, ha az adott helyzetben tudtam volna – ettől az érzéstől szeretnélek megvédeni téged.

#8 Nem, itt nem CSAK a hallássérülés a téma

Persze, muszáj a fenti témákkal is foglalkozni, hiszen mindenki máshol tart az önismeretben, és mindenkinek más és más információk vannak a birtokában. Azonban a tábort átlengi a szabadegyetemi jelleg is: azaz bőven foglalkozunk hétköznapi, fiatal felnőtteket érintő előadásokkal is.

Például:

  • egyéni vállalkozás,
  • felkészülés állásinterjúra,
  • énmárka építés,
  • pályaválasztás,
  • önismeret.

Nemcsak a táborban, hanem két tábor között, évközben is tartunk előadásokat, találkozókat, így biztosan találsz olyan témát, ami téged is érint vagy érdekel.

Érdemes eljönni és esélyt adni egy ilyen tábornak. A hét végefelé, a leggyakrabb reakció még, amivel találkozom, az az, hogy mindenki fizikailag kimerülten kóvályog, hiszen későn fekszenek le aludni. Hogy miért? Ahogy az egyik táborozó mondta:

Annyira fáradt vagyok, de sajnálom az időt, hogy lefeküdjek aludni. Aludni otthon is tudok, de ez a tábor csak most, ezen az egy héten van.

Hát ennyi a lényeg, azt hiszem.

Van egy zárt csoportunk, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Itt tudsz csatlakozni: Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi! 

Várunk nagyon!

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

“Vannak hangok, amik idegesítenek.” – ilyen hatással van rám az új hallókészülék

Lassan három éve nyűvöm már a hétköznapokban a legújabb hallókészülékem. Nagy váltás volt az életemben, hiszen a régit beállítások nélkül kaptam, hallásgondozás nélkül. Ehhez képest a mostanit profi ellátás és odafigyelés követte, és ugyan az első egy évben durván pozitív változásokat tapasztaltam meg, azt nem gondoltam, hogy a harmadik év is tartogat meglepetéseket. Azt hiszem, esetemben igaz a mondás: “A türelem rózsát terem.”

Azt azért fontosnak tartom elmondani, hogy nálam azért is olyan nagy a változás, mert régen csak az egyik oldalamra hordtam hallókészüléket, míg most már mindkettőre. Még gyerekkoromban annyira rosszul kalibrálták a hallókészülékeimet, hogy nyűgössé tett, hogy nagyon másképp hallom a világot az egyik és a másik fülemmel, így az egyiket (amelyikkel kevésbé hallottam) letettem. Az sem motivált a kétoldali hallókészülék viselésre, hogy folyamatosan gyulladásban volt a fülem, ami viszont egy hallókészülékkel elmúlt.

Érthető, hogy ezután drasztikusabb változást éltem meg, amikor az audiológusom rábeszélt, hogy hordjam mindkét fülemben az újat.

Emlékszem, hogy  nagyon furcsa volt a több mint egy évtizedig alvó fülemen hangot érzékelni. Borzasztóan hangosnak, fülsértőnek éreztem mindent, és fokozatosan emeltük a hangerőt, hogy hozzászokjak. Ekkor értettem meg, tényleg milyen lassú, összetett, és finoman alakuló folyamat tud lenni a hallás megtapasztalása.

Hogy meg kell tanulni együtt élni az új hangokat tartalmazó világgal. Megérteni azt.

És még három év múlva is van új a nap alatt, amikor már azt hinnéd, nem lep meg semmi. Nem csak azt volt furcsa megélni, hogy a régi hangok közül néhány megváltozott. Nem csak azt, hogy néhány hang, amiről azt hittem nem létezik, kiderült, hogy mégis. Nagyon furcsa volt megtapasztalni azt is, hogy az új hangok milyen hatással vannak a viselkedésemre.

A minap leültem, és azon gondolkodtam, hogy mi minden változás történt az életemben, a hétköznapokban, amit a hallókészülékem okozott. Van jónéhány.

Dúdolok és kornyikálok

Ez egy nagyon idegesítő dolog, és szörnyen szeretnék leszokni róla,

de azt a döbbenetes felfedezést kellett tennem, hogy a hangok függővé tesznek.

Ha egyedül vagyok, akkor annyi hangot adok ki, amennyi csak belefér. Dúdolok a kutyámnak, énekelek, vagy refréneket ismételgetek, de simán megpróbálkozom azzal, hogy nyelvcsattogással leutánozzak egy dallamot. Nyilván nem sikerül, és nyilván hamis, de elég, ha nekem tetszik.

Forrás: Unsplash

Észrevétlenül csúsztam bele ebbe a függőségbe, először csak pislogtam, hogy miért csinálom ezt, de ha végiggondolom, logikus: 30 évig nem hallottam ezeket, persze, hogy rákattantam. Majd ráunok. (Remélem.)

Új hangok

Megnőtt az új hangok száma a hétköznapokban. Ha szigorúan statisztikailag akarom ezt megközelíteni. De érzelmileg elég nehéz nem tudomást venni róla, mert sokszor tényleg sokkoló és csodálatos megélni, amikor a hangot, amiről tudtad ugyan, hogy létezik, de még sosem hallottad, megtapasztalod.

Ilyen volt például, amikor az Őrségben túrázva a nagy csendben, extrém hangerősítssel hallottam életemben először a kakukkolást. Vagy amikor kutyasétáltatás során hallottam, hogy több ezer tücsök húzza a nótát. Vagy amikor rá kellett jönnöm, hogy a kutyával nem csak az ő cukisága, puha bundája érkezett meg közénk, hanem a hangjai is. És nem az ugatásra gondolok, hanem arra, hogy hangja van annak, ha fújtat. Vagy annak, hogy lefetyeli a vizet. Vagy nyalogat.

A pukit nem hallom – mielőtt megkérdeznétek.

De ez talán jobb is. (haha)

Jobban támaszkodom a hallásomra

Ha nekem valaki azt mondja, hogy lesz idő, mikor kenyeret kenek, és közben nem tartom a szemem sarkát a kutyámon, akkor körberöhögöm. Ismeritek az érzést, tudod, amikor valamire nagyon kell figyelned, mert élet-halál kérdése – például üzenetet vársz, egy jelzést, vagy a gyerekedre/kutyádra figyelsz, hogy életben maradjon, vagy éppen a környezeted maradjon ép -, de közben nagyon szeretnél végre mondjuk enni, vagy bármi mást. Ugye a hallásodra nem annyira tudsz hagyatkozni, csak a szemedre, így vagy úgy kened meg a kenyered, hogy nem nézel oda, vagy másodpercenként lesel ide-oda.

Na, ez most pár fokkal nekem könnyebben megy.

Már ismerem annyira a kutyám hangjait, hogy tudom, mikor van baj, és anélkül meg tudom kenni a kenyeret, hogy az asztalon ne kenjem szét a tömlős sajt felét.

Forrás: Unsplash

Vannak hangok, amik idegesítenek

De annyira, hogy ha nem szűnik meg a zaj azonnal, felcsattanok. Ilyen a tuctuc zenék némelyike. Vagy amikor a zacskót végtelen ideig zörgetik. Vannak zajok, amik simán csak elfárasztanak: túl sok zene, túl sok zaj a felújítás során, vagy a közlekedés hangja. Ilyenkor egyszerűen csak kikapcsolom magam, míg nem töltődöm fel kicsit, vagy extrém halkra állítom a hallókészülékem. Néhanapján pedig csendnapot tartok, amikor be se rakom őket a fülembe.

Elérhetőbb lett az angol nyelv

Végre nem kell átugornom a nyelvtanulós appokban azokat a részeket, amikor angolul olvasnak fel valamit, ami alapján a feladatot el kell végeznem. Például, amikor egy angol mondatot kell összekattintanom a szétdarabolt mondatrészek sorba helyezésével, amihez az egész mondat felolvasása ad segítséget. Úgy, hogy el tudom olvasni a szavakat, könnyebb kilogikáznom, mit is hallok tulajdonképpen. Nem azt mondom, hogy simán megy, de a régi hallásképességeimhez viszonyítva ez egy nagy lépés. Jobb annál, mint hogy az esélytelenek nyugalmával átugrom ezt a feladatot. Én a Duolingo-t használom nyelvtanulásra. Tökéletes gyorstalpaló, ha napi 15-20 perced van tanulni angolul.

Nem tűnik ez olyan sok dolognak egy-másfél év alatt, ugye? Ráadásul ezek lassan beérő folyamatok, amik hirtelen, váratlan helyzetekben tudatosulnak, hogy jé, most már ezt is tudom, értem, hallom. Erre is képes vagyok. És nem, ettől nem leszek halló. Nem leszek sokkal-sokkal jobb képességű. De ezek a nünansznyi dolgok igenis sokat hozzátesznek a mindennapokhoz. Különlegesebbé teszik azokat.

Mert minden egyes ilyen kitekintés a hangélményekkel olyan, mintha nagyobbá tágulna az univerzum. Mondjuk még egy univerzumnyit.

Forrás: Unsplash

Mi mindent tanultam a halló – hallássérült barátságaimból?

Így utólag visszatekintve azt hiszem, elmondhatom, hogy izgalmas, tartalmas és jó barátságaim vannak. Többet tanulok belőlük magamról, mint bármi másból, és szeretek visszaemlékezni azokra is, amelyek megszakadtak. Mert megtapasztaltam bennük a teljes elfogadást, bennük találtam rá igazán önmagamra, de azt is tükörként mutatták, ha valamit rosszul csináltam.

Érintettem már ebben és ebben a cikkben, hogy az integrációban felnövő hallássérültek identitás alakulására és önismeretére jellemző, hogy általános iskolában még nincsenek tisztában annyira a hallássérülésükkel, sokan élik meg a kiközösítést ebben az időszakban, és nehezen megy a beilleszkedés.

A középiskola semlegesebb terep, ahol már választ találnak a saját kérdéseikre, és elkezdik kialakítani a saját érdeklődési körüknek megfelelő közeget, és megtalálni azokat a barátokat iskolán belül és kívül, akikkel önmaguk tudnak lenni. Ez az egyetemen válik igazán felszabadítóvá, amikor nem tartoznak már szoros értelemben véve egy olyan zárt klikkhez, csoporthoz, mint az osztályé.

Ködös emlékek

Oviból nem emlékszem majdnem semmire. Csak arra, hogy már akkor is a könyvekkel foglalkoztam, mert a könyvektől többet kaptam, mint a környezetemtől az oviban. Az általános iskolában kiigazodni a tanáraimon és az osztálytársaimon is kész horror volt.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Csak mentem mások után. Teljesítettem a tanárok kéréseit, az osztálytársaim közé pedig próbáltam becsatlakozni, amikor tudtam. Csak sokszor nem sikerült, vagy rosszul.

Ha nem érted és hallod jól a környezetedet, akkor sokmindent félreértelmezel és rosszul döntesz vagy cselekszel. A felnőttek ezt megértik, a gyerekek viszont még nem.

A kiközösítést ugyan nem úsztam meg, de azért mindig volt egy- egy osztálytárs, akivel gyakran töltöttem együtt az időt, és szoros barátság alakult ki közöttünk.

A tapasztalás: engem kedvelnek

Általában azokkal barátkoztam, akik nyitottak felém, és éreztem, hogy elfogadnak. Többnyire azok a gyerekek voltak ezek, akik szintén nem voltak az osztály nagymenői valamilyen okból. Visszahúzódóak voltak, nem voltak hangadó karakterek, vagy volt valamilyen jellemzőjük, ami miatt a társadalom hátrányosan tekintett rájuk.

Szerettem velük lenni. Úgy éreztem, tartozom valahová, és megtapasztaltam, milyen az, amikor elfogadnak, odafigyelnek rám, és tudtam önazonosan viselkedni. Láttam azt is, hogy ők mitől váltak olyan kívülállóvá, mint én. Megértettem, hogy nem csak attól lehet valaki kirekesztett, hogy hallássérült, számtalan más dolog miatt is kirekesztik az embert. Viszont nem értettem, miért váltak attól kívülállóvá, amiért kiközösítették őket. Én ezeket az okokat sosem tekintettem “kevesebb dolognak”, vagy “nem menőnek”. Én menőnek láttam őket.

Ez a megtapasztalás megalapozta az alapvető értékrendemet. Megerősítette a szociális érzékenységemet.

Voltak barátaim az iskolán kívül is. Suli után hozzájuk rohantam. Velük tudtam igazán lázadni, és velük éltem meg a kamaszkoromat. Ők szintén valami miatt kilógtak sorból. Általában úgy beszélt róluk a környezet, mint “túl pasizós”, “túl eleven”, vagy “túl nagy szájú”. Anyám haja néha égnek állt attól, hogy kikkel lógok. Én viszont rengeteget köszönhetek nekik.

Mivel visszahúzódó, félénk és bizalmatlan voltam, rám jó hatással volt, hogy olyan közegbe vittek, ahol sokféle emberrel találkoztam, sokféle élettörténettel, és mentalitással. Akkoriban ritkán mertem megszólalni, a kommunikációm nagyon döcögött, szájról olvasni sem tudtam még elég jól, így az új közeg rákényszerített, hogy ezen változtassak.

Muszáj volt megszólalnom, mert mindenki kérdezett. Sokkal kínosabb volt hallgatni, mint furcsán reagálni. Sokat fejlődött a szájról olvasási technikám, és a szociális készségeim is.

Elkezdtem kinyílni és élni.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Nekem bőven elég volt, hogy volt egy-kettő barátom, akikkel mindent együtt csináltam. Amellett, hogy hűségesen kitartottunk egymás mellett jóban-rosszban, és éltük a fiatalkori éveinket, lázadtunk és sokat nevettünk, biztonságot is adott a velük való kapcsolatom.

Mert amellett, hogy a barátság alfáját és omegáját és megéltük,

ők voltak a fülem helyett is a fülem.

Elismételték, ha valamit nem értettem, segítettek az új helyzetekbe beilleszkedni, és teljessé tenni a világot számomra.

Ennek kétségkívül megvolt a maga előnye egy ideig. Előny volt, hogy átsegítettek az új helyzetekben a kezdeti nehézségeken, ugyanakkor fel kellett ismernem, hogy nem támaszkodhatok örökké egyvalakire.

Mert igaz, hogy az iskolai barátságok még arról szólnak, hogy a nap huszonnégy órájában együtt vagytok, ám egy idő után ez megváltozik. Az utak különválnak. Más osztályba, iskolába kerülsz. Aztán egyetemre, messzi országba.

És végeredményben meg kell tanulnod nem másra, hanem önmagadra támaszkodni.

Nekem ez nagyon fájt. Az elszakadás. A felismerés, hogy nem lesz, aki segít megértetni a környezetemmel, hogy miért vagyok fura. Hogyan működöm. Hogyan tudnak segíteni. Ekkoriban kezdtem el gondolkodni azon is, hogy hol van a határ egy barátságban egymás segítésében.

Sokszor előfordult, hogy megkértem egy barátnőmet, hogy ne intézze el helyettem a dolgaimat, mert magam is képes vagyok rá. Ne válaszoljon helyettem, ha valamit nem hallok, mert a kérdés nekem lett feltéve.

Ezeket a határvonalakat erősen, vastagon, világosan le kellett fektetnünk, hogy a barátság tényleg barátság legyen, és ne egy támogató-támogatott viszony felé tolódjon a dolog.

A főiskolák, egyetemek alatt sokat voltam egyedül. Élveztem. Sokszor jártam egyedül eseményekre, vagy szerveztem programot magamnak, társ nélkül. Úgy alakítottam ki az életterem és a kapcsolataim, ahogyan nekem jól eset. Sok új embert ismertem meg, és szerettem azt az újfajta önállóságot, amit ez hozott. Hogy saját magamat képviselem mindenhol.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Nem volt mindig könnyű. Akkoriban tanultam meg nyíltan kimondani és elmagyarázni a működésem másoknak. Képviselni magam. Kommunikálni, hogy ki vagyok és hogyan tudnak segíteni. Felvállalni, hogy hallássérült vagyok.

Szerintem azokban években éreztem azt, hogy ha még egyszer el kell magyaráznom, hogy nem hallok, megőrülök. Rettenetesen untam és fárasztó volt, hogy ezt folyton magyaráznom kell. Ugyanakkor azok voltak az első legfelszabadultabb éveim az általános és középsuli után.

Azt mondják, a kapcsolataink tükröt tartanak elénk és a másik elé is. Ez igaz. Ebbe a tükörbe érdemes mindig belenézni, és átgondolni, tetszik-e, amit látunk.

És ha nem, akkor ideje változtatni.

,,Fogtam a könyvem, és megkerestem a legárnyékosabb helyet.”- egy hallássérült könyvmoly nyara

Hallássérült gyerekként a könyvek, az olvasás mindig is sokat jelentettek. Egy világot, ahol önmagam lehettem. Egy világot, ahol megérthettem a való világ rejtélyeit. Ahol lehettem bárki és bármi. Ahonnan előhúzhattam a képzelt világomba barátokat. Míg mások strandoltak nyáron, és keresték a kalandokat, addig én behúzódtam az árnyékba olvasni. Könyvmoly voltam, nem tagadom. De egy könyvmolynak is lehetnek csodálatos nyarai. Egyperces.

Az évzáró napot tartottam a legidőpocsékolóbb dolognak a világon. Tudtam milyen jegyeim lesznek, így nem láttam sok értelmét külön napot szentelni annak, hogy átadják egy papíron a bizonyítványomat. Még kevésbé üdvözöltem azt a szokást, hogy az évvégi nagy beszédeket negyven fokban kellett végigállni a nagyudvaron. Mondjuk, ha legalább értettem volna, hogy miről beszélnek ilyenkor, talán türelmesebb lettem volna.

De így csak azt éreztem, hogy állok a tűzforró betonon, leizzadom a ruhám, és ez örökkévalóságig tart. Fogalmam sem volt, elkezdődött-e már a beszéd vagy sem, és csak vergődtem az idő nyúlós masszájában.

Fogalmam sincs, mások hogyan élték meg az évzárót, de én nagyon jól. Arra gondoltam végig, hogy végre szeptemberig azt csinálhatom, amit évközben csak korlátozott ideig:

Olvashatok.

,,Fogtam a könyvem, és megkerestem a legárnyékosabb helyet.

Forrás: Unsplash

Az évzáró után egyből a városi könyvtárba mentem. Szerettem még a szagát is. A márványlépcső kopottas csúszósságát, a rozoga liftet, amibe titkon mindig féltem, hogy beszorulok majd egyszer. A könyvtáros néni ismert. Hetente-kéthetente jártam ide. Bírt engem. Erre büszke voltam. Lépésről lépésre építettem fel a köztünk lévő bizalmat. Mindig pontosan hoztam vissza a könyveket, és makulátlanul tisztán, ahogy elvittem őket. Aztán, amikor már úgy éreztem, hogy kellően kedvel engem, akkor a megengedettnél több könyvet vettem ki. Mintha véletlenül válogattam volna össze többet.

Tíz könyvet lehetett kivenni összesen egyszerre. Először csak egy könyvvel vettem ki többet, aztán hárommal. Aztán ügyeltem arra, hogy meg tudjam indokolni, miért veszek ki többet: vékonyabbakat vettem ki, gyorsan kiolvasom őket.

Ma harminc könyvet vettem ki. A könyvtáros néni szeme meg se rebbent. Én kicsit izgultam, de biztos az évzáró miatt volt olyan engedékeny. Jutalomból.

Belepréseltem mind a harminc könyvet a reklámtáskába. A könyvek sarkai néhol kilyukasztották a táskát, de az volt a kisebbik baj. A lifttel még kijuttattam az épületből a könyves pakkot, de pár méter után úgy éreztem, elhal a karom, ha tovább kell vinnem. Szuszogtam, pár méterenként megálltam, fogást változtattam, így jutottam nagy nehezen haza. Egész elégedett voltam, úgy saccoltam, ezzel az adaggal elleszek úgy három hétig.

Minden nap olvastam. Otthon, a szobámban az ágyon. Evés közben. Nyaraláson, miközben mindenki beszélgetett, én a könyvemet bújtam. A tónál, miközben mindenki strandolt, én megkerestem a legárnyékosabb helyet, és elvonultam olvasni. Faltam az oldalakat, a betűket, a történeteket.

,,Fogtam a könyvem, és megkerestem a legárnyékosabb helyet.

Forrás: Unsplash

Jártam Skóciában, hegyek között. Tengerparton, ahol fehér volt a homok. Elképzeltem, hogy milyen a tenger, amikor habokat vernek a hullámok. Úsztam delfinekkel. Férjhez mentem kínlódó szerelmek után. Jártam Narniában. Voltam indián. Megmentettem néhányszor a világot. Megértettem, milyen viszályok zajlanak az emberek között, és megértettem ez alapján, hogy mi történt évközben az osztálytársaimmal. Miért viselkedtek úgy, ahogy. Voltak könyvek, amelyeket dugdostam anyámék elől, és csak éjszaka olvastam őket, zseblámpa mellett.

Néha pedig olyan volt a könyv, mint egy pajzs. Egy védőbuborék. Ha nem akartam beszélgetni, ha féltem, hogy nem boldogulok a szájról olvasással, ha úgy éreztem, nagyon lemaradtam a beszélgetések során, akkor csak az arcom elé húztam a könyvet, és belemerültem. Így nem úgy tűnt, hogy egy hallássérült vagyok, aki nem hall, és ezért nem beszélget. Úgy néztem ki, mint valaki, aki inkább olvas, mint hogy barátkozzon.

Néha voltak nyarak, amikor fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem.

Minden nap olvastam, és minden nap új kalandot éltem át. Lehet, hogy nem mozdultam ki, de sokminden történt velem a négy fal között.

Olyan volt a fejem belülről, mint egy falak nélküli szoba. Egy hatalmas tér, ahol nem voltak határok, és bármi megtörténhetett.

Bármi, ami évközben nem. Végre el tudtam kezdeni élni a magam módján. Ha évközben mellőztek is az osztálytársaim, a könyvekben én voltam a főszereplő. Ha az osztályban én voltam a furcsa, a különc, akit kiközösítettek, akkor a történetekben én lehettem a hős. És voltak történetek, ahol megismerhettem más furcsa, különc főhősöket. Tanulhattam tőlük: megküzdési stratégiát, túlélő tippeket, egy újfajta magatartást. Kaptam tőlük fontos útravalót is.

Egy olyan üzenetet, ami átsegített évközben a nehéz napokon: azt, hogy minden különc belül hős. Azt, hogy egyszer ennek a különc szerepnek vége lesz. Nagyon hittem ebben.

Később, több könyvekbe merülős nyár után rájöttem, hogy a könyvek iránti szeretetem több volt egy kedvtelésnél, rajongásnál, vagy menekülési útvonalnál. A történetekben mindig megtaláltam azokra a kérdésekre a választ, amikre a környezetemből nem válaszolt senki. Azokra a kérdésekre, amik azért merültek fel bennem, mert sok dolgot nem hallottam meg a környezetemből.

A betűkben mindig ott voltak a meg nem hallott kérdések és válaszok. A tananyagok hiányzó részletei, az emberi lélek titkai, amiket nem értettem a hétköznapokban, az egyetemi vizsgák tesztjeinek válaszai. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy elolvassam őket.

Minden szeptemberben, amikor beültem az iskolapadba, úgy fehérlettem a többi barnára sült gyerek között, mint egy albínó. De nem bántam. Úgy éreztem, elég erőt és tudást szívtam fel magamból a nyár alatt ahhoz a könyvekből, hogy túl éljem velük a következő évet.

,,Fogtam a könyvem, és megkerestem a legárnyékosabb helyet.

Forrás: Unsplash

Vajon más lennék ha hallanék? – beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

A középiskolás években kezdtem el először foglalkozni azzal, hogy vajon mennyire lennék másabb, ha hallanék. Leginkább azért, mert akkoriban többször éreztem azt, hogy nem tudok eléggé önmagam lenni, mert a hallássérülésem nem teszi lehetővé. Ez pedig érthető módon frusztrált, de valahol meg is értettem, hogy ez egyfajta járulékos része a hallássérülésnek, amivel meg kell tanulnom együtt élni.

Írtam már arról, hogy a hallássérült identitásom hogyan alakult az alapiskolában, középiskolában, majd az egyetemen és utána. Hogy hogyan fedeztem fel, mit jelent hallássérültnek lenni, különbözni a többiektől, majd megtanulni kommunikálni, hogy milyen segítségre van szükségem ahhoz, hogy önmagam tudjak lenni a hallók között is kommunikációs helyzetekben. Azért hozom ezt fel, mert szoros összefüggés van eközött és aközött, hogy

másmilyen lennék-e, ha hallanék.

A diplomamunkámban, amikor az integrációban felnövő hallássérült fiatalok identitás alakulását vizsgáltam, több interjút készítettem hallássérült fiatalokkal. A beszélgetésekből világosan körvonalazódott egy séma.

Az, hogy a megkérdezettek az általános iskolában küzdöttek leginkább a beilleszkedéssel, a középiskolában ez semleges tereppé vált, és az egyetemi tanulmányaik során kezdtek csak igazán önmagukra találni.

Ez nálam is így zajlott.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Az általános iskolában, ahol még lövésem volt arról, hogy én különbözöm a többiektől a hallássérülésem miatt, nem tudtam beilleszkedni, és fogalmam sem volt, hogy miért. Általában oda csapódtam, ahová bevettek. Ahol valaki valamivel megtalált. Akivel tudtam együtt csinálni valamit.Ez nem volt mindig jó, mert csak sodródtam az eseményekkel. Nem igazán voltak választási vagy döntési lehetőségeim. Minden olyan homályos volt, és próbáltam valamerre tartani.

Így utólag látom, hogy vaktában próbálkoztam. Egyszerűen tényleg nagyon kevés infó jött be hozzám a környezetemből. Nem értettem, miről beszélnek, így én sem tudtam valamilyen lenni. Valamilyen olyan, aki akkor lettem volna, ha az összes információt megkapom a környezetemből.

Ettől függetlenül még voltam valamilyen, és az is én voltam. És ezt nem bánom. Azt szerettem, amilyennek éreztem magam belül.

De valószínűleg a tágabb környezetem másképp látott. Mert hiányos információk miatt lehet, hogy sokszor furcsán és nem a szituációnak megfelelően viselkedtem.

Egyszer leugrottam a libikókáról, amikor azt értettem a tanártól, hogy el fogom késni a buszt. Annyira megijedtem, hogy reflexből reagáltam, nem hallottam már a figyelmeztetést. Erőszakosnak tűnhettem, azt is mondták anyukámnak, tudom, mert másnap bocsánatot kellett érte kérnem a fiútól, aki a libikóka másik végén ült. Szörnyen éreztem magam miatta, mert ez nem én voltam. Ha jól hallottam volna, ez nem történik meg.

Az ehhez hasonló esetek miatt kialakult bennem egyfajta gátlás. Hogy legyek óvatosabb. Vagy hogy ne csináljak bizonyos dolgokat, még ha tenném is. Visszafogtam magam, és ez abból a szempontból működött, hogy könnyebb volt kaméleonként beilleszkedni mindenhová. Legalább békén hagytak.

A gátlásokat pedig jól megalapozták az olyan véletlen kommunikációs bakik, mint a félrehallások, mások szavába belevágás, mert nem hallottam, hogy valaki már beszél. Egy idő után például egyszerűen nem jelentkeztem válaszolni egyes kérdésekre, amit a tanár feltett abból a célból, hogy fejlődjön a vitakultúránk, mert az első próbálkozásoknál előfordult, hogy elismételtem, amit már valaki mondott, és leszóltak miatta. Mivel spontán integrációban nőttem fel, gyógypedagógiai segítség nélkül, nem volt érzékenyítés sem az osztály felé, se a tanárok felé. Nem volt körülöttem olyan közeg, aki odafigyelt volna erre is, vagy ahol önmagam tudtam volna lenni.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Persze, utólag tudom, hogy ezek kommunikációs helyzetek, amiket megfelelő kommunikációs technikákkal ki lehetett volna védeni. Például, ha a viták során mindig elmondom, hogy: ,,Nem hallottam, mondták-e már előttem, de nekem az a véleményem, hogy…” . De általánosban nem tanítják az ilyesmit, pedig hasznos volna mindenkinek.

Végső soron az események az általános iskolában arra sarkalltak, hogy ne akarjak sehová sem tartozni. Hogy egyszerűbb, ha csak kivonom magam a történések alól, és csak a nagyon egyértelmű dolgokba megyek bele.

Gimiben ez viszonylag egyszerű volt. Semleges volt a terep, mindenki klikkesedett, könnyebbé vált a helyzet abból a szempontból, hogy békén hagytuk egymást. Az általánosban megélt kiközösítés nélkül lényegesen jobb volt a gimi négy évét átélni. Voltak ott osztálytársaim, aki általánosból ismertek, és az is segített, mert ők is segítettek, beszéltek rólam a többieknek. De amennyire visszaemlékszem, a semleges szó jut eszembe a gimis évekről.

Fogalmam sem volt, milyennek láttak a többiek. Azt sem tudom, mennyire látták meg, milyen vagyok valójában. Egyszerűbb volt egyik klikkbe sem tartozni igazán, mert nehéz volt kiismernem a viszonyrendszereket. Hogy mit szabad, mit nem. Nem akartam ebben a rendszerben bolyongani.

Általánosban és gimiben is főleg sulin kívüli barátaim voltak, vagy az osztályon belül egy-egy, akik jobban megértették, milyen is nekem hallani hallássérültként. Velük tudtam laza és önmagam lenni. Így aztán érthető, hogy az egyetemen nyílt ki számomra igazán a világ.

Magam tudtam kialakítani a baráti köröm. Azt csináltam, ami jól esett. Elkezdhettem végre önmagamra találni. Anyukám mindig az első egyetemi éveimet hozta fel, hogy akkor voltam igazán kivirulva. Persze, nem ment minden rögtön.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Félelmetes volt, hogy az emberek nyitottabbak és elfogadóbbak. Hogy kérdeznek és extrém pozitívan reagálnak. Amikor elkezdtem próbálgatni a saját énemet, mindig volt bennem egy kis para. Hogy mi van, ha amit kimondok, az hülyeség lesz vagy fura. Nem lesz vicces. Vagy rosszul gondolkodom. Nagyon irigyeltem azokat, akik ezen a személyiségfejlődési fázison már tinikorban átestek. Nekem ez kitolódott.

Igazán nagyon önmagam akkor tudtam lenni, amikor a férjem baráti körével megismerkedtem. Akkor éreztem először azt, hogy valahova tartozom. Ahol tudtam viccelődni, laza lenni. Ahol természetes volt, hogy segítenek a kommunikációban. Elképesztően jó érzés volt.

Olyan, mintha elmerültem volna egy kád forró vízben.

Akkor ismertem fel, hogy eddig azért nem tudtam ezt megélni, mert nem találtam meg azt a közeget, ahol ennyire figyelnek rám.

És hogy más lennék-e, ha hallanék. Azt hiszem kicsit igen. Sokkal extrovertáltabb lennék. Sokkal többet buliztam volna kamaszkoromban és több őrültségben lettem volna benne. Volt időszak, amikor kicsit dühösen néztem vissza a kamaszkoromra, hogy megélhettem volna bizonyos szempontból jobban, erőteljesebben. Hogy úgy éreztem, valami kimaradt.

Nem is kimaradt. Inkább csak úgy éreztem, hogy borzasztó sok energia van bennem, amit nem tudok hogyan kifejezni, mert nem beszélhetek eleget.

Nem véletlen, hogy annyi mindent csináltam suli mellett.

Mára az extrovertáltságom már nem elégedetlenkedik. A személyiségem nyugodtabb lett és introvertáltabb. Hogy a hallássérülésem hatására-e? Nem hiszem. Ez a korral jött. Szóval, azt hiszem, ha tinédzserkoromban halló lettem volna, akkor igen, a társaság középpontjában álló figura lettem volna akkoriban, és még jó ideig. És annak biztosan lettek volna hatásai a jövőmre nézve.

Most azonban jó vagyok így, ahogy vagyok.

3 tipp, hogy jobban menjen a beszédértés, mint eddig!

Ha kimondom, hogy hallás utáni beszédértés, akkor tíz emberből kilenc így néz rám, hogy az meg mi? Nem ugyanaz, mint hallani? Meg egyáltalán, nekem most ez van, vagy nincs? Fejleszthető? Mikor? Meddig? Hogyan? Erről tervezek most írni, mert úgy látom nagy a köd ekörül a téma körül.

A hallás utáni beszédértés azt jelenti, hogy értem is, amit hallok. (Ez a magyarázat általában nem szokott elég lenni.)

Hogyan hallok?

Gyerekkorom óta úgy hallok, hogy bár hallom a világ hangjait bizonyos fokig, nem mind hordoz számomra információt: irányt, távolságot, plusz adalékot a helyzetemről, vagy arról, mi történik körülöttem. Van, hogy hallok egy hangot, de nem tudom, hol van a hangforrása, vagy mi az.

Legutóbb például egy madárhangot csak azután tudtam beazonosítani, hogy a konkrét madár csőrének a mozgását is követtem. ( Csőrről olvasok! Haha!)

Vagyis, tulajdonképpen zajongó káoszként hallom a világot, ami tele van hangokkal, de nincs meg a helyük. A környezet hangjait viszonylag hamar meg lehet ismerni, hiszen, ha egyszer megismerkedek egy új hanggal, akkor már nagy eséllyel felismerem legközelebb is. Izgalmas egyébként úgy élni, hogy mindig jönnek új hangok, kaland a javából! Legutóbb például a kakukkot hallottam meg és a tücsökciripelést.

3 tipp, hogyan fejlesztheted a beszédértésedet!

Forrás: Unsplash

A beszéd kicsit más tészta

Nehezebb. Nagy eséllyel felismerem, ha valaki beszél hozzám, akkor is, ha nem látom. Nevezzük megérzésnek, meg a beszédnek is megvan a maga sajátossága, ha hallom, még ha mindenkié másképpen is hangzik. A szavak azonban csak akkor nyernek értelmet, ha valakinek a szájára nézek. Ezért nincs hallás utáni beszédértésem. Nekem látás utáni van ( ahogy szoktam mondani).

Miért nincs hallás utáni beszédértésem?

Azért, mert súlyos fokú, idegi hallásvesztésem van. Még hallókészülékkel sem tudták gyerekkoromban visszaadni a beszédértéshez szükséges hallást. Így aztán kompenzálni kezdtem, és ekezdtem támaszkodni a szájról olvasásra. A fejlesztések során sem fejlesztették kifejezetten a hallásfigyelmem, arra nem emlékszem miért – más volt a módszer, nem reagáltam jól a próbálkozásokra?

Vannak ilyen általános tények, mint hogy a vezetéses típusú halláscsökkenést, ha korrigáljuk hallókészülékkel, akkor a beszédértés javul, illetve visszatér. Ez az arány az idegi típusú hallásveszteségnél alacsonyabb.

Sokat számít a korai fejlesztés időben való megkezdése, és hogy ne csak a beszédfejlesztésen legyen a hangsúly, hanem a hallásfigyelem fejlesztésén is. A hallásunkra való támaszkodást is tanulni kell, hiszen nyilván könnyebb a vizuális csatornára támaszkodni.

Azonban az, hogy ki mennyire támaszkodik a szájról olvasásra, egyénenként – hallásállapottól, hallókészüléktől, hallássérülés diagnosztizálásától, fejlesztéstől függően – eltérő. A szájról olvasás is egy készség. Ahogy a matek sem mindenkinek megy olyan jól, úgy a szájról olvasásra is vannak fogékonyabbak és kevésbé fogékonyabbak. Én elég profinak tartom magam belőle, mert a spontán integráció (gyógypedagógiai segítség nélküli integráció) során rá voltam kényszerülve, hogy szájról olvassak.

3 tipp, hogyan fejlesztheted a beszédértésedet!

Forrás: Unsplash

Ez idővel változott

Még mindig szájról olvasok, enélkül nem boldogulnék, de tudatosan dolgozom azon, hogy javuljon a hallás utáni beszédértésem. Egyszerűen csak azért, mert könnyebbé válik számomra a kommunikáció, ha a hallásomra is tudok támaszkodni valamennyire: kevésbé fáradok el a mindennapokban.

Először a másokkal való együttélés – kollégium, párkapcsolat – vettem észre, hogy ha elég ideje élek együtt valakivel, annyira megismerem a hangját, hogy akkor is megértek részleteket abból, amit mond, ha nem nézek rá. Ekkor jutott eszembe anyukám, aki próbálkozott időnként azzal gyerekkoromban, hogy a hátam mögött, közel a fülemhez mondott szavakat, hogy mondjam vissza. Nem túl nagy sikerrel. De én ezt elkezdtem fiatal felnőttként tudatosan használni.

Ne nézz mindig a másik szájára!

Az emberi agy csodálatos! Ha tréningezed, ingerhez juttatod, sok dolgot képes megtanulni! Ha kiiktatod a szájmozgás látványát, és próbálsz anélkül rájönni, hogy mit mondhatott a másik, akkor elkezded erősíteni azt, hogy a hallásodra támaszkodsz.

Eleinte a férjemmel próbáltam ezt ki. Nem néztem oda rögtön, ha beszélt hozzám, és mindig visszakérdeztem, hogy azt mondta-e, amit értettem. Ez idővel egyre jobb lett, bár annyi félrehallásom is volt, hogy arról elkezdtünk listát vezetni.

Újabb mérföldkő volt az, amikor a legújabb hallókészülékem megkaptam: profi hallásgondozással, beállításokkal, és erősítéssel.

Ekkor fokozatosan javult a helyzet. Érdemes hallókészülékváltáskor az új hallókészüléket ezzel a szemmel is kiválasztani. Én azt gondlom, a beszédértés fejlesztésének lehetősége – ha minimálisan – mindig ott van valahol. Nekem is eltartott 28 évig, míg megtapasztaltam az első ilyen élményem.

3 tipp, hogyan fejlesztheted a beszédértésedet!

Forrás: Unsplash

Hallgass rádiót

A rádió a legjobb eszköz a beszédértés tréningezésére. Bármennyire is szeretnél, nem tudsz csalni, odanézni, mert nincs szájmozgás, amit figyelhetnél. Először valószínűleg olyan szavakat fogsz felismerni, amelyek logikusan adják magukat – ha tudod, mi a téma, amiről beszélnek. Nálam ez úgy kezdődött, hogy a kocsiban a férjem mindig mondta, hogy épp miről van szó a rádióban, és a logikám felismerte azokat a hangsorokat, szavakat, amelyek illettek a kontextusba.

Ez nem is olyan meglepő dolog, a szájról olvasás is így működik: az agy szupergyorsan kitölti az üres hézagokat, amit nem tudtunk leolvasni a beszélő szájáról.

Később már anélkül is felismertem egy-egy szót, hogy tudtam volna, miről van szó éppen. Így aztán a hosszú autóutak alatt a tudatos figyelem a rádióra egyfajta időtöltő program lett.

Nézz sorozatokat!

A színészek artikulációja és beszéde a legtisztább – legalábbis az én fülemnek és a szememnek. Ezért szeretek sorozatot nézni akkor is, ha idegen nyelven szeretném a szájról olvasást gyakorolni, és ezáltal az idegen nyelvet hallgatni is, meg akkor is, ha csak a beszédértést szeretném fejleszteni. Ez utóbbinál nem nézek oda időnként a színészek szájára.

Nyilván ez nem működik mindenkinél, de ha nekiállnál, és szánnál rá időt, akkor ezekkel érdemes tenni egy próbát. Nekem ezek sokat segítettek. Nem azt mondom, hogy fényévet ugrottam, de a kis változás is sokat számít.

Éljetek vele!

Anyuka, hogy nem vette észre egy éves koráig, hogy nem hall a gyerek? – így ne kérdezzünk az SNI-s gyerekek szüleitől

Szeretem olvasni a Cicanapló írójának, Ambrózy Noéminek a bejegyzéseit. Noémi mondanivalója hiánypótló lehet azoknak a szülőknek, akik szintén hallássérült gyermeket nevelnek. Azért, mert a Cicanapló pont azokat a dilemmákat, kérdéseket, tapasztalatokat, nehézségeket dolgozza fel, amivel minden hallássérült gyermek édesanyja vagy apukája szembesül, átél. Az ilyen szösszenetek sokat segítenek, eszünkbe juttatják, hogy nem vagyunk egyedül az érzéseinkkel és a gondolatainkkal.

Noémi most egy igazán fontos üzenetet ad át a vendégposztjában. Egy olyan problémát tár most elénk, ami létezik, de jó lenne, ha kevesebb lenne belőle. Olvassátok, szeressétek!

*

Néha az az érzése az embernek, hogy a beszólogatás mostanra össznépi sport lett. Sokszor azok a mondatok is tudnak húsig hatolni, amit nem bántónak szántak. A “szülői kompetencia” szinte szitokszó, nem is vagyok benne biztos, hogy mindenki tudja, hogy mit jelent. Az embernek sokszor az az érzése, hogy örökre gyerekszerepben marad. 

Hallássérült gyermek szüleiként az ember tolerancia-szintje is egyre alacsonyabb. A mindennapi kérdések mellett – nekem speciel – kevesebb türelmem van arra, hogy empatikusan kommunikáljak. Mindegy, hogy kinek milyen a világnézete, ezek a mondatok úgy terjednek, mint a nyárfa szöszei. Gondolkodás nélkül repülnek ki a szájakon. Legtöbbször komplett vadidegenek érzik úgy, hogy különböző terápiákat kell ajánlaniuk, vagy leszegényezik a gyerekemet, mert azt a választ kapják a kérdésükre, hogy sosem fogja kinőni a hallássérülést. De ne higgyük azt, hogy ez korlátozódik a gyermek hallásállapotára, a múltkor a gumicsizma használatáért szóltak éppen meg.

Anyuka, hogy nem vette észre egy éves koráig, hogy nem hall a gyerek? - így ne kérdezzünk az SNI-s gyerekek szüleitől

Forrás: Unsplash

Messze az egyik kedvencem, az egy audiológus volt. Az utcáról mentem be az üzletbe. A kérdésemre már nem emlékszem, csak arra, hogy két perc alatt eljutottunk oda, hogy

Anyuka, hogy nem vette észre egy éves koráig, hogy nem hall a gyerek?

Empátiából jeles. Még a mai napig összeszorul a gyomrom erre az emlékre. Főleg, hogy nem egy olyan sztorit tudok, ahol a szülő több hónapig küzdött az egészségüggyel, hogy elhitesse, valami nem stimmel a gyerekkel.

Az ember sokféle gyógymódot megpróbál, ki-ki vérmérsékletéhez mérten. Ha valaki olyannal fut össze az ember, aki spirituális vonalon mozog, akkor ez a kérdés tuti elhangzik előbb vagy utóbb: „Megnézted már, hogy mit nem hallasz meg? Biztos ettől hallássérült a gyermek” Ennél egy fokkal még jobb, amikor a másfél éves gyerekre mondják, hogy biztos nem akar valamit meghallani. Hát igen. Mondjuk nem hiszem, hogy sokat segít a hallásán, ha realizálom, hogy a „Gyere, mossunk hajat” mondatra azonnal vonyítva elrohan.

De mindezen túl, a legjobb jóakarattal is tudnak az emberek olyat mondani, hogy az ember nyel egyet, mielőtt válaszol: ,,Nem tudom, ezt hogy bírod, én tuti nem tudnám csinálni!”

Ezzel most azt akarod mondani, hogy beadnád a gyereket a zaciba? Vagy mit? Nyilván, az ember nem azért csinálja, mert annyira jó szórakozás, hanem mert muszáj. Mert mint minden más szülő, te is a legjobbat akarod a gyermekednek. Csak a mi esetünkben a legjobb az átlagnál kicsit több munkával jár.

A „De jó neked, hogy tíz éves korig jár a kismama-bérlet!”  – értsd.: közgyógy, GYES, ingyen közétkeztetés és a többi  – is egy olyan mondat, amire az ember csak hülye fejet tud vágni. De tényleg, bármelyiket szívesen lecserélném arra, hogy ne legyen gond a gyerekek hallásával. Arról az aprócska tényről nem is beszélve, hogy jóval több pénzbe kerül ez az egész “móka”, mint amennyit megtakarítunk.

Anyuka, hogy nem vette észre egy éves koráig, hogy nem hall a gyerek? - így ne kérdezzünk az SNI-s gyerekek szüleitől

Forrás: Unsplash

A sort persze még lehetne folytatni. Minden évben gyűlik a listára még egy-két esemény. Szép lenne, ha meghúzhatnánk a vonalat, de nincsenek illúzióim.

De játszunk el a gondolattal, hogy képesek vagyunk arra, hogy ne az első gondolatunkat mondjuk ki. Ha ez megvan, akkor akár szintet is léphetünk!

Mivel segíthetsz valakit, akinek az átlagnál nehezebb a gyereknevelés?

Hallgasd meg!

Nem, nincs szükség arra, hogy hősnek kiáltsátok ki azokat a szülőket, akik SNI-s (sajátos nevelési igényű) gyerkeket nevelnek. Arra van szükségünk, hogy meghallgassanak minket, amikor nehéz. Hogy biztonságban érezzük magunkat, amikor az érzéseinkről beszélünk. Létfontosságú (lenne), hogy senki ne ijedjen meg, hogy ha azt mondjuk:

Én ezt nem bírom tovább.

Ehhez az kell, hogy elhiggyék nekünk, hogy meg fogjuk tudni oldani a saját problémáinkat, az életünkben felmerülő nehézségeket. De mindennek ellenére meg tudjunk állni azt mondani: Most ez sok. Hogy legyen néha egy váll, amin sírhatunk.

Akkor lesz erőnk holnap is felállni, és csinálni tovább.

Anyuka, hogy nem vette észre egy éves koráig, hogy nem hall a gyerek? - így ne kérdezzünk az SNI-s gyerekek szüleitől

Forrás: Unsplash

,,Csak ne zavarjon sok vizet.” – az integráció fogadó tanárainak ezer arca

Amikor eldől, hogy a hallássérült gyermek az integráció útján kezdi meg a tanulmányait, a szülők egyszerre lélegeznek fel a megkönnyebbüléstől, és egyszerre kezdenek aggódni, hogy vajon hogyan fog helyt állni gyermekük a terepen. Vajon az integráció sikeres lesz-e? Nos, ez sok tényezőn múlik, és az egyik legfontosabb tényező a hallássérült gyermeket fogadó tanár hozzállása a gyermekhez.

Ez nagyon úgy hangzik, mintha hatalmas felelősséget tennék a vállukra, pedig nem. Nyilvánvalóan nekik sem egyszerű: az oktatási rendszer kihívásai, az alulfizetettség, a túlhajszoltság, az, hogy senki nem készíti fel őket a sajátos nevelési igényű gyermekek fogadására, nem kevés energiát és kitartást kíván meg tőlük. Ki-ki a maga módján próbál meg helyt állni: fáradtan, fásultan, jó szándékkal, segíteni akarással, vagy pont anélkül. Egyperces.

Az odaadó pedagógus: ,,Nem lesz könnyű neki. De meg fogja csinálni.”

Katika pont olyan a szememben, mint bármelyik másik gyerek, csak több figyelmet fordítok rá. Amióta nekem adta az adó-vevőjét – jól kifaggattam ám a szüleit meg a gyógypedagógusát is, hogyan működik ez a kütyü – mindig használom. Katika azt mondta, hogy egy bizonyos szögben tartva a kis kütyüt, jobban érti, amit mondok, ezért úgy tartom mindig, bár a gyógypedagógusa szerint az túlzás. Szerintem számít, én hiszek benne, hogy számít, és ha Katikának az segít, akkor akár így táncolom körbe az osztályt.

,,Csak ne zavarjon sok vizet.

Forrás: Unsplash, AHTA

Kértem könyveket a gyógypedagógustól, hogy utánaolvassak, milyen is Katikának a világa. Még blogokat is találtam, amiket hallássérültek írnak, és mióta azokat olvasom, könnyebb megértenem, hogy Katika hogyan érti a világot maga körül. Egyszer rajtakaptam az osztálytársait, hogy gúnyolódnak a hallásán, és rögtön le is ültettem az osztályt, hogy átbeszéljük, hogy ez nem helyes. Érzékenyítő előadást is szerveztem nekik. Bevontam a tanári kart is, hadd tanuljanak ők is, nem Katika az egyetlen hallássérült a világon, jó ha tudják, hogyan kezeljék azokat a hallássérült diákokat, akik jönnek majd hozzánk.

Katika megsúgta nekem, hogy orvos szeretne lenni, mint az anyukája. Gimnáziumba szeretne menni majd ballagás után.

Nem lesz könnyű neki. De meg fogja csinálni. Jó orvos lesz belőle.

Az ignoráló pedagógus: ,,Csak ne zavarjon sok vizet.”

Isti kevesebb problémát okoz, mint gondoltam. Először aggódtam, azt hittem, ő lesz majd a problémás gyerek, aki képtelen beilleszkedni, és zavarja az órát. De Isti csak ül a padban, folyamatosan és mereven néz engem, egy percre sem veszi le róla a szemem. Aztán van, amikor egyáltalán nem figyel, csak firkálgat, lapozgatja a könyvet. Nem zavar különösebb vizet, nem panaszkodik rá senki sem. Elég jól tanul, közepesre, négyesre, ötösre írja a dolgozatait. Sosem jelentkezik, tollbamondásai pocsékak, futottunk a gyógypedagógusával pár kört, annyit nyaggatott, hogy váltsam ki mással a tollbamondást, végül beadtam a derekam.

Nekem mindegy, hogy mit ír, csak ne zavarjon sok vizet, hogy rendesen meg tudjam tartani az órát. Vannak az osztályban ígéretes tehetségek, rájuk kell koncentrálnom. Isti meg majd csak boldogul a maga módján. Nagy jövőt azért nem jósolok neki.

Ezért aztán jól meglep, amikor gimnáziumba jelentkezik. Fel is veszik, és bennem elindul egy furcsa érzés, ami a bűntudathoz hasonlít, de elhessegetem.

Évekkel később, mikor találkozom vele a bevásárlóközpontban, megtudom, könyvelő lett. Akkor azért elmerengek, hogy talán kicsit alábecsültem.

,,Csak ne zavarjon sok vizet.

Forrás: Unsplash

A pedagógus, aki segít, de nem mindig jól: ,,Nem képes megtanulni németül.”

Sajnálom ezt a hallássérült kisfiút, Botit. Borzasztó lehet nem hallani, úgyhogy úgy támogatom, ahogy tudom. Nem osztályozom szigorúan, nem is nyaggatom nagyon, ne szenvedjen túl sokat, amúgyis olyan nehéz neki. Beszélek is a németes kolléganőmmel, aki tanítja őt, hogy jár neki a felmentés, ne zrikálja nagyon, nem képes megtanulni németül.

A gyógypedagógusa ezt nem helyesli, arról beszél, hogy mindig várjak el Botitól kicsivel többet, mint amire képes. Jó az alkalmazkodóképessége, és higgyem el, hogy megbirkózik a feladatokkal minimális segítség mellett. Csak abban kell segítséget adnunk, amiben tényleg szüksége van segítségre.

De honnan tudjam, hogy hol a határ? Hogy mi a jó segítség és mi a rossz? Annyira nehéz így.

De próbálkozom.

Az elutasító pedagógus: ,,Miért nem tanul olyanok között, mint ő? “

Dani kolonc a nyakamon.  Mintha nem lenne elég gyerek az osztályomban. Elég problémás gyerek. Erre beraknak még egyet, egy hallássérültet. Meg az se elég, hogy a nyakamra jár mindenki az adminisztráció miatt, még idejön a gyógypedagógusa, és próbálja nekem megmondani a tutit.

,,Csak ne zavarjon sok vizet.

Forrás: Unsplash

Hogy forduljak felé, ha tudok. Hát nem nagyon tudok, mert így is egy csomó dologra kell figyelnem. Vagy hogy a tollbamondás helyett írassak helyesírási tesztet vele. Hát könyörgöm, milyen felnőtt lesz abból, aki még tollbamondást se tud rendesen megírni? Minek annak iskola? Miért nem tanul olyanok között, mint ő? Meg ha rám hallgatna mindenki: én szerintem túlzás ennyi felmentés. Belekényelmesedik a gyerek, aztán még kevésbé akar majd tanulni. Ha elég életrevaló, megoldja a nehézségeket segítség nélkül is. Ha meg nem, akkor nem ide való.

Majd kitanul valami szakmát, azzal ellesz. Vagy otthon marad.

Az együttműködő pedagógus: ,, Hiszek Zsani gyógypedagógusának szakértelmében. “

Zsani egy gyöngyszem. Csodálatos, ahogy egy gyermek, ilyen hallásveszteséggel megpróbál úszni az integráció tengerében. A minap megnéztem a kis kütyüjét, a hallókészülékét alaposabban, cuki kis darab: rózsaszín, strasszkövekkel díszítve. Az anyukája mindig feldobja némi matricával, mindig mással. Néha Elsa mosolyog rajta a Jégvarázs című meséből, néha szivecskék, csillogó kristályokra hasonlító kiegészítők. Jó ránézni, komolyan.

Kicsit aggódtam, hogy mi lesz Zsanival, hogyan tudom segíteni őt, de a gyógypedagógusa sokat segít. Mindent elmagyaráz és megmagyaráz, így könnyebben tudok differenciálni, ha Zsaninak tudom, mi okoz nehézséget. Jó vele együttműködni, jó, hogy valaki eszközöket ad a kezembe ahhoz, hogy Zsani lubickolni tudjon abban a mélyvízben, ahova került.

És olyan jó látni, hogy Zsani szárnyal, ha megkapja a segítséget. Hogy mennyire okos és kreatív. Néha ugyan hallom, hogy más kolléga óráján nem teljesít olyan jól, de azt hiszem azért, mert a kollégák nem együttműködőek.

Én hiszek Zsani gyógypedagógusának szakértelmében. Használom a tanácsait, és működik. De ami a legjobb, hogy Zsani Pedagógusok napján külön hozott nekem virágot. Akkor kicsit sűrűn kellett pislognom, hogy ne bőgjem el magam a csöpp kislány előtt. Végül csak megöleltem, megköszöntem a virágot, és azt mondtam neki, hogy nagyon ügyes.

Hogy sokra fogja még vinni.

,,Csak ne zavarjon sok vizet.

Forrás: Unsplash

Load More Posts