A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Anna hallássérült pszichológus, és rendszeres visszatérője a Hali-tali táborunknak. Rendszerint benéz hozzánk pár napra, és ezalatt szuper gondolatformáló csoportfoglalkozásokat tart a táborosainknak.

Tartott már foglalkozást konfliktuskezeléssel kapcsolatban, de a “Sötét gondolatok kivédése” című kurzusát is imádták. Mivel Anna pszichológusként végzett az ELTE PPK-n, különösen szeretem a vendégposztjait, mert a saját tapasztalatai mellett megjelennek a szakmai gondolatai is.

Én írtam már nektek izgalmas cikkeket a szerelemről, amelyek olyan tabutémákat is feldolgoztak, mint hogy hallássérültként csak hallássérült pár mellett lehetünk-e boldogok, de egypercesben is bemutattam, milyen hallássérültként randira készülni, és volt egy vendégposztunk halló sráctól is, aki az ő szemszögéből mesélte el, hogy milyen randizni egy hallássérült lánnyal. Akkor is ígértem cikket Annától, és ez most meg is érkezett, ráadásul rögtön kettőt is küldött, mert a mondanivalója nem fért el egy posztban.

Annát különösen az érdekelte, hogy mennyire számít párválasztáskor a hallássérülés megléte, és hogy mi minden befolyásolja a döntéseinket ilyenkor. Mire érdemes figyelnünk, mibe csúszhatunk bele, milyen forgatókönyvek alakulhatnak ki.

Olvassátok és szeressétek, itt az első rész.

*

A párválasztás amúgy is nyakatekert kacskaringóin még egy jó nagyot tud csavarni az, ha az ember nap mint nap azt éli meg, hogy valahogy kilóg a sorból. Más kihívásai vannak, más tapasztalatokat visz magával, mint a legtöbben, és úgy érezheti: neki valami olyan jutott, amit nagyon nehéz lehet megérteni. Valami olyan, ami senki másnak nincs ezen a világon. Hogyan tekinthetünk hallássérültként így a párkapcsolatokra? Hogyan találhatjuk meg azt a szeretetet és elfogadást, amit keresünk? Hallássérült párt kellene választani, vagy hallót? Van-e titok?

Fiatal felnőttkoromra már számtalan bölcsességet sikerült begyűjtenem a szerelemről és párkapcsolatokról – és minden bölcsességnek az ellenkezőjét is. „Az ellentétek vonzák egymást”, meg „Két dudás nem fér meg egy csárdában.” – mondják. Aztán azt is halljuk, hogy magunkhoz hasonló párt érdemes keresni, az a boldogság titka. 

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Forrás: Unsplash

Mindennek a gyökere: az elfogadás és a biztonság vágya

Sokunkban erős az érzés, hogy minket bizony csak egy másik hallássérült ember érthet meg úgy igazán. Ő viszont tényleg remekül rá fog majd érezni mindenre, a nehézségeink és a furcsaságaink sem fogják zavarni. Ez az érzés mélyről jön, és tulajdonképpen minden emberben jelen van:

olyan társat találni, aki szavak és magyarázkodás nélkül is érteni fog és elfogadni.

Hozzuk magunkkal ezt az igényt gyerekkorunkból, amikor még a szüleink kitalálták a kívánságainkat és gondoskodtak rólunk. Felnőttként pedig természetes módon vágyunk arra, hogy újra létrehozzunk egy ilyen biztonságos közeget. A felnőtt kapcsolatok azonban már máshogy néznek ki: itt már adok-kapok viszonyról van szó, amiben jó esetben mindkét fél figyel egymásra, figyeli egymás kívánságait, illetve már mindkét fél érett arra, hogy kifejezze és megfogalmazza a vágyait.

Az igények, nézőpontok, szemléletek már nem csak tőlünk áramlanak a másik felé, hanem nekünk is be kell fogadnunk a partnerünkét. Egy ilyen kétirányú viszonyban pedig több súrlódást, félreértést élhetünk meg, mint gyermekként a szüleinkkel. Az elfogadás és a biztonság igénye azonban akkor is jogos, ha a róluk szóló fantáziánk néha kicsit túllő a célon. Megértést és könnyedséget keresünk tehát, amit bizonyos mértékig meg is találhatunk.

De hogyan? Kit kell keresnem, mire kell figyelnem ahhoz, hogy célba érjek?

Hallássérült pár – útlevél az elfogadás csodálatos világába?

Szóval, ha hallássérült párt keresek, vele biztosan nagyon egyszerű lesz, ugye? Hasonlóak vagyunk, így nagy probléma nem lehet.

Kivéve, hogy… mindannyiunk számára mást jelent a hallássérülés.

Mindannyian máshogy állunk a nehézségeinkhez, máshol tartunk az önelfogadás útján. Más stratégiáink vannak, más nehézségek idegesítenek minket. Mást gondolunk arról, hogy kitől, mikor és hogyan kell/lehet segítséget kérni. Persze bőven vannak hasonló tapasztalataink, hiszen mindketten átéltük már azt, hogy kívülállók leszünk egy élénken fecserésző társaságban, vagy hogy leizzadunk, ha ismeretlen szám hív minket telefonon. Ezeken az élményeken valóban osztozhatunk egy másik hallássérülttel, de végeredményben az életfilozófiánk és a fülünkkel kapcsolatos szemléletünk teljesen eltérő lehet.

Én átéltem ezt egyszer. Randevúztam egyszer egy sráccal, még abban az időszakban, amikor valamiért titkoltam a hallássérülésem az ismerkedések során. Nagyon kepesztettem a randin, erősen koncentráltam, hogy ne kérdezzek vissza túl sokat, hogy ne tűnjek túl hallássérültnek.

Egészen addig, amíg egy ponton arra lettem figyelmes, hogy a srác fülében is hallókészülék van.

Amikor később ezt a témát megpiszkáltam, a fiú elég mogorván reagált, és azt mondta, hogy ő nem hallássérült, csak kicsit védenie kell a fülét. Persze engem ettől még nagyon izgatott, hogy hogyan működik pontosan az ő hallása, és mire használja a hallókészülékét, de nem akart erről beszélni. Többet nem írt. Ő teljesen máshol tartott azon az úton, hogy nyíltan tudjon beszélni a hallásáról. Teljesen máshogy gondolkodott arról, hogy a gyengeségeinket felvállalhatjuk-e mások előtt. Akkoriban én is máshogy voltam ezzel, mint most: ma már sokkal előbb és könnyebben kérek segítséget. 

Mennyi nehézséget jelenthet egy ilyen különbözőség!

Mennyi konfliktust hozhat és mennyi egyezkedésre kényszeríthet minket!

Hallássérült társunk akár teljesen eltérően láthatja a minket felzaklató, elszomorító hétköznapi rosszulhallós helyzeteket. Vagy társaságban kellemetlenül érezhetjük magunkat attól, hogy a másik hangosabban hirdeti a sérülésünket, mint ahogy mi magunk tennénk. Számtalan kis fricskát hozhat az, ha a másik is hallássérült ugyan, de a saját hallássérülése egyszerűen más formájú, színű és szagú, mint a miénk. Máshogy áll hozzá.

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Forrás: Unsplash

De azért van, amit csak hallássérült érthet, nem?

Igen. És nem. És igen. És nem.

Mert nagyon különbözőek vagyunk mi, emberek. Mindenki mást ért meg. Ha meghallgatod a moziból kijövő emberek beszélgetését – vagyis inkább leolvasod a szájukról – akkor arra fogsz gyanakodni, hogy ezek tök más filmet néztek ott bent. Vagy legalábbis más részeinél voltak ébren. De valami biztos nem stimmel, mert annyira más történetet mesél mindenki. Ez azért van, mert mindenki hozott anyagból és hozott képességekből dolgozik, azaz a meglévő ismeretei és az érzelmi kapcsolódásra való képessége nyomán követ dolgokat a világban.

Van, aki nagyon könnyen ráhangolódik szinte bármilyen történetre, érzelmi tartalomra. A kevésbé szerencsések – azaz a legtöbben – néhány dolgot könnyen átérzünk, más dolgokat pedig nagyon nehezen. Nekem ahány párom volt, mindegyik a hallássérülésemnek más-más szeletével tudott a legjobban bánni, azt a legjobban érteni. És mindegyik társamnak más volt az, amit időbe telt megtanulnia. De ahogy sokszor láttak engem kommunikációs helyzetekben, ahogy egyre több történetet és múltbéli darabkát ismertek meg belőlem, úgy egyre jobban értették. Sőt, érezték.

Ahogy megismertek, elkezdték érezni a fülem és a hallásom, és elkezdték érezni az érzéseimet a fülemmel és a hallásommal kapcsolatban.

Mindebből mi a tanulság?

Az emberi megértés, az bizony egy mozaik. Vagy kirakós. A lényeg, hogy számtalan kis elemből áll, ahogy a hallássérüléssel kapcsolatos dolgok is bonyolultak és több elemből tevődnek össze. Mindenki mást ért meg, mindenkinek más a megértés-mozaikja. Van, akinek elsőre több darab is összeáll, van, akinek kevesebb.

De a lényeg a törekvés. A megérteni akarás és a tanulni akarás. Az a törekvés pedig nem függ a hallástól.

Találkozhatsz hallóval, aki veled megismerkedve egyből nyolc blogposztot és két könyvet fogyaszt el hallássérülés témában, de egy olyan hallássérült is szembejöhet veled, aki még nagyon küzd a saját tapasztalataival és éppen kevésbé tud nyitott lenni mások – vagy egyáltalán a saját – érzéseire.

Az egyformaság illúziója – és a különbözőség mint farkasbőrbe bújt bárány

Mindenkinek él egy kép a fejében arról, hogy mi az, hogy hallássérült, és mi az, hogy halló: egy egész tulajdonsághalmazt és fantáziát kapcsolunk ezekhez a kategóriához. Pedig, ahogy a fentiekből is látszik, halló és halló nem egyre megy, és a hallássérültek is nagyon sokfélék. Ráadásul minden ember elég változékony és tanulékony is, így amit ma még nem értek, azt pár nap múlva már nagyon mélyen is érthetem.

Valójában tehát egy egyszerű kategóriát próbálunk ráhúzni az emberi sokféleségre, egy mozdulatlan kategóriába próbáljuk kimerevíteni az emberek változékonyságát. Ez a fajta dobozolás néha hasznos is lehet, ám amikor párkapcsolatról gondolkodunk, akkor ezzel elveszíthetünk valami fontosat. Zajos lesz a kép. Könnyebb egy átfogó kategóriában gondolkodni, és azt mondani: egy hallássérült párra van szükségem. De amikor ilyen átfogóan nézem, akkor éppen azt nem fogom látni, hogy mire van szükségem és mit keresek. Érdemes feltérképezni, hogy mi van ebben a dobozban, milyen tulajdonságokat, viselkedéseket kapcsolok a hallássérült és a halló emberekhez, illetve mik azok a mögöttes tulajdonságok, amikre nagyon vágyom a másikban.

Olyan embert szeretnék, aki empatikus és fel tudja vállalni a gyengeségeit?

Olyan embert szeretnék, akik introvertált?

Olyan embert szeretnék, aki bátor?

Mi van a dobozomban?

Ennek a doboznak aztán van egy sötétebb, félelmetesebb része is, ahova nem nézünk szívesen. Ott lapulnak azok a tulajdonságok és viselkedések is, amiktől félünk, amiket el szeretnénk kerülni a másikban. Itt bújik meg az ismeretlen, a tőlünk különböző is. A tőlünk különböző nagyon rémisztő tud lenni, és kicsit olyan, mint térkép nélkül közlekedni egy idegen városban. Szeretnénk elkerülni a különbözőséget a kapcsolatainkban, hiszen nagyon nehéz térkép nélkül navigálni ilyen terepen.

Áthidalni a másságot, megtanítani a másikat magunkra nem könnyű.

Ám valójában ez a különbözőség nem kikerülhető. Valójában minden kapcsolat rengeteg különbség közepette indul – akkor is, ha mindketten hallássérültek vagyunk, akkor is, ha nagyon hasonló a hallásgörbénk. Nincs az a manőver, amellyel elkerülhetjük azt, hogy hidakat kelljen építenünk egymás felé, és hogy a másik számára furcsa dolgokat kelljen megtanítanunk neki. Nem tudjuk tehát kivédeni, de fel tudjuk magunkat vértezni önismerettel és bátorsággal. Hiszen a különbözőség máris navigálhatóbb, ha ismerem magam, ha tudom, hogy mire van szükségem pontosan, és ezt bátran el is merem mondani. Ha tudok kérni, és tudom, hogy jogom van kérni. Ha van egy térképem magamhoz, és ezt meg is tudom mutatni a másiknak. És ha a másik is meg tudja nekünk mutatni a saját térképét – hidakat ugyanis kölcsönösen, együttes erővel építünk, a másik igyekezete nélkül tehát a képlet nem teljes.

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Forrás: Unsplash

A legfontosabb kérdés talán sosem az, hogy a másik pontosan milyen: milyen a bankszámlája, milyen a hallása, a haja színe. Hanem hogy el tudjuk-e róla képzelni, hogy a különbözőségeinket megugorja, hogy hidakat tudjon velünk építeni, és hogy törekvéssel és boldogan legyen benne annak a dolognak a menedzselésében, amit párkapcsolatnak hívunk.

*

Te is megismerheted Annát!

Anna következő cikkét, a folytatást hamarosan olvashatjátok, addig is jó, ha tudjátok, hogy van egy zárt csoportunk Facebookon, ahol Anna is tag, és ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Ide azért is érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz majd mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  Néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!

Hallássérült ember csak hallássérült emberrel lehet boldog párkapcsolatban?

A nagyothallók halló párt választanak? Vagy nagyothalló csak nagyothallóval lehet igazán boldog? Lehet párt választani hallásgörbe alapján? Vagy egyáltalán érdemes? Ki van ránk jobb hatással? Egy hallássérült vagy egy halló társ? Vagy egyáltalán van különbség? Bonyolult a szerelem, vagy csak mi bonyolítjuk túl? Jó kérdés.

Ez egy nagyon érzékeny téma, és nehéz belefognom a megírásába. Nem az a célom ezzel az írással, hogy a véleményem legyen a mérvadó, vagy hogy amit leírok, annak minden sora igaz legyen. Egyszerűen csak próbálok hangosan és nyitottan gondolkodni erről, mert azt hiszem, hogy ezen mindannyian átmegyünk, miközben keressük a szerelmet. Így, amit most írok, azok az én gondolataim, az én élményeim.

Nekem ugyan halló férjem van, de soha nem volt evidens hogy az lesz. Az első gyerekszerelemtől hosszú utat jártam be addig, míg kimondtam az igent. Az, hogy hogyan gondolkoztam a szerelemről, főleg a nekem járó szerelemről, az egy folyamat volt. Volt, amikor azt gondoltam, nem jár, voltam egyedül sokáig, volt az önbizalmam kevés, aztán pont jó. Aztán az élettapasztalattal minden változott. Erről a változásról próbálok meg írni most.

Általános iskolás gyerekszerelmek

Emlékszem, amikor először voltam szerelmes, akkor egy osztálytársamba zúgtam bele, még általánosban. És mivel spontán integrációba kerültem, körülöttem mindenki halló volt, így szerelmem tárgya is. Ki másba lehettem volna szerelmes, mint egy hallóba? Aztán, amikor lehúztam pár évet általános iskolában kiközösítés közepette, akkor ez kissé megváltozott. A negatív élmények megtették a hatásukat. Érdekes, mi minden befolyásolja a gondolatainkat, nem?

Mivel kívülállónak éreztem magam, és az önbizalmam is eléggé megzuhant, érthető módon elkezdtem másképp tekinteni a környezetemre.

Amikor tinikoromban már tényleg komoly téma lett az, hogy “járni kéne” valakivel, biztos voltam abban, hogy ha járni fogok valakivel, akkor annak tuti lesz valamilyen “heppje”.

Nem úgy tekintettem erre, hogy az a valaki fogyatékkal élő lesz, hanem, hogy lesz valamilyen problémája, amitől ő is más lesz, amivel ő is küzdeni fog. Akkoriban valahogy így fogalmaztam meg magamban azt, hogy más vagyok.

Aztán, amikor eljött az MSN és a Chat.hu fénykora, akkor rengeteg emberrel cseteltem. Olyanokkal is, akiknek semmilyen egészségügyi vagy testi problémájuk nem volt, és olyanokkal is, akik mozgássérültek voltak, tartósan betegek, vagy más fogyatékossággal éltek. Élveztem, hogy nem ismernek, új lappal kezdhetek, önmagamat adhatom, és elkezdtem megismerni azokat a reakciókat, amiket az emberek akkor nyilvánítanak ki, ha rájönnek, hogy az a potenciális barátnő, akivel csetelnek, az hallássérült.

A tiniévek: az ismerkedés időszaka

Ez a jópár csetelős, ismerkedős év igazi tapasztalatgyűjtős időszak volt, ami sokszor változtatta az álláspontomat a szerelemről és a kapcsolatokról. Voltak ugyanis hallók, akik lepattintottak. Ez először nyilván fájt, és nem esett jól, de ezt idővel helyén tudtam kezelni. Levontam a tanulságokat, és elfogadtam.

Külön tudtam választani azt, hogy a visszautasító magatartás az nem mindig függ össze a hallásállapotommal. Néha egyszerűen csak nem működik a kémia.

Sokat beszélgettem azokkal is, akik hozzám hasonlóan ugyan nem voltak hallássérültek, de volt betegségük vagy más fogyatékosságuk. Ezek a beszélgetések tartottak igazi tükröt elém. Sokszor, miközben olvastam, mit írnak, elgondolkodtam azon, hogy én is ilyen vagyok-e, így viszonyulok-e a saját problémáimhoz, vagy így szeretnék-e a problémáimhoz viszonyulni.

,,Jöjjünk össze, mert nekünk úgysem jut más!”

Eleinte volt egy alaptézisem arról, hogy talán jobban tudnék szeretni olyasvalakit, és ő is engem, aki tudja, mivel jár kilógni a sorból. Azzal viszont nem tudtam azonosulni, hogy elsősorban azért legyek együtt valakivel, mert mindketten hasonló nehézségekkel küzdünk. Furcsa érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy valakit ne önmagáért válasszak, hanem egy olyan tulajdonsága miatt, ami az én önbizalomhiányom miatt bír jelentőséggel.

Én hittem egy olyan kapcsolatban, amiben úgy tudok benne lenni, hogy abban önmagam vagyok, elfogadnak, és egyenrangú félként tekintünk egymásra.

Én ezt vártam a szerelemtől, és nem akartam beérni kevesebbel. Én érezni akartam, hogy szerelmes vagyok. Érezni akartam, hogy nem azért vannak velem, mert kevés az önbizalmuk, és nem akartam azért lenni valakivel, mert nekem nincs elég önbizalmam.

Éppen ezért nem tetszettek az olyan kezdeményezések sem, hogy:

Jöjjünk össze, mert nekünk úgysem jut más! Érjük be egymással.

Az empátia és az elfogadás fogyatékosság függő volna?

Soha nem volt kritérium számomra, hogy csak halló, vagy csak hallássérült vagy más fogyatékossággal, betegséggel élő lehet a párom, csak az az érzés volt bennem erős, hogy a hozzám hasonló társ elfogadóbb, megértőbb tudna lenni. A hallók részéről a negatív tapasztalatok miatt nem tudtam ezt elképzelni, és nem is igazán gondoltam a halló srácokra úgy, hogy számításba jöhetnék náluk.

Egészen addig, amíg meg nem tapasztaltam, hogy a fogyatékosság megléte igazából nem garancia arra, hogy valakiből jó, megértő társ váljon.

Sőt, azt is megtanultam, hogy nem csak a fogyatékosság tud olyan kihívás lenni mások számára, ami empátiát és elfogadást igényel másoktól. És az ezekkel való együttélés megértő emberekké formálja az érintetteket, és ezáltal megértőbbé válnak irántam is.

Voltak srácok, akik fogyatékossággal élőként sem voltak elfogadóak, vagy még jobban küszködtek az önelfogadással, mint én. És voltak jó fej halló srácok is, akik meglepően elfogadók voltak, de nem működött köztünk a kémia. Ezek a tapasztalatok arra sarkalltak, hogy jobban elfogadjam magam. Elkezdtem hinni abban, hogy a halló srácoknál is lehet esélyem.

,,Csak gyere össze valakivel, aki eltart!”

Találkoztam olyan jószándékú megjegyzésekkel is, amik arra utaltak, hogy mindenképpen egy idősebb partnerre lenne szükségem, aki hall, mert az gondomat tudná viselni. Én nem akartam, hogy más viselje a gondom.

Tudtam, hogy én is rengeteget tudok adni a másiknak, és tartottam attól, hogy a halló srácok elsősorban a sérült személyt látnák bennem, és nehezen látnak majd egyenrangú partnernek. Sokszor gondolkoztam azon, hogy

vajon ki tudnék-e törni a gondozott szerepköréből?

Nem volt értelme kamuzni magamnak. Tudtam, hogy jók a képességeim, egy csomó szempontból teljesen okés vagyok, de a tények azok tények. Ha egy halló sráccal jövök össze, akkor az borítékolható, hogy nem fog tudni teljesen elfogadni, vagy könnyen alárendelt szerepbe kerülhetek, ha nem a megfelelő emberrel kerülök össze.

Emlékszem, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy:

Túl sok macera velem lenni.

Túl sok lemondással járna a számára, amit én nem viselnék jól. Utálnám, ha valaki miattam mondana le dolgokról. Belassítanám őt, és nagyon szenvednénk az egyensúlyok megtalálásával. Folyton szembesülnék a saját  hiányosságaimmal és korlátaimmal, emiatt pedig idővel egyre nehezebben látnám meg azokat a pozitív dolgokat, amelyet a velem való kapcsolat jelent. Mert vannak azok is.

Közben pedig nagyon vágytam arra, hogy valaki ezekkel a lemondásokkal együtt is elfogadjon. Mégis, mekkora az esélye annak, hogy találok a halló srácok között olyat, akivel ezeket meg tudjuk oldani? Emiatt egy ideig úgy is álltam a saját jövőmhöz, hogy egyedül maradok, és szingliként kezdek önmegvalósításba.

Egyetem: egy másfajta szemléletmód

Amikor elkezdtem egyetemre járni, és felépíteni az önbizalmam, valamint eljutottam az önelfogadás egy magasabb szintjére, az addigi dilemmáimat teljesen felváltották az újabbak. Addigra már volt halló srác az életemben, aki mellett én voltam felnőttebb a kapcsolatban, és voltak olyan halló srácok, akik szerettek volna velem lenni, de én nem szerettem volna velük kapcsolatot kialakítani.

Ez utóbbi azért volt nagy vízválasztó tapasztalat, mert így tudtam megélni azt, hogy nem csak ők mondhatnak nemet nekem (és a hallássérülésemnek), hanem én is nekik. Hogy ez teljesen oké.

Az újabb dilemmák sokkal inkább arról szóltak, hogy felismertem néhány félelmet a lehetséges párkapcsolataimmal szemben. A következő félelmek dolgoztak bennem.

Egy halló társra valahol úgy tekintettem, mint egy húzóerőre. Akárcsak az integrációban végzett iskoláimra, az ottani környezetre. Húzóerőként afelé, hogy többet várjak el magamtól, tartsam vele az iramot. Persze, ugyanakkor tudtam és éreztem, hogy ez rendkívül fárasztó is lehet.

Mi van, ha nem tudom tartani az iramot? Ha túl kevés leszek?

Tudtam, hogy lehetnek konfliktusok a hallásállapotom miatt, és a kapcsolat sok kompromisszumot, lemondást igényelhet mindkettőnk részéről. Tudtam, hogy lesznek dolgok, amiket nehezebben fog megérteni velem kapcsolatban. Olyan dolgok,  amiket egy hallássérült társ talán jobban vagy hamarabb megértene. Egy halló társnak ehhez néha több időre és hallássérültekkel, vagy velem való tapasztalatra van szüksége.

Tudtam, hogy egyensúlyozás vár rám. Meg kell tanulnom, hogy mikor vagyok tényleg alárendelt szerepben a hallássérülésem miatt, és milyen helyzetek nem számítanak alárendelt szerepnek. Félre kell tennem a hallássérülésemből fakadó kissebbségi komplexusokat és a bizonyítási kényszert. Komoly önismereti munkát vár tőlem például abban, hogy el tudjam fogadni akár a gondoskodást és a segítséget is.

De tudtam, hogy olyan érzések is várhatnak rám, mint a hála, öröm és büszkeség afölött, hogy találtam valakit, aki igazán elfogad, és afölött, amit ketten alkotunk.

Persze, lehetne sorolni olyan előnyöket is, hogy biztonságot nyújthat, mert amiben én nem vagyok jó, abban ő igen. Tud telefonálni, tud gyorsan intézkedni, tud jól kereső munkát találni, tud biztos bevételt szerezni, ha én nem, de az az igazság, hogy ezeknek a szerepe másodlagos. Hasznos lehet, de másodlagos.

Ráadásul a halló-halló párkapcsolatban is ez egy visszatérő kérdésköre a kapcsolatoknak, ami minden párnál más-és más felállást jelent, más és más megoldások nyújtanak erre megoldást, ami minden pár magánügye.

Egy hallássérült társ viszont könnyebben átérezheti, hogy mit élek át, hiszen sok dolog vele is megtörtént azok közül, ami velem is. Ez egy olyan dolog, ami sokak számára überelhetetlen. Nálam ez nem nyomott olyan sokat a latban, mert már hozzászoktam, hogy vannak dolgaim, amiket egyedül élek meg.

Azt is éreztem, hogy nehéz lehet olyan hallássérült társra találni sorsközösség nélkül, akivel jó kapcsolatot tudunk felépíteni. Akivel jó hatással vagyunk egymásra, és még az a bizonyos szikra is megvan.

Mert mi van, ha úgy fogom érezni, még hozzá képest is kevesebb vagyok, mert neki jobbak a képességei? Vagy mi van, ha úgy érzem, hogy ő húz vissza? Mi van azokkal a félelmekkel, hogy két hallássérültnek nehezebb boldogulni az életben? Hogy lesznek helyzetek, amikor mind a ketten tehetetlenek leszünk a hallássérülésünk miatt? Közben, persze, ott van a tudat, hogy valahol ez a közös harc kovácsolhat két embert kerek egésszé.

De ami a legfontosabb felismerésem volt az egész válaszkeresés során, az az, hogy mindegy, hogy a társam halló, hallássérült vagy fogyatékossággal élő, fogadjon el, szeressem, úgy ahogy embert csak szeretni lehet, legyünk egyenrangúak, és érezzem magam mellette önazonosnak. Minden más egy megoldandó feladat.

Eredetileg arról akartam írni, hogy miért választanak az integrációban felnövő hallássérültek általában halló társat, de aztán úgy éreztem, ez a történet sokkal régebbről indul nálam, és sokkal bonyolultabb. Az élet mindig érdekes lapokat oszt, ezt nem mindig lehet befolyásolni. Ha röviden kellene összefoglalnom, azt mondanám, azért választanak halló párt az integrációban felnövő hallássérült emberek, mert nincs olyan sorstárs közösségük, mint például a siketeknek. Hallók között nőnek fel, velük ismerkednek leginkább. De ez nem kőbe vésett szabály.

A szerelem nem válogat. Nem néz audiogramot, se fület, semmit. Csak jön, kipécéz, letarol és szétárad benned.

Mivel ez a téma rendkívül mély, ezért úgy döntöttem, nem maradhat folytatás nélkül. Tervezek egy folytatást, amiben hallássérült párok és vegyes, halló-hallássérült párok is megszólalnak. Valamint egy hallássérült pszichológus, Vecsernyés Anna is ír a témában egy posztot.

Szerelem hallássérülten – Krisztina szívmelengető vallomása barátjához

Nehéz nemet mondani egy szerelmes lánynak, aki arra kér, hogy a barátja születésnapjára tegyem közzé a levelét, amit neki írt. Szerelemről, háláról, köszönetről, boldogságról, a halló-hallássérült kapcsolat finom rezgéseiről, mélységeiről és magaslatairól. És akkor innentől jöjjön Kriszti, és ezúton is kívánunk még sok-sok boldog pillanatot együtt!

*

,,Furcsa leírni ezt a címet, mert én úgy érzem, hogy a szerelemben nincs megkülönböztetés. Ha szeretsz valakit, elfogadod úgy, ahogy van, minden „hibájával” együtt. Igazából azért választottam ezt a címet, mert nem hétköznapi kapcsolatról írok, hanem egy halló férfi, és egy hallássérült nő szerelméről. Előbbi a párom, utóbbi én vagyok.

Szerelem hallássérülten – Krisztina szívmelengető vallomása barátjához

Forrás: Szabó Krisztina

Az előző, bemutatkozó cikkemmel kapcsolatban rengeteg pozitív visszajelzést kaptam mind szóban és mind írásban. Elképesztően jól estek nekem az emberek véleményei, dicséretei. Jól meg is emelték az önbizalmam (persze azért még mindig normális szinten maradt), elszállni nem szálltam el, és nem is fogok! Egyszerűen csak büszke voltam magamra és úsztam az elismerésben. Ennek hatására és az ismerőseim javaslatára írom meg ezt a cikket, amivel igencsak bele engedek látni másokat a magánéletembe.

Mint minden embernek, nekem is több szerelmem volt: ovis, általános iskolás, gimis. Emlékszem szinte mindegyikre. Persze, ezek a szerelmek viszonzatlanok maradtak, és nem is hoztam nagyon nyilvánosságra őket.

Az első nagy szerelem gimis koromban talált rám, részemről igen nagy érzelmekkel. Ez tartott öt és fél évig. Igen, én ilyen komolyabb beállítottságú nő vagyok, sokan meg is jegyzik, amit abszolút nem bánok. Ez a kapcsolat jó tapasztalat volt nekem minden téren. Tudniillik, akkor abban a korszakban voltam, amikor még nem fogadtam el magam, így az akkori párom sem állt teljes mértékben mellettem.

Fiatalok voltunk és én egyedül voltam ezzel a ”problémával”, hogy nem hallok rendesen, és nem is igazán tudtam vele erről beszélni. Tudom, ez az én hibám is volt, de talán így kellett lennie. Ennek a kapcsolatnak én vetettem véget több ok miatt is. Megviselt, de általa meg is erősödtem. Ezután egy évig nem is nagyon ismerkedtem.

Később a munkahelyemen felfigyeltem egy srácra, a nevét akkor még nem tudtam. A buszon tűnt fel, hogy ugyanazzal a járattal járunk dolgozni. Amikor megláttam, már akkor éreztem, hogy Ő hozzám való, nekem Ő kell.

Egyszerűen vonzott, mint a mágnes.

Természetesen utána kérdezősködtem, sajnos volt barátnője, így elkeseredtem, de azért továbbra is figyeltem a szemem sarkából. Egyik nap észrevett, feltűnt, hogy nagyon néz. Onnantól kezdtünk el köszöngetni egymásnak. Ő még kapcsolatban volt, ezért nem is közeledtem felé.

Persze, Facebookon folyamatosan csekkoltam, míg egyszer csak észrevettem, hogy egyedülálló lett. Szégyellem, de rettenetesen örültem neki! Ezután eltelt pár hónap és elkezdtünk beszélgetni a munkahelyen  és cseten is.

Sokat agyaltam már akkor, hogy hogyan hozzam szóba a hallásomat.

Picit reménykedtem, hátha tudja már a munkahelyből kifolyólag. Aztán egy netes beszélgetés alkalmával szóba jött a zenehallgatás a buszon. Gondoltam, most vagy soha, megírtam neki, hogy én nem tudom hallgatni fülessel a zenét.

Erre Ő: Miért, nincs füled? Hm, gondoltam , már most beszól nem hagyom magam. Erre én: De van, csak nem hallok vele olyan jól, mint Te.

Itt leírtam nagy vonalakban a történetem. Pár perc telt el, mire válaszolt, én addig síkideg voltam, azt hittem ok, ennyi volt, nem akar tovább ismerkedni. Visszaírta, hogy sajnálja, és megírta, hogy vele kiskorában mi történt. Egy kutya megharapta a bal arcfelét, ami mára már abszolút nem látszik, sőt számomra ez az ő igazi szexepilje.

Akkor tudtam, hogy megért, éreztem, hogy átérzi a helyzetem.

És jött az az érzés megint, hogy Ő hozzám tartozik, lehetetlen ezt megmagyarázni, ezt érezni kell!

Hamarosan elhívott randizni, addig is a buszon folyamatosan beszélgettünk, ő volt, amikor a kezén mutatta, ha valamit nem értettem. Türelmes volt már akkor is hozzám, és ez nagyon tetszett! Az első randin állatkertben voltunk, ott is mondta, hogy Ő beszél, mert én idegen helyen, idegen emberek között elég feszengős voltam. Második randink moziban volt, és aznap megkért, hogy legyek a Kedvese. Nagyon romantikus volt!

Szerelem hallássérülten – Krisztina szívmelengető vallomása barátjához

Forrás: Szabó Krisztina

Következett a szülőkkel való találkozás. Ő hívott meg először hozzájuk, és amit sosem felejtek el, azt mondta, hogy ne izgulj, anyukám hangosan beszél! Nekem ez annyira jól esett, hogy teljesen nyugodtan mentem hozzájuk, igazán kedves volt mindenki. Utána én is elhívtam magunkhoz, szimpatikus volt a családomnak is. Innentől kezdve együtt vagyunk, több mint négy éve.

Sok mindent megéltünk már egymás mellett.

Nálunk nincsenek esti susmogások, mert én lefekvés előtt kiveszem a készüléket és onnantól szinte semmit nem hallok. Ha még is mondd valamit, közelebb bújik hozzám, és úgy megértem.

Az ébresztőre sem kelek fel mindig, sokszor Ő szól nekem, simogat, kelteget. Amit nagyon szeretek, hogy akár este, vagy akár reggel, ha megy a tévé, mindig lehalkítja, pedig tudja, hogy úgy sem hallom. Ő mégis úgy nézi!

A kapcsolatunk elején régi készülékem volt, amivel kevésbé hallottam jól. Például, ha a másik szobából szólt, tuti, hogy nem értettem, és volt hogy felkaptam a vizet, míg Ő teljesen nyugodt maradt, ami a mai napig így van. Ha kell, háromszor mondja el ugyanazt.

Abban az időben nem szerettem hivatalos ügyeket intézni. Ő mindig elkísért, így volt ez egy banki ügyintézésnél is, és ő otthon felhívta a figyelmemet, hogy mondjam el mi a problémám és akkor hangosabban fognak velem beszélni. Persze, én nem szóltam, Ő sietett többször a segítségemre, valamint szólt az ügyintézőnek, hogy beszéljen hangosabban.

Jól esett, hogy mellettem állt, így lassan én is nyitottabb lettem, és az új készülékemmel pedig bátrabban kommunikálok. Mikor megkaptam az újat, akkor is eljött velem és ott ült, több mint 2 órán keresztül, egyszer sem láttam rajta, hogy unná a dolgot. Én ezért is annyira szeretem, mert irtó türelmes és megértő. Ha megyünk valahová és én beszélek, tudja, hogy mikor nem értem, és akkor megismétli, amit mondtak nekem.

Minap beszélgettünk az előző cikkemről a családdal. Mondta, hogy neki már fel sem tűnik, hogy nem hallok rendesen. Bevallom, hogy sokszor én is elfelejtem, kevésbé érzem magam korlátozottnak.

Ezt nagyrészt Neked köszönhetem, Édesem!

Tudnék még írni róla, de Ő nem szereti, ha  ”dicsekszem”.

Drágám! Ezt a cikket Neked írtam.

Köszönöm, hogy velem vagy, a megértésed, a türelmed, a szerelmed.

Eddig is tudtam, hogy Veled szeretném az életem leélni, három héttel ezelőtt még inkább megbizonyosodtam róla, hogy nincs ez másképp. Hiszen a vakbélműtétem után jöttél minden nap a kórházba, segítettél mindenben!

Nagyon hálás vagyok, KÖSZÖNÖM! Tudom, Te mindig azt mondod, hogy ne köszönjem, de én akkor is nagyon-nagyon KÖSZÖNÖM, amit eddig megéltünk, és még fogunk remélem nagyon-nagyon sokáig!

Ez az egyik születésnapi ajándékom Neked, Isten éltessen még nagyon sokáig! Köszönöm, anyukádnak is, hogy megszült, és ilyen Férfit nevelt nekem! Kívánom, hogy az elkövetkezendő éved „Isteni Év” legyen!

Szeretlek,

Krisztinád”

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor a férjem bejelentette, hogy ő most aktív szőrnövesztésbe kezd. Az arcán. Egyből röhögni kezdtem, hogy jó vicc, erre fel lehetne húzni egy jó kis sztorit, hogy a szájról olvasó hallássérült, meg a bajszos pasija. Azok lennének csak a kalandok! Aztán rájöttem, hogy nem viccel.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

Gyorsan át is pörgettem a fejemben, hogy milyen kínos helyzetekbe kerültem már Szakáll Urakkal. Pedig eskü, nincs nekem bajom a szakállakkal, mert szépek, karakteresek és különlegesek, némelyik mókás, csak éppen nem mindegyik szájról olvasás-barát.

Rozmárbajusz

Egyszer a gyakorlati helyemen ült mellettem a szerkesztőségben egy férfi, akinek szerettem a cikkeit. Már önmagában emiatt örültem volna, ha tudunk pár szót váltani, de hibádzott a kommunikációs egyenletünkből egy elem: az olvasható szájkép.

Biztosan ismeritek azt a bajuszt, amelyik függönyként esik a beszélő szájára, csupán a száj alsó negyedét láttatva. Kócosan, mint a drótkefe, ami már megszolgálta a maga idejét. Én csak rozmárbajusznak hívom.

És akkor képzeljétek el azt a szívszaggató pillanatot, ahogyan az általam rajongott példakép felém fordul és elkezd beszélni. Hozzám. És én nem értem.

Nézem, ahogy ugrál mókásan a bajsza az arcom előtt. Nézem, nagyon nézem. De nem értem.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

Kínos a csend. Arra gondolok, hogy valamit csinálnom kellene, de nem tudom mit. Soha nem voltam még ilyen helyzetben. Aztán Rozmárbajusz Úr feladja, és mosolyog egyet rám. Látom, mert felkunkorodik a bajusz két széle. Mosolygok én is.

A gépre meredve azon gondolkozom, hogy vajon mennyire venné sértőnek, ha elmókáznám a helyzetet, és megkérném, hogy fésülje oldalra a bajuszát.

Ma már meg merném tenni.

Kefebajusz

Ő is éppen olyan, mint Rozmárbajusz Úr, csak ő szög egyenesre vágja a bajusza alját. A régi partvisok vége jut eszembe róla. Mikor beszél hozzám, akkor ringanak a szálak, mint a nehéz függöny. Csak erre bírok koncentrálni, a mozgásra.

Esélyem sincs megfejteni a szavakat, amik onnan jönnek.

Eszembe jut Kefebajusz Úr a buszmegállóból, a főorvos a kórházból, meg a röntgenes. De ilyenje volt az egyik ismerősöm apukájának is. A fia fordította le mindig, hogy mit mondott az apukája.

Cikázó szemmozgás, rogyasztott térd. Az szokott néha segíteni, ha egy Kefebajusz Úrral találkozom. Belesek a szájára alulról, hátha úgy jobban olvasható, amit mond.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

Némelyikük gyorsan kapcsol, és felemeli a fejét, és úgy ismétlik újra, amit nem értettem. Viccesen néznek ki közben, mert olyan, mintha az égnek beszélnének,

de én hálás vagyok nekik ezért.

Mikulás bajusz

Emlékszem, a Mikulást is vegyes érzésekkel vártam gyerekkoromban. Vágytam a csoki ízére, vágytam az izgalomra, ami akkor járt át, ha befordult az ajtónkon. De féltem tőle, hogy nem értem, mit fog mondani.

Nem értem majd, mit kér, melyik verset mondjam el neki. Nem értem azt sem, mit mond, jó gyerek voltam-e szerinte.

Persze, anyu elismételte, amit mondott, de volt bennem azért egy ilyen érzés. És ez a nyári Mikulásoknál is megmaradt.

Mert a nyári Mikulások azok, akik torzonborzra hagyják nőni a bajszukat és a szakállukat. Csak az övék nem fehér, hanem szőke, fekete vagy barna, esetleg vörös. És szintén nem látszik a szájuk.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

A tökéletes hallássérült kompatibilis szakáll

Szóval, értitek, miért nem díjaztam, hogy az uram is rászánja magát a szőrnövesztésre. Érthető, hogy az első reakcióm az volt, hogy ez nálam válóok. (irónia) Azt is hozzátettem, hogy ha így tesz, akkor nem garantálom, hogy egyszer éjjel nem lepem meg váratlanul gyanta-merénylettel. (irónia)

Végül aztán, mert láttam, hogy számára szomorú lenne az élet bajusz nélkül, azt mondtam, bánom is én, növessze széltébe-hosszába, ahogy akarja, csak az hallássérült kompatibilis legyen!

Mert van ilyen is ám! A tökéletes halláskompatibilis szakáll ugyanis

  • nem lóg rá a szájra egy oldalról sem,
  • időben vissza van vágva,
  • és nem árt, ha nem szúr nagyon, ha már a férj viseli.

A válóperes ügyvédet megúsztuk.