A nagyothallók halló párt választanak? Vagy nagyothalló csak nagyothallóval lehet igazán boldog? Lehet párt választani hallásgörbe alapján? Vagy egyáltalán érdemes? Ki van ránk jobb hatással? Egy hallássérült vagy egy halló társ? Vagy egyáltalán van különbség? Bonyolult a szerelem, vagy csak mi bonyolítjuk túl? Jó kérdés.

Ez egy nagyon érzékeny téma, és nehéz belefognom a megírásába. Nem az a célom ezzel az írással, hogy a véleményem legyen a mérvadó, vagy hogy amit leírok, annak minden sora igaz legyen. Egyszerűen csak próbálok hangosan és nyitottan gondolkodni erről, mert azt hiszem, hogy ezen mindannyian átmegyünk, miközben keressük a szerelmet. Így, amit most írok, azok az én gondolataim, az én élményeim.

Nekem ugyan halló férjem van, de soha nem volt evidens hogy az lesz. Az első gyerekszerelemtől hosszú utat jártam be addig, míg kimondtam az igent. Az, hogy hogyan gondolkoztam a szerelemről, főleg a nekem járó szerelemről, az egy folyamat volt. Volt, amikor azt gondoltam, nem jár, voltam egyedül sokáig, volt az önbizalmam kevés, aztán pont jó. Aztán az élettapasztalattal minden változott. Erről a változásról próbálok meg írni most.

Általános iskolás gyerekszerelmek

Emlékszem, amikor először voltam szerelmes, akkor egy osztálytársamba zúgtam bele, még általánosban. És mivel spontán integrációba kerültem, körülöttem mindenki halló volt, így szerelmem tárgya is. Ki másba lehettem volna szerelmes, mint egy hallóba? Aztán, amikor lehúztam pár évet általános iskolában kiközösítés közepette, akkor ez kissé megváltozott. A negatív élmények megtették a hatásukat. Érdekes, mi minden befolyásolja a gondolatainkat, nem?

Mivel kívülállónak éreztem magam, és az önbizalmam is eléggé megzuhant, érthető módon elkezdtem másképp tekinteni a környezetemre.

Amikor tinikoromban már tényleg komoly téma lett az, hogy “járni kéne” valakivel, biztos voltam abban, hogy ha járni fogok valakivel, akkor annak tuti lesz valamilyen “heppje”.

Nem úgy tekintettem erre, hogy az a valaki fogyatékkal élő lesz, hanem, hogy lesz valamilyen problémája, amitől ő is más lesz, amivel ő is küzdeni fog. Akkoriban valahogy így fogalmaztam meg magamban azt, hogy más vagyok.

Aztán, amikor eljött az MSN és a Chat.hu fénykora, akkor rengeteg emberrel cseteltem. Olyanokkal is, akiknek semmilyen egészségügyi vagy testi problémájuk nem volt, és olyanokkal is, akik mozgássérültek voltak, tartósan betegek, vagy más fogyatékossággal éltek. Élveztem, hogy nem ismernek, új lappal kezdhetek, önmagamat adhatom, és elkezdtem megismerni azokat a reakciókat, amiket az emberek akkor nyilvánítanak ki, ha rájönnek, hogy az a potenciális barátnő, akivel csetelnek, az hallássérült.

A tiniévek: az ismerkedés időszaka

Ez a jópár csetelős, ismerkedős év igazi tapasztalatgyűjtős időszak volt, ami sokszor változtatta az álláspontomat a szerelemről és a kapcsolatokról. Voltak ugyanis hallók, akik lepattintottak. Ez először nyilván fájt, és nem esett jól, de ezt idővel helyén tudtam kezelni. Levontam a tanulságokat, és elfogadtam.

Külön tudtam választani azt, hogy a visszautasító magatartás az nem mindig függ össze a hallásállapotommal. Néha egyszerűen csak nem működik a kémia.

Sokat beszélgettem azokkal is, akik hozzám hasonlóan ugyan nem voltak hallássérültek, de volt betegségük vagy más fogyatékosságuk. Ezek a beszélgetések tartottak igazi tükröt elém. Sokszor, miközben olvastam, mit írnak, elgondolkodtam azon, hogy én is ilyen vagyok-e, így viszonyulok-e a saját problémáimhoz, vagy így szeretnék-e a problémáimhoz viszonyulni.

,,Jöjjünk össze, mert nekünk úgysem jut más!”

Eleinte volt egy alaptézisem arról, hogy talán jobban tudnék szeretni olyasvalakit, és ő is engem, aki tudja, mivel jár kilógni a sorból. Azzal viszont nem tudtam azonosulni, hogy elsősorban azért legyek együtt valakivel, mert mindketten hasonló nehézségekkel küzdünk. Furcsa érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy valakit ne önmagáért válasszak, hanem egy olyan tulajdonsága miatt, ami az én önbizalomhiányom miatt bír jelentőséggel.

Én hittem egy olyan kapcsolatban, amiben úgy tudok benne lenni, hogy abban önmagam vagyok, elfogadnak, és egyenrangú félként tekintünk egymásra.

Én ezt vártam a szerelemtől, és nem akartam beérni kevesebbel. Én érezni akartam, hogy szerelmes vagyok. Érezni akartam, hogy nem azért vannak velem, mert kevés az önbizalmuk, és nem akartam azért lenni valakivel, mert nekem nincs elég önbizalmam.

Éppen ezért nem tetszettek az olyan kezdeményezések sem, hogy:

Jöjjünk össze, mert nekünk úgysem jut más! Érjük be egymással.

Az empátia és az elfogadás fogyatékosság függő volna?

Soha nem volt kritérium számomra, hogy csak halló, vagy csak hallássérült vagy más fogyatékossággal, betegséggel élő lehet a párom, csak az az érzés volt bennem erős, hogy a hozzám hasonló társ elfogadóbb, megértőbb tudna lenni. A hallók részéről a negatív tapasztalatok miatt nem tudtam ezt elképzelni, és nem is igazán gondoltam a halló srácokra úgy, hogy számításba jöhetnék náluk.

Egészen addig, amíg meg nem tapasztaltam, hogy a fogyatékosság megléte igazából nem garancia arra, hogy valakiből jó, megértő társ váljon.

Sőt, azt is megtanultam, hogy nem csak a fogyatékosság tud olyan kihívás lenni mások számára, ami empátiát és elfogadást igényel másoktól. És az ezekkel való együttélés megértő emberekké formálja az érintetteket, és ezáltal megértőbbé válnak irántam is.

Voltak srácok, akik fogyatékossággal élőként sem voltak elfogadóak, vagy még jobban küszködtek az önelfogadással, mint én. És voltak jó fej halló srácok is, akik meglepően elfogadók voltak, de nem működött köztünk a kémia. Ezek a tapasztalatok arra sarkalltak, hogy jobban elfogadjam magam. Elkezdtem hinni abban, hogy a halló srácoknál is lehet esélyem.

,,Csak gyere össze valakivel, aki eltart!”

Találkoztam olyan jószándékú megjegyzésekkel is, amik arra utaltak, hogy mindenképpen egy idősebb partnerre lenne szükségem, aki hall, mert az gondomat tudná viselni. Én nem akartam, hogy más viselje a gondom.

Tudtam, hogy én is rengeteget tudok adni a másiknak, és tartottam attól, hogy a halló srácok elsősorban a sérült személyt látnák bennem, és nehezen látnak majd egyenrangú partnernek. Sokszor gondolkoztam azon, hogy

vajon ki tudnék-e törni a gondozott szerepköréből?

Nem volt értelme kamuzni magamnak. Tudtam, hogy jók a képességeim, egy csomó szempontból teljesen okés vagyok, de a tények azok tények. Ha egy halló sráccal jövök össze, akkor az borítékolható, hogy nem fog tudni teljesen elfogadni, vagy könnyen alárendelt szerepbe kerülhetek, ha nem a megfelelő emberrel kerülök össze.

Emlékszem, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy:

Túl sok macera velem lenni.

Túl sok lemondással járna a számára, amit én nem viselnék jól. Utálnám, ha valaki miattam mondana le dolgokról. Belassítanám őt, és nagyon szenvednénk az egyensúlyok megtalálásával. Folyton szembesülnék a saját  hiányosságaimmal és korlátaimmal, emiatt pedig idővel egyre nehezebben látnám meg azokat a pozitív dolgokat, amelyet a velem való kapcsolat jelent. Mert vannak azok is.

Közben pedig nagyon vágytam arra, hogy valaki ezekkel a lemondásokkal együtt is elfogadjon. Mégis, mekkora az esélye annak, hogy találok a halló srácok között olyat, akivel ezeket meg tudjuk oldani? Emiatt egy ideig úgy is álltam a saját jövőmhöz, hogy egyedül maradok, és szingliként kezdek önmegvalósításba.

Egyetem: egy másfajta szemléletmód

Amikor elkezdtem egyetemre járni, és felépíteni az önbizalmam, valamint eljutottam az önelfogadás egy magasabb szintjére, az addigi dilemmáimat teljesen felváltották az újabbak. Addigra már volt halló srác az életemben, aki mellett én voltam felnőttebb a kapcsolatban, és voltak olyan halló srácok, akik szerettek volna velem lenni, de én nem szerettem volna velük kapcsolatot kialakítani.

Ez utóbbi azért volt nagy vízválasztó tapasztalat, mert így tudtam megélni azt, hogy nem csak ők mondhatnak nemet nekem (és a hallássérülésemnek), hanem én is nekik. Hogy ez teljesen oké.

Az újabb dilemmák sokkal inkább arról szóltak, hogy felismertem néhány félelmet a lehetséges párkapcsolataimmal szemben. A következő félelmek dolgoztak bennem.

Egy halló társra valahol úgy tekintettem, mint egy húzóerőre. Akárcsak az integrációban végzett iskoláimra, az ottani környezetre. Húzóerőként afelé, hogy többet várjak el magamtól, tartsam vele az iramot. Persze, ugyanakkor tudtam és éreztem, hogy ez rendkívül fárasztó is lehet.

Mi van, ha nem tudom tartani az iramot? Ha túl kevés leszek?

Tudtam, hogy lehetnek konfliktusok a hallásállapotom miatt, és a kapcsolat sok kompromisszumot, lemondást igényelhet mindkettőnk részéről. Tudtam, hogy lesznek dolgok, amiket nehezebben fog megérteni velem kapcsolatban. Olyan dolgok,  amiket egy hallássérült társ talán jobban vagy hamarabb megértene. Egy halló társnak ehhez néha több időre és hallássérültekkel, vagy velem való tapasztalatra van szüksége.

Tudtam, hogy egyensúlyozás vár rám. Meg kell tanulnom, hogy mikor vagyok tényleg alárendelt szerepben a hallássérülésem miatt, és milyen helyzetek nem számítanak alárendelt szerepnek. Félre kell tennem a hallássérülésemből fakadó kissebbségi komplexusokat és a bizonyítási kényszert. Komoly önismereti munkát vár tőlem például abban, hogy el tudjam fogadni akár a gondoskodást és a segítséget is.

De tudtam, hogy olyan érzések is várhatnak rám, mint a hála, öröm és büszkeség afölött, hogy találtam valakit, aki igazán elfogad, és afölött, amit ketten alkotunk.

Persze, lehetne sorolni olyan előnyöket is, hogy biztonságot nyújthat, mert amiben én nem vagyok jó, abban ő igen. Tud telefonálni, tud gyorsan intézkedni, tud jól kereső munkát találni, tud biztos bevételt szerezni, ha én nem, de az az igazság, hogy ezeknek a szerepe másodlagos. Hasznos lehet, de másodlagos.

Ráadásul a halló-halló párkapcsolatban is ez egy visszatérő kérdésköre a kapcsolatoknak, ami minden párnál más-és más felállást jelent, más és más megoldások nyújtanak erre megoldást, ami minden pár magánügye.

Egy hallássérült társ viszont könnyebben átérezheti, hogy mit élek át, hiszen sok dolog vele is megtörtént azok közül, ami velem is. Ez egy olyan dolog, ami sokak számára überelhetetlen. Nálam ez nem nyomott olyan sokat a latban, mert már hozzászoktam, hogy vannak dolgaim, amiket egyedül élek meg.

Azt is éreztem, hogy nehéz lehet olyan hallássérült társra találni sorsközösség nélkül, akivel jó kapcsolatot tudunk felépíteni. Akivel jó hatással vagyunk egymásra, és még az a bizonyos szikra is megvan.

Mert mi van, ha úgy fogom érezni, még hozzá képest is kevesebb vagyok, mert neki jobbak a képességei? Vagy mi van, ha úgy érzem, hogy ő húz vissza? Mi van azokkal a félelmekkel, hogy két hallássérültnek nehezebb boldogulni az életben? Hogy lesznek helyzetek, amikor mind a ketten tehetetlenek leszünk a hallássérülésünk miatt? Közben, persze, ott van a tudat, hogy valahol ez a közös harc kovácsolhat két embert kerek egésszé.

De ami a legfontosabb felismerésem volt az egész válaszkeresés során, az az, hogy mindegy, hogy a társam halló, hallássérült vagy fogyatékossággal élő, fogadjon el, szeressem, úgy ahogy embert csak szeretni lehet, legyünk egyenrangúak, és érezzem magam mellette önazonosnak. Minden más egy megoldandó feladat.

Eredetileg arról akartam írni, hogy miért választanak az integrációban felnövő hallássérültek általában halló társat, de aztán úgy éreztem, ez a történet sokkal régebbről indul nálam, és sokkal bonyolultabb. Az élet mindig érdekes lapokat oszt, ezt nem mindig lehet befolyásolni. Ha röviden kellene összefoglalnom, azt mondanám, azért választanak halló párt az integrációban felnövő hallássérült emberek, mert nincs olyan sorstárs közösségük, mint például a siketeknek. Hallók között nőnek fel, velük ismerkednek leginkább. De ez nem kőbe vésett szabály.

A szerelem nem válogat. Nem néz audiogramot, se fület, semmit. Csak jön, kipécéz, letarol és szétárad benned.

Mivel ez a téma rendkívül mély, ezért úgy döntöttem, nem maradhat folytatás nélkül. Tervezek egy folytatást, amiben hallássérült párok és vegyes, halló-hallássérült párok is megszólalnak. Valamint egy hallássérült pszichológus, Vecsernyés Anna is ír a témában egy posztot.