Hallók, nagyothallók, implantosok, siketek – ki melyik közösségben érzi jól magát és miért?

Azt hinnéd, hogy hallássérültnek lenni, és úgy valahová tartozni valami nagyon egyértelmű dolog, pedig nem. Sok esetben végigjárunk egy kacskaringós utat, mire meg tudjuk határozni, hogy kik is vagyunk mi valójában, hová tartozunk a hallássérült közösségen belül.

Mert nem, egyáltalán nem törvényszerű, hogy a decibelek és a jelzők – mint a siket, nagyothalló – meghatároznák azt, hogy melyik közösségben érezzük jól magunkat:

  • a siketek között,
  • a nagyothallók között,
  • az implantosok között,
  • vagy a hallók között?

Forrás: Unsplash

Az integrációban felnövő hallássérültekben van egy alapvető “két szék közé estem” – érzés

Nekem sem volt könnyű dolgom azzal, hogy megtaláljam a helyem valahol a négy csoport között. Mivel halló családból származom, hoztam egy nagyon erős halló identitást magammal. Integrációban nőttem fel, így nekem a halló közeg vált természetessé: hallónak éreztem magamat is. Azonban mindig motoszkált bennem egy érzés, hogy nem tartozom teljesen oda, hiszen nem tudtam száz százalékosan beilleszkedni, beolvadni. A hallók hallássérültként tekintettek rám, én viszont nem ismertem egy hallássérültet sem huszonegy éves koromig. Amikor pedig megismertem néhány vegyes – siket és nagyothalló – csoportot, azt éreztem, oda sem tartozom.

Úgy éreztem, nekem egyszemélyes magányos szigetet szánt a sors. Ám legyen. Elfogadtam.

A halló közösséget szeretem, a mai napig. Úgy tekintek rá, mint egy húzóerőre. Motivál, ösztönöz arra, hogy bizonyítsak magamnak, hogy bármire képes vagyok, és az, hogy hallássérült vagyok, nem tarthat vissza. Azonban, amikor egy rossz hallókészülékválasztás következtében egyre nehezebbé vált tartani a tempót a hallókkal, egyértelműen elkezdtem közeledni a siket közösség felé. Szükségem volt kapaszkodóra, elkezdtem jelnyelvet tanulni. Ez biztonságot adott. Amikor túlestem egy újabb, ám sikeres hallókészülék váltáson, újra a halló közeg vált a természetesebb közegemmé, csak addigra már lettek hallássérült barátaim is – siketek is, nagyothallók is, implantosok is. Ez tökéletesen kiegészítette egymást.

Jó volt megmártózni és kicsit elfáradni a hallók világában, de jó volt megpihenni is a hallássérült barátaimmal.

Forrás: Unsplash

Most már nem agyalok azon, hogy melyik közeg az enyém. Én jól tudom érezni magam mindenhol, ahol nyitottan állunk egymáshoz. A legnagyobb nehézséget ugyanis a tévhitek, előítéletek jelentik azok számára, akik keresik a közegüket. Abból pedig van néhány, amivel én találkoztam.

“A CI-sek egy külön csoport, akikhez nem tartozhatok, mert nincsen implantátumom.”

A cochleáris implantátumokat viselőkről némelyekben kialakul egy olyan kép, hogy a CI-vel tökéletesen hallanak, és hallót varázsol belőlük az eszköz. Pedig ez azért nem teljesen fedi a valóságot. Ahogy a hallókészülékkel, úgy cochleáris implantátummal is eltérő fejlődést tudunk elérni, mindenkinél egyedi, hogy mennyi javulás áll be a hallásában, beszédértésében, kommunikációjában. Függ attól is, hogy mikor kapja, mikor részesül fejlesztésben.

Összességében a CI-sek ugyanúgy küzdhetnek kommunikációs nehézségekkel a hétköznapokban, és ugyanúgy elfáradnak a koncentrációban például egyetemen az előadásokon, mint azok, akik hallókészülékkel kerülnek be az integrációba. Ennél fogva pedig remek közös témák is adódhatnak a nem hallássérült témák mellett is, ha elkezdesz velük hallókészülékes nagyothallóként bandázni.

“Ha nem jelelsz, nem vagy siket”

A siketektől hangzik el ez olykor, ha megpróbálsz közeledni hozzájuk, azonban csak részben van igazuk. Én kulturálisan valóban nem vagyok az, de ha a hallásgörbémet nézzük, bőven beesek ebbe a kategóriába orvosi szempontból, pláne, hogy jelentősen támaszkodom a szájról olvasásra, a hallás utáni beszédértésem sem túl fényes. Az, hogy csak alapszinten jelelek, az egy dolog, szerintem sokkal fontosabb, hogy nyissunk egymás felé, mint hogy ezekben a részletekben akadjunk el. De tény, mellbe vágó tud lenni, ha csatlakoznál egy közösséghez és ezzel várnak, viszont az ő oldalukról érthető a reakció, ha megismered a kultúrájukat. Egy idő után ezt egyáltalán nem vettem sértésnek, csak tudomásul vettem, megértettem, és igyekeztem nyitottan állni hozzájuk, mert nagyon izgalmas megismerni őket, az elveiket és a mögötte meghúzódó okokat.

Forrás: Unsplash

“Ha te nagyothalló vagy, neked könnyebb, mint a kulturálisan siketnek.”

Siket közösségben találkozhatunk ezzel a meglátással, ami valahol az ő szemszögükből logikus is: jól tudunk beszélni, tehát könnyebben becsatlakozunk a nagyobb sodrásba, a hallók világába. Jelnyelven ez nehezített pálya. A mi – nagyothallók – szempontunkból azonban ez nem egy sétagalopp. Minden nap megküzdünk a kommunikációs nehézségekkel, és nagyon elfáradunk. Én is mondhatnám, hogy a jelnyelv sokkal kevésbé fárasztó a vizualitása miatt, mint szájról olvasni 0-24 órában, vagy a nem annyira tökéletes meglévő hallásunkra támaszkodni. Én már csak azért sem szeretem az ilyen megállapításokat, mert az összehasonlítgatásnak az égvilágon semmi értelme:

Mindenkinek a saját baja a nehezebb. Tiszta sor. Ezt tartsuk is tiszteletben, és legyünk megértőek a másik iránt.

Nagyjából ugyanez a véleményem az alábbi kijelentésről is:

“Aki integrációba kerül, az sínen van, és szinte halló.”

Hátöö, nem? Egyáltalán nem vagyunk sínen, és megküzdünk a saját démonainkkal: az általános iskolás beilleszkedéssel, az identitásunk összeállításával, a felvállalással egy tök idegen közegben. Azért van mit irigyelni a siket közösségtől is: van egy közösségük, egy akadályok nélküli nyelvük, stabil identitásuk. Nekem azért volt pár évem, amikor erre nagyon vágytam, pláne, hogy a halló-nagyothalló-siket identitáskrízis mellé bejött a külföldre települt szlovákiai magyar identitáskrízis is, ami így elég skizofrén állapot volt néha.

Forrás: Unsplash

“Aki inkább hallókkal van, mint nagyothallókkal, az gáz.”

Na, de akkor is találkozhatunk ám kirekesztő magatartással, ha valaki nagyothallóként inkább a hallók között érzi jól magát, mint a nagyothallók között. Mert van ilyen is: van, aki nem akarja tartani a hallássérültekkel a kapcsolatot. Ez nyilván csúnyán hangzik, senkinek nem esik jól a visszautasítás, de emberek vagyunk.

Emberek érzésekkel, amiket tudomásul kell vennünk, és hallgatnunk rájuk, különben nem fogjuk jól érezni magunkat.

Mindenkiben megszületik egy érzés valamilyen tapasztalat és benyomások alapján: akar vagy nem akar valahová tartozni. Ezt fogadjuk el, ettől nem lesz senki sem több, sem kevesebb.

“Nem akarok siketek közé tartozni, mert ők buták, meg amúgyis mutogatnak.”

Nagyon nem szeretem ennek a kijelentésnek az egyik felét. Az egy érthető és elfogadható dolog, hogy valaki nem akar közéjük tartozni valami oknál fogva, de

  1. nem mutogatnak, hanem jelnyelvet használnak,
  2. a siketek nem buták!

Ezt a kívülállók csak azért hiszik, mert nem hallják őket beszélgetni, a jelnyelvet pedig nem ismerik.

Az az igazság, hogy önmagunk és a közösségünk megtalálása hosszú és borzasztóan érzékeny folyamat. Olyan, mint hánykolódni csónakkal a vízen, egyik partról a másikig, mert egyszerűen sehol sem találsz elég jó helyet, hogy megvesd a horgonyod. Skizofrén egy állapot tud lenni, ezért legyünk megértőek egymással: hagyjuk, hogy az új emberek becsatlakozzanak, merítsenek belőlünk, aztán eldöntsék, jól érzik e magukat közöttünk, vagy máshol találja meg a helyét.

Ettől mindenki csak tapasztalattal lesz több.

Az meg senkinek se fáj.

Siket, nagyothalló, hallássérült – Te hogy hívod magad?

Te hogy hívod magad? Hallássérültnek? Siketnek? Nagyothallónak? Hogyan mutatkozol be egyes helyzetekben, melyik jelző után nyúlsz, ha hivatkoznod kell a hallásállapotodra? Nem is olyan egyszerű erre a válasz, igaz?

Gyerekkoromban ez még nem tudatosult bennem, akkor azt tudtam, hogy “más” vagyok, és gondolatban is ezt mondtam magamra. Vagy azt mondtam, hogy “hallókészülékem van”, és az mindent megmagyarázott. Aztán idővel rájöttem, hogy amikor azt mondják, hogy “Az Andrea hallássérült.” , azzal a fülemre utalnak. Így aztán én is elkezdtem ezt a fogalmat használni az olyan körbeírások mellett, mint hogy “nem hallok jól” vagy “nem hallok semmit, ha nincs bent a hallókészülékem”.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Amikor kérdezősködtem, hogy de mégis, mennyire nem hallok jól, akkor jött egy új szó: “teljesen süket vagy”. Akkoriban még nem terjedt el a kevésbé pejoratív siket szó a köztudatban, mindenki ezt használta. Így nagyon sokáig a siket jelzőt használtam magamra, és a fenti fogalmakat, magyarázatokat. Aztán Szlovákiából Pestre kerültem egyetemre.

Eltelt pár év, és kezdtem átlátni, hogy milyen hallássérült közösségek vannak: a siketek, a nagyothallók és az implantosok. Ez megint befolyásolta, hogy milyen jelzőket használjak magamra.

Siketektől hallottam először, hogy én nem vagyok az, ezért a siket jelző jelentése megváltozott a számomra. El is hagytam,  mert tényleg nem voltam siket kulturálisan, hiszen nem a jelnyelv az anyanyelvem. Azt is tudtam, hogy a nagyothalló kifejezés illene rám, de azzal nem tudtam azonosulni – viszont hallássérült közegben ezt használom, mert hivatalosan oda tartozom. Integrációba kerültem, ott tanultam végig, a halló társadalomban nőttem fel, beszélek, mint a nagyothallók.

A jelzők használata azonban rendkívül összetett dolog. Rá kellett jönnöm, hogy a szituáció határozza meg leginkább, hogy melyiket érdemes használnom.

Például, ha valaki elkezd túlságosan hallóként kezelni engem, akkor a siket jelzőt használom, mert orvosilag gyakorlatilag az vagyok. És ez az a jelző, amivel emlékeztetni tudom az embereket arra, hogy rendben van, hogy beszélek, de akkor is szájról olvasok, és vannak határaim:

bármennyire is úgy tűnik, nem vagyok halló.

Erre még magamat is emlékeztetnem kell sokszor, mert az elvárásaim magam felé sokszor túl erősek. Ami nem baj, mert előre visz, csak oda kell figyelnem arra, hogy ne vállaljam túl magam, és ne legyek túl kemény magammal.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Magamra a hallássérült jelzőt szeretem használni. Benne van minden, nem magyaráz túl, viszonylag semleges jelző, nincs benne állásfoglalás, hogy a hallássérült közösségen belül hová is tartozok, és van egy olyan kicsengése, hogy “van a hallásommal valami gond, de hogy mennyire, és az mit jelent, derítsd ki, ha szeretnéd”. Akkor is ezt a jelzőt használom, ha nincs kedvem magyarázkodni, hogy mennyire vagyok siket vagy nagyothalló. Ehhez a kettő jelzőhöz ráadásul társul egyfajta sztereotípizált reakció, ha kiejtem a számon.

Ha azt mondom, siket vagyok, akkor elkezdenek úgy viselkedni velem, mintha nem értenék semmit, írni akarnak nekem, vagy  túlzottan artikulálnak. Ha a nagyothallót mondom, tízből kilencszer üvöltés lesz a vége.

A nagyothalló jelzőről még mindig mindenkinek a nagyothalló nénik és bácsik jutnak az eszükbe, akikkel kiabálni kell, hogy halljanak valamit. Csakhogy nekem a kiabálás nem jelent segítséget, mert szájról olvasok.

Éppen ezért szoktam kasszánál, ügyfélszolgálatnál azt mondani, hogy szájról olvasok. Erre reagálnak az emberek úgy, ahogy nekem jó: megértik, hogy a szájukra szükségem van, és felém fordulnak. És a tapasztalatom az, hogy a hallóknak többet jelent az, ha elmagyarázom, milyen a hallásélményem, mit hallok meg a világból, és mit értek meg. Hálásabbak, ha abban segítek, hogyan tudnak jól segíteni nekem, mintha azt mondom, hogy siket, nagyothalló vagy hallássérült vagyok. Ez utóbbiaktól általában zavarba jönnek, mert nem tudják, pontosan mit is jelent, vagy téves kép él bennük.

Persze, volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor azt mondtam, hogy nem igazán tudom magamra használni egyiket sem, mert hallónak érzem magam. Halló vagyok, csak van egy kis problémám. Nyilván, ekkor még nem álltam készen felvállalni a hallássérülésem, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy az identitásomon gondolkozzak.

A jelzők használata azért is kulcskérdés, mert nem mindegy, hogy ki milyen jelzőt mond ránk. Előfordul, hogy mások határozottan be akarnak sorolni valahová, mert ők azt gondolják, hogy mi azok vagyunk, az ő szempontrendszereik szerint.

Másképp használ jelzőt egy orvos, másképpen egy gyógypedagógus, és másképpen egy hallássérült.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Tőlem a siket jelzőt el szokták vitatni, mert beszélek, vagy mert kulturálisan nem vagyok az, vagy mert integrációban nőttem fel. De én ragaszkodom hozzá. Azért, mert orvosilag kifejezi a hallássérülésem súlyosságát. Azért, mert ha kiveszem a hallókészülékem, akkor nem hallok semmit. Azért, mert jelentősen támaszkodom a szájról olvasásra. Ez pedig azért fontos, mert  ha valaki, aki nem ismer, besorol magában nagyothallónak, akkor megjelenik benne egy kép rólam, aki tulajdonképpen egész jól hall, mert beszél. Ez azonban nem fedi az igazságot. És nyomást helyez rám. Elvárásokat.

A nagyothalló közösség rendkívül sokszínű a fiataltól az idősebb generációig. Van, aki jobban támaszkodik a szájról olvasásra, van, aki kevésbé. Van, aki tud telefonálni, van, aki nem. Egyeseknek jobb a beszédértése, egyeseknek rosszabb. A nagyothallókról – tapasztalatom szerint – egy könnyebben boldoguló hallássérült jut az emberek eszébe. Ezért ezt a fogalmat pontatlannak érzem.

Az, hogy azt mondom magamra bizonyos helyzetekben, hogy siket vagyok, feljogosít arra, hogy elengedjem magam. Levegyem a súlyt a vállamról, amit a mások által kimondott nagyothalló jelző rám rak. Amióta magamban helyre raktam a fogalmakat, azóta nem zavar egyik jelző sem. Ha úgy van, kijavítom, ha nem tetszik, elmagyarázom, hogyan hallok.

A jelző, amit magamra használok, az az én személyes ügyem. Mindenki magánügye. Használd te is azt, amelyik jól esik!

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Amikor gyerek voltam, azt sem tudtam, hogy én hallássérült vagyok. Pici világomban minden olyan egyszerű volt és véges, azt gondoltam: mind ugyanolyanok vagyunk. Aztán, persze, kiderült számomra is: én mégis más vagyok. És ha akkor azt hittem, ennyi az egész, tévedtem.

Tévedtem, mert a következő, amit rendületlenül hittem, hogy vagyok én, a más, és vannak a többiek, a normálisak. Szentül hittem, hogy olyan egyedül vagyok a másságomban, hogy akár unikornis is lehetnék. Nyilván kiderült, hogy azért nem csak én vagyok olyan, aki nem hall, vannak mások is, akik – ahogy akkor mondtam – a kezükkel beszélgetnek. De ők felnőttek voltak, ráadásul szlovákok is, én meg nem tudtam szlovákul, és elég jól jelelni sem ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk. De azt már tudtam, hogy nem vagyok egyedül, csak kevesebben vagyunk, mint azok, akik hallanak.

Amíg Pestre nem kerültem, addig nem találkoztam olyannal, mint amilyen én is vagyok. Azt azonban nem tudtam megfogalmazni, milyen is az olyan pontosan.

Akkor még csak azt tudtam, hogy vannak hallássérültek, és én szeretnék ismerni közülük valakiket, mert biztosan mind ugyanúgy gondolkodnak a világról, mint én.

Na, nem is tévedhettem volna nagyobbat. Már megint.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

Minél több időt töltöttem Pesten, annál jobban megismertem a hallássérülteket is innen-onnan. És nem értettem, hogy lehet az, hogy bár mindannyian hallássérültek vagyunk, nem gondoljuk mindenről ugyanazt. Időbe és tapasztalatokba telt megértenem és megtanulnom, hogy a hallássérültek sem egyformák. Hogy vannak siketek és vannak nagyothallók. Hogy a hallásunk vesztesége sem ugyanaz, és nem ugyanúgy hallunk. Hogy mindannyiunk más életutat járt be: más családból jött, ki halló, ki siket szülőkkel, más iskolatípusban tanult. És hogy emiatt másképpen gondolkodunk arról, mi a fontos, mi a helyes, mi a jó a hallással, beszéddel, oktatással kapcsolatban.

Ez alapvetően nem volt egy könnyű megtapasztalás.

Az érzések ilyenkor jönnek, s hagyni kell őket átáramlani. Éreznem kellett azt, hogy nem értek egyet, éreznem kellett a zavarodottságot, éreznem kellett, hogy döntést kell hoznom, be kell sorolnom magam valahová, és azt is éreztem egy darabig, hogy nem tudom, ki is vagyok én ebben az egész hálózatban.

Egy idő után viszont eljutottam a megértés szakaszába. Állást foglaltam amellett, hogy nekem hogyan és miért jó, és elfogadtam, hogy mások miért gondolkodnak ugyanarról másképpen. Szerintem ez nagyon fontos.

Hogy úgy hallgassunk meg másokat, hogy elfogadjuk azt, hogy ugyanarról másképpen gondolkodunk.

Ezzel nincsen semmi baj, és ettől csak többek leszünk.

Persze, amikor összekerülnek hallókészülékes nagyothallók, implantosok és siketek, különféle kulturális háttérrel, érthető, hogy bizonyos dolgokat másképpen látnak. Van, aki erősebben fogalmaz, van, aki kevésbé elfogadó (még), van, aki pedig képes előítéletek, neheztelés nélkül fogadni az eltérő véleményt.

Talán azért is olyan nehéz néha megérteni a másik álláspontját, mert az ember azt érezheti, hogy az ő igazságát vonják kétségbe. Pedig nem.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

Egyszerűen csak mások vagyunk, és ez így van jól. Az elmúlt években sokféle reakcióval találkoztam, és sokfélét meséltek nekem. Ezeket próbáltam összeszedni. Nem az a célom ezzel a válogatással, hogy elmélyítsem az ellentéteket, hanem inkább a megértést szeretném segíteni. Mindkét oldalnak megvan a maga igazsága, még ha ezzel a kijelentéssel nem is leszek mindenkinél túl népszerű.

#1 Miért nem tanulsz meg jelelni?

Egy ilyen kérdés elhangozhat siket embertől a nagyothalló felé, már csak azért is, mert jelnyelv ismerete nélkül nem mindig megy könnyen a beszélgetés, így szinte adja magát a kérdés. Én alapszinten ugyan ismerem a jelnyelvet, tanultam, de ezzel még nem tudok a siketekkel zökkennőmentesen beszélgetni. Ellenben egyáltalán nem szokott gondot okozni a beszélgetés, ha artikulálnak. A jelnyelv grammatikájában egész könnyen kiigazodom, és a gesztusok is sokat tesznek hozzá a beszédhez, a jeleket is felismerem itt-ott. Ha tudnak jól szájról olvasni, engem is értenek, és használom azokat a jeleket, amiket ismerek, és gesztikulálok én is.

Tudom, hogy a siketek számára az én kommunikációm fárasztó, lassú, energiát igénylő, és nekem is ugyanígy több agytorna és odafigyelés a beszélgetés, de pont ez a kölcsönös türelem az, ami jó alapja a kommunikációnak. Tőlem is kérdezték már azt, hogy miért nem tanulok meg jelelni, és mások is meséltek már nekem erről, de szerintem ez nem olyan bántó, amilyennek elsőre hangzik.

A siketek számára a jelnyelv az anyanyelv. Érthető, hogy furcsa számukra az, hogy van hallássérült, aki nem ezen a nyelven akar kommunikálni, mikor annyira könnyed és vizuális nyelv. (Tényleg az, erre akkor jöttem rá, amikor az A1 jelnyelvi tanfolyamot végeztem el, és valóban pihentetőbb volt, mint szájról olvasni. ) Aki kulturálisan siket, az beleszületik a jelnyelvvel való kommunikálásba, érthető, hogy neki ez a tökéletes nyelv.

Az azonban sokmindentől függ, hogy valaki miért pont beszél vagy jelnyelvet használ felnőtt korára, és ezt érdemes tiszteletben tartani. Ez nem mindig a saját választásunk, és nem mindig akar valaki felnőttkorára váltani. Egy nagyothalló, aki halló családból jön, és integrációban nő fel, még ha orvosi szempontból siket is, neki a beszéd a természetes. Ettől függetlenül jó dolognak tartom, ha megtanulunk plusz egy nyelvet – a jelnyelvet.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

#2 Minek a hallókészülék vagy a CI?

Hallhatunk olyat is a siketektől, hogy a hallókészülék vagy a CI felesleges. A reakció érthető, mert természetes közegük a csend. Mivel a jelnyelv az anyanyelvük, nincs is szükségük a hangokra. És akkor meg is érkeztünk a #1-es ponthoz, kultúrájukból fakadóan a jelnyelvet preferálják.

Én szoktam tartani csendnapokat, de nem tudnék lemondani a hallókészülékről és a hangokról, mert hiányoznának, és szükségem is van rájuk, hogy könnyebben boldoguljak a hallók világában. Halló családból jövök, integrációban nőttem fel, így érthető, hogy a beszéd és a hallókészülék lett számomra a természetes. Érthető az is, hogy miért áll a hallókészülés és CI-viselés kérdéséhez másképpen a két tábor.

Parázs viták a témán belül is vannak: örök téma a hallókészülékesek között, hogy melyik hallókészülék márka a legjobb, és ugyanígy a hallókészülék vs. CI téma kapcsán is elhangoznak véleménykülönbségeket. Ez utóbbiról témáról írtam is itt.

Lényeg a lényeg: sok dolog befolyásolja azt, hogy egy gyerek fülébe mi kerül vagy nem kerül, és milyen vonalon tanul vagy melyik nyelven nő fel anyanyelveként. Nem kell ezt túlforszírozni.

#3 A siket siketet választ párként, a nagyothalló hallót.

Érdekes téma ez, de a tanulmányok is azt írják, hogy a siketek siket párt választanak, a nagyothallók halló párt választanak inkább. Az előbbi tábor szerint csak hallássérült társ ért meg igazán, a nagyothallók pedig hallók között felnőve el sem tudnák képzelni, hogy hallássérült párjuk legyen. (Ezen a ponton hozzátenném, hogy kimondatlnul is, de a hallók sem tudnák elképzelni, hogy hallássérült párjuk legyen, nem is szoktak erre nyilván előre felkészülni. ) Így aztán erről is lehetnek viták, hogy kinek van igaza és mennyire, de ha engem kérdeztek:

A szerelem nem néz audiogramot, se fület, semmit. – ahogy itt már megfogalmaztam.

Így aztán vannak váratlan forgatókönyvek, hallók, akik nagyothallókkal esnek szerelembe, és hallók, akik siketekkel, vagy siket, aki nagyothallóval. És van olyan is, hogy nagyothalló nagyothallóval.

#4 Aki nem az integrációban tanul, az a könnyebb utat választja.

Meglepő gondolat, de ilyen is van. Abból indul ki, hogy az integráció azért nem könnyű meló, mélyvíz-effektus, kihívások tömkelege, identitásválság, satöbbi. Én személy szerint azt gondolom, hogy mindegy, hogy valaki speciális suliban tanul, vagy integrációban, mert mindkét útnak megvan a maga nehézsége, csak nem pont ugyanaz, meg nem ugyanazokon a szakaszokon.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

A másik dolog, hogy szerintem ez nem választás kérdése. Gyerekként az ember bekerül egy folyamatba, és sok tényezőn múlik, hogy ki milyen utat jár be. Olyan is van, hogy valaki itt is, ott is tölt egy kis időt. Az élet sokféleképpen alakulhat.

#5 Tapintatlan vagy!

A nagyothallók szoktak meglepődni azon, hogy a siketek sokkal szókimondóbbak, közvetlenebbek, náluk természetes a káromkodás, és a nyílt kommunikáció. Ez a nagyothallók szemszögéből olykor tapintatlanságnak tűnhet, pedig ez is kulturális kérdés. A siketek egyszerűen, velősen, gyorsan fogalmaznak, ebben szerepet játszik az is, hogy zárt közösségről van szó, jól ismerik egymást, és a nyelvük is lényegre törő bizonyos értelemben.

Nyilván ez csak néhány szelet, villanásnyi jelenet azokból a konfliktusforrásokból, amik előfordulhatnak. Azt gondolom, hogy a másik kultúrájának megismerésével és megértésével minden ilyen – elsőre – sértőnek tűnő kijelentés vagy kérdés veszít az éléből. Ha megértjük, mi áll egy-egy megjegyzés mögött, könnyebb rossz érzések nélkül kiszállni egy beszélgetésből.

,,Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.” – Lafferton Henrikné Ida vendégposztja

Az időseket meg kell becsülni. Nekem ezt tanították még, és ebben is nőttem fel. Az ő emlékeik, életük sokat adhat a fiatalabb generációnak.

Jó őket hallgatni, átélni egy emberéletet a szavaikon keresztül. Lafferton Henrikné sorai visszarepítenek az idők kezdetére. Abba az időbe, amikor még a hallássérültekről annyit sem tudtunk mint ma. Amikor nem volt még internet, de volt helyette más.

Hogyan alakulhatott az élet egy hallássérült számára az 1950-es évek környékén?

Elmeséli nektek ő maga.

*

,,Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.” - Lafferton Henrikné Ida vendégposztja

Forrás: Henrikné Lafferton Ida

,,Amikor gyerekkoromban nagyothalló voltam, akkor is szájról olvastam. Háttal állva, ha hallottam is a beszédet, akkor sem értettem.

Óvodába jártam, hallók közé. Az óvónő figyelte, meghallom-e ezt vagy azt játék közben. A gyerekek is figyeltek, talán nem nagyon értették, mi van velem. Iskolás koromban némelyek csúfoltak, de nem sokan. Tudtam, hogy rosszul hallok, de voltak azért játszótársaim, barátnőim. Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem, hiszen mások is azzal barátkoznak, akikről érzik, szívesen van velük.

Rossz hallásom miatt sem voltam nagyon rossz tanuló, a jól hallók között is voltak közepesek, a barátnőimnek is hasonló bizonyítványuk volt, mint nekem: jó-közepes. Rajzban kitűnő voltam.

Aztán hatodik osztályban felmentettek a mindennapi iskolába járás alól, siket lettem.

Nehéz, de eredményes iskolaváltás

Akkor egy évig nem jártam iskolába, ez 1953-54-ben volt. Hogy a szüleim mit intéztek, nem tudom pontosan. Talán nem volt hely a budapesti nagyothallók iskolájában, mert anyám említett olyasmit, hogy azért, mert “nincs ott senki rokon, akinél lehetnék”, azért nem mehetek oda. Bejárónak felvettek volna. Mi Pécsett éltünk.

Nagyon megharagudtam akkor az általános iskola igazgatójára, amiért nem járhattam iskolába. Irigykedtem az osztálytársaimra, furcsálltam, hogy olyan iskolába akartak íratni, ahol gyengébb tanulók tanulnak, de még oda sem vettek fel.

Végül az egyik napon, már ősszel, Kaposvárra mentem szüleimmel, hogy ott fogok tanulni a siketekkel. Akkor hallottam először ezt. Rosszra gondoltam, azt hittem, megint hatodik osztályba akarnak íratni. Sajnáltam magam, hetedikes szerettem volna lenni.

Az iskolába érve az ottani igazgató kísért fel minket a folyosón, majd megálltunk egy terem ajtaja előtt. Ránéztem az ajtóra, meglátva, hogy hetedik osztály van kiírva, felderültem. Örültem, hogy nem maradok le a volt halló osztálytársaimtól, akik szintén hetedik osztályba jártak már akkor.

,,Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.” - Lafferton Henrikné Ida vendégposztja

Forrás: Pexels

Egy új, furcsa világ

Bementünk. Lehet, tágra meredt a szemem, mert a padsorok a tanári asztal előtt félkörben álltak, és kevesebb tanuló is volt, mint a halló iskolai osztályokban. Aztán azt bámultam, hogy mutogatni kezdtek a tanulók. Nevethetnékem támadt, csak igyekeztem elfojtani, nehogy észrevegyék.

Soha nem láttam, nem ismertem addig siketet.

Hangemlékek

Vannak emlékeim hangokról, amit gyerekkoromban nagyothallóként hallottam. Fiatalabb voltam legtöbb unokatestvéremnél, több mint 10 évvel, így gyerekkoromban több esküvőn is voltam. Többnyire falusi rokonoknál, ahol hallottam cigánymuzsikát, hegedűt, cimbalmot, harmonikát, sőt, hallottam a rokonaim nótázásait is a szüleimmel együtt.

Anyámnak szép hangja volt, otthon mindennap énekelt, a magas C-t is tudta trillázni. Sok nótát, dalt tudott, amit szülőfalujában tanult vagy iskolában, szomszédoktól, családtól. Sokszor énekeltem én is vele, gyerekdalokat is. Sok mindent elfelejtettem, de olykor azért egy-két mondat erejéig visszaemlékszem rájuk.

Általános iskolás koromban iskolai hangversenyekre is jártunk, én is benne voltam az énekkarban az osztálytársaimmal. Érdekes, négyesem volt énekből. Harmadik osztályban még én is énekeltem az osztálytársaimmal, de negyedikben már nem akaródzott énekelni. Nem tudom, miért.

Talán, mert nem hallottam már a saját hangomat?

Azért, siketen, ha magam mégis próbálkozom, érezni vélem a mély, aztán a magasabb hangokat a torkomban.

Jött egyszer negyedikes vagy ötödikes koromban a zeneórára egy másik tanár, egy férfi. Lehet, helyettesítette a megszokott zenetanárnőt. Felírta a táblára a szolmizációt, dó, re, mi, fá. Felszólított pár tanulót, hogy szolmizálja le. Aztán rám mutatott. Meglepődtem, de felálltam. Osztálytársaim közbeszóltak, hogy siket vagyok, nem szoktam már énekelni, de a tanár azért megkért, szolmizáljam le, amit felírt a táblára.

,,Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.” - Lafferton Henrikné Ida vendégposztja

Forrás: Pexels

Hát, elkezdtem. Éreztem a torkomban a hangokat, a mély dót, aztán magasabban a többit.
A tanár bólintott. Aztán megjegyezte, hogy én énekeltem el legjobban a szolmizációt azért, mert a “DÓ” hangot jól kezdtem. Ötöst adott.

Még valamit: 17-18 éves lehettem már, siket, amikor feljött többször a fejemben egy dallamos énekhang. A szövegét nem tudtam. Mondtam anyámnak, hogy mély, búgó, női hangon hallok egy dallamot a fejemben. És elénekeltem anyámnak a dallamot. Anyám fülelt, végül azt mondta, Karády Katalin szokta énekelni 1948-50-ben a rádióban. Elénekelte nekem a szöveggel együtt:

Tengeréész, Óó…szíívem…tengeréész…, Jöjj vissza hozzáám…Léégy enyéém…

Érdekes, hogy siketen szöveg nélküli dallamra emlékeztem, úgy, hogy jellemezni is tudtam azt, hogy milyen hangon hallom a fejemben. Szöveg nélkül, persze, mert nem értettem nagyothallóként, mit mondanak. De a dallamra jól emlékeztem, mert anyám felismerte benne a szöveget is.

Vissza az iskolapadba

Szóval, a siketeket is megismertem, amikor hetedik osztályos lettem Kaposváron, a Siketek Intézetében. Ők nem hallás útján tanulnak meg beszélni, hanem látás útján. Csodálkoztak rajtam, hogy jól tudok beszélni, én meg, hogy ők – csaknem mindegyikük – szépen tud rajzolni, festeni. Én a hallók iskolájában nem tanultam festeni, csak színes ceruzával színeztünk, a siketek korábban tanultak festeni is.

Megismertem őket, próbálkoztam a jelnyelvet is megérteni. Jól tanultam, mert a tanár szemben állt mindenkivel, és jó artikulációval magyarázott.

Mateknál volt, hogy nem értettem teljesen a halló iskolában, amit tanultunk, itt meg azon csodálkoztam matekóra után, hogy ezt nem értettem?!

,,Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.” - Lafferton Henrikné Ida vendégposztja

Forrás: Pexels

Jó- közepes tanulóból kitűnő tanuló

Jó-közepes tanulóból kitűnő tanuló lettem. Abban az évben én is levizsgázhattam tavasszal az idősebb tanulókkal a nyolcadik osztályos tananyagból. Tizennyolc évesek is voltak ott, mivel később adták be az intézetbe a szüleik, mert nem tudták meg időben, hogy van a siketeknek is iskolájuk.

Akik 15 évnél fiatalabb voltak, Sopronba mentek a következő évben. Én viszont szegény családból származtam, apám TBC-s volt, ezért nem kellett Sopronba mennem. Messze lett volna Pécstől. Sopronból hetedikesek jöttek Kaposvárra, mert összevonták a tanulókat. Kaposváron nem lett nyolcadik osztály, így én 13 évesen fejezhettem be a nyolc általánost, halló osztálytársaim nagy csodálkozására, amit nyáron, a strandon meséltem el nekik.

Korán fel kellett nőni az élethez

Szeptemberben, amikor a halló volt osztálytársaim nyolcadikat kezdték, én Vácon már elsős voltam a siketekkel, a női szabó ipari szakmában.

Szeptember végén majdnem hazaküldött az igazgató, mert nem töltöttem be a tizennegyedik életévemet, ahogy kellett volna a szabály szerint:

Ipari tanuló csak 14 éves kortól vehető fel.

De, amikor felügyelőnő tájékoztatta apám betegségéről, meg hogy anyám sincs jól a szíve miatt, maradhattam, mert ugye, jobb, ha előbb lesz szakmám. Akkor fogok tudni dolgozni, és el tudom tartani a szüleimet.

Sajnos, apám meghalt, amikor másodikos voltam. Anyámat is eltartottam, amikor 16 évesen felszabadultam, és elkezdtem dolgozni a Pécsi Vegyesipari Vállalat varrodájában, a siketek brigádjában.

Tizenkilenc évesen férjhez mentem egy komlói bányászhoz. A SINOSZ-ban (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége – a szerk. ) ismerkedtünk meg, mert a nővére siket volt, miatta volt akkor ott. Két fiam született.

Huszonkilenc éves voltam, amikor anyám lebénult. Másfél évig ápoltam, majd meghalt. Aztán elváltam.

Az életet teljes lángon égve kell élni

Másodszor is férjhez mentem, vasutashoz, aki túravezető is volt. Elfogadta a két fiamat, a fiaim is szerettek kirándulni, meg azt is mondták, hogy Henrik bácsi olyan, mintha rokonunk lenne. Azért is fogadtam őt férjemül. Egy lányunk született.

,,Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.” - Lafferton Henrikné Ida vendégposztja

Forrás: Henrikné Lafferton Ida

Sokat kirándultunk a túrázós csoporttal, hetente, hétvégén. Voltunk turistaházakban is. Külföldön, magas hegyekben is táboroztunk. Túratársaimmal is beszélgettem, alkalmazkodtak hozzám, leolvashattam a szájukról, amit mondtak. Volt, hogy énekeltek tábortűz mellett, én meg néztem őket.

Persze, dolgoztam is varrodában, már Komlón is, az első házasságom ideje alatt. Mellette az esti gimnáziumot is elvégeztem három gyermekem és a család mellett. A matek nehezebb volt, ebben kértem csak olykor valakitől segítséget. Viszont más tantárgyat csak könyvből tanultam.

A tanár mászkált ide-oda, a száját alig láttam. Egy történelem tanár figyelt csak rám. Egy férfi, aki szemben állva beszélt, olykor rám is nézve. Volt, hogy közben tőlem is kérdezett valamit. Szeretett dátumokat kérdezni, amiről már beszélt, vagy tanultuk a könyv szerint. Tudtam felelni, mert én is figyeltem, mit mond, hol is tartunk könyv szerint. Sok ötös jegyet adott. Végül az érettségi után megszereztem a Ruhaipari Technikusi minősítést is jó jeggyel. Negyven éves elmúltam, amikor végeztem a technikus minősítővel is, jó jeggyel, dicsérettel.

Persze, nem lettem meós (minőségellenőr – a szerk. ), amit szerettem volna, de azért igazító voltam utoljára. Krétával jelöltem, ollóval igazítottam a férfi zakón a gallért, felvarrni való zsebet, meg a helyet, ahova fel kellett varrni. Igaz, ez is jobban volt fizetve, szerettem is csinálni.

Meg varrtam otthon a családnak, magamnak is mindenféle ruhát. Estélyit is, mert a SINOSZ-ban sokszor volt bál, szüretitől kezdve a farsangiig. Mivel utolsó munkahelyemen férfi zakót varrtunk, megtanultam azt is, és férjemnek, fiaimnak is tudtam ruhát varrni.

,,Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.” - Lafferton Henrikné Ida vendégposztja

Forrás: Pexels

Írni is szerettem, legelső írásom azt hiszem, tizenhat éves koromban jelent meg a siketek lapjában. De volt, hogy olykor a Dunántúli Naplóba is írtam. Siketekről, nagyothallókról. Titkár is voltam, híreket, programokat is írtam, tagtársakat értesítettem így. Kiállítást is rendeztem a tagok szép munkáiból: festmények, faragások, cserépedények, szobrok, ötvösmunkák, kézimunkák is helyet kaptak. A siketeknek nagyon ügyes kezük van.

Sajnos, a férjem nincs már az élők sorában. Én is öreg lettem, 76 éves. De, az életem nekem szép emlék, siketen is.

Elértem a tehetségemmel, amit siketen is el lehet érni.

Volt szakmám, dolgoztam, volt férjem, családom, három gyermeket felneveltem.

Elégedett vagyok.”

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

A világon számos országban alkalmazzák a hallássérült-segítő kutyákat, azonban Magyarországon még kevésbé ismert ez a segítőkutya-típus. Mindössze 9 hangjelző kutya dolgozik hivatalos minősítéssel hazánkban, például vakvezető kutyák esetén ez a szám megközelíti a 200-at. Pedig a hangjelző kutya nagyon jó társa lehet egy hallássérültnek.

Ezt Loványi Esztertől tudom, akit kettő hangjelző kutyus is boldogít: Kuku és Mák. Eszter gyógypedagógus-szociológus. Szabadidejében a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület munkáját segíti programvezetőként, aminek alapító tagja is. Kutyusaival érzékenyítő tréninget is tart.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Kukuval és Mákkal (fotó: NEO/Tamási Gábor)

Esztert sokszor láttam már sétálni a két kutyussal az oldalán. Látványuk mindig mosolyra késztetett, és mindig azt a szót juttatták eszembe, hogy szövetség. Ezért kerestem meg őt, hogy kifaggassam a hétköznapokról, Kukuról, Mákról, és a hangjelző kutyákról.

#1 Élet Kukuval
Egyszer bemutatót tartottunk a csapattal olyan rendezvényen, ahol nagy háttérzaj volt. Egy egyesületi önkéntes szeretett volna minket elérni. Először felhívta többieket, de a nagy nyüzsgésben és zajban senki se vette fel a telefonját, mert nem hallották. Többször próbálkozott, hiába. Én voltam az utolsó reménye. Azt nem mondhatom, hogy én meghallottam a telefoncsörgést. Viszont Kuku rögtön felkelt, és a mancsával elkezdett bökdösni engem, az orrával pedig a táskámat, én meg odaadtam a telefont a többieknek. Így lett Kuku a jól halló csapattagok segítő kutyája…

Kuku volt az első kutyád?

Nem. Kicsi korom óta nagy szerepet játszik az életemben a kutya. Háromévesen, egy nyári napon felfedeztem egy autó alatt fekvő lesoványodott keverék kutyust. Ő volt Tapsi. Már a találkozás pillanatában összenőttünk, pedig én akkor még beszélni se tudtam.

Ötévesen mondtam ki az első szavamat, de a kutyámmal tökéletesen megértettük egymást.

Tapsi bizonyos értelemben hallássérült-segítő kutya volt. Mivel sülve-főve együtt lógtunk, ha a kert végében játszottunk, szüleimnek csak az ő nevét kellett kiáltaniuk, hiszen tudták, hogy én úgyis beszaladok hozzájuk – Tapsi nyomában. Ez így zajlott 17 éves koromig.

Tapsi kutyám halála után, – így utólag nézve – túl sok időt töltöttem el szerető négylábú társ nélkül. Talán azért nem mertem belevágni egy újabb kutyás kalandba, mert úgy éreztem, nem vagyok képes megint egy ilyen veszteséget és fájdalmat elviselni. Nehéz volt megbarátkoznom azzal a megváltozhatatlan ténnyel, hogy a kutyák túlságosan rövid földi lét után örökre eltávoznak.

De négyévnyi „kutyamagány” után tudatosult igazán bennem, hogy nem érdemes kutya nélkül élnem.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Kuku óvodások körében (fotó: NEO/Burányi Virág)

És akkor jött Kuku?

Igen. Mindig is imponált nekem a golden retrieverek vidámsága, barátságossága és a rendkívül optimista életfelfogása. Rengeteget kutattam, de laikusként végül egy érdekes szempont alapján választottam tenyésztőt: egy vidéki kennelben azt mondták, hogy bármennyire szeretném, 8-9 hetes korukig biztosan nem adják oda a kiskutyákat, mert addig csakis a mamájuk mellett a helyük.

Ez, a számomra nagyon szimpatikus hozzáállás jobban megérintett, mint az, hogy Kuku milyen díjnyertes felmenőkkel rendelkezik.

Több olyan tenyésztővel találkoztam, aki a lehető leggyorsabban meg akart szabadulni a kölyköktől.

A kiskutyákat 4 hetes korukban látogattam meg először, még ma is emlékszem, hogy az izgatottságtól nem bírtam aludni éjjel. Nagyon ideges voltam amiatt, vajon hogyan fogok én jól dönteni? De szerencsém volt, Kuku jelentősen megkönnyítette a dolgomat: ő választott ki engem. Úgy éreztem, hogy már akkor kialakult közöttük egy kötelék.

Amikor közeledtünk a kennel felé, minden kutya elmenekült, véletlenül mindegyiknek éppen az érkezésünkkor akadt valamilyen sürgős, fontos dolga. Azonban Kuku odajött hozzám, először leült és „kérlek-vigyél-haza”-tekintettel nézett fel rám, majd amikor leguggoltam hozzá, befészkelte magát az ölembe.

Szerelem volt első látásra.

#2 Élet Kukuval
Egyszer vendég aludt nálunk, aki reggel előbb kelt fel, mint én. Kiment a konyhába, és becsukta a szobám ajtaját, hogy ne ébredjek fel, amikor felkapcsolja a lámpát. Kuku is kint maradt vele a konyhában. Mesélte az ismerősöm, hogy amikor megszólalt a vekkerem, Kuku kétségbeesetten konstatálta, hogy nem tud jelezni nekem az előtte tornyosuló akadály (a bezárt ajtó) miatt, ezért odaszaladt hozzá, és megbökte őt, majd az ajtóhoz futott. Egy-két ilyen fordulat (bök – ajtóhoz szaladás) után elérte, hogy kinyissa neki az ajtót. Miután szabaddá vált az út, felköltött engem a szokásos menet szerint. Nagyon büszke voltam, hogy Kuku kapcsolatot létesített egy másik emberrel annak érdekében, hogy segíthessen nekem!

Gondoltál akkor arra, hogy Kukuból egyszer képzett hangjelző kutya lesz?

Mindig is ámulattal néztem a különlegesen képzett (pl. vakvezető, mentő-, nyomkövető) kutyákat. Évekkel Kuku születése előtt egy kanadai barátunk mesélt arról, hogy ott már sikerrel alkalmazzák a „halló-kutyákat” (hearing dogs), egy ilyen kutyusról készült videóval pedig egyenesen megbabonázott.

Annak ellenére, hogy nem mertem abban reménykedni, hogy nekem ilyen csodában lehet részem, elkezdtem keresgélni. Többször felvettem a kapcsolatot egy segítőkutyák kiképzésével foglalkozó, elismert szervezettel, de mindig azt az információt kaptam tőlük, hogy hazánkban még nem indult el a hallássérült-segítő kutyakiképzés, ezért sajnos még magántanítványként sem tudnak minket vállalni. Szomorúan, de tudomásul vettem, hogy nekem nem lesz segítőkutyám, Kuku „csak” a lelki társamként fog funkcionálni.

Bár Kuku már akkor is érezte, hogy rossz a hallásom, például ha hazajött valaki, addig nem ment ki üdvözölni őt, amíg fel nem jött a szobámba szólni nekem (érintéssel jelzett).

A következő fordulópont akkor következett el az életünkben, amikor 2009 nyarán egy kutyás táborban közös ismerősünk bemutatott Mányik Richárdnak, a később megalakult NEO Segítőkutya Közhasznú Egyesület vezetőkiképzőjének, akivel telefonszámot cseréltük. Kuku ekkor már két éves múlt, ezért – hiába jártunk folyamatosan kutyaiskolába, és tettünk sikeres engedelmességi vizsgát – nem hittem komolyan abban, hogy különösebb folytatása lesz a segítőkutya-projektnek.

Szeptemberben Ricsi meglátogatott minket, beszélgettünk. Mai napig se tudom, hogy mit látott bennünk Ricsi, de kimondta a varázsszót: PRÓBÁLJUK MEG! Innentől kezdve gyökeresen megváltozott az életünk. E-mail-váltásokkal, mindennapos gyakorlásokkal, sikerélményekkel és nehézségekkel is teli hónapok következtek.

A közös munkánk pedig eredményes volt: Kuku 2010 április óta magabiztosan és megbízhatóan szól nekem, ha valamilyen zaj hallatszik, 2012-ben pedig hivatalosan is levizsgázott.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Mákkal bemutatón (fotó: NEO/Mesterné Kata)

És akkor hozzátok csatlakozott Mák?

Igen. Kuku ugye, már idősebb kutya, 11 éves, és egészen pici kora óta a társam. Őt követte a pályán a fiatal Mák évekkel később. Mák is vizsgázott hangjelző kutya, ő most kétéves. Szerencsére Kuku kitűnő egészségi állapotnak örvend, de azért láttam rajta, hogy egyre fáradékonyabb, így kezdtük el az utódját, Mákot kiképezni. Kuku már leginkább otthon segít nekem, a nyilvános programokra inkább Mákot szoktam vinni magammal, hogy ne terheljem túl Kukut.

Mi mindenben tudnak segíteni neked vagy egy másik hallássérültnek?

Kuku és Mák a hangok (pl. gazda nevének szólítása) és zajok (pl. ébresztőóra, kopogás, csengő, riasztó) jelzésével segíti az életemet. Ha valamilyen zaj hallatszik, először megkeresik, hogy mi történt, majd érintéssel figyelmeztetnek, és elvezetnek a zaj forrásához, azt pontosan megmutatva (pl. ajtón vagy ablakon kopognak).

Természetesen egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.

Az egyénfüggő, hogy kinek mikor és milyen segítségre van szüksége. Például én éjszaka támaszkodom a legjobban Kukura és Mákra, amikor nem viselem a hallásjavító eszközt.

Gondolom, Kuku és Mák több egyszerű segítő kutyánál, nagyon erős kapocs van köztetek…

Így van. Kuku és Mák rengeteget jelent nekem. Mellettük biztonságban érzem magam. Tudom, hogy mindig figyelmeztetnek, ha fontos esemény történik, például valaki csenget vagy kopog, szól a telefon, a riasztó vagy a vekker. Maximálisan megbízom bennük.

Tudom, hogy ha ők nyugodtak, akkor nekem sincs aggodalomra okom, mert nincs baj.

Kukuról és Mákról gondoskodnom kell, nagy szükségük van rám, én is felelősséget érzek irántuk. Mellettük egyáltalán nem érzem magam kiszolgáltatottnak, mert „szimbolikusan” viszonozni szeretném az önzetlen segítségüket: ők is sok törődést és foglalkozást igényelnek.

Általuk nagyon sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Például a kutya suliban olyan eb tulajdonosokkal találkoztam, akiknek hasonló hobbijuk van, mint nekem. Sokat szoktunk együtt sétálni és levelezni. Ha problémám van, nyugodt szívvel kérek segítséget más gazditól vagy a kiképzőktől is.

Amikor idegenekkel beszélgetek, nem a hallássérülésemen van a hangsúly, már nincsenek zavarban az emberek.

Kuku és Mák át tudja hidalni a kommunikációs nehézségeket, hiszen máris van egy közös témánk: a kutya.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Kukuval és Mákkal (fotó: NEO/Tamási Gábor)

A kutyáim nélkül sokkal többször kerültem olyan szituációba, hogy halló személyeket annyira váratlanul érte a „furcsa” kiejtésem, hogy amikor megszólaltam (pl. eltévedtem az utcán és érdeklődtem a járókelőktől), csak elfordultak és otthagytak a megválaszolatlan kérdésemmel.

Valószínűleg azért, mert amikor hirtelen hallhatóvá vált az én láthatatlan fogyatékosságom, nem tudták, hogy lehetne kezelni ezt a helyzetet. Amikor segítőkutyával voltam, ilyen szinte sose fordult elő velem. Még ha zavarba is jöttek, leguggoltak és egy ideig simogatták a kutyámat, majd miután átgondolták az eseményeket, felálltak és újra kezdtük a beszélgetést.

Kuku és Mák sokkal többet tud nyújtani nekem, mint bármelyik rezgő vagy villogó segédeszköz, hiszen nem ők nem csak egy gépként működnek, hanem egy igazán érző lények.

Nemcsak fizikai segítséget kapok tőlük, „terápiás” hatást is gyakorolnak rám.

#Élet Kukuval
Még régebben Galgamácsán tartottunk érzékenyítő tréninget. Már hazafelé indultunk, a kocsiba pakoltunk, amikor odajött hozzám két, harmadikosforma kisfiú. Az egyik így szólt:
– Úgy sajnállak!
Erre én visszakérdeztem: – Tényleg? És miért?
– Az állapotod miatt. (Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kisgyermek már így használja ezt a kifejezést.)
– Nem kell sajnálni. Én boldog vagyok, hidd el.
– De akkor se hallasz jól, és ezért sajnállak!
– Viszont nekem van egy olyan kutyám, mint Kuku. És ennek nagyon örülök!
Láttam, ezen elgondolkozott. Majd odament Kukuhoz megsimogatni.

Hogyan lehet egy hallássérültnek hangjelző kutyája?

Például a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesületnél is lehet érdeklődni a lehetőségekkel kapcsolatban. Az Egyesület az alkalmas kölyökkutyákat viselkedési tesztekkel választja ki a kutya 3 napos és 6 hetes korában. Fontos szempont a kölyökkutya tulajdonsága, pl. nyugodt és okos legyen. A képzés általában a kutya 8 hetes korától 1,5-2 éves koráig tart.

A képzés alatt az Egyesület oktatója gyakran találkozik a kutyával és a gazdával, otthon, az utcán és más helyszíneken (pl. bevásárlóközpontban, villamoson) gyakorol velük. A kiképzés központi, országosan szabályozott vizsgával zárul a kutya másfél-két éves korában.

A gazda élethelyzete határozza meg, hogy a kutya nála vagy nevelőszülőnél nő fel.

Én mindkét verziót megtapasztalhattam: Kuku nálam nevelkedett, azonban Mák már kiképzőnél.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Forrás: Pexels

Nagyon fontos, hogy a gazda türelmes és motivált legyen, mert a kiképzés hosszú és sokszor nehéz folyamat. Sajnos a pályázati támogatások bizonytalanok, így a kutyatartási költségeket legtöbbször a gazdának kell finanszíroznia, ugyanúgy, mint egy „sima” házi kedvencnél (pl. etetés, állatorvos).

Mi a képzést térítésmentesen, ingyen nyújtjuk, a kiképzők is önkéntesen, szabadidejükben dolgoznak az Egyesületnél, így ez is meghatározza kapacitásunkat, hiszen sajnos sokszor túljelentkezés van.

A társadalom hogyan fogadja a hangjelző kutyákat? Gondolok itt arra, hogy látássérülteknél már megszokták, hogy segítő társ a kutya, de a hangjelző kutyusok esetében ez még újdonság. Előfordul, hogy esetleg nem akarják beengedni valahová?

Valóban, még nem annyira közismertek a hallássérült-segítő kutyák, mint a vakvezető kutyák. Ezért előfordult már, hogy biztonsági őr felszólított minket, hogy távozzunk az adott helyszínről, de szerencsére évről évre csökken az ilyen esetek száma.

Annak a hallássérült gazdának még nehezebb dolga van, aki felnőttkorban vesztette el a hallását. Két ismerősöm is mesélte, hogy mivel a kiejtésük tökéletes maradt, azzal gyanúsították meg a biztonsági őrök,

hogy csalnak, csak hallássérültnek adják ki magukat és valójában nincs is szükségük segítőkutyára.

Egyébként a 2009. december 11-én hatályba lépett, a segítő kutya kiképzésének, vizsgáztatásának és alkalmazhatóságának szabályairól szóló 27/2009 (XII. 3.) SZMM rendelet különféle jogokat biztosít a segítőkutyák gazdái és kiképzői számára.

Például a vizsgázott segítőkutya-gazda párosok korlátozás nélkül tartózkodhatnak – a lakosság elől elzárt területek kivételével – a mindenki számára nyitva álló intézményekben, helyeken, abban az esetben is, ha oda egyébként tilos állatot vinni.

Eszter blogot is ír, ahol követhetitek Kuku és Mák kalandjait, és mesekönyvet is kiadott Kuku és barátai – Ismerjük meg közösen a segítőkutyák világát! címmel, amiről itt tudhattok meg többet!

Filmek kucorgós estékre – hallássérült főszereplőkkel

Most már tényleg beköszöntött a zimankó, és valamelyik este éppen azon gondolkodtam, hogy ideje lenne a szokásos rövidrészes sorozat helyett betenni valami filmet, ami esetleg a hallássérültekről szól.

Bevallom, nem álltam hozzá túl nagy optimizmussal, de végül kellemesen csalódtam, mert akadt jónéhány klassz film, és még kutatni sem kellett utánuk nagyon. Én azért szeretek ilyen témában nézelődni, mert érdekes megfigyelni, hogy mit és hogyan dolgoznak fel ezek a filmek. Illetve, aki nagyon keresi önmagát és a hallássérülésével kapcsolatos kérdéseire a választ, az néhányra választ is kaphat ezekből a filmekből, vagy legalábbis tisztul egy kicsit a képük magukról.

Filmek kucorgós estékre – hallássérült főszereplőkkel

Forrás: Pexels

Switched at Birth

A magyarul Elcserélt lányok című sorozatot már régóta követem. Arról szól, hogy egy jómódú és egy nem éppen jómódú család két leánygyermekét összecserélik szülésnél. Véletlenül. Aztán, amikor évekkel később az iskolában az egyik leányzó, Bay csinál egy vértesztet a biológia óra keretén belül, rájön, hogy hoppá, ő nem a családjához tartozik. Kezdetét veszi a kutatás, a másik család előkerül, amikor is kiderül, hogy nemhogy egy másik társadalmi réteghez tartozik Daphne, hanem siket is.

A forgatókönyv írói pedig gondoltak egy merészet, és nemcsak a hallássérüléssel kapcsolatos kényes kérdéseket boncolgatták az évadok során, hanem a többi olyan társadalmi kérdéseket is, mint a nemi erőszak, örökbe fogadás vagy a homoszexualitás.

Nézzétek, mert tényleg elgondolkoztat az életről! Pár részt itt megtaláltok feliratosan.

Koe no katachi

Az angolul Silent voice címet viselő 2016-os anime film klasszikus történetet dolgoz fel. A hallók közé kerülő siket Soko Nishimiya-t kiközösítik, különösen egy srác, Ishida. Aztán a lány iskolát vált, és emiatt a fiú válik a közösség céltáblájává. Később útjaik találkoznak ismét, és a kérdés, hogy ezt a múltat vajon hogyan tudják lezárni ketten?

Sírós film, és meglepően ismerős. A legtöbb hallássérült életében van egy Ishida, akivel le kell zárnia egy korszakot. Jó kérdés, hogy sikerül-e.

A filmet angol felirattal itt megnézhetitek.

Filmek kucorgós estékre – hallássérült főszereplőkkel

Forrás: Youtbe

Hush

A történet ugyan sablonos, klasszikus macska-egér kínozós játszma, ami egyértelműen gyilkossággal végződik. A fricska mindössze annyi, hogy a főszereplő egy siket írónő, aki az erdő közepébe visszavonulva írja a regényét, őt környékezi meg egy hidegvérű halló gyilkos. A siket nő a házon belül próbál megoldást találni a menekülésre, a gyilkos kint ólálkodik a ház körül.

Az áldozat nem hall, a gyilkos igen. Vajon melyikük éli túl? Mit ad a hangok hiánya, ami segíti a túlélőösztönt?

A teljes filmet feliratosan itt megnézhetitek!

A Beliere család

Egy CODA életéről szól ez a film. Adott két siket szülő, halló lánygyermekkel, aki mondhatni igazgatja az egész csald életét. Mindez jól is működik, ám egy nap a felfedezik a lányban lévő zenei tehetséget, és karriert ajánlanak fel neki. Ehhez azonban el kell hagynia a családját, a szülők pedig megrémülnek, kitör a pánik és a heves ellenkezés.

A CODA gyerekek élete egyszerre csodás és fárasztó, nem csoda, hogy a filmeseket is megihlette. Az a halló gyermek ugyanis, aki a siket szülők mellé születik, két világ hídjává válik.  Kérdés, hogy emellett mennyire tudja megvalósítani magát, és ezt hogyan fogadják a szülők.

A film előzetesét itt megnézhetitek.

Filmek kucorgós estékre – hallássérült főszereplőkkel

Forrás: Youtbe

Sign gene

A Sign gene Emilio Insolera, siket producer filmje. A film siket szereplőkkel készül, akik képesek természetfeletti erőket használni a jelnyelv segítségével.

Emilio rájött, hogy ebben nagy lehetőség van, és nem hirdetett castingot, hanem ajánlás útján lehetett bekerülni. Olyan szereplőket keresett, akik természetesen jelelnek, anyanyelvük a jelnyelv.

Szóval, ha siket filmproducertől szeretnétek nézni filmet siket szereplőkkel, siketekről, akkor nézzétek meg!

A trailert itt találjátok!

Hallgass a szívedre

Megható történet a szerelemről egy gazdag hallássérült lány, és egy szegény művészfiú, Danny között. Danny arról álmodik, hogy sikeres dalszerző legyen, de mindennapjait kénytelen pincérként végigdolgozni egy New York-i étteremben.

Egy nap találkozik egy gazdag családból való lánnyal, Arianával, akibe első látásra beleszeret, és csak később tudja meg, hogy a lány hallássérült. Ariana viszonozza Danny érzelmeit, de nehezen bír szembeszegülni erős akaratú anyjával, aki ellenzi a szegény fiúhoz fűződő kapcsolatát.

Fájdalmakkal teli szerelmi történetük gyönyörű dalok komponálására ihleti a fiút, miközben egyikük sem sejti, a végzet milyen tragikus fejleményeket hoz még elébük…

A film előzetesét itt megnézhetitek!

Ebbe a cikkbe most ennyi fért, de van még hasonló film a listámon, azokat a következő cikkben hozom! Ha pedig nem filmet néznél, hanem könyvet olvasnál hallássérült főhősökkel, akkor itt egy kötelező lista!

8 dolog, amit a hallók tuti irigyelnek a hallássérültektől

Sokan, ha meghallják, hogy valaki hallássérült, akkor rögtön előtör belőlük a sajnálkodó troll, pedig nem kéne. Igazán. Főleg, hogy mi, hallássérültek alapjáraton szeretünk hallássérültnek lenni, mert a személyiségünk része. Igaz, néha megzuhanunk, és olyankor sajnáljuk magunkat eléggé, de azért vannak előnyei is a hallássérülésnek, amit a hallók néha tuti hiányolnak tőlünk, mi meg sose mondanánk le róluk.

#1 Bármikor kikapcsolhatod magad.

Ez akkor tud különösen hasznos lenni, amikor a barátod/párod üvölteti a kedvenc zenéjét, amitől a fél lakótelep eret vág.

De akkor is hasznos, amikor fölöttetek lévő lakásban áttrappol valaki a szoba egyik végéből a másikba, és közben úgy hangzik, mintha áttolná az egyik bútort is faltól falig.

Ó, és amikor a tömegközlekedés fékcsikorgásai áthatják a reggelt! Nekünk pusztán egy mozdulat kizárni ezt a káoszt.

8 dolog, amit a hallók tuti irigyelnek a hallássérültektől

Forrás: Pexels

#2 Nem kell az embereket hallgatnod.

Nem mondom, néha bosszant, hogy lemaradok a hétköznapok dialógusairól, de egy-egy nap, amikor aktívan kommunikálok az emberekkel, rádöbbenek, hogy igazából jó nekem így.

Jó nekem, hogy nem hallom az összes anyázást a villamoson, a kéretlen megjegyzéseket, azokat a beszélgetéseket, amelyek beavatnak az idegenek életébe, olyan mértékben, amire már nem vagyok kíváncsi. Mondjuk egyébként is szembe jönnek velem ezek a dialógusok Facebookon.

És igen, néha jó volt gyerekkoromban kikapcsolni a készülékem, ha éppen szidtak vagy neveltek valami miatt. És jó most is kipattintani az elemeket, ha valaki szájából olyan dolgok hangzanak el, amit hosszú távon nem bírok elviselni.

#3 Bárhol tudtok beszélgetni hang nélkül.

Ami azért elég menő dolog. Közétek és a barátaitok közé nem állhat az utca túloldala, se a vonat ablaküvege, se egy olyan helyzet, ahol csendben kell lenni, hiszen hang nélkül is megértitek egymást szájról olvasással.

Ez akkor is elég hasznos volt, amikor kémiából feleltem általánosban, és az egész anyagot leolvastam az osztálytársam szájáról. Senki nem vette észre.

#4 Ha a barátod/párod torka fáj, nem kell beszélnie.

Ez különösen bedurrant mandulákkal és rekedt hanggal elég jól tud jönni.

8 dolog, amit a hallók tuti irigyelnek a hallássérültektől

Forrás: Pexels

#5 Tudsz aludni a horkoló párod mellett.

És még soha nem riadtál fel a horkolás hangjára. Azt sem tudod, milyen.

Azért ez már majdnem a lottó ötös, nem?

#6 Nem hallod, hogy a szomszédjaid mit csinálnak.

Se a motoszkáló állatokat az udvaron, se a hancúrmaratont az ikerház másik oldalán, se azt, ahogyan veszekednek, utána kibékülnek. Se azt, hogyan készítik a pudingot, és nem kötögeted az idegeidet vastagabbra esténként, amikor még mindig tart fölötted a házibuli.

Neked mindegy, hol élsz. Az otthonod mindig a csend és béke szigete marad.

#7 Sokkal jobban érted az emberek testbeszédét

Sokkal fogékonyabb vagy a hallóknál az emberek hangulatára, mimikájára, testbeszédére. És ez nem egy rossz dolog. Segít kapcsolódni az emberekhez, könnyebben észreveszed, ha valaki nem őszinte, és tényleg fél mozdulatból kitalálod, mit akar a másik.
Sokan azt hiszik, az, hogy nem hallod mindig, mit beszélnek az emberek, az azt jelenti, hogy nehezebben igazodsz ki az embereken.

Nos, ez valamennyire igaz, de mégis, egy-egy mimika, gesztus olyan információkhoz juttat, amihez a hallók nem jutnak még hallásukkal sem.

Olyan ez kicsit, mint egy hatodik érzék. Nehéz elmagyarázni, de létezik.

8 dolog, amit a hallók tuti irigyelnek a hallássérültektől

Forrás: Pexels

#8 Bármikor lehalkíthatod a gyerekzsivajt

Anyaként ez egy megnyugtató tudat számomra, hogy amikor már túl sok lesz a gyerekzsivaj, akkor pillanatok alatt ki tudom zárni majd, vagy legalább lehalkíthatom annyira, hogy halljam ugyan, de ne zavarjon.

Ezzel én is jól járok, mert visszavonulhatok a csend világába, és jól jár a gyerek is, mert egy kiegyensúlyozott anyukát kap.

Fogadok, van még ezeken kívül más is, ami eszedbe jut! Ne tartsd magadban, inkább küldd el nekem itt üzenetben!

4 könyv borongós napokra – hallássérült főhősökkel

Itt az ősz, a borzongós, kuckózós idővel. Hamar sötétedik, és ilyenkor már nem annyira vágyunk ki a szabadba, inkább elszürcsölünk egy teát vagy kakaót egy jó könyv társaságában. Legalábbis, ha könyvmoly vagy, akkor biztosan.

Több hallássérülttel is beszélgettem már arról, hogy ők pont azért lettek akkora könyvmolyok, mert a könyv volt a legjobb barátjuk gyerekkorukban.

4 könyv borongós napokra – hallássérült főhősökkel

Forrás: Pexels

Én már egészen korán megtanultam olvasni a beszédfejlesztésemnek köszönhetően, így nem csoda, hogy a kedvenc időtöltésem a könyvtárakba mászkálás volt. A könyvek jó barátaim voltak a legmagányosabb pillanataimban is, meséltek a világról, az életről, és hagyták, hogy szárnyaljon a fantáziám.

Egy könyv mögé el lehetett bújni társaságban, ha követhetetlen a beszélgetés, egy könyv elmond mindent, amiről lemaradunk a hallássérülésünk miatt.

Én például könyvből tanultam meg sok mindent, ami a szocializációmból kimaradt:

• Miért csinálnak bizonyos dolgokat az emberek társaságban?
• Milyen egy csevegés a hallók között?
• Miről beszélnek az emberek általában?
• Mik az íratlan társas szabályok?

Emlékszem, egy időben őrült módjára kerestem azokat a könyveket, amelyek kifejezetten hallássérült szemszögéből, vagy hallássérültek világáról szól. Találtam is néhányat, ezeket szedtem össze nektek alább.

#1 Bonnie Poitras Tucker: A csend hangjai

A hallássérült Bonnie könyve volt az első, amit olvastam ebben a témában. Imádtam, ahogyan leírja gyerekkorától kezdve az ügyvédi karrierjéig az életét annak minden boldogságával és kínjával.

Az ő története adott löketet ahhoz, hogy az értésért mindent, de tényleg MINDENT el kell követnem. Bonnie még ügyvédként is bármit megtett azért, hogy mindent értsen, hogy jól végezze a munkáját. Ha kellett, letérdelt, és úgy olvasott szájról.

Helytállt dolgozó nőként, anyaként és feleségként is, miközben a szokásos nehézségek mellett a hallássérültek hétköznapjainak kis harcait is megvívta. Minden egyes nap.

Idézet a könyvből:

”Egy dolgot ugyanis már megtanultam az egyetemen: ha el akarod rejteni kívülálló mivoltodat, annak az a legjobb módja, ha minél több területen kavarsz. A többiek csodálnak, te pedig megismersz egy csomó embert.”

#2 Szécsi Noémi: Gondolatolvasó

A könyv főszereplője a tizenkilenc éves Fülöp, aki kétéves volt, mikor a szülei rájöttek, hogy nem hall. Megtanulta, hogyan viselje méltósággal a süketségét, az iskolában elsajátította a jelbeszédet, de szájról olvasni is tud.

Próbálja megérteni öntörvényű, mártír anyját és szilaj, konok apját, színésznőnek készülő nővérével, Matilddal pedig különleges, szoros kapcsolatban áll. Miközben Fülöp siketinternátusokat jár meg, jár-kel a bizonytalan világban, végig abban bízik, hogy az emberek gondolatait hang nélkül is lehet hallani.

Idézet a könyvből:

„Ne azzal foglalkozz – állt a papíron –, mit mondanak az emberek, hanem, hogy hogyan mondják azt. Ha megvan benned az éleslátás képessége, több lényeget fed majd fel a szemed, mint a füled. Az emberek mondhatják, amit akarnak, nem tudnak olyan képet vágni, amilyet akarnak, és a külső gyakorta felfedi azt, amit a szavakkal rejteni óhajtanak.”

4 könyv borongós napokra – hallássérült főhősökkel

Forrás: Pexels

#3 Jámbor Andrea: Hallhatatlan szavak

A könyv írója, Andrea maga is hallássérült, aki humorosan, bölcsen meséli el sorsának egyes mozzanatait, különös tekintettel az egyes életterületekre. A könyv különféle fejezetekre tagolódik, amiben nemcsak a saját tapasztalatait meséli el, hanem más sorstársaktól is idéz.

Nemcsak mesél, hanem tanácsot is ad. Arról ír, hogyan lehetne megoldani egyes élethelyzeteket, amelyek kihívást jelentene a hallássérülteknek. Afféle túlélőkönyv hallássérülteknek, egy csepp iróniával és humorral.

Idézet a könyvből:

„-Valamit hallottam, nem figyeltem, mondd még egyszer!
-Én nem mondtam semmit, nem tudok most még egyszer böfögni!”

#4 Colleen Hoover: Egy nap talán

A romantikus történetek szerelmeseinek való ez a könyv, amelyben a huszonkét éves Sydney tökéletes élete tárul az olvasók elé. A lány egyetemre jár, jó állása van, stabil kapcsolatban él egy remek sráccal, Hunterrel, és a legjobb barátnőjével, Torival közösen bérel lakást. De minden megváltozik, amikor rájön, hogy Hunter megcsalja, és egyik pillanatról a másikra el kell döntenie, hogyan tovább.

Aztán Sydney egyszer csak vonzódni kezd a titokzatos, jóképű szomszéd sráchoz, a hallássérült, zenész Ridge-hez. Szerelmük persze nem zökkenőmentes, hiszen egy halló és hallássérült közti szerelem sosem egyszerű.

Idézet a könyvből:

”Én: Ja, igen! Egyszer a gimiben egy lánynál aludtam, akit nem ismertem túl jól. Smároltunk. Nem nagyon akartam, és elég gusztustalan volt, de 17 voltam, és ki akartam próbálni.
Ridge: Nem. Ez nekem egyáltalán NEM taszító, Sydney. Gondolkozz már, az ég szerelmére!
Én: Szeretem a kölyökkutyák leheletét szagolgatni.
Ridge: Na, ez már jobb. Én nem hallom a saját fingomat, ezért néha hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy mások viszont hallják.”

Én írtam: Puha Andi

[xyz-ihs snippet=”Footer”]

Újabb 4 kérdés, amit soha ne tegyél fel egy hallássérültnek!

Hallássérültként kaptam már olyan kérdéseket és megjegyzéseket az emberektől, amelyek kicsit megleptek vagy meghökkentettek. Emlékszem, amikor legelőször szegeztek nekem ilyen kérdéseket, akkor lefagytam, és nem tudtam, mit reagáljak.

Aztán az évek megtették a magukét, mindegyikre megtaláltam a helyes választ, és már csípőből lerázom a hasonló megjegyzéseket is. Egyrészt, mert tudom, hogy még nem tartunk ott, hogy mindenki megértse, milyen az én, a mi világunk, és mert az én feladatom az, hogy elmagyarázzam nekik.

Noha engem az az elv vezet előre, hogy

nem az én dolgom, mit gondolnak rólam mások,

nem tehetem meg, hogy nem veszek róluk tudomást, mert akár tetszik, akár nem, rajtam is múlik, hogyan gondolkoznak a hallássérültekről.

Ezért szedtem össze a múltkori cikkben három ilyen kérdést és megjegyzést, hogy a hallók tudják, mit nem illik a hallássérültnek mondani, a sorstársak pedig legközelebb bátrabban válaszoljanak. Akkor kifejtettem az egyes kérdésekre a magyarázatot, és egy csípőből tüzelhető választ is ajánlottam hozzá, ha esetleg olyan emberrel akad dolgod, akivel nem lehet zöldágra vergődni. Most hoztam egy újabb négyet.

Újabb 4 kérdés, amit soha ne tegyél fel egy hallássérültnek!

Forrás: Pexels

#1 „A hallássérültek hogyan szerelmeskednek? ”

Én ezen nevetni szoktam, mert annyira abszurd kérdés. Nyilván a megváltozott hallásállapot miatt kíváncsiak erre a kérdezők, mivel hallás nélkül a nyögés és egyéb hangjai az együttlétnek elveszítik a jelentőségüket. Legalábbis a hallók szerint, és szerintük úgy annyira nem is élvezetes együtt lenni.

Szerintem pedig elég annyit válaszolnod, hogy ez a Te privát ügyed, amit nem szeretnél vele megosztani, mert túl intim információ. Illetve, ha van kedved elmagyarázni, mert közeli viszonyban vagytok, vagy mert nyitottan kezeled ezt a kérdéskört, akkor tedd meg.

Bunkó-kompatibilis válasz:

Lényegtelen, tőled úgysem akarok semmit.

#2 (hatalmas gesztikulálással) „Érted, amit mondok? ”

Gyakori jelenség, hogy a hallók, amikor megtudják, hogy hallássérült vagy, vagy ordítani kezdenek veled a jobb kommunikáció reményében, vagy hatalmas gesztikulálásba kezdenek.
Ez a megmozdulás több sebből vérzik:

a, A gesztikulálás és túlartikulálás rontja az artikulációt, amivel nehezítik a megértést.
b, Kínos helyzetbe hozzátok magatokat.
c, Nem kérdezünk ilyen hülyeséget, hogy értenek-e, mert bántó.

A helyes az, ha felétek fordulnak, természetesen beszélnek, ahogyan szoktak. Ha nem értetek valamit, akkor úgyis szóltok. (Szóljatok is!)

Bunkó-kompatibilis válasz:

Beszélj normálisan, mert nagyon hülyén nézel ki.

Újabb 4 kérdés, amit soha ne tegyél fel egy hallássérültnek!

Forrás: Pexels

#3 „Tudnak a hallássérültek vezetni? ”

Fájó kérdés, és nekem például veszőparipám is az ilyen jellegű kérdések ízekre szedése. Egyszerűen azért, mert az emberek azt hiszik, ha valaki nem hall, akkor hülye is, óvatlanabb, képtelen olyan dolgokat megtenni, amihez a hallók szerint elengedhetetlen a hallás.

Ami azt jelenti, hogy folyton éreztetik a hallássérülttel, hogy az alábbi helyzetekre alkalmatlan:

  • gyereknevelés
  • biciklizés
  • autóvezetés
  • hivatalos ügyek intézése
  • karrierépítés
  • és a többi

Ezzel pedig az a baj, hogy valaki más akarja megmondani, hogy mi mire vagyunk képesek. Pedig az igazság az, hogy rengeteg hallássérült nevel gyereket, bringázik, biciklizik és épít karriert. Lehet, hogy a hallásunk hiányzik vagy nem szuperál olyan jól, de más érzékszervünk kifinomultabb, türelmesebbek vagyunk, odafigyelőbbek és kitartóbbak.

Bunkó-kompatibilis válasz:

Van egy csodálatos eszközöm, ami segít a vezetésben. Úgy hívják, szem.

#4 „Olyan jól beszélsz. Hogy lehet, hogy hallássérült vagy? ”

Iijjj. Ez a kérdés is mutatja, hogy a hallók mennyire nincsenek tisztában a hallássérült közösség dinamikájával. A hallássérült szó egy gyűjtőfogalom. Azon belül annak siketek, vannak nagyothallók, vannak implantosok, és minden hallássérült maga dönti el, hogy melyik kifejezést használja magára. Vannak hallássérültek halló szülőkkel, hallássérült szülőkkel. Vannak, akik hallássérültek között tanultak, vannak, akik integráltan, hallók között.

Nincs kőbe vésve, hogy ki beszél, kinek az anyanyelve a jelnyelv, és a hallássérülés foka sem mindig utal arra, hogy az illető melyik kommunikációs csatornát választja. Ez egész élet elmesélése sem mindig egyértelmű válasz arra, hogy miért beszél olyan jól egy hallássérült, vagy miért jelnyelven kommunikál.

Nem tilos rákérdezni erre, csak kellő finomsággal kell tenni, szerintem. Fontos erről is beszélni egy halló-hallássérült kommunikációban, mert finom lélek a hallássérülteké. Sokszor még én is úgy érzem, nem mindegy, mit mondok a másiknak, mert sok sebe és sérülése van, túl sok negatív tapasztalatot szerzett már élete során. Ezt nem könnyű elfeledtetni, de nem is lehetetlen.

A kulcsszó: nyitottság.

Bunkó-kompatibilis válasz:

Te is nagyon jól beszélsz, hogy lehet, hogy ennyire bunkó vagy?

Ha valamit kihagytam, írd meg nekem A Hallás Társasága Alapítvány facebook oldalán üzenetben!

3 kérdés, amit soha ne tegyél fel egy hallássérültnek!

Hallássérültként kaptam már olyan kérdéseket és megjegyzéseket az emberektől, amelyek kicsit megleptek vagy meghökkentettek. Emlékszem, amikor legelőször szegeztek nekem ilyen kérdéseket, akkor lefagytam, és nem tudtam, mit reagáljak.

Aztán az évek megtették a magukét, mindegyikre megtaláltam a helyes választ, és már csípőből lerázom a hasonló megjegyzéseket is. Egyrészt, mert tudom, hogy még nem tartunk ott, hogy mindenki megértse, milyen az én, a mi világunk, és mert az én feladatom az, hogy elmagyarázzam nekik.

Noha engem az az elv vezet előre, hogy

nem az én dolgom, mit gondolnak rólam mások,

nem tehetem meg, hogy nem veszek róluk tudomást, mert akár tetszik, akár nem, rajtam is múlik, hogyan gondolkoznak a hallássérültekről.

Ezért szedtem össze az alábbi kérdéseket és megjegyzéseket, hogy a hallók tudják, mit nem illik a hallássérültnek mondani, a sorstársak pedig legközelebb bátrabban válaszoljanak. Sajnos nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a kérdések bunkó emberektől is érkezhetnek, akiken a legkedvesebb magyarázat sem segít, de vannak olyanok is, akik egy magyarázat után megértik, miért nem helyénvaló nekünk szegezni ezeket. Éppen ezért, mindkét verzióra írtam válaszokat.

3 kérdés, amit soha ne tegyél fel egy hallássérültnek!

Puha Andi

#1: „Túl szép vagy, hogy hallássérült legyél.”

Hallottam én már ezt más formában is:

,,Jaj, de kár, hogy hallássérült vagy. Pedig olyan szép vagy!”

Mintha a kettő nem létezhetne együtt, vagy az egyik kizárná a másikat. Mintha a kinézet függene attól, hogy milyen a hallásállapot. Sőt, mintha kötelező lenne rondának lenned, ha van valamilyen fogyatékosságod.

Ez egyébként a régi időkre nyúlik vissza. Már a Könczei-Kálmán féle A Taigetosztól az esélyegyenlőségig című könyvben is rengeteg példát olvashatsz arról, hogy mennyire torzan ábrázolták azokat a szereplőket, akik valamilyen hiányossággal éltek, vagy kilógtak a sorból. A mesék tele voltak törpékkel, akik csöpögtek a gonoszságtól, sántákkal, akiket ravasznak, sunyinak állítottak be. Megjelenésüket sem írták le szebben: bibircsókosak, csúnyák voltak, és ez a gondolat valahol mélyen még mindig ott él a köztudatban, hiába léptük át a 21. század küszöbét.

Magyarázd el nyugodtan az illetőnek, hogy jó lenne, ha ezt a mélyen kódolt üzenetet átírná magában, mert nincs semmilyen alapja, és eléggé sztereotip módon ítél meg így téged is.

Bunkó-kompatibilis válasz:

Te meg túl csúnya vagy ahhoz, hogy halljál.

#2 „Hallássérült vagy? Nem nézel ki annak.”

Hát igen. Szintén a fenti ráhatások következménye ez is. Illetve azé is, hogy a probléma akkor létezik, ha látható. Még mindig él az emberekben az a tévhit, hogy minél betegebb vagy, annál jobban látszik. Ha kerekesszékben ülsz, az rosszabb, mintha csak bottal járnál. Ha folyik a nyálad, akkor szellemileg visszamaradott vagy. Ha a szemed fókuszálatlan és fátyolos, akkor vak vagy, tehát, ha nem látható valamilyen módon, hogy hallássérült vagy, akkor nincs is igazából semmi bajod.

Magyarázd el nyugodtan, hogy ez bullshit. Fájhat a bottal járó embernek a lába. A látássérültnek is lehet szép a szeme, és a nyálcsorgás se feltétele annak, hogy valaki értelmileg akadályozott legyen. A hallássérülés pedig láthatatlan fogyatékosság. Attól, hogy nem panaszkodunk, még vannak nehézségeink a kommunikáció terén.

3 kérdés, amit soha ne tegyél fel egy hallássérültnek!

Forrás: Pexels

Kérdezd meg, hogy ő talán mindig fogja a fejét, ha fáj? Nem. Akkor valójában nem is fáj a feje?

Meg egyébként is, miképpen kéne látszódnia rajtad? Legyen csillámpóni fejed? Prüszkölj csillagokat? Ne legyen füled? Vagy legyen, csak lila?

Na, ugye.

Bunkó-kompatibilis válasz:

Rajtad sem látszik, hogy hülye vagy.

#3 „Hogy lesz a hallássérülteknek gyereke?”

Sokan a hallássérülteket egy kalap alá veszik a súlyosan értelmileg akadályozottakkal, csak mert „mutogatnak”, vagy, mert kommunikációs nehézségeik vannak nem odafigyelő környezetben. Emiatt pedig a szexuális életükre is hajlamosak úgy tekinteni, mintha tilos, nem elfogadott dolog lenne, mert nem tudnak tudatosan dönteni. (Bár hozzátenném, az értelmileg akadályozottaknak is éppen olyan joguk van a szexuális élethez, mint bárki másnak.)

A hallássérülés nem függ össze az IQ-val, sok példaképünk van közülük, akik sokra vitték, karriert építettek, családot alapítottak. Szóval, ha valaki a gyereknemzés részleteire kíváncsi, akkor ajánld neki, hogy érdemes fellapoznia a biológia könyvet, meg olvasson egy romantikus regényt, mert az kell még a gyermekhez: szerelem. Ráadásul nincs kőbe vésve, hogy hallássérült csak hallássérülttel esik szerelembe, gyakori a vegyes, halló és hallássérült páros is.

Bunkó-kompatibilis válasz:

Miért, te a füleddel csinálsz gyereket?

Aztán hagyd faképnél.

Ez csak néhány a sok közül, amivel találkoztam, azokat egy következő cikkben hozom nektek! Addig írjátok meg, ti milyen hasonló megjegyzéssel, kérdéssel találkoztatok már, mi volt benne bántó, és hogyan kellene kérdezniük inkább! Beleteszem a következő cikkbe azokat is!

Én írtam: Puha Andi

Load More Posts