Mi mindent tanultam a halló – hallássérült barátságaimból?

Így utólag visszatekintve azt hiszem, elmondhatom, hogy izgalmas, tartalmas és jó barátságaim vannak. Többet tanulok belőlük magamról, mint bármi másból, és szeretek visszaemlékezni azokra is, amelyek megszakadtak. Mert megtapasztaltam bennük a teljes elfogadást, bennük találtam rá igazán önmagamra, de azt is tükörként mutatták, ha valamit rosszul csináltam.

Érintettem már ebben és ebben a cikkben, hogy az integrációban felnövő hallássérültek identitás alakulására és önismeretére jellemző, hogy általános iskolában még nincsenek tisztában annyira a hallássérülésükkel, sokan élik meg a kiközösítést ebben az időszakban, és nehezen megy a beilleszkedés.

A középiskola semlegesebb terep, ahol már választ találnak a saját kérdéseikre, és elkezdik kialakítani a saját érdeklődési körüknek megfelelő közeget, és megtalálni azokat a barátokat iskolán belül és kívül, akikkel önmaguk tudnak lenni. Ez az egyetemen válik igazán felszabadítóvá, amikor nem tartoznak már szoros értelemben véve egy olyan zárt klikkhez, csoporthoz, mint az osztályé.

Ködös emlékek

Oviból nem emlékszem majdnem semmire. Csak arra, hogy már akkor is a könyvekkel foglalkoztam, mert a könyvektől többet kaptam, mint a környezetemtől az oviban. Az általános iskolában kiigazodni a tanáraimon és az osztálytársaimon is kész horror volt.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Csak mentem mások után. Teljesítettem a tanárok kéréseit, az osztálytársaim közé pedig próbáltam becsatlakozni, amikor tudtam. Csak sokszor nem sikerült, vagy rosszul.

Ha nem érted és hallod jól a környezetedet, akkor sokmindent félreértelmezel és rosszul döntesz vagy cselekszel. A felnőttek ezt megértik, a gyerekek viszont még nem.

A kiközösítést ugyan nem úsztam meg, de azért mindig volt egy- egy osztálytárs, akivel gyakran töltöttem együtt az időt, és szoros barátság alakult ki közöttünk.

A tapasztalás: engem kedvelnek

Általában azokkal barátkoztam, akik nyitottak felém, és éreztem, hogy elfogadnak. Többnyire azok a gyerekek voltak ezek, akik szintén nem voltak az osztály nagymenői valamilyen okból. Visszahúzódóak voltak, nem voltak hangadó karakterek, vagy volt valamilyen jellemzőjük, ami miatt a társadalom hátrányosan tekintett rájuk.

Szerettem velük lenni. Úgy éreztem, tartozom valahová, és megtapasztaltam, milyen az, amikor elfogadnak, odafigyelnek rám, és tudtam önazonosan viselkedni. Láttam azt is, hogy ők mitől váltak olyan kívülállóvá, mint én. Megértettem, hogy nem csak attól lehet valaki kirekesztett, hogy hallássérült, számtalan más dolog miatt is kirekesztik az embert. Viszont nem értettem, miért váltak attól kívülállóvá, amiért kiközösítették őket. Én ezeket az okokat sosem tekintettem “kevesebb dolognak”, vagy “nem menőnek”. Én menőnek láttam őket.

Ez a megtapasztalás megalapozta az alapvető értékrendemet. Megerősítette a szociális érzékenységemet.

Voltak barátaim az iskolán kívül is. Suli után hozzájuk rohantam. Velük tudtam igazán lázadni, és velük éltem meg a kamaszkoromat. Ők szintén valami miatt kilógtak sorból. Általában úgy beszélt róluk a környezet, mint “túl pasizós”, “túl eleven”, vagy “túl nagy szájú”. Anyám haja néha égnek állt attól, hogy kikkel lógok. Én viszont rengeteget köszönhetek nekik.

Mivel visszahúzódó, félénk és bizalmatlan voltam, rám jó hatással volt, hogy olyan közegbe vittek, ahol sokféle emberrel találkoztam, sokféle élettörténettel, és mentalitással. Akkoriban ritkán mertem megszólalni, a kommunikációm nagyon döcögött, szájról olvasni sem tudtam még elég jól, így az új közeg rákényszerített, hogy ezen változtassak.

Muszáj volt megszólalnom, mert mindenki kérdezett. Sokkal kínosabb volt hallgatni, mint furcsán reagálni. Sokat fejlődött a szájról olvasási technikám, és a szociális készségeim is.

Elkezdtem kinyílni és élni.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Nekem bőven elég volt, hogy volt egy-kettő barátom, akikkel mindent együtt csináltam. Amellett, hogy hűségesen kitartottunk egymás mellett jóban-rosszban, és éltük a fiatalkori éveinket, lázadtunk és sokat nevettünk, biztonságot is adott a velük való kapcsolatom.

Mert amellett, hogy a barátság alfáját és omegáját és megéltük,

ők voltak a fülem helyett is a fülem.

Elismételték, ha valamit nem értettem, segítettek az új helyzetekbe beilleszkedni, és teljessé tenni a világot számomra.

Ennek kétségkívül megvolt a maga előnye egy ideig. Előny volt, hogy átsegítettek az új helyzetekben a kezdeti nehézségeken, ugyanakkor fel kellett ismernem, hogy nem támaszkodhatok örökké egyvalakire.

Mert igaz, hogy az iskolai barátságok még arról szólnak, hogy a nap huszonnégy órájában együtt vagytok, ám egy idő után ez megváltozik. Az utak különválnak. Más osztályba, iskolába kerülsz. Aztán egyetemre, messzi országba.

És végeredményben meg kell tanulnod nem másra, hanem önmagadra támaszkodni.

Nekem ez nagyon fájt. Az elszakadás. A felismerés, hogy nem lesz, aki segít megértetni a környezetemmel, hogy miért vagyok fura. Hogyan működöm. Hogyan tudnak segíteni. Ekkoriban kezdtem el gondolkodni azon is, hogy hol van a határ egy barátságban egymás segítésében.

Sokszor előfordult, hogy megkértem egy barátnőmet, hogy ne intézze el helyettem a dolgaimat, mert magam is képes vagyok rá. Ne válaszoljon helyettem, ha valamit nem hallok, mert a kérdés nekem lett feltéve.

Ezeket a határvonalakat erősen, vastagon, világosan le kellett fektetnünk, hogy a barátság tényleg barátság legyen, és ne egy támogató-támogatott viszony felé tolódjon a dolog.

A főiskolák, egyetemek alatt sokat voltam egyedül. Élveztem. Sokszor jártam egyedül eseményekre, vagy szerveztem programot magamnak, társ nélkül. Úgy alakítottam ki az életterem és a kapcsolataim, ahogyan nekem jól eset. Sok új embert ismertem meg, és szerettem azt az újfajta önállóságot, amit ez hozott. Hogy saját magamat képviselem mindenhol.

Mi mindent tanultam a halló - hallássérült barátságaimból?

Forrás: Unsplash

Nem volt mindig könnyű. Akkoriban tanultam meg nyíltan kimondani és elmagyarázni a működésem másoknak. Képviselni magam. Kommunikálni, hogy ki vagyok és hogyan tudnak segíteni. Felvállalni, hogy hallássérült vagyok.

Szerintem azokban években éreztem azt, hogy ha még egyszer el kell magyaráznom, hogy nem hallok, megőrülök. Rettenetesen untam és fárasztó volt, hogy ezt folyton magyaráznom kell. Ugyanakkor azok voltak az első legfelszabadultabb éveim az általános és középsuli után.

Azt mondják, a kapcsolataink tükröt tartanak elénk és a másik elé is. Ez igaz. Ebbe a tükörbe érdemes mindig belenézni, és átgondolni, tetszik-e, amit látunk.

És ha nem, akkor ideje változtatni.

Top