Vajon más lennék ha hallanék? – beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

A középiskolás években kezdtem el először foglalkozni azzal, hogy vajon mennyire lennék másabb, ha hallanék. Leginkább azért, mert akkoriban többször éreztem azt, hogy nem tudok eléggé önmagam lenni, mert a hallássérülésem nem teszi lehetővé. Ez pedig érthető módon frusztrált, de valahol meg is értettem, hogy ez egyfajta járulékos része a hallássérülésnek, amivel meg kell tanulnom együtt élni.

Írtam már arról, hogy a hallássérült identitásom hogyan alakult az alapiskolában, középiskolában, majd az egyetemen és utána. Hogy hogyan fedeztem fel, mit jelent hallássérültnek lenni, különbözni a többiektől, majd megtanulni kommunikálni, hogy milyen segítségre van szükségem ahhoz, hogy önmagam tudjak lenni a hallók között is kommunikációs helyzetekben. Azért hozom ezt fel, mert szoros összefüggés van eközött és aközött, hogy

másmilyen lennék-e, ha hallanék.

A diplomamunkámban, amikor az integrációban felnövő hallássérült fiatalok identitás alakulását vizsgáltam, több interjút készítettem hallássérült fiatalokkal. A beszélgetésekből világosan körvonalazódott egy séma.

Az, hogy a megkérdezettek az általános iskolában küzdöttek leginkább a beilleszkedéssel, a középiskolában ez semleges tereppé vált, és az egyetemi tanulmányaik során kezdtek csak igazán önmagukra találni.

Ez nálam is így zajlott.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Az általános iskolában, ahol még lövésem volt arról, hogy én különbözöm a többiektől a hallássérülésem miatt, nem tudtam beilleszkedni, és fogalmam sem volt, hogy miért. Általában oda csapódtam, ahová bevettek. Ahol valaki valamivel megtalált. Akivel tudtam együtt csinálni valamit.Ez nem volt mindig jó, mert csak sodródtam az eseményekkel. Nem igazán voltak választási vagy döntési lehetőségeim. Minden olyan homályos volt, és próbáltam valamerre tartani.

Így utólag látom, hogy vaktában próbálkoztam. Egyszerűen tényleg nagyon kevés infó jött be hozzám a környezetemből. Nem értettem, miről beszélnek, így én sem tudtam valamilyen lenni. Valamilyen olyan, aki akkor lettem volna, ha az összes információt megkapom a környezetemből.

Ettől függetlenül még voltam valamilyen, és az is én voltam. És ezt nem bánom. Azt szerettem, amilyennek éreztem magam belül.

De valószínűleg a tágabb környezetem másképp látott. Mert hiányos információk miatt lehet, hogy sokszor furcsán és nem a szituációnak megfelelően viselkedtem.

Egyszer leugrottam a libikókáról, amikor azt értettem a tanártól, hogy el fogom késni a buszt. Annyira megijedtem, hogy reflexből reagáltam, nem hallottam már a figyelmeztetést. Erőszakosnak tűnhettem, azt is mondták anyukámnak, tudom, mert másnap bocsánatot kellett érte kérnem a fiútól, aki a libikóka másik végén ült. Szörnyen éreztem magam miatta, mert ez nem én voltam. Ha jól hallottam volna, ez nem történik meg.

Az ehhez hasonló esetek miatt kialakult bennem egyfajta gátlás. Hogy legyek óvatosabb. Vagy hogy ne csináljak bizonyos dolgokat, még ha tenném is. Visszafogtam magam, és ez abból a szempontból működött, hogy könnyebb volt kaméleonként beilleszkedni mindenhová. Legalább békén hagytak.

A gátlásokat pedig jól megalapozták az olyan véletlen kommunikációs bakik, mint a félrehallások, mások szavába belevágás, mert nem hallottam, hogy valaki már beszél. Egy idő után például egyszerűen nem jelentkeztem válaszolni egyes kérdésekre, amit a tanár feltett abból a célból, hogy fejlődjön a vitakultúránk, mert az első próbálkozásoknál előfordult, hogy elismételtem, amit már valaki mondott, és leszóltak miatta. Mivel spontán integrációban nőttem fel, gyógypedagógiai segítség nélkül, nem volt érzékenyítés sem az osztály felé, se a tanárok felé. Nem volt körülöttem olyan közeg, aki odafigyelt volna erre is, vagy ahol önmagam tudtam volna lenni.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Persze, utólag tudom, hogy ezek kommunikációs helyzetek, amiket megfelelő kommunikációs technikákkal ki lehetett volna védeni. Például, ha a viták során mindig elmondom, hogy: ,,Nem hallottam, mondták-e már előttem, de nekem az a véleményem, hogy…” . De általánosban nem tanítják az ilyesmit, pedig hasznos volna mindenkinek.

Végső soron az események az általános iskolában arra sarkalltak, hogy ne akarjak sehová sem tartozni. Hogy egyszerűbb, ha csak kivonom magam a történések alól, és csak a nagyon egyértelmű dolgokba megyek bele.

Gimiben ez viszonylag egyszerű volt. Semleges volt a terep, mindenki klikkesedett, könnyebbé vált a helyzet abból a szempontból, hogy békén hagytuk egymást. Az általánosban megélt kiközösítés nélkül lényegesen jobb volt a gimi négy évét átélni. Voltak ott osztálytársaim, aki általánosból ismertek, és az is segített, mert ők is segítettek, beszéltek rólam a többieknek. De amennyire visszaemlékszem, a semleges szó jut eszembe a gimis évekről.

Fogalmam sem volt, milyennek láttak a többiek. Azt sem tudom, mennyire látták meg, milyen vagyok valójában. Egyszerűbb volt egyik klikkbe sem tartozni igazán, mert nehéz volt kiismernem a viszonyrendszereket. Hogy mit szabad, mit nem. Nem akartam ebben a rendszerben bolyongani.

Általánosban és gimiben is főleg sulin kívüli barátaim voltak, vagy az osztályon belül egy-egy, akik jobban megértették, milyen is nekem hallani hallássérültként. Velük tudtam laza és önmagam lenni. Így aztán érthető, hogy az egyetemen nyílt ki számomra igazán a világ.

Magam tudtam kialakítani a baráti köröm. Azt csináltam, ami jól esett. Elkezdhettem végre önmagamra találni. Anyukám mindig az első egyetemi éveimet hozta fel, hogy akkor voltam igazán kivirulva. Persze, nem ment minden rögtön.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Félelmetes volt, hogy az emberek nyitottabbak és elfogadóbbak. Hogy kérdeznek és extrém pozitívan reagálnak. Amikor elkezdtem próbálgatni a saját énemet, mindig volt bennem egy kis para. Hogy mi van, ha amit kimondok, az hülyeség lesz vagy fura. Nem lesz vicces. Vagy rosszul gondolkodom. Nagyon irigyeltem azokat, akik ezen a személyiségfejlődési fázison már tinikorban átestek. Nekem ez kitolódott.

Igazán nagyon önmagam akkor tudtam lenni, amikor a férjem baráti körével megismerkedtem. Akkor éreztem először azt, hogy valahova tartozom. Ahol tudtam viccelődni, laza lenni. Ahol természetes volt, hogy segítenek a kommunikációban. Elképesztően jó érzés volt.

Olyan, mintha elmerültem volna egy kád forró vízben.

Akkor ismertem fel, hogy eddig azért nem tudtam ezt megélni, mert nem találtam meg azt a közeget, ahol ennyire figyelnek rám.

És hogy más lennék-e, ha hallanék. Azt hiszem kicsit igen. Sokkal extrovertáltabb lennék. Sokkal többet buliztam volna kamaszkoromban és több őrültségben lettem volna benne. Volt időszak, amikor kicsit dühösen néztem vissza a kamaszkoromra, hogy megélhettem volna bizonyos szempontból jobban, erőteljesebben. Hogy úgy éreztem, valami kimaradt.

Nem is kimaradt. Inkább csak úgy éreztem, hogy borzasztó sok energia van bennem, amit nem tudok hogyan kifejezni, mert nem beszélhetek eleget.

Nem véletlen, hogy annyi mindent csináltam suli mellett.

Mára az extrovertáltságom már nem elégedetlenkedik. A személyiségem nyugodtabb lett és introvertáltabb. Hogy a hallássérülésem hatására-e? Nem hiszem. Ez a korral jött. Szóval, azt hiszem, ha tinédzserkoromban halló lettem volna, akkor igen, a társaság középpontjában álló figura lettem volna akkoriban, és még jó ideig. És annak biztosan lettek volna hatásai a jövőmre nézve.

Most azonban jó vagyok így, ahogy vagyok.

Top