Ha szülő  vagy, biztos vagyok benne, hogy külön aggódsz amiatt, hogy mi lesz majd akkor, amikor rájösz: „Hallássérült a gyermekem és szerelmes!” Mit csinálj? Aggódj? Óvd? Nem fogok tippeket adni neked ahhoz, hogyan viselkedj majd ekkor, mert hallásállapottól függetlenül ez egy intenzív időszak lesz számotokra. De elmesélem, nálunk hogy nézett ki ez a dolog.

Ami azt illeti, anyuék látszólag elég lazán vették a dolgot, vagy legalábbis nagyon jól titkolták, ha aggódtak, hogy mi lesz velem, de alapvetően mindig azt az üzenetet követítették, hogy ha majd ha találkozom valakivel, aki megbecsül, akkor majd Cupido úgyis elvégzi a dolgát. Én meg hoztam a klasszikus tinédzser hozzáállást: halálosan szerelmes voltam valakibe. Mindig.

Mert hát attól, hogy hallássérült valaki, igazából semmi sem változik: a tinédzserkor nem fog így sem elkerülni, hanem jön, annak minden velejárójával.

Tinédzserként fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem, csak tomboltak a hormonok, tele voltam gátlásokkal, a legfőbb problémám az volt, hogy mit vegyek fel mivel,  mi az a smink, amiért még nem szólnak meg a felnőttek, milyen hajat vágassak, elég vékony vagyok-e, túléljem a sulit, csinálhassam amit akarok, és persze titkon mindig epekedtünk valakiért a barátnőimmel, és komoly terveket kovácsoltunk arra, hogyan hívjuk fel a figyelmüket magunkra, hogyan lehetnénk ott, ahol ők vannak. Ha belegondolok, nem zavart be különösebben az, hogy nem hallok. Szégyenlős voltam, csendes, de ha valaki meg akart ismerni jobban, akkor nyitott voltam rá, és persze, volt, hogy eszembe jutott, hogy a hallássérülésem miatt nem találok majd fiút, de ezeket a gondolatokat elnyomták azok a sokkal intenzívebb érzések, amik kitöltik a tinédzserek hétköznapjait.

Ha visszaemlékszem, olyanok voltunk, mint egy megbolondult iránytű: pörögtünk, állandóan akartuk, hogy történjen valami, és azért mindent meg is tettünk.

A 20-as évemhez közeledve azért némileg tisztult ez a lila köd, és elkezdtem belassulni, akkor már randizgattam, és már a szerelemmel kapcsolatban nem arra gondoltunk, hogy legyen valaki, akivel járunk, hanem arra, hogy komoly kapcsolatunk legyen, akkor már jobban éreztem, hogy mi játszódhat le a szüleimben. Biztosan volt bennük aggódás. Afelé, hogy mi lesz, ha egyedül maradok, vagy hogy ki fogja gondomat viselni helyettük majd, vagy mi van, ha majd, akivel együtt leszek, csak ki akar használni? Anyám örökké azt kérdezte, ha bejelentettem, hogy bepasiztam, hogy:

Igazán elfogad?

Falnak másztam ettől a kérdéstől, egyrészt, mert azt éreztem ettől, hogy van plusz nyolc polipcsápom a meglévő végtagjaim mellett, amit el kell a jövendőbelimnek fogadnia, miközben én hótt hétköznapi embernek láttam magam. De persze, valahol tudtam, hogy jogos is a kérdés, hiszen elfogadás és elfogadás között van különbség. (Itt, ebben a cikkben írtam is erről bővebben.) Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy anyám valamelyik őse boszorkány volt: előre megmondta, ha valamelyik kiszemeltemnek nem állt jól a szeme, és többnyire igaza is volt.

Mindenesetre az elfogadás részét sem spiláztam túl, tudtam, hogy előbb-utóbb kiderül, ha valaki csak mondja, hogy elfogad, vagy tényleg el tud fogadni.

Ez egyszerűen a csalódások, pofára esések, szívösszetörések után kialakul. Ezt egyáltalán nem lehet kikerülni: nincs az a varázslat, mágia, amivel meg tudnád ettől óvni a gyereked, teljesen mindegy, hogy a hallása milyen. Akkoriban mindig azt éreztem, mintha a szüleim egy rendes, tisztes, művelt, öltönyös, aktatáskás fiatalembert akarnának mellém, aki  a gondomat viseli majd. Ettől aztán mindig kirázott a hideg, mert én semmi ilyesmire nem vágytam. Míg tinédzser koromban egyáltalán nem hittem, hogy méltó lehetek egy fiú szerelmére, ekkorra már nem akartam semmi olyasmit, hogy gondoskodjanak rólam. Én azt akartam, hogy a srác, akivel vagyok, az fogadjon el, és egyenlő felekként meneteljünk tovább. Nyilván eddigre sokszor összetörött a szívem, sokszor volt, hogy nem szerettem magam, a hallássérülésem, és olyan is volt, hogy becsülni tudtam az egyedüllét örömeit. Azt, hogy magamra támaszkodom, egyedül töltöm el az időt, nem unatkozom, foglalkozom a gondolataimmal. Nekem ez például sokat adott ahhoz, hogy magabiztos személyiséggé váljak hallássérültként is. És hogy te mit tehetsz? Igazából nem sokat, vagyis inkább azt, amit a legnehezebb egy szülőnek:

Engedd el őt, mert majd visszajön, ha szüksége van rá. Ne óvd túl, mert tapasztalnia kell ahhoz, hogy fejlődni tudjon a személyisége. Higgy benne, hogy jó döntéseket is hoz. (A rosszakat is meg kell hoznia.)

És persze, legyen nálad egy százas zsepi, ha szüksége lenne rá.