Betűméret
A különbség a #csendnap és #kényszercsend között a félelem

A különbség a #csendnap és #kényszercsend között a félelem

A reggeleket azért szeretem, mert sok választási lehetőséget adnak. Például eldönthetem, milyen ruhát veszek fel. Vagy hogy ma hallani akarok vagy nem. És van, amikor ez a választás megszűnik létezni.

A különbség a #csendnap és #kényszercsend között a félelem

Forrás: Pexels

Én néha úgy vizualizálom a hallókészülék berakását, hogy amikor beteszem, a környezetem élénk színeket vesz fel. Ha kiveszem, akkor minden kicsit fakóbb lesz, a mozgások viszont sokkal érzékelhetőbbé válnak.

Döbbenetes, hogy milyen sokféle módon lehet a világ „hangos”.

Aztán egy nap a színek elmaradtak.

Először azt hittem, csak valami kis hibáról van szó. Lemerült talán az elem vagy ki kell tisztítani az illesztéket. Megnéztem az elemeket, kicseréltem őket, eltávolítottam belőle minden koszt, ellenőriztem a csöveket, nem repedt-e el valahol. Hiába.

Néma maradt.

Ekkor kerített a hatalmába a pánik. Megértettem, hogy a közel tizenegy éve hordott készülékem végérvényesen megöregedett, és akár tetszik, akár nem, nem húzhatom tovább a cserét. És azért is pánikoltam, mert tudtam, hogy nincs tartalék készülékem, tehát, ha önszántából nem javul meg a készülék, akkor kényszercsendre vagyok ítélve, amíg nem lesz másik kütyüm.

Akkor jöttem rá arra is, hogy bármennyire is imádom a csendet,

nem mindegy, hogy azért van csend, mert én akarom, vagy azért mert rá vagyok kényszerülve.

A különbség a #csendnap és #kényszercsend között a félelem

Forrás: Pexels

Vicces dolog ez, hogy mennyire függesz egy eszköztől. Hogy mennyire ki tudja venni a döntés képességét a kezedből egy ilyen helyzet. Hogy mennyire félelmetes, hogy valahol nem te vagy az ura a döntéseidnek és az életednek. A hallásodnak.

Emlékszem, jeges rémület szorított torkon azon a reggelen, arra gondoltam, nem tudom, most így mi lesz. Arra gondoltam, hogy nem akarom ezt a változást. Az új hangokat. A megszokottat akarom inkább. A régi hangjaimat.

Őrülten próbálkoztam visszacsalogatni a hangokat a készülékembe:

  • ki-be kapcsoltam az elemkaput,
  • újabb elemeket tettem bele, hátha az elemek rosszak,
  • átfújtam az illesztéket és a csöveket,
  • félretettem pihenni.

Végül aztán visszatért bele az élet. A világ újra színes lett, és én úgy éreztem, egy hatalmas sziklát gördítettek le a mellkasomról. Könnyed lettem. Minden a helyére került. A döntés hatalma is úgy tűnt, nálam van újra.

De csak úgy tűnt.

A különbség a #csendnap és #kényszercsend között a félelem

Forrás: Pexels

Azért azt tudtam, hogy ez nem marad így, ideje előkészítenem a következő hallókészülékem hazatérését hozzám. Ez a tapasztalat is hozzátett a gondolkodásomhoz annyit, hogy tudjam, a hangokat bármikor el lehet veszíteni, ami fáj, és vissza is lehet kapni, ami mérhetetlenül nagy megkönnyebbülés.

És nekem mindent meg kell tennem azért, hogy a hangok elvesztését minimalizáljam.

Azzal, hogy vigyázok a készülékemre, azzal, hogy rendszeresen tisztítom, és hogy nem várom meg, hogy baja legyen. Törekszem arra, hogy legyen tartalék gépem, és hogy az új gépre váltástól ne tartson vissza az, hogy újra meg kell tanulnom hallani a hangokat.

Valahányszor eljön az évben a hang világnapja, mindig az jut eszembe, hogy a hang csodálatos egy valami. A hang megérdemli azt, hogy egy napot kiáltsanak ki neki.

A hang valami olyasmi, amiről mindenki hajlamos azt hinni, hogy mindig van.

Ne várd meg, hogy eltűnjön.

Tegyél ellene.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Soha nem felejtem el azt a napot, amikor a férjem bejelentette, hogy ő most aktív szőrnövesztésbe kezd. Az arcán. Egyből röhögni kezdtem, hogy jó vicc, erre fel lehetne húzni egy jó kis sztorit, hogy a szájról olvasó hallássérült, meg a bajszos pasija. Azok lennének csak a kalandok! Aztán rájöttem, hogy nem viccel.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

Gyorsan át is pörgettem a fejemben, hogy milyen kínos helyzetekbe kerültem már Szakáll Urakkal. Pedig eskü, nincs nekem bajom a szakállakkal, mert szépek, karakteresek és különlegesek, némelyik mókás, csak éppen nem mindegyik szájról olvasás-barát.

Rozmárbajusz

Egyszer a gyakorlati helyemen ült mellettem a szerkesztőségben egy férfi, akinek szerettem a cikkeit. Már önmagában emiatt örültem volna, ha tudunk pár szót váltani, de hibádzott a kommunikációs egyenletünkből egy elem: az olvasható szájkép.

Biztosan ismeritek azt a bajuszt, amelyik függönyként esik a beszélő szájára, csupán a száj alsó negyedét láttatva. Kócosan, mint a drótkefe, ami már megszolgálta a maga idejét. Én csak rozmárbajusznak hívom.

És akkor képzeljétek el azt a szívszaggató pillanatot, ahogyan az általam rajongott példakép felém fordul és elkezd beszélni. Hozzám. És én nem értem.

Nézem, ahogy ugrál mókásan a bajsza az arcom előtt. Nézem, nagyon nézem. De nem értem.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

Kínos a csend. Arra gondolok, hogy valamit csinálnom kellene, de nem tudom mit. Soha nem voltam még ilyen helyzetben. Aztán Rozmárbajusz Úr feladja, és mosolyog egyet rám. Látom, mert felkunkorodik a bajusz két széle. Mosolygok én is.

A gépre meredve azon gondolkozom, hogy vajon mennyire venné sértőnek, ha elmókáznám a helyzetet, és megkérném, hogy fésülje oldalra a bajuszát.

Ma már meg merném tenni.

Kefebajusz

Ő is éppen olyan, mint Rozmárbajusz Úr, csak ő szög egyenesre vágja a bajusza alját. A régi partvisok vége jut eszembe róla. Mikor beszél hozzám, akkor ringanak a szálak, mint a nehéz függöny. Csak erre bírok koncentrálni, a mozgásra.

Esélyem sincs megfejteni a szavakat, amik onnan jönnek.

Eszembe jut Kefebajusz Úr a buszmegállóból, a főorvos a kórházból, meg a röntgenes. De ilyenje volt az egyik ismerősöm apukájának is. A fia fordította le mindig, hogy mit mondott az apukája.

Cikázó szemmozgás, rogyasztott térd. Az szokott néha segíteni, ha egy Kefebajusz Úrral találkozom. Belesek a szájára alulról, hátha úgy jobban olvasható, amit mond.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

Némelyikük gyorsan kapcsol, és felemeli a fejét, és úgy ismétlik újra, amit nem értettem. Viccesen néznek ki közben, mert olyan, mintha az égnek beszélnének,

de én hálás vagyok nekik ezért.

Mikulás bajusz

Emlékszem, a Mikulást is vegyes érzésekkel vártam gyerekkoromban. Vágytam a csoki ízére, vágytam az izgalomra, ami akkor járt át, ha befordult az ajtónkon. De féltem tőle, hogy nem értem, mit fog mondani.

Nem értem majd, mit kér, melyik verset mondjam el neki. Nem értem azt sem, mit mond, jó gyerek voltam-e szerinte.

Persze, anyu elismételte, amit mondott, de volt bennem azért egy ilyen érzés. És ez a nyári Mikulásoknál is megmaradt.

Mert a nyári Mikulások azok, akik torzonborzra hagyják nőni a bajszukat és a szakállukat. Csak az övék nem fehér, hanem szőke, fekete vagy barna, esetleg vörös. És szintén nem látszik a szájuk.

Szakáll Urak és én – borotvaharcok a hallássérültek fürdőjében

Forrás: Pexels

A tökéletes hallássérült kompatibilis szakáll

Szóval, értitek, miért nem díjaztam, hogy az uram is rászánja magát a szőrnövesztésre. Érthető, hogy az első reakcióm az volt, hogy ez nálam válóok. (irónia) Azt is hozzátettem, hogy ha így tesz, akkor nem garantálom, hogy egyszer éjjel nem lepem meg váratlanul gyanta-merénylettel. (irónia)

Végül aztán, mert láttam, hogy számára szomorú lenne az élet bajusz nélkül, azt mondtam, bánom is én, növessze széltébe-hosszába, ahogy akarja, csak az hallássérült kompatibilis legyen!

Mert van ilyen is ám! A tökéletes halláskompatibilis szakáll ugyanis

  • nem lóg rá a szájra egy oldalról sem,
  • időben vissza van vágva,
  • és nem árt, ha nem szúr nagyon, ha már a férj viseli.

A válóperes ügyvédet megúsztuk.

,,Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.” – Lafferton Henrikné Ida vendégposztja

Az időseket meg kell becsülni. Nekem ezt tanították még, és ebben is nőttem fel. Az ő emlékeik, életük sokat adhat a fiatalabb generációnak.

Jó őket hallgatni, átélni egy emberéletet a szavaikon keresztül. Lafferton Henrikné sorai visszarepítenek az idők kezdetére. Abba az időbe, amikor még a hallássérültekről annyit sem tudtunk mint ma. Amikor nem volt még internet, de volt helyette más.

Hogyan alakulhatott az élet egy hallássérült számára az 1950-es évek környékén?

Elmeséli nektek ő maga.

Forrás: Henrikné Lafferton Ida

*

,,Amikor gyerekkoromban nagyothalló voltam, akkor is szájról olvastam. Háttal állva, ha hallottam is a beszédet, akkor sem értettem.

Óvodába jártam, hallók közé. Az óvónő figyelte, meghallom-e ezt vagy azt játék közben. A gyerekek is figyeltek, talán nem nagyon értették, mi van velem. Iskolás koromban némelyek csúfoltak, de nem sokan. Tudtam, hogy rosszul hallok, de voltak azért játszótársaim, barátnőim. Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem, hiszen mások is azzal barátkoznak, akikről érzik, szívesen van velük.

Rossz hallásom miatt sem voltam nagyon rossz tanuló, a jól hallók között is voltak közepesek, a barátnőimnek is hasonló bizonyítványuk volt, mint nekem: jó-közepes. Rajzban kitűnő voltam.

Aztán hatodik osztályban felmentettek a mindennapi iskolába járás alól, siket lettem.

Nehéz, de eredményes iskolaváltás

Akkor egy évig nem jártam iskolába, ez 1953-54-ben volt. Hogy a szüleim mit intéztek, nem tudom pontosan. Talán nem volt hely a budapesti nagyothallók iskolájában, mert anyám említett olyasmit, hogy azért, mert “nincs ott senki rokon, akinél lehetnék”, azért nem mehetek oda. Bejárónak felvettek volna. Mi Pécsett éltünk.

Nagyon megharagudtam akkor az általános iskola igazgatójára, amiért nem járhattam iskolába. Irigykedtem az osztálytársaimra, furcsálltam, hogy olyan iskolába akartak íratni, ahol gyengébb tanulók tanulnak, de még oda sem vettek fel.

Végül az egyik napon, már ősszel, Kaposvárra mentem szüleimmel, hogy ott fogok tanulni a siketekkel. Akkor hallottam először ezt. Rosszra gondoltam, azt hittem, megint hatodik osztályba akarnak íratni. Sajnáltam magam, hetedikes szerettem volna lenni.

Az iskolába érve az ottani igazgató kísért fel minket a folyosón, majd megálltunk egy terem ajtaja előtt. Ránéztem az ajtóra, meglátva, hogy hetedik osztály van kiírva, felderültem. Örültem, hogy nem maradok le a volt halló osztálytársaimtól, akik szintén hetedik osztályba jártak már akkor.

Forrás: Pexels

Egy új, furcsa világ

Bementünk. Lehet, tágra meredt a szemem, mert a padsorok a tanári asztal előtt félkörben álltak, és kevesebb tanuló is volt, mint a halló iskolai osztályokban. Aztán azt bámultam, hogy mutogatni kezdtek a tanulók. Nevethetnékem támadt, csak igyekeztem elfojtani, nehogy észrevegyék.

Soha nem láttam, nem ismertem addig siketet.

Hangemlékek

Vannak emlékeim hangokról, amit gyerekkoromban nagyothallóként hallottam. Fiatalabb voltam legtöbb unokatestvéremnél, több mint 10 évvel, így gyerekkoromban több esküvőn is voltam. Többnyire falusi rokonoknál, ahol hallottam cigánymuzsikát, hegedűt, cimbalmot, harmonikát, sőt, hallottam a rokonaim nótázásait is a szüleimmel együtt.

Anyámnak szép hangja volt, otthon mindennap énekelt, a magas C-t is tudta trillázni. Sok nótát, dalt tudott, amit szülőfalujában tanult vagy iskolában, szomszédoktól, családtól. Sokszor énekeltem én is vele, gyerekdalokat is. Sok mindent elfelejtettem, de olykor azért egy-két mondat erejéig visszaemlékszem rájuk.

Általános iskolás koromban iskolai hangversenyekre is jártunk, én is benne voltam az énekkarban az osztálytársaimmal. Érdekes, négyesem volt énekből. Harmadik osztályban még én is énekeltem az osztálytársaimmal, de negyedikben már nem akaródzott énekelni. Nem tudom, miért.

Talán, mert nem hallottam már a saját hangomat?

Azért, siketen, ha magam mégis próbálkozom, érezni vélem a mély, aztán a magasabb hangokat a torkomban.

Jött egyszer negyedikes vagy ötödikes koromban a zeneórára egy másik tanár, egy férfi. Lehet, helyettesítette a megszokott zenetanárnőt. Felírta a táblára a szolmizációt, dó, re, mi, fá. Felszólított pár tanulót, hogy szolmizálja le. Aztán rám mutatott. Meglepődtem, de felálltam. Osztálytársaim közbeszóltak, hogy siket vagyok, nem szoktam már énekelni, de a tanár azért megkért, szolmizáljam le, amit felírt a táblára.

Forrás: Pexels

Hát, elkezdtem. Éreztem a torkomban a hangokat, a mély dót, aztán magasabban a többit.
A tanár bólintott. Aztán megjegyezte, hogy én énekeltem el legjobban a szolmizációt azért, mert a “DÓ” hangot jól kezdtem. Ötöst adott.

Még valamit: 17-18 éves lehettem már, siket, amikor feljött többször a fejemben egy dallamos énekhang. A szövegét nem tudtam. Mondtam anyámnak, hogy mély, búgó, női hangon hallok egy dallamot a fejemben. És elénekeltem anyámnak a dallamot. Anyám fülelt, végül azt mondta, Karády Katalin szokta énekelni 1948-50-ben a rádióban. Elénekelte nekem a szöveggel együtt:

Tengeréész, Óó…szíívem…tengeréész…, Jöjj vissza hozzáám…Léégy enyéém…

Érdekes, hogy siketen szöveg nélküli dallamra emlékeztem, úgy, hogy jellemezni is tudtam azt, hogy milyen hangon hallom a fejemben. Szöveg nélkül, persze, mert nem értettem nagyothallóként, mit mondanak. De a dallamra jól emlékeztem, mert anyám felismerte benne a szöveget is.

Vissza az iskolapadba

Szóval, a siketeket is megismertem, amikor hetedik osztályos lettem Kaposváron, a Siketek Intézetében. Ők nem hallás útján tanulnak meg beszélni, hanem látás útján. Csodálkoztak rajtam, hogy jól tudok beszélni, én meg, hogy ők – csaknem mindegyikük – szépen tud rajzolni, festeni. Én a hallók iskolájában nem tanultam festeni, csak színes ceruzával színeztünk, a siketek korábban tanultak festeni is.

Megismertem őket, próbálkoztam a jelnyelvet is megérteni. Jól tanultam, mert a tanár szemben állt mindenkivel, és jó artikulációval magyarázott.

Mateknál volt, hogy nem értettem teljesen a halló iskolában, amit tanultunk, itt meg azon csodálkoztam matekóra után, hogy ezt nem értettem?!

Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.

Forrás: Pexels

Jó- közepes tanulóból kitűnő tanuló

Jó-közepes tanulóból kitűnő tanuló lettem. Abban az évben én is levizsgázhattam tavasszal az idősebb tanulókkal a nyolcadik osztályos tananyagból. Tizennyolc évesek is voltak ott, mivel később adták be az intézetbe a szüleik, mert nem tudták meg időben, hogy van a siketeknek is iskolájuk.

Akik 15 évnél fiatalabb voltak, Sopronba mentek a következő évben. Én viszont szegény családból származtam, apám TBC-s volt, ezért nem kellett Sopronba mennem. Messze lett volna Pécstől. Sopronból hetedikesek jöttek Kaposvárra, mert összevonták a tanulókat. Kaposváron nem lett nyolcadik osztály, így én 13 évesen fejezhettem be a nyolc általánost, halló osztálytársaim nagy csodálkozására, amit nyáron, a strandon meséltem el nekik.

Korán fel kellett nőni az élethez

Szeptemberben, amikor a halló volt osztálytársaim nyolcadikat kezdték, én Vácon már elsős voltam a siketekkel, a női szabó ipari szakmában.

Szeptember végén majdnem hazaküldött az igazgató, mert nem töltöttem be a tizennegyedik életévemet, ahogy kellett volna a szabály szerint:

Ipari tanuló csak 14 éves kortól vehető fel.

De, amikor felügyelőnő tájékoztatta apám betegségéről, meg hogy anyám sincs jól a szíve miatt, maradhattam, mert ugye, jobb, ha előbb lesz szakmám. Akkor fogok tudni dolgozni, és el tudom tartani a szüleimet.

Sajnos, apám meghalt, amikor másodikos voltam. Anyámat is eltartottam, amikor 16 évesen felszabadultam, és elkezdtem dolgozni a Pécsi Vegyesipari Vállalat varrodájában, a siketek brigádjában.

Tizenkilenc évesen férjhez mentem egy komlói bányászhoz. A SINOSZ-ban (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége – a szerk. ) ismerkedtünk meg, mert a nővére siket volt, miatta volt akkor ott. Két fiam született.

Huszonkilenc éves voltam, amikor anyám lebénult. Másfél évig ápoltam, majd meghalt. Aztán elváltam.

Az életet teljes lángon égve kell élni

Másodszor is férjhez mentem, vasutashoz, aki túravezető is volt. Elfogadta a két fiamat, a fiaim is szerettek kirándulni, meg azt is mondták, hogy Henrik bácsi olyan, mintha rokonunk lenne. Azért is fogadtam őt férjemül. Egy lányunk született.

Forrás: Lafferton Henrikné Ida

 

Sokat kirándultunk a túrázós csoporttal, hetente, hétvégén. Voltunk turistaházakban is. Külföldön, magas hegyekben is táboroztunk. Túratársaimmal is beszélgettem, alkalmazkodtak hozzám, leolvashattam a szájukról, amit mondtak. Volt, hogy énekeltek tábortűz mellett, én meg néztem őket.

Persze, dolgoztam is varrodában, már Komlón is, az első házasságom ideje alatt. Mellette az esti gimnáziumot is elvégeztem három gyermekem és a család mellett. A matek nehezebb volt, ebben kértem csak olykor valakitől segítséget. Viszont más tantárgyat csak könyvből tanultam.

A tanár mászkált ide-oda, a száját alig láttam. Egy történelem tanár figyelt csak rám. Egy férfi, aki szemben állva beszélt, olykor rám is nézve. Volt, hogy közben tőlem is kérdezett valamit. Szeretett dátumokat kérdezni, amiről már beszélt, vagy tanultuk a könyv szerint. Tudtam felelni, mert én is figyeltem, mit mond, hol is tartunk könyv szerint. Sok ötös jegyet adott. Végül az érettségi után megszereztem a Ruhaipari Technikusi minősítést is jó jeggyel. Negyven éves elmúltam, amikor végeztem a technikus minősítővel is, jó jeggyel, dicsérettel.

Persze, nem lettem meós (minőségellenőr – a szerk. ), amit szerettem volna, de azért igazító voltam utoljára. Krétával jelöltem, ollóval igazítottam a férfi zakón a gallért, felvarrni való zsebet, meg a helyet, ahova fel kellett varrni. Igaz, ez is jobban volt fizetve, szerettem is csinálni.

Meg varrtam otthon a családnak, magamnak is mindenféle ruhát. Estélyit is, mert a SINOSZ-ban sokszor volt bál, szüretitől kezdve a farsangiig. Mivel utolsó munkahelyemen férfi zakót varrtunk, megtanultam azt is, és férjemnek, fiaimnak is tudtam ruhát varrni.

Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.

Forrás: Pexels

Írni is szerettem, legelső írásom azt hiszem, tizenhat éves koromban jelent meg a siketek lapjában. De volt, hogy olykor a Dunántúli Naplóba is írtam. Siketekről, nagyothallókról. Titkár is voltam, híreket, programokat is írtam, tagtársakat értesítettem így. Kiállítást is rendeztem a tagok szép munkáiból: festmények, faragások, cserépedények, szobrok, ötvösmunkák, kézimunkák is helyet kaptak. A siketeknek nagyon ügyes kezük van.

Sajnos, a férjem nincs már az élők sorában. Én is öreg lettem, 76 éves. De, az életem nekem szép emlék, siketen is.

Elértem a tehetségemmel, amit siketen is el lehet érni.

Volt szakmám, dolgoztam, volt férjem, családom, három gyermeket felneveltem.

Elégedett vagyok.”

#9 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

#8 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

Kazinczy Ferenctől az egyik kedvencem a Találkozás egy fiatalemberrel című novella. Ebben az idősebb Kazinczy találkozik ifjabb önmagával. Azóta időnként én is elgondolkozom azon, mi lenne, ha valamikor találkoznék önmagam tíz évvel fiatalabb verziójával az Andrássyn.

2008

A tíz évvel ezelőtti önmagam éppen 18 éves. Tüsi hajú, és utoljára vágatja le a haját az érettségire, mert utána úgy dönt, elkezdi növeszteni. Már nem érdekli, hogy látszódik-e a hallókészüléke vagy nem. Hét évig rövid haja volt, ezzel lázadt. Piros, lila és rózsaszín csíkokat szántott bele az unokatestvére.

 

Zabolázhatatlan egy lány. Félelmet nem ismerő. Tudatos. Tiszta szívű. Félénk és vakmerő egyszerre. Van benne valami kettősség, maga sem érti, miért.

Forrás: Pexels

Tudja, hogy újságíró akar lenni, bár fogalma sincs arról, hogy ezt a mércét ő meg tudja-e ugorni. Abban a hitbe kapaszkodik, hogy tudja, hogy tud írni, az írás a fegyvere. Tudja, hogy harcos típus. Számára nincsen lehetetlen.

Ott a szeme mindenhol.

Mert tudja, hogy ott kell lennie a szemének mindenhol, ha érteni akarja a világot.

Sokat van csendben, csak akkor beszél, ha figyelnek rá. Ezt nem teszik olyan sokan.

Leérettségizik, a szlovák jegyét háromszor ellenőrzi, hogy tényleg annyi lett, amennyi. Elégtételt érez, mert sokat készült rá, de azt is tudja, hogy a szlovák tudása sosem lesz használható a hallása miatt. Pedig szeretne idegen nyelveket magáévá tenni. Keserű íz van a szájában.

Eszébe jut, hogy múltkor is beszéltek hozzá szlovákul, és nem tudta leolvasni a szájukról. Pedig értette volna amúgy. A barátnője mondta, hogy az időt kérdezték. Reflexből fordítja is magában, hogy kolko je hogyín.

Érettségi után a szülei szemében megjelenő könnyek döbbentik rá arra, hogy a szülei mennyi energiát fektettek belé, meg abba, hogy minél önállóbb legyen. Hallássérülten is.

Beköltözik a székesfehérvári kollégiumba, és élete legmeghatározóbb évén esik túl. Az itt töltött év élete egyik legélénkebb éve a szabadság íze miatt, és amennyire vonzó számára az üres lappal való kezdés, pont annyira félelmetes is.

#9 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

Forrás: Pexels

2018

Na igen, ha őt elkapnám az Andrássyn, akkor behúznám őt egy kávézóba, elé tolnék egy nagy adag csokis brownie-t, és 8, azaz nyolc fontos dolgot mondanék neki:

#1 Nem vagy hülye a szlovákhoz, csak nem ez a te nyelved!

Azaz, kezdjek el tanulni inkább angolt, és azt is inkább külön tanárnál. Egész egyszerűen azért, mert az angol tele van magánhangzókkal, amit könnyebben leolvasok a szájakról, mint a mássalhangzókkal teli szlovákot vagy németet.

Csoportosan se vált be nekem a tanulás, és nem ártott volna egy külön szájról olvasós blokk sem egy tanóra alatt. Sebaj, sose késő elkezdeni tanulni egy nyelvet!

#2 Indíts blogot, már most!

Egyszerűen csak mert terápiás hatása van, és mert utólag fogsz csak rájönni, mennyi mindent is adott neked.

#3 Kezdj el olvasni hallássérült témákban!

Ismerd meg magad és a hallássérülteket! Lehet, hogy nem találkoztál 18 éven keresztül egy hallássérülttel sem, de fogsz, és jobb már előbb átlátni a viszonyokat, kapcsolatokat, finom szálakat, érzéseket, fájdalmakat. Hamarabb meg fogod találni a helyed!

#9 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

Forrás: Pexels

#4 Keress sorstársakat!

Beszélgess velük, találkozzatok rendszeresen. Segít majd egyensúlyban tartani, ha éppen úgy érzed, nehéz a hallók világában ellébecolni.

#5 Ne akarj ennyire megfelelni!

Nem tartozol senkinek sem semmivel. Azért, mert hallássérült vagy, nem kell extrán teljesítened sem a barátoknál, sem a szüleidnél, sem máshol. Ha valamit csak azért csinálnál, hogy megmutasd, hallássérültként is képes vagy rá, ne tedd! Inkább olyan dolgokra áldozz energiát, amit szívesen csinálsz!

#6 Tanuld meg a hallókészülék váltás alapjait!

Ne hidd el, ha azt mondja egy audiológus, hogy hozzá fog szokni az agyad. Nem fog!

A készülékváltás alapszabályai:

  • próbálj ki minél többet,
  • és addig ne nyugodj, míg az audiológus precízen be nem állítja!

És soha, egy percig ne érezz lelkiismeret furdalást amiatt, hogy ”panaszkodsz”!

#7 Lesznek korlátaid, és ezt fogadd el!

Nem azért, mert nem teszel érte eleget, hanem, mert képtelen vagy rá a hallásod miatt. Ha ilyen akadályba ütközöl, ne facsard ki magad feleslegesen. Engedd el. És ne törődj azzal, hogy vannak, akik ezt nem értik meg.

#9 dolog, amit elmondanék fiatalkori énemnek

Forrás: Pexels

#8 Vedd körbe magad olyanokkal, akik szőröstül-bőröstül elfogadnak!

Mert lesznek ilyenek. Rájuk kell koncentrálnod, a többi nem számít. Velük fogod önmagadnak érezni magad, nekik természetes lesz, hogy figyelnek rád!

Persze, lesznek rossz időszakok. Az élet néha zuhanórepülés, de majd a végén úgyis elkapod a kormányt.

Ha meg nem, akkor csak zuhanj le és kész.

Aztán majd lesz valami.

Valami mindig van.

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Néha megkérdezik tőlem, hogy az, hogy hallássérült vagyok, mennyire határozta meg a nőiességem megélését. Volt benne szerepe? Mekkora? Nehezebb volt? Másabb volt, mintha hallanék? Kérdezték azt azért is, mert nekem volt látható fogyatékosságom is: a mozgássérült kezem.

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Forrás: Pexels

Nos, ami a hallássérülésemet illeti, elárulom, mennyire volt hatása a női mivoltomra:

semennyire.

Én azt gondolom, a nőiesség megélése független attól, hogy hallasz-e vagy nem, vagy hogy mennyire. Nőnek lenni nem csak azt jelenti, hogy sminket viselsz, hogy jól nézel ki, hogy szexinek érzed magad, hanem attól is, hogy minden egyben van.

Hogy a dolgok a helyükön vannak.

Hogy elfogadnak, méghozzá szőröstül-bőröstül.

Hogy belül érzed.

Hogy önmagad vagy.

Rúzs, anyu cipője, az első szerelem

Minden emlékem megvan, ami a ,,Hogyan váljunk nővé” című nagykönyvekben lenni szokott a lányoknál.

Elcsórtam anyu piros rúzsát, és a saját számat mázolva próbáltam rájönni, hogy ez miért is jó. Botladoztam magas sarkúban, és nem értettem, hogy bírnak ebben a nők létezni. Aztán beleszerettem a magas sarkakba, és egy évtizedig csak azt hordtam a lábamon. Volt borzasztóan elrontott hajam, és sminkeltem magam szégyentelenül rosszul.

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Forrás: Pexels

Tinikoromban behúzódtam az iskola vécéjébe kisminkelni magam, voltam fiúsan rövid hajú, és derékig érő hajú magabiztos nő. Voltam szerelmes, elhagyott, tenyéren hordozott és átvert. Volt sok első randim és első csókom, ami szörnyű volt, de volt helyette ezer jobb másik. Vagyok feleség, egyetemista, munkatárs, társ, barát, sikeres, leszek majd anya.

Nem tudok úgy visszanézni a múltam felé, hogy azt érezzem, valami kimaradt.

Mi volt akkor mégis nehéz?

Az elfogadás.

Nem az volt a nehéz tini koromban, hogy

én nem láttam magam nőnek, hanem attól tartottam, mások nem látnak majd annak.

Mert nőnek lenni nem csak megjelenés, hanem minden, amit mondasz, és teszel. Viszont, ha hallók között nősz fel, akkor egy idő után szembesülsz azzal, hogy annyira kell figyelned a szavakra, a kommunikációra, hogy nem jut energiád és lehetőséged önmagadnak lenni, csak bizonyos személyekkel és bizonyos helyzetekben.

,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Forrás: Pexels

Én ugyan jól ismertem magam, tudtam milyen vagyok, tudtam szeretni magam, és láttam a csajos oldalamat is. Sőt. De azt is tudtam, hogy ahhoz, hogy ezt a hallók is lássák, ahhoz idő kell.

Idő ahhoz, hogy felvállaljam, hogy nem hallok. Idő ahhoz, hogy lássam, tényleg elfogadnak, és idő ahhoz, hogy tényleg megértse a világomat a másik.

Mégiscsak két különböző világ ült egymással szemben minden egyes randin.

Az elfogadás és elfogadás között is van különbség, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy a kezdetektől alap volt nálam, hogy elhiggyem magamról, hogy engem könnyen el lehet fogadni.

Hosszú tanulási folyamat volt

Sokáig játszottam kaméleont, idomultam a környezetemhez, és beletelt egy hosszú tanulási folyamatba, amíg mertem önmagam lenni minden helyzetben. Ehhez hozzátartozott az is, hogy

  • hazamentem valahonnan, ha nem éreztem jól magam,
  • szóltam, hogy nem hallok, bármikor,
  • elengedtem, ha valaki nem akart jobban megismerni,
  • hallgattam magamra, arra, hogy mit akarok,
  • csak olyan helyzetekre vállalkoztam, ahol tudtam önmagam lenni hallássérülten is.
,,Nő, egyetemista, munkatárs és hallássérült vagyok. Mindez egyszerre, és ez így kerek.”

Forrás: Pexels

A kezemmel egyszerűbb volt

A kezemmel sokkal egyszerűbb volt ezen az elfogadáson átlépni. Csak egy srác kellett hozzá, aki megfogta azt a kezem, amelyiket legszívesebben lecsavaroztam volna magamról, és eldobtam volna messzire magamtól.

Én mindig attól féltem, hogy megijednek majd tőle, mert véznább, kisebb,

aztán jött valaki, és bebizonyította az ellenkezőjét egy érintéssel.

A hallássérülés viszont megfoghatatlan dolog. Láthatatlan. Olyan hatásai vannak, amelyeket nehéz gyakran elmagyarázni. Hosszabb folyamat megérteni.

De a lényeg, hogy ugyan kellett idő, de el tudom mondani magamról, hogy nő vagyok, egyetemista vagyok, munkatárs vagyok, hallássérült vagyok. Ember vagyok.

Mindez egyszerre, és ez így kerek.

Ettől vagyok önmagam.

Támogatás

Támogathat minket céljaink elérésében