Párválasztás és az önelfogadás: tükrök, hősök és megalkuvók – Vecsernyés Anna vendégposztja a hallássérült párválasztásról

Anna hallássérült pszichológus, és rendszeres visszatérője a Hali-tali táborunknak. Rendszerint benéz hozzánk pár napra, és ezalatt szuper gondolatformáló csoportfoglalkozásokat tart a táborosainknak. Tartott már foglalkozást konfliktuskezeléssel kapcsolatban, de a “Sötét gondolatok kivédése” című kurzusát is imádták. Anna vendégposztjait azért is szeretem, mert a saját élettapasztalatai mellett megjelennek a szakmai gondolatai is.

Én írtam már nektek izgalmas cikkeket a szerelemről, amelyek olyan tabutémákat is feldolgoztak, mint hogy hallássérültként csak hallássérült pár mellett lehetünk-e boldogok, de egypercesben is bemutattam, milyen hallássérültként randira készülni, és volt egy vendégposztunk halló sráctól is, aki az ő szemszögéből mesélte el, hogy milyen randizni egy hallássérült lánnyal. Akkor is ígértem cikket Annától, és ez most meg is érkezett, ráadásul rögtön kettőt is küldött, mert a mondanivalója nem fért el egy posztban.

Annát különösen az érdekelte, hogy mennyire számít párválasztáskor a hallássérülés megléte, és hogy mi minden befolyásolja a döntéseinket ilyenkor. Mire érdemes figyelnünk, mibe csúszhatunk bele, milyen forgatókönyvek alakulhatnak ki.

Az első részt itt már olvashattátok, ez pedig itt a második rész.

*

A vendégposztom első részében sorra vettük, hogy miért keressük sokan a hozzánk hasonlót, és hogy min múlik pontosan ez a hasonlóság: azaz mindenképpen hasonló-e hozzánk egy másik hallássérült ember, vagy ez valamilyen hallásgörbétől független dolog? Ez a poszt elsősorban az önismeret témáját feszegette, vagyis azt, hogy mennyire ismerem a szükségleteimet, vágyaimat, mennyire tudom megmondani a másik hallásának mértékén túl, hogy mire van szükségem. Emellett szólt a hídépítésről is, a különbözőségek legyőzéséről.

Miután pedig így elbóklásztunk az önismeret erdejében, most a második részben az önbizalomról és az önelfogadásról lesz szó. Mit mondanak el a választásaink arról, hogy hogyan vagyunk magunkkal?

Mit mondanak el szerelmeink arról, hogy mennyire fogadjuk el magunkat – beleértve a hallássérülésünket is?

Hiszen nagyon sokszor, amikor másokról gondolkodunk, másokat értékelünk (fel-és le), olyankor valójában magunkról gondolkodunk. Mondhatni, mások tulajdonságain keresztül magunkat nézegetjük egy tükörben, és a saját félelmeinkkel, takargatni vágyott hibáinkkal, vagy épp hőn áhított énünkkel nézünk farkasszemet.

Amikor a másikat vizslatjuk, igazából arról gondolkodunk, hogy magunkban milyen tulajdonságokat szeretünk, gyűlölünk, illetve milyen tulajdonságokat szeretnénk elérni, vagy milyen tulajdonságok esetleges jelenlététől rettegünk.

Így van ez a hétköznapi kapcsolatainkban, a metrón, a boltban, de a barátságainkban és még kifejezettebben a párkapcsolatainkban is.

Párválasztás és az önelfogadás: tükrök, hősök és megalkuvók - Vecsernyés Anna vendégposztja a hallássérült párválasztásról

Forrás: Unsplash

Mielőtt belevágok a témába, szeretnék írni arról, hogy mit jelent a választás, és hogyan használom majd ezt a szót a cikk folyamán. Amikor a hétköznapokban mondjuk ezt a szót, akkor egy tudatos döntésre gondolunk: például megnézzük a mozi kínálatát, majd választunk egy filmet a legjobb belátásunk szerint. A párválasztás során is nagyon sok ehhez hasonló, tudatos mérlegelés és döntés történik, ám a választásainkat mindkét esetben kevésbé tudatos, vagy akár teljesen tudattalan dolgok is irányíthatják. Ebben a posztban a választás szót a hétköznapi jelentésénél tágabban használom, tehát ezek a számunkra kevésbé látható folyamatok is bele fognak tartozni.

Néha furcsán hangozhat majd, amikor arról írok, hogy sokszor valamilyen rossz tulajdonságú párt választunk, hiszen tudatosan nagyon kevesünknek jutna eszébe negatív dolgokhoz vonzódni. Ám a tudattalan működéseink mégis nagyon mérgező emberek közelébe vihetnek, vagy valamilyen negatív irányba terelnek minket. 

Tükröm, kedvesem, mond meg nékem

Amikor valakivel egy egyre mélyülő, egyre szorosabbá váló kapcsolatban vagyunk, olyankor folyamatosan egy másik emberhez képest kell magunkat meghatároznunk. Meg kell neki mutatnunk, hogy milyenek vagyunk, illetve meg kell néznünk, hogy milyen ő.  Az Én-ből és a Te-ből fokozatosan egy Mi identitás alakul ki, és egy alkudozáshoz hasonló folyamat során a pár szépen lassan meghatározza azt, hogy milyenek ők ketten, párként. Eldöntik, hogy hogyan kommunikálnak egymással, hogyan jelennek meg mások előtt, mit ünnepelnek meg, mit tartanak fontosnak, és még sok mást is.

A másik tulajdonságait így nem csak megnézegetem, mint egy kirakatot, hanem bizonyos mértékig egy új, közös identitás elemeként a sajátommá is teszem. Összetartozunk, és ezért egy kis darabot magamba fogadok. És ez aztán borzasztóan félelmetes tud lenni!

Egy ilyen ismerkedési folyamat és identitás-gyurmázás során reflektorfénybe kerül a személyiségünk. Nagyon erős reflektorfénybe. Egy másik ember intenzív viszonyulásán keresztül egy új szemmel, és egy sokkal élesebb szemüvegen keresztül kezdjük magunkat látni. Rengeteg visszajelzés érkezik ennek során a másiktól. Sok csodáló, sok elfogadó, sok értetlen és sok bosszús visszajelzés. Hirtelen tűélesen láthatóvá válnak számunkra azok az összetevők, tulajdonságok, amelyeket mi hozunk a kapcsolatba. Mivel a másik egy ilyen tükörkép és visszajelzési forrás, ezért valaki olyat keresünk a másikban, aki a jobbik énünket, az általunk elérni vágyott énünket tudja nekünk tükrözni, és valamit olyat mutat meg rólunk, amilyenek lenni szeretnénk, amit szívesen látunk. 

Sokszor, amit a másikban szeretnénk, az valami olyasmi, amit valójában magunkban szeretnénk elérni, vagy pedig olyasmi, amitől félünk, hogy bennünk nincs meg. Sokszor azt keresem, amilyen én nem vagyok, de lenni szeretnék.

Például előfordulhat, hogy nagyon fontos valaki számára az, hogy a másik vonzó és sportos legyen, bizonyos módon öltözködjön, és ennek az a gyökere, hogy attól tart, hogy ő maga nem elég csinos. Így aztán kell mellé egy pár, aki megmutatja neki azt,  hogy ő is a csinos emberek körébe tartozhat. Ez az ember egyértelműen el fogja utasítani azokat az embereket, akik a saját “rútságával” kapcsolatos félelmeit megtestesítik. Pedig – és ez az igazi csavar – , valójában ez az ember nem csak a nagyon sportos embereket tartja vonzónak, de a magával kapcsolatos félelmei miatt mégsem tud elvonatkoztatni ettől. Ez nem kirívó eset: párkapcsolatban sokszor a másik bizonyos viselkedései azért idegesítenek minket, mert valami olyat látunk bennük, amilyenek mi semmiképp sem szeretnénk lenni. 

Párválasztás és az önelfogadás: tükrök, hősök és megalkuvók - Vecsernyés Anna vendégposztja a hallássérült párválasztásról

Forrás: Unsplash

Az önelfogadás hiányának egy érdekes jele

Sokszor hallottam a következő mondatokat hallássérültekkel beszélgetve: 

“Én halló párt szeretnék mindenképpen, mert egy hallássérült csak visszahúzna.” 

“Egy halló pár tudna inspirálni arra, hogy fejlődjek”.  

 Aki az előző posztot olvasta, az itt már okosan felvonja a szemöldökét: de hát nem minden ép hallású ember egyforma, nagyon is sok jól halló ember van, aki a szemléletével le tud minket húzni. Viszont valami más is van ezekben a mondatokban. Aki így gondolkodik, az a hallássérüléshez érezhetően negatív tulajdonságokat kapcsol: elesettséget, inkompetenciát. Ebben a szemléletben a hallássérült egy olyan ember, aki teher és akadályozza a körülötte lévőket. És amikor egy hallássérült mondja ezeket a mondatokat, akkor bizony magáról is beszél. Azt mondja ezzel, hogy ő maga nem megfelelő, nem elég. Magát nem tartja annyira jónak, hogy párként el tudja képzelni magát.

Egy újabb példa tehát arra, hogy sokszor, amikor másokról beszélünk, valójában magunkról mondunk véleményt.

Aki még nem fogadta el a hallássérülését – vagy a fenti példában a saját kinézetét – , azt egy hallássérült – vagy egy kevésbé sportos – ember folyamatosan arra emlékeztetheti, amit nem szeret magában. Folyamatosan a saját el nem fogadott tulajdonságainkat fogjuk látni a hozzánk hasonló emberben, tulajdonképpen a másik hallássérült így egy projektorrá válik, ami a sérülékenységünket és a határainkat sugározza felénk.

Nagyon összetett az, hogy miért vonz vagy taszít minket egy-egy tulajdonság, egy-egy ember. Nem mindig úgy történik a választás, ahogy a nagykönyvben meg van írva: nem egyszerűen arról van szó, hogy a másik tulajdonságai megfognak és csodálatosnak tartjuk őket, hanem egy szép tükörképet keresünk, ami a vágyott tulajdonságainkat megmutatja, az el nem fogadott tulajdonságainkat pedig gondosan elrejti.

Minél inkább el tudjuk magunkat fogadni, annál inkább valóban a másikról fog szólni a választásunk, és annál kevésbé félelmek miatt fogunk választani valakit.

És miért választ minket egy halló? Avagy a pokolba vezető út jószándék kövei

Fontos leírni, hogy többnyire egy épp hallású ember választásában nem oszt nem szoroz a hallásunk mértéke. Nagyon sok halló csak egy embert lát bennünk, a közös kommunikációt pedig egy kis ügyeskedéssel kiküszöbölhető kihívásnak tekinti.

De van egy másik eset is, amiről nagyon fontos beszélni és nagyon fontos odafigyelni rá. Hiszen az ismerkedés kezdetén egy fülünket lelkesen elfogadó, kíváncsi ember nagyon jó érzést kelthet bennünk:

azt érezhetjük, hogy megérkeztünk, hogy végre valaki kérdés és kételyek nélkül elfogadja bennünk azt, amit mi is nehezen fogadunk el sokszor. Bármennyire is jó érzés ez a hozzáállás, fontos a másik lelkesedése mögé nézni.

Párválasztás és az önelfogadás: tükrök, hősök és megalkuvók - Vecsernyés Anna vendégposztja a hallássérült párválasztásról

Forrás: Unsplash

Hiszen az egészséges reakció az elfogadás és a kíváncsiság mellett azért tartalmaz egy cseppnyi ijedelmet és kételyt is: képes leszek-e jól kezelni a másikat, képes leszek-e megoldani a kihívásokat, hogyan szabad beszélnem a másikkal a füléről – ezek és számtalan más mondat visszhangzik egy olyan halló fejében, aki életében először szembesül egy hallássérült emberrel, aki tetszik neki. Hiszen jól szeretné csinálni, és egy új kihívással szembesülve természetes, hogy megakad: hogyan fog ez nekem menni? Ha ezt a cseppnyi, tényleg csak egy cseppnyi ijedelmet, kételyt nem látjuk, akkor bizony bármennyire is jóleső a pozitív reakció, nagyra kell nyitnunk a szemünket, és megvizsgálni a helyzetet. Mert ahogy mondják, a pokolba vezető út is sokszor jó szándékkal van kikövezve.

Sokszor egy nagyon gondoskodó, nagyon megértő partner inkább átok lehet, mint áldás. 

Miért van ez? Mert a fent leírt önbizalom-játék működik a másikban is, amikor minket választ. Nagyon sok dolog miatt választhat minket valaki, és bennünk is vannak olyan tulajdonságok, amelyek a másikat a félelmei és az önbizalmatlansága miatt vonzzák. Van, aki például kevésbé szép, vagy kifejezetten félénk partnert választ, akinek nincs pezsgő társasági élete, így kevés emberrel kell majd „versenyezni” a szeretetéért. Mások pedig olyan partnert hajlamosak választani, akinek van valamilyen kihívása és nehézsége – egy ilyen ember mellett majd mindig biztonságban érezheti magát az illető, hiszen úgy érezheti, hogy itt ő lehet kontrollban, ő lehet az, aki a gondoskodó fél, az erősebb fél, ő lehet az, aki kompetens.

Emögött egy kétélű emberi szükséglet húzódik meg, ezt nevezzük kompetencia szükségletnek. Eszerint olyan embernek szeretnénk érezni magunkat, aki jól csinál dolgokat, aki hasznos mások számára, és akire szükség van. Ez egy alapvető emberi szükséglet, ami, ha mértékkel van jelen, akkor semmi gond nincs vele.

Akkor van baj, amikor valaki abból meríti az önbizalmát, hogy folyamatosan egy megmentő vagy hős szerepben tündököl, amikor valaki abból meríti a kompetencia érzését, hogy másokat inkompetenssé tesz maga körül.

Lehet, hogy a másik éppen a hallássérülésed miatt választ téged. Nem tudatosan, de valami belül azt mondja neki, hogy mivel neked nehézségeid vannak, ezért te bizosan nem fogod elhagyni, biztosan fel fogsz rá nézni, és biztos hálás leszel neki. Végre te valaki olyan lehetsz, aki majd pozitívan fog rá tekinteni. Ez az ő önbizalomhiányáról szól, és az elhagyástól való félelme vezérli a választásában. Ugyanúgy, ahogy nem szerencsés, ha te félelemből választasz párt, ugyanúgy nem jó az sem, ha a másik félelemből vonzódott hozzád, választott téged.

Így aztán nagyon fontos felmérni, hogy a másiknak mit jelent a hallássérülésünk.

Vajon a gyengeséget látja benne, a gondoskodásra szoruló embert, vagy éppen egy erős, nehézségeket leküzdeni tudó embert lát benned? A hallássérültet látja benned, vagy az embert?

Nem is tudtam eddig, hogy ez nem megy

Megosztok egy történetet magamról, hogy érezhetőbb legyen ez a pokolba vezető út jószándék-kövekkel. Én is hallássérült vagyok, és tudom magamról, hogy nem a legjobb az egyensúlyérzékem. Testnevelés órán persze éreztem, hogy a gerendán nem vagyok ügyes, illetve táncórákon látszott, hogy a bal lábamon nem tudok úgy megállni, azon forogni. De a hétköznapokban sosem zavart, nem volt észrevehető sem számomra, sem mások számára. Majd 27 éven keresztül gond nélkül közlekedtem a világban, nem kellett sosem segíteni egyensúlyozni, mások észre sem vették, ha picit megbillenek – de ha  mégis észrevették, nem nyúltak egyből utánam, hogy megtartsanak. Mert nem érezték, hogy meg kell tartani. Mert valóban nem kellett megtartani. Ezek a kis egyensúlyvesztések apróságok, amiket igazából én is alig veszek észre. Kivéve, ha a villamoson véletlenül beleülök miatta egy bácsi ölébe (megtörtént eset).

Párválasztás és az önelfogadás: tükrök, hősök és megalkuvók - Vecsernyés Anna vendégposztja a hallássérült párválasztásról

Forrás: Unsplash

Egy tavasszal azonban azon kaptam magam, hogy sokkal jobban figyelek arra, hogy megbillenek, hogy észreveszem. Hirtelen felfedeztem, hogy egy egyszerű séta során is mennyiszer megbotlok. Bámulatos volt számomra, hogy ez csak 27 év után tűnt fel nekem. Miért épp most? Hát egy fiú miatt. Egy kedves fiúval ismerkedtem, aki nagyon pozitívan reagált a fülemre, és mindenben segíteni szeretett volna. Aktívan kereste azt, hogy miben tehet nekem jót, mivel könnyíthet – azaz mik a gyengeségeim. Amikor én észre sem vettem, hogy kicsit megbillentem, ő igen, és egyből megfogta a karom. Annak ellenére is, hogy jól látható volt, hogy nem fogok elesni, hogy nincs szükségem erre a segítségre. Sőt, be kell vallanom, hogy sokszor meg is lepődtem azon, hogy miért fogja meg a karom hirtelen, mert semmilyen egyensúlyvesztést nem érzékeltem magamon.

Ebben az időszakban, amíg vele randiztam, hirtelen úgy tűnt, mintha nehezebben közlekednék. Mintha többször bénáznék. Egyre több billenést fedeztem fel magamon. És hogyan érezte magát a fiú? Büszkén. Jó érzés volt neki, hogy segíthet. Jó érzés volt neki, hogy ő vigyáz rám.

Azt hiszem, a megtartásra nem nekem volt szükségem, hanem neki volt arra szüksége, hogy tarthasson valakit. És ez a kulcs. A fő kérdés ennek nyomán pedig: a másik az én szükségleteim szerint segít nekem, valóban az én érdekem miatt, vagy saját maga miatt?

Ezt kérdezd meg magadtól!

Ha őszintén ránézel a kapcsolatra, mit látsz? Elesettnek és gyengének lát a másik téged, minden lehetőséget megragad arra, hogy gondoskodjon és segítsen – néha olyankor is, amikor te nem éreznéd szükségesnek? Vagy erősnek lát, és biztat arra, hogy a számodra nehezebb, félelmetesebb dolgokba is belevágj? Összefoglalva: inkább támogat a párod, biztat, vagy inkább meg akarja helyetted csinálni a dolgokat? 

Ki van a középpontban, amikor a füledről van szó? Inkább róla szól, azaz büszke magára, hogy mennyit segít, mennyire támogat, és ez egy fontos forrása az önbizalmának? Érezteti veled, hogy hálásnak kell lenned? Vagy azt érzed, hogy a hallássérülésed rólad szól, rád kíváncsi a másik?

A partnered mellett inkább gyengének és inkompetensnek kezded magad érezni? Megerősödik az az érzésed, hogy segítségre van szükséged, és gyakran kapod azon magad, hogy hirtelen olyan dolgokban is segítséget kapsz/segítséget vársz már, amiket korábban teljesen jól kezeltél egyedül? Vagy inkább erősnek kezded magad mellette érezni, és azt érzed, hogy mennyi mindent tudsz adni te is a világnak, és egyre több dolgot mersz kipróbálni?  A kompetenciáid határai inkább tágulnak vagy összeszűkülnek?

*

Te is megismerheted Annát!

Anna gyakran ír nekünk vendégposztot, és jó, ha tudjátok, hogy van egy zárt csoportunk Facebookon, ahol Anna is tag, és ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Ide azért is érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz majd mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  Néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Anna hallássérült pszichológus, és rendszeres visszatérője a Hali-tali táborunknak. Rendszerint benéz hozzánk pár napra, és ezalatt szuper gondolatformáló csoportfoglalkozásokat tart a táborosainknak.

Tartott már foglalkozást konfliktuskezeléssel kapcsolatban, de a “Sötét gondolatok kivédése” című kurzusát is imádták. Mivel Anna pszichológusként végzett az ELTE PPK-n, különösen szeretem a vendégposztjait, mert a saját tapasztalatai mellett megjelennek a szakmai gondolatai is.

Én írtam már nektek izgalmas cikkeket a szerelemről, amelyek olyan tabutémákat is feldolgoztak, mint hogy hallássérültként csak hallássérült pár mellett lehetünk-e boldogok, de egypercesben is bemutattam, milyen hallássérültként randira készülni, és volt egy vendégposztunk halló sráctól is, aki az ő szemszögéből mesélte el, hogy milyen randizni egy hallássérült lánnyal. Akkor is ígértem cikket Annától, és ez most meg is érkezett, ráadásul rögtön kettőt is küldött, mert a mondanivalója nem fért el egy posztban.

Annát különösen az érdekelte, hogy mennyire számít párválasztáskor a hallássérülés megléte, és hogy mi minden befolyásolja a döntéseinket ilyenkor. Mire érdemes figyelnünk, mibe csúszhatunk bele, milyen forgatókönyvek alakulhatnak ki.

Olvassátok és szeressétek, itt az első rész.

*

A párválasztás amúgy is nyakatekert kacskaringóin még egy jó nagyot tud csavarni az, ha az ember nap mint nap azt éli meg, hogy valahogy kilóg a sorból. Más kihívásai vannak, más tapasztalatokat visz magával, mint a legtöbben, és úgy érezheti: neki valami olyan jutott, amit nagyon nehéz lehet megérteni. Valami olyan, ami senki másnak nincs ezen a világon. Hogyan tekinthetünk hallássérültként így a párkapcsolatokra? Hogyan találhatjuk meg azt a szeretetet és elfogadást, amit keresünk? Hallássérült párt kellene választani, vagy hallót? Van-e titok?

Fiatal felnőttkoromra már számtalan bölcsességet sikerült begyűjtenem a szerelemről és párkapcsolatokról – és minden bölcsességnek az ellenkezőjét is. „Az ellentétek vonzák egymást”, meg „Két dudás nem fér meg egy csárdában.” – mondják. Aztán azt is halljuk, hogy magunkhoz hasonló párt érdemes keresni, az a boldogság titka. 

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Forrás: Unsplash

Mindennek a gyökere: az elfogadás és a biztonság vágya

Sokunkban erős az érzés, hogy minket bizony csak egy másik hallássérült ember érthet meg úgy igazán. Ő viszont tényleg remekül rá fog majd érezni mindenre, a nehézségeink és a furcsaságaink sem fogják zavarni. Ez az érzés mélyről jön, és tulajdonképpen minden emberben jelen van:

olyan társat találni, aki szavak és magyarázkodás nélkül is érteni fog és elfogadni.

Hozzuk magunkkal ezt az igényt gyerekkorunkból, amikor még a szüleink kitalálták a kívánságainkat és gondoskodtak rólunk. Felnőttként pedig természetes módon vágyunk arra, hogy újra létrehozzunk egy ilyen biztonságos közeget. A felnőtt kapcsolatok azonban már máshogy néznek ki: itt már adok-kapok viszonyról van szó, amiben jó esetben mindkét fél figyel egymásra, figyeli egymás kívánságait, illetve már mindkét fél érett arra, hogy kifejezze és megfogalmazza a vágyait.

Az igények, nézőpontok, szemléletek már nem csak tőlünk áramlanak a másik felé, hanem nekünk is be kell fogadnunk a partnerünkét. Egy ilyen kétirányú viszonyban pedig több súrlódást, félreértést élhetünk meg, mint gyermekként a szüleinkkel. Az elfogadás és a biztonság igénye azonban akkor is jogos, ha a róluk szóló fantáziánk néha kicsit túllő a célon. Megértést és könnyedséget keresünk tehát, amit bizonyos mértékig meg is találhatunk.

De hogyan? Kit kell keresnem, mire kell figyelnem ahhoz, hogy célba érjek?

Hallássérült pár – útlevél az elfogadás csodálatos világába?

Szóval, ha hallássérült párt keresek, vele biztosan nagyon egyszerű lesz, ugye? Hasonlóak vagyunk, így nagy probléma nem lehet.

Kivéve, hogy… mindannyiunk számára mást jelent a hallássérülés.

Mindannyian máshogy állunk a nehézségeinkhez, máshol tartunk az önelfogadás útján. Más stratégiáink vannak, más nehézségek idegesítenek minket. Mást gondolunk arról, hogy kitől, mikor és hogyan kell/lehet segítséget kérni. Persze bőven vannak hasonló tapasztalataink, hiszen mindketten átéltük már azt, hogy kívülállók leszünk egy élénken fecserésző társaságban, vagy hogy leizzadunk, ha ismeretlen szám hív minket telefonon. Ezeken az élményeken valóban osztozhatunk egy másik hallássérülttel, de végeredményben az életfilozófiánk és a fülünkkel kapcsolatos szemléletünk teljesen eltérő lehet.

Én átéltem ezt egyszer. Randevúztam egyszer egy sráccal, még abban az időszakban, amikor valamiért titkoltam a hallássérülésem az ismerkedések során. Nagyon kepesztettem a randin, erősen koncentráltam, hogy ne kérdezzek vissza túl sokat, hogy ne tűnjek túl hallássérültnek.

Egészen addig, amíg egy ponton arra lettem figyelmes, hogy a srác fülében is hallókészülék van.

Amikor később ezt a témát megpiszkáltam, a fiú elég mogorván reagált, és azt mondta, hogy ő nem hallássérült, csak kicsit védenie kell a fülét. Persze engem ettől még nagyon izgatott, hogy hogyan működik pontosan az ő hallása, és mire használja a hallókészülékét, de nem akart erről beszélni. Többet nem írt. Ő teljesen máshol tartott azon az úton, hogy nyíltan tudjon beszélni a hallásáról. Teljesen máshogy gondolkodott arról, hogy a gyengeségeinket felvállalhatjuk-e mások előtt. Akkoriban én is máshogy voltam ezzel, mint most: ma már sokkal előbb és könnyebben kérek segítséget. 

Mennyi nehézséget jelenthet egy ilyen különbözőség!

Mennyi konfliktust hozhat és mennyi egyezkedésre kényszeríthet minket!

Hallássérült társunk akár teljesen eltérően láthatja a minket felzaklató, elszomorító hétköznapi rosszulhallós helyzeteket. Vagy társaságban kellemetlenül érezhetjük magunkat attól, hogy a másik hangosabban hirdeti a sérülésünket, mint ahogy mi magunk tennénk. Számtalan kis fricskát hozhat az, ha a másik is hallássérült ugyan, de a saját hallássérülése egyszerűen más formájú, színű és szagú, mint a miénk. Máshogy áll hozzá.

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Forrás: Unsplash

De azért van, amit csak hallássérült érthet, nem?

Igen. És nem. És igen. És nem.

Mert nagyon különbözőek vagyunk mi, emberek. Mindenki mást ért meg. Ha meghallgatod a moziból kijövő emberek beszélgetését – vagyis inkább leolvasod a szájukról – akkor arra fogsz gyanakodni, hogy ezek tök más filmet néztek ott bent. Vagy legalábbis más részeinél voltak ébren. De valami biztos nem stimmel, mert annyira más történetet mesél mindenki. Ez azért van, mert mindenki hozott anyagból és hozott képességekből dolgozik, azaz a meglévő ismeretei és az érzelmi kapcsolódásra való képessége nyomán követ dolgokat a világban.

Van, aki nagyon könnyen ráhangolódik szinte bármilyen történetre, érzelmi tartalomra. A kevésbé szerencsések – azaz a legtöbben – néhány dolgot könnyen átérzünk, más dolgokat pedig nagyon nehezen. Nekem ahány párom volt, mindegyik a hallássérülésemnek más-más szeletével tudott a legjobban bánni, azt a legjobban érteni. És mindegyik társamnak más volt az, amit időbe telt megtanulnia. De ahogy sokszor láttak engem kommunikációs helyzetekben, ahogy egyre több történetet és múltbéli darabkát ismertek meg belőlem, úgy egyre jobban értették. Sőt, érezték.

Ahogy megismertek, elkezdték érezni a fülem és a hallásom, és elkezdték érezni az érzéseimet a fülemmel és a hallásommal kapcsolatban.

Mindebből mi a tanulság?

Az emberi megértés, az bizony egy mozaik. Vagy kirakós. A lényeg, hogy számtalan kis elemből áll, ahogy a hallássérüléssel kapcsolatos dolgok is bonyolultak és több elemből tevődnek össze. Mindenki mást ért meg, mindenkinek más a megértés-mozaikja. Van, akinek elsőre több darab is összeáll, van, akinek kevesebb.

De a lényeg a törekvés. A megérteni akarás és a tanulni akarás. Az a törekvés pedig nem függ a hallástól.

Találkozhatsz hallóval, aki veled megismerkedve egyből nyolc blogposztot és két könyvet fogyaszt el hallássérülés témában, de egy olyan hallássérült is szembejöhet veled, aki még nagyon küzd a saját tapasztalataival és éppen kevésbé tud nyitott lenni mások – vagy egyáltalán a saját – érzéseire.

Az egyformaság illúziója – és a különbözőség mint farkasbőrbe bújt bárány

Mindenkinek él egy kép a fejében arról, hogy mi az, hogy hallássérült, és mi az, hogy halló: egy egész tulajdonsághalmazt és fantáziát kapcsolunk ezekhez a kategóriához. Pedig, ahogy a fentiekből is látszik, halló és halló nem egyre megy, és a hallássérültek is nagyon sokfélék. Ráadásul minden ember elég változékony és tanulékony is, így amit ma még nem értek, azt pár nap múlva már nagyon mélyen is érthetem.

Valójában tehát egy egyszerű kategóriát próbálunk ráhúzni az emberi sokféleségre, egy mozdulatlan kategóriába próbáljuk kimerevíteni az emberek változékonyságát. Ez a fajta dobozolás néha hasznos is lehet, ám amikor párkapcsolatról gondolkodunk, akkor ezzel elveszíthetünk valami fontosat. Zajos lesz a kép. Könnyebb egy átfogó kategóriában gondolkodni, és azt mondani: egy hallássérült párra van szükségem. De amikor ilyen átfogóan nézem, akkor éppen azt nem fogom látni, hogy mire van szükségem és mit keresek. Érdemes feltérképezni, hogy mi van ebben a dobozban, milyen tulajdonságokat, viselkedéseket kapcsolok a hallássérült és a halló emberekhez, illetve mik azok a mögöttes tulajdonságok, amikre nagyon vágyom a másikban.

Olyan embert szeretnék, aki empatikus és fel tudja vállalni a gyengeségeit?

Olyan embert szeretnék, akik introvertált?

Olyan embert szeretnék, aki bátor?

Mi van a dobozomban?

Ennek a doboznak aztán van egy sötétebb, félelmetesebb része is, ahova nem nézünk szívesen. Ott lapulnak azok a tulajdonságok és viselkedések is, amiktől félünk, amiket el szeretnénk kerülni a másikban. Itt bújik meg az ismeretlen, a tőlünk különböző is. A tőlünk különböző nagyon rémisztő tud lenni, és kicsit olyan, mint térkép nélkül közlekedni egy idegen városban. Szeretnénk elkerülni a különbözőséget a kapcsolatainkban, hiszen nagyon nehéz térkép nélkül navigálni ilyen terepen.

Áthidalni a másságot, megtanítani a másikat magunkra nem könnyű.

Ám valójában ez a különbözőség nem kikerülhető. Valójában minden kapcsolat rengeteg különbség közepette indul – akkor is, ha mindketten hallássérültek vagyunk, akkor is, ha nagyon hasonló a hallásgörbénk. Nincs az a manőver, amellyel elkerülhetjük azt, hogy hidakat kelljen építenünk egymás felé, és hogy a másik számára furcsa dolgokat kelljen megtanítanunk neki. Nem tudjuk tehát kivédeni, de fel tudjuk magunkat vértezni önismerettel és bátorsággal. Hiszen a különbözőség máris navigálhatóbb, ha ismerem magam, ha tudom, hogy mire van szükségem pontosan, és ezt bátran el is merem mondani. Ha tudok kérni, és tudom, hogy jogom van kérni. Ha van egy térképem magamhoz, és ezt meg is tudom mutatni a másiknak. És ha a másik is meg tudja nekünk mutatni a saját térképét – hidakat ugyanis kölcsönösen, együttes erővel építünk, a másik igyekezete nélkül tehát a képlet nem teljes.

A hallássérült pár útlevél az elfogadás csodálatos világába? – Vecsernyés Anna vendégposztja

Forrás: Unsplash

A legfontosabb kérdés talán sosem az, hogy a másik pontosan milyen: milyen a bankszámlája, milyen a hallása, a haja színe. Hanem hogy el tudjuk-e róla képzelni, hogy a különbözőségeinket megugorja, hogy hidakat tudjon velünk építeni, és hogy törekvéssel és boldogan legyen benne annak a dolognak a menedzselésében, amit párkapcsolatnak hívunk.

*

Te is megismerheted Annát!

Anna következő cikkét, a folytatást hamarosan olvashatjátok, addig is jó, ha tudjátok, hogy van egy zárt csoportunk Facebookon, ahol Anna is tag, és ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Ide azért is érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz majd mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  Néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Egyre több hallássérült fiatal felnőttel találkozom, akik még csak most kezdtek el foglalkozni azzal, hogy a hallássérülés mit is jelent számukra. Vagy hogy vannak-e hozzájuk hasonlóak. Van, akiknél a hallássérülés felvállalása, a hallókészülék megmutatása is ekkor kerül előtérbe. Számukra jelenthetnek megoldást a hallássérült fiataloknak szóló táborok, ahol ezekre a kérdésekre választ találhatnak. 

A nagyothalló fiatalok, azaz azok, akik halló családba születtek, majd integrációban tanultak és dolgoznak, általában nem rendelkeznek sorstárs közösséggel. Ez érthető: hallók között szocializálódnak, hiszen velük barátkoznak, beszélgetnek, tanulnak. Így voltam ezzel én is, sokáig erősen élt bennem az a gondolat, hogy:

Vagyok én, meg a hallók.

Amíg Pestre nem költöztem, addig nem találkoztam olyan nagyothallóval, amilyen én is vagyok. Siketekkel igen, de idővel felismertem, hogy bár nagyon hasonlóak a problémáink és a hallásállapotunk, az életvitelünkből és a szocializációnkból fakadóan bizonyos dolgokról másképpen gondolkodunk. Ami egyáltalán nem baj, nagyon szeretem a siket közösséget is, de akkor éreztem igazán, hogy hazatértem, amikor megismertem a nagyothalló barátnőmet. Az első pár beszélgetésünk során többévnyi hallássérüléssel kapcsolatos dilemmát oldottunk fel, élményt osztottunk meg, nem beszélve a belsős poénokról, és ez elég jó érzés.

Nem, nem arról van szó, hogy mindig a hallássérülésről beszélünk. De jó érzés, hogy ebből a szempontból különösebb magyarázkodás nélkül is megértjük egymást.

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

Mégis, nehéz bevonzani a fiatalokat egy nekik szervezett táborra. Az okok egyébként érthetőek:

Jól helytállnak a halló közösségben, nekik ez a normális.

Általában csak akkor értik meg, hogy közösségez tartozni jó, ha megtapasztalják.

Ez utóbbit a Hali-tali táborban látom, amit idén már másodszor hoztunk tető alá a Balatonon. Az új arcok az első napon még kicsit bizonytalanok, de a végén szinte mindig elhangzik tőlük, hogy:

Bárcsak maradhatnánk tovább!

Ennek egyébként tényleg csak az a titka, hogy jó a csapat. Imádnak együtt lenni. Odafigyelnek egymásra. És ezt én is tapasztalom: rám is figyelnek, én is sokat kapok mindig a táborok alatt, szervezőként is. Ha eddig esetleg tétováztál, vagy nem teljesen érted, miért olyan jó halitalisnak lenni, akkor most pár pontban megpróbálom összeszedni, mit is jelent ide tartozni, mi az, amit a hallássérült tábor alatt szinte mindenki megtapasztal.

#1 Pillekönnyű kommunikáció

Nem véletlenül az a tábor mottója, hogy:

Itt senki sem mondja, hogy semmi!

Mert míg a hallók hajlamosak a sokadik visszakérdezésre ezt válaszolni, a táborban ilyen biztos, hogy nem lesz. Már az első napok alatt mindenki figyel rád. Arra, hogy feléd nézzen, hogy elismételje, ha valamit nem értesz. Ha becsatlakozol egy beszélgetésbe, összegzik, miről volt szó addig. Nincs több vergődés, a kommunikáció egyszerűen csak könnyebben megy.

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

#2 Toleránsabb leszel

Persze, tőled is szükség lesz erre az odafigyelésre, és ez az első napokban lehet, hogy furcsa lesz. Beletelik egy kis időbe, míg rájössz, hogy hogyan kell hallássérültekkel beszélned. Hogy neked is feléjük kell fordulnod, ismételned kell, össze kell foglalnod másoknak, miről volt szó. Egy idő után ez teljesen természetes lesz, és jó érzéssel tölt el, mert ez az odafigyelés kétirányú: oda-vissza működik.

#3 Jobban megérted a halló környezetedet

Ez azért is érdekes élmény, mert így rálátsz arra, hogy veled milyen a halló környezetednek beszélgetni. Amit te látsz a táborozókon beszélgetés közben, az olyan, mintha magadat is látnád. Nekem addig is volt elképzelésem, hogy mennyi türelmet és odafigyelést igényel a halló férjemtől a velem való együttélés, de sokkal hálásabb vagyok neki azóta, hogy ezt élesben is megtapasztaltam, hogy milyen, és igyekszem jobban segíteni őt, könnyebbé tenni a kommunikációt, ahogy csak lehet.

#4 Halló ismerősöd is közösségre talál

A táborba jöhetnek hallók is: testvérek, barátok, férjek, párok. Azért támogatjuk ezt, mert egyrészt így benneteket is jobban megismernek, másrészt pedig hiszek aban, hogy úgy tud épülni a híd a hallók és a nagyothallók között, ha halló nagyköveteink is vannak a világban. Nem mellékes az sem, hogy nekik is jól esik egy sorstárs közösség, hiszen ők is egy olyan szerepkört élnek meg, amit nem tudnak mindenkivel átbeszélni – itt viszont igen.

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

#5 Közösséget kapsz

Igazit. Összetartót. Olyat, amelyiknek tagjaira számíthatsz. Évközben is vannak találkozók, így bármikor becsatlakozhatsz hozzájuk, amikor ráérsz, vagy elakadsz, vagy szimplán csak jól éreznéd magad!

#6 Objektív nézőpontot kapsz

Tudom, nehéz néha eligazodni a hallássérültek világában, érhetnek meglepetések, markáns megjegyzések, amivel nem tudsz mihez kezdeni, vagy rossz érzést keltenek benned:

csak a cochleáris implantátum jó,

csak a hallókészülék jó,

csak a jelnyelv a járható út.

Ez csak néhány, de ebben a cikkben is hoztam pár kellemetlennek tűnő témát. Mi azonban törekszünk az objektivitásra, és az információk teljes átadására. Egy témát több oldalról is átvilágítunk, és egyedül csak rajtad múlik, miként gondolkodsz az egyes témákról. Itt senki sem akar meggyőzni semmiről, mindenki tiszteletben tartja, amit gondolsz, cserébe azonban tőled is ezt várjuk el.

#7 Minden információt megkapsz a hallássérüléseddel kapcsolatban

Az előadások egy része ezekkel a témákkal foglalkozik: oktatás, pályaválasztás, párkapcsolat, identitás, tudatos hallókészülék választás, hallókészülékek beállítása, jogok, kedvezmények, felmentések, önismeret. És akkor még nem is soroltam fel mindent. Ezek az előadások, és a többiekkel való beszélgetés segítenek abban, hogy minél jobban megismerd önmagad, a hallássérüléseddel való viszonyodat, és azt, hogyan érvényesítheted az érdekeidet nehezebb helyzetekben. Nekem sok információ nem volt a birtokomban, amikről most már tudom, hogy jobb lett volna, ha az adott helyzetben tudtam volna – ettől az érzéstől szeretnélek megvédeni téged.

#8 Nem, itt nem CSAK a hallássérülés a téma

Persze, muszáj a fenti témákkal is foglalkozni, hiszen mindenki máshol tart az önismeretben, és mindenkinek más és más információk vannak a birtokában. Azonban a tábort átlengi a szabadegyetemi jelleg is: azaz bőven foglalkozunk hétköznapi, fiatal felnőtteket érintő előadásokkal is.

Például:

  • egyéni vállalkozás,
  • felkészülés állásinterjúra,
  • énmárka építés,
  • pályaválasztás,
  • önismeret.

Nemcsak a táborban, hanem két tábor között, évközben is tartunk előadásokat, találkozókat, így biztosan találsz olyan témát, ami téged is érint vagy érdekel.

Érdemes eljönni és esélyt adni egy ilyen tábornak. A hét végefelé, a leggyakrabb reakció még, amivel találkozom, az az, hogy mindenki fizikailag kimerülten kóvályog, hiszen későn fekszenek le aludni. Hogy miért? Ahogy az egyik táborozó mondta:

Annyira fáradt vagyok, de sajnálom az időt, hogy lefeküdjek aludni. Aludni otthon is tudok, de ez a tábor csak most, ezen az egy héten van.

Hát ennyi a lényeg, azt hiszem.

Van egy zárt csoportunk, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:

  • közösséget találsz,
  • akikkel évközben találkozhatsz is,
  • és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

Itt tudsz csatlakozni: Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi! 

Várunk nagyon!

8 dolog, amit egy hallássérült tábor adhat neked!

Forrás: “A Hallás Társasága” Alapítvány

Vajon más lennék ha hallanék? – beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

A középiskolás években kezdtem el először foglalkozni azzal, hogy vajon mennyire lennék másabb, ha hallanék. Leginkább azért, mert akkoriban többször éreztem azt, hogy nem tudok eléggé önmagam lenni, mert a hallássérülésem nem teszi lehetővé. Ez pedig érthető módon frusztrált, de valahol meg is értettem, hogy ez egyfajta járulékos része a hallássérülésnek, amivel meg kell tanulnom együtt élni.

Írtam már arról, hogy a hallássérült identitásom hogyan alakult az alapiskolában, középiskolában, majd az egyetemen és utána. Hogy hogyan fedeztem fel, mit jelent hallássérültnek lenni, különbözni a többiektől, majd megtanulni kommunikálni, hogy milyen segítségre van szükségem ahhoz, hogy önmagam tudjak lenni a hallók között is kommunikációs helyzetekben. Azért hozom ezt fel, mert szoros összefüggés van eközött és aközött, hogy

másmilyen lennék-e, ha hallanék.

A diplomamunkámban, amikor az integrációban felnövő hallássérült fiatalok identitás alakulását vizsgáltam, több interjút készítettem hallássérült fiatalokkal. A beszélgetésekből világosan körvonalazódott egy séma.

Az, hogy a megkérdezettek az általános iskolában küzdöttek leginkább a beilleszkedéssel, a középiskolában ez semleges tereppé vált, és az egyetemi tanulmányaik során kezdtek csak igazán önmagukra találni.

Ez nálam is így zajlott.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Az általános iskolában, ahol még lövésem volt arról, hogy én különbözöm a többiektől a hallássérülésem miatt, nem tudtam beilleszkedni, és fogalmam sem volt, hogy miért. Általában oda csapódtam, ahová bevettek. Ahol valaki valamivel megtalált. Akivel tudtam együtt csinálni valamit.Ez nem volt mindig jó, mert csak sodródtam az eseményekkel. Nem igazán voltak választási vagy döntési lehetőségeim. Minden olyan homályos volt, és próbáltam valamerre tartani.

Így utólag látom, hogy vaktában próbálkoztam. Egyszerűen tényleg nagyon kevés infó jött be hozzám a környezetemből. Nem értettem, miről beszélnek, így én sem tudtam valamilyen lenni. Valamilyen olyan, aki akkor lettem volna, ha az összes információt megkapom a környezetemből.

Ettől függetlenül még voltam valamilyen, és az is én voltam. És ezt nem bánom. Azt szerettem, amilyennek éreztem magam belül.

De valószínűleg a tágabb környezetem másképp látott. Mert hiányos információk miatt lehet, hogy sokszor furcsán és nem a szituációnak megfelelően viselkedtem.

Egyszer leugrottam a libikókáról, amikor azt értettem a tanártól, hogy el fogom késni a buszt. Annyira megijedtem, hogy reflexből reagáltam, nem hallottam már a figyelmeztetést. Erőszakosnak tűnhettem, azt is mondták anyukámnak, tudom, mert másnap bocsánatot kellett érte kérnem a fiútól, aki a libikóka másik végén ült. Szörnyen éreztem magam miatta, mert ez nem én voltam. Ha jól hallottam volna, ez nem történik meg.

Az ehhez hasonló esetek miatt kialakult bennem egyfajta gátlás. Hogy legyek óvatosabb. Vagy hogy ne csináljak bizonyos dolgokat, még ha tenném is. Visszafogtam magam, és ez abból a szempontból működött, hogy könnyebb volt kaméleonként beilleszkedni mindenhová. Legalább békén hagytak.

A gátlásokat pedig jól megalapozták az olyan véletlen kommunikációs bakik, mint a félrehallások, mások szavába belevágás, mert nem hallottam, hogy valaki már beszél. Egy idő után például egyszerűen nem jelentkeztem válaszolni egyes kérdésekre, amit a tanár feltett abból a célból, hogy fejlődjön a vitakultúránk, mert az első próbálkozásoknál előfordult, hogy elismételtem, amit már valaki mondott, és leszóltak miatta. Mivel spontán integrációban nőttem fel, gyógypedagógiai segítség nélkül, nem volt érzékenyítés sem az osztály felé, se a tanárok felé. Nem volt körülöttem olyan közeg, aki odafigyelt volna erre is, vagy ahol önmagam tudtam volna lenni.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Persze, utólag tudom, hogy ezek kommunikációs helyzetek, amiket megfelelő kommunikációs technikákkal ki lehetett volna védeni. Például, ha a viták során mindig elmondom, hogy: ,,Nem hallottam, mondták-e már előttem, de nekem az a véleményem, hogy…” . De általánosban nem tanítják az ilyesmit, pedig hasznos volna mindenkinek.

Végső soron az események az általános iskolában arra sarkalltak, hogy ne akarjak sehová sem tartozni. Hogy egyszerűbb, ha csak kivonom magam a történések alól, és csak a nagyon egyértelmű dolgokba megyek bele.

Gimiben ez viszonylag egyszerű volt. Semleges volt a terep, mindenki klikkesedett, könnyebbé vált a helyzet abból a szempontból, hogy békén hagytuk egymást. Az általánosban megélt kiközösítés nélkül lényegesen jobb volt a gimi négy évét átélni. Voltak ott osztálytársaim, aki általánosból ismertek, és az is segített, mert ők is segítettek, beszéltek rólam a többieknek. De amennyire visszaemlékszem, a semleges szó jut eszembe a gimis évekről.

Fogalmam sem volt, milyennek láttak a többiek. Azt sem tudom, mennyire látták meg, milyen vagyok valójában. Egyszerűbb volt egyik klikkbe sem tartozni igazán, mert nehéz volt kiismernem a viszonyrendszereket. Hogy mit szabad, mit nem. Nem akartam ebben a rendszerben bolyongani.

Általánosban és gimiben is főleg sulin kívüli barátaim voltak, vagy az osztályon belül egy-egy, akik jobban megértették, milyen is nekem hallani hallássérültként. Velük tudtam laza és önmagam lenni. Így aztán érthető, hogy az egyetemen nyílt ki számomra igazán a világ.

Magam tudtam kialakítani a baráti köröm. Azt csináltam, ami jól esett. Elkezdhettem végre önmagamra találni. Anyukám mindig az első egyetemi éveimet hozta fel, hogy akkor voltam igazán kivirulva. Persze, nem ment minden rögtön.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Félelmetes volt, hogy az emberek nyitottabbak és elfogadóbbak. Hogy kérdeznek és extrém pozitívan reagálnak. Amikor elkezdtem próbálgatni a saját énemet, mindig volt bennem egy kis para. Hogy mi van, ha amit kimondok, az hülyeség lesz vagy fura. Nem lesz vicces. Vagy rosszul gondolkodom. Nagyon irigyeltem azokat, akik ezen a személyiségfejlődési fázison már tinikorban átestek. Nekem ez kitolódott.

Igazán nagyon önmagam akkor tudtam lenni, amikor a férjem baráti körével megismerkedtem. Akkor éreztem először azt, hogy valahova tartozom. Ahol tudtam viccelődni, laza lenni. Ahol természetes volt, hogy segítenek a kommunikációban. Elképesztően jó érzés volt.

Olyan, mintha elmerültem volna egy kád forró vízben.

Akkor ismertem fel, hogy eddig azért nem tudtam ezt megélni, mert nem találtam meg azt a közeget, ahol ennyire figyelnek rám.

És hogy más lennék-e, ha hallanék. Azt hiszem kicsit igen. Sokkal extrovertáltabb lennék. Sokkal többet buliztam volna kamaszkoromban és több őrültségben lettem volna benne. Volt időszak, amikor kicsit dühösen néztem vissza a kamaszkoromra, hogy megélhettem volna bizonyos szempontból jobban, erőteljesebben. Hogy úgy éreztem, valami kimaradt.

Nem is kimaradt. Inkább csak úgy éreztem, hogy borzasztó sok energia van bennem, amit nem tudok hogyan kifejezni, mert nem beszélhetek eleget.

Nem véletlen, hogy annyi mindent csináltam suli mellett.

Mára az extrovertáltságom már nem elégedetlenkedik. A személyiségem nyugodtabb lett és introvertáltabb. Hogy a hallássérülésem hatására-e? Nem hiszem. Ez a korral jött. Szóval, azt hiszem, ha tinédzserkoromban halló lettem volna, akkor igen, a társaság középpontjában álló figura lettem volna akkoriban, és még jó ideig. És annak biztosan lettek volna hatásai a jövőmre nézve.

Most azonban jó vagyok így, ahogy vagyok.

Hallók, nagyothallók, implantosok, siketek – ki melyik közösségben érzi jól magát és miért?

Azt hinnéd, hogy hallássérültnek lenni, és úgy valahová tartozni valami nagyon egyértelmű dolog, pedig nem. Sok esetben végigjárunk egy kacskaringós utat, mire meg tudjuk határozni, hogy kik is vagyunk mi valójában, hová tartozunk a hallássérült közösségen belül.

Mert nem, egyáltalán nem törvényszerű, hogy a decibelek és a jelzők – mint a siket, nagyothalló – meghatároznák azt, hogy melyik közösségben érezzük jól magunkat:

  • a siketek között,
  • a nagyothallók között,
  • az implantosok között,
  • vagy a hallók között?

Forrás: Unsplash

Az integrációban felnövő hallássérültekben van egy alapvető “két szék közé estem” – érzés

Nekem sem volt könnyű dolgom azzal, hogy megtaláljam a helyem valahol a négy csoport között. Mivel halló családból származom, hoztam egy nagyon erős halló identitást magammal. Integrációban nőttem fel, így nekem a halló közeg vált természetessé: hallónak éreztem magamat is. Azonban mindig motoszkált bennem egy érzés, hogy nem tartozom teljesen oda, hiszen nem tudtam száz százalékosan beilleszkedni, beolvadni. A hallók hallássérültként tekintettek rám, én viszont nem ismertem egy hallássérültet sem huszonegy éves koromig. Amikor pedig megismertem néhány vegyes – siket és nagyothalló – csoportot, azt éreztem, oda sem tartozom.

Úgy éreztem, nekem egyszemélyes magányos szigetet szánt a sors. Ám legyen. Elfogadtam.

A halló közösséget szeretem, a mai napig. Úgy tekintek rá, mint egy húzóerőre. Motivál, ösztönöz arra, hogy bizonyítsak magamnak, hogy bármire képes vagyok, és az, hogy hallássérült vagyok, nem tarthat vissza. Azonban, amikor egy rossz hallókészülékválasztás következtében egyre nehezebbé vált tartani a tempót a hallókkal, egyértelműen elkezdtem közeledni a siket közösség felé. Szükségem volt kapaszkodóra, elkezdtem jelnyelvet tanulni. Ez biztonságot adott. Amikor túlestem egy újabb, ám sikeres hallókészülék váltáson, újra a halló közeg vált a természetesebb közegemmé, csak addigra már lettek hallássérült barátaim is – siketek is, nagyothallók is, implantosok is. Ez tökéletesen kiegészítette egymást.

Jó volt megmártózni és kicsit elfáradni a hallók világában, de jó volt megpihenni is a hallássérült barátaimmal.

Forrás: Unsplash

Most már nem agyalok azon, hogy melyik közeg az enyém. Én jól tudom érezni magam mindenhol, ahol nyitottan állunk egymáshoz. A legnagyobb nehézséget ugyanis a tévhitek, előítéletek jelentik azok számára, akik keresik a közegüket. Abból pedig van néhány, amivel én találkoztam.

“A CI-sek egy külön csoport, akikhez nem tartozhatok, mert nincsen implantátumom.”

A cochleáris implantátumokat viselőkről némelyekben kialakul egy olyan kép, hogy a CI-vel tökéletesen hallanak, és hallót varázsol belőlük az eszköz. Pedig ez azért nem teljesen fedi a valóságot. Ahogy a hallókészülékkel, úgy cochleáris implantátummal is eltérő fejlődést tudunk elérni, mindenkinél egyedi, hogy mennyi javulás áll be a hallásában, beszédértésében, kommunikációjában. Függ attól is, hogy mikor kapja, mikor részesül fejlesztésben.

Összességében a CI-sek ugyanúgy küzdhetnek kommunikációs nehézségekkel a hétköznapokban, és ugyanúgy elfáradnak a koncentrációban például egyetemen az előadásokon, mint azok, akik hallókészülékkel kerülnek be az integrációba. Ennél fogva pedig remek közös témák is adódhatnak a nem hallássérült témák mellett is, ha elkezdesz velük hallókészülékes nagyothallóként bandázni.

“Ha nem jelelsz, nem vagy siket”

A siketektől hangzik el ez olykor, ha megpróbálsz közeledni hozzájuk, azonban csak részben van igazuk. Én kulturálisan valóban nem vagyok az, de ha a hallásgörbémet nézzük, bőven beesek ebbe a kategóriába orvosi szempontból, pláne, hogy jelentősen támaszkodom a szájról olvasásra, a hallás utáni beszédértésem sem túl fényes. Az, hogy csak alapszinten jelelek, az egy dolog, szerintem sokkal fontosabb, hogy nyissunk egymás felé, mint hogy ezekben a részletekben akadjunk el. De tény, mellbe vágó tud lenni, ha csatlakoznál egy közösséghez és ezzel várnak, viszont az ő oldalukról érthető a reakció, ha megismered a kultúrájukat. Egy idő után ezt egyáltalán nem vettem sértésnek, csak tudomásul vettem, megértettem, és igyekeztem nyitottan állni hozzájuk, mert nagyon izgalmas megismerni őket, az elveiket és a mögötte meghúzódó okokat.

Forrás: Unsplash

“Ha te nagyothalló vagy, neked könnyebb, mint a kulturálisan siketnek.”

Siket közösségben találkozhatunk ezzel a meglátással, ami valahol az ő szemszögükből logikus is: jól tudunk beszélni, tehát könnyebben becsatlakozunk a nagyobb sodrásba, a hallók világába. Jelnyelven ez nehezített pálya. A mi – nagyothallók – szempontunkból azonban ez nem egy sétagalopp. Minden nap megküzdünk a kommunikációs nehézségekkel, és nagyon elfáradunk. Én is mondhatnám, hogy a jelnyelv sokkal kevésbé fárasztó a vizualitása miatt, mint szájról olvasni 0-24 órában, vagy a nem annyira tökéletes meglévő hallásunkra támaszkodni. Én már csak azért sem szeretem az ilyen megállapításokat, mert az összehasonlítgatásnak az égvilágon semmi értelme:

Mindenkinek a saját baja a nehezebb. Tiszta sor. Ezt tartsuk is tiszteletben, és legyünk megértőek a másik iránt.

Nagyjából ugyanez a véleményem az alábbi kijelentésről is:

“Aki integrációba kerül, az sínen van, és szinte halló.”

Hátöö, nem? Egyáltalán nem vagyunk sínen, és megküzdünk a saját démonainkkal: az általános iskolás beilleszkedéssel, az identitásunk összeállításával, a felvállalással egy tök idegen közegben. Azért van mit irigyelni a siket közösségtől is: van egy közösségük, egy akadályok nélküli nyelvük, stabil identitásuk. Nekem azért volt pár évem, amikor erre nagyon vágytam, pláne, hogy a halló-nagyothalló-siket identitáskrízis mellé bejött a külföldre települt szlovákiai magyar identitáskrízis is, ami így elég skizofrén állapot volt néha.

Forrás: Unsplash

“Aki inkább hallókkal van, mint nagyothallókkal, az gáz.”

Na, de akkor is találkozhatunk ám kirekesztő magatartással, ha valaki nagyothallóként inkább a hallók között érzi jól magát, mint a nagyothallók között. Mert van ilyen is: van, aki nem akarja tartani a hallássérültekkel a kapcsolatot. Ez nyilván csúnyán hangzik, senkinek nem esik jól a visszautasítás, de emberek vagyunk.

Emberek érzésekkel, amiket tudomásul kell vennünk, és hallgatnunk rájuk, különben nem fogjuk jól érezni magunkat.

Mindenkiben megszületik egy érzés valamilyen tapasztalat és benyomások alapján: akar vagy nem akar valahová tartozni. Ezt fogadjuk el, ettől nem lesz senki sem több, sem kevesebb.

“Nem akarok siketek közé tartozni, mert ők buták, meg amúgyis mutogatnak.”

Nagyon nem szeretem ennek a kijelentésnek az egyik felét. Az egy érthető és elfogadható dolog, hogy valaki nem akar közéjük tartozni valami oknál fogva, de

  1. nem mutogatnak, hanem jelnyelvet használnak,
  2. a siketek nem buták!

Ezt a kívülállók csak azért hiszik, mert nem hallják őket beszélgetni, a jelnyelvet pedig nem ismerik.

Az az igazság, hogy önmagunk és a közösségünk megtalálása hosszú és borzasztóan érzékeny folyamat. Olyan, mint hánykolódni csónakkal a vízen, egyik partról a másikig, mert egyszerűen sehol sem találsz elég jó helyet, hogy megvesd a horgonyod. Skizofrén egy állapot tud lenni, ezért legyünk megértőek egymással: hagyjuk, hogy az új emberek becsatlakozzanak, merítsenek belőlünk, aztán eldöntsék, jól érzik e magukat közöttünk, vagy máshol találja meg a helyét.

Ettől mindenki csak tapasztalattal lesz több.

Az meg senkinek se fáj.

“Valahol mélyen elszomorodtam attól, hogy ilyen apró dolgoktól kell függenem.” – hallássérültek a munkaerőpiacon

Azt hiszem, amikor betettem a lábam a munkaerőpiacra, nem voltam felkészülve azokra a dilemmákra, amelyekkel végül találkoztam. Az egyetemen még magabiztosan hittem, hogy bármire képes vagyok, akadály nem létezik, korlátaim nincsenek. Aztán az állásinterjúkon és a munkák során megszülettek azok a gondolatok bennem, amik előtte soha, vagy legalábbis nem ennyire intenzíven. 

Azt hiszem, a hallássérülésre ha valami, az nagyon igaz, hogy nehéz vele kapcsolatban minden helyzetre felkészülni. Nehéz előre számítani arra, hogy mi okoz majd nehézséget, és gyakran csak akkor jövünk rá, hogy lett egy új korlátunk, amikor belekerülünk az adott helyzetbe. Egypercesek.

*

Lesimítom a blúzomon a gyűrődést, és anyámra gondolok, aki biztosan beszólna, hogy miért nem vasaltam ki a göncöm rendesen. Pedig kivasaltam, vitatkoznék vele harciasan, csak a blúzokat amúgy teljesen felesleges, mert két mozdulat után olyanná válnak, mint azok a ruhadarabok, amiket a tehén szájából rángatnak ki. De mindegy is, mert behívnak végre interjúra, és kétlem, hogy az a pár ránc a blúzomon befolyásolná, hogy megkapum-e a munkát. Szerintem, aki blúzt hord, az tudja, hogy blúzt vasalni teljesen értelmetlen dolog.

Forrás: Unsplash

Leülök, és a tapasztalataimról kérdeznek. Magabiztos vagyok, tudom, mit érek. Tudom, hogy jól dolgozom. Érzem, hogy szimpatikus vagyok, ahogy azt is, hogy jó lenne itt dolgozni. Szinte csevegünk, mintha már ott dolgoznék, aztán elkezd az agyam hátuljáról beférkőzni egy gondolat. Érzem, ahogy kúszik a tarkómról a fejem tetejére, aztán előre a homlokomon át, hogy becsússzon a szemeim elé. A gondolat eltakarja az interjúztatóimat, és alig bírok a szájukról olvasni, mert csak azt hallom dübörögni a fejemben hogy:

Most modd el, hogy hallássérült vagy.

Nem.

Mondd el, mert később kínos lesz!

Még nem.

Elvitatkozom magammal, miközben próbálom a székben is tartani a frontot, válaszolok a kérdésekre, míg aztán muszáj színt vallanom, mert lassan a végére érünk az interjúnak. Kicsit feljebb mászik a pulzusom, amikor kimondom. Várom a reakciókat. Megrebbennek a szempillák. Olyan kicsi részlet ez, de én mindig észreveszem. Hihetetlen, hogy egy ilyen könnyű pilla milyen súllyal bír. Megkérdezik, tudok-e telefonálni. Elmondom, hogy nem, de nagyon gyorsan reagálok más felületeken. Bólogatnak. A bólogatás az egyik legkiismerhetetlenebb nonverbális reakció: lehetetlen belőle bármire is következtetni. Kijövök. Próbálom nem magamra venni és hazaindulok.

Forrás: Unsplash

Amikor megkapom az e-mailt, hogy nem lett az enyém az állás, próbálom elhessegetni azt a gondolatot, hogy azért nem, mert nem tudok telefonálni. Nem mindig megy.

*

Megnyitom a google mapset, és megtervezem, hogyan és mennyi idő alatt jutok el az állásinterjú helyszínére. Elvileg negyvenöt perc az odajutás, de rászámolok még fél órát, hogy akkor se késsek, ha közbejön valami gikszer. Időben elkészülök, a tervezettnél picit korábban zárom be magam a lakás ajtaját. Elindulok. Jó, hogy rászámoltam a fél órát, mert az egyik troli lebénul, és csúszok az érkezéssel. Kicsit keresni kell a helyet, tiszta “Abszol út” helyen van, de még így is idő előtt érkezem tizenöt perccel. Kaputelefonnal találom magam szembe, kiszalad belőlem egy szitokszó. Ezzel nem kalkuláltam.

Becsengetek, próbálom meghallani a nyitóhangot, de nem sikerül. Túl magas a hang. Random időközönként benyomom az ajtót, hátha sikerül bejutnom, de nem jön össze. Elvesztegettem öt értékes percet. Körülnézek az utcában, hátha jön valaki, akit megkérhetnék, hogy segítsen. Jön is egy néni, elindulok felé, de leráz. Még el sem tudom mondani, mit szeretnék, már le is szerel. Azt mondja:

– Nincsen pénzem.

Ez egy kicsit mellbe vág, de hátra lépek. Nem jön senki, elég eldugott egy kis utca ez, ahol vagyok. Kijjebb sétálok, hátha valakit el tudok kapni, de nem járok sok sikerrel. Végül arra jön egy fiatalabb férfi, aki nem hajt el és segít. Végre bejutok, de már behívtak helyettem valakit. Cikinek érzem a helyzetet, de nem tudok mit tenni. Amikor rám is sor kerül, rögtön meg is kérdezik, hogy miért késtem. Elmagyarázom. Megértőek. Megnyugtat, hogy ilyen nyitottak, de valahol mélyen azt kívánom, bárcsak ne lenne a kaputelefonoknak létjogosultságuk.

*

Túlvagyok a nap felén, és már ordítani tudnék egy kávészünetért vagy ebédszünetért. Lezsibbasztotta az agyam a koncentrálás, és nem vágyom semmire sem jobban, mint egy magamban elfogyasztott ebédnek vagy kávénak. Csak hát ez egy munkahely, ahol a közös kávézás és ebéd az egy rituálé és csapatépítő tevékenység. Esküszöm, próbálkozom. Ott ülök velük és eszem a kajám vagy iszom a kávém, közben nagyon figyelek.

Forrás: Unsplash

Közben érzem, hogy jojózik a szemem és kiégnek az agyamban a szinapszisaim. A többieknek ez pihenés és felüdülés, de az én agyam még ilyenkor is keményen dolgozik, hogy halljak. Vajon hol van a határ abban, hogy a beilleszkedés érdekében hátrébb sorolom a saját igényeimet?

*

Azt hinnéd, az ovális asztal a legjobb a meetingeken a hallássérültek számára, de nem. Mindig van egy rész az asztal körül, akiket nem látsz, és emiatt időnként nincsen se kép se hang. Egy darabig próbáltam küzdeni ezzel, diszkréten hajolgatni előre és hátra, hogy értsek valamit, de nem sok sikerrel. Próbáld ki egyszer, és meglátod, hogy Murphy azonnal ott terem, és biztosra veheted, hogy valaki mindig eléd hajol majd.  Minden meetingre gyomorgörccsel jártam, mert folyton attól féltem, hogy valami fontos információról lemaradok, ami miatt nem tudom jól végezni a munkám. Egy idő után a főnököm rákérdezett, minden rendben van-e, én pedig elmondtam, mi zajlik le bennem.

Azóta írásban mindig megkapom a meetingek kivonatát, a legfontosabb tudnivalókat. Az első e-mail megnyitása után akkorát sóhajtottam, hogy a tüdőm teljesen laposra préselődött. Megkönnyebbültem.

Elöntött a hála érzése, de valahol mélyen elszomorodtam attól, hogy ilyen apró dolgoktól kell függenem.

*

Forrás: Unsplash

Csapatépítő buli van. Rengetegen vagyunk, a hely, ahova jöttünk, félhomályos. Igyekszem bekapcsolódni, de nagyon nehéz, egy idő után feladom és csak mosolygok. Szinkronban mozgok a többiekkel, nevetek, ha nevetnek, sokat kérdezek és hallgatok. Arra jövök rá, hogy ezt tinikoromban és egyetemen még bírtam csinálni, de most már fárasztó. Fárasztó úgy csinálni, mintha mindent értenék. Nem erre vágyom. Szeretek beszélgetni, szeretem, ha engem is megkérdeznek, és szeretem, ha látják, hogy nekem is van a munkahelyi dolgokról véleményem.

Egyre korábban adom fel a csapatépítőkön, és egyre fáradtabbá válok, így aztán kivárom azt az időt, míg elindul haza az első ember. Akkor én is felállok és elbúcsúzom. Hazamegyek és lefekszem aludni. És bár tudom, hogy helyesen döntök, valahol mélyen motoszkál bennem egy kellemetlen érzés.

Úgy érzem, valamiről lemaradtam.

A jó munkahely egy hallássérült számára olyan hely, ahol a fenti helyzetekre létezik megoldás. Ahol a meetingek kivonatát megkapod, ha kéred, ha a csapatépítőn odafigyelnek rád. Persze, ehhez az is kell, hogy Te is aktívan kommunikáld a nehézségeidet, segíts abban, hogy hogyan segíthetnek neked.

Higgy abban, hogy létezik mindenre megoldás. Mert van olyan hely, ahol létezik.

A kaputelefonokra is fel lehet készülni, ha előre jelzed, hogy ez gondot okozhat, vagy megkérdezed, hogyan jutsz be.

Néha ugyan leleményesebbnek kell lennünk, de végső soron minden álláskeresőnek – hallásállapottól függetlenül – ugyanaz a célja: megtalálni azt a helyet, ahol jól érzi magát.

Siket, nagyothalló, hallássérült – Te hogy hívod magad?

Te hogy hívod magad? Hallássérültnek? Siketnek? Nagyothallónak? Hogyan mutatkozol be egyes helyzetekben, melyik jelző után nyúlsz, ha hivatkoznod kell a hallásállapotodra? Nem is olyan egyszerű erre a válasz, igaz?

Gyerekkoromban ez még nem tudatosult bennem, akkor azt tudtam, hogy “más” vagyok, és gondolatban is ezt mondtam magamra. Vagy azt mondtam, hogy “hallókészülékem van”, és az mindent megmagyarázott. Aztán idővel rájöttem, hogy amikor azt mondják, hogy “Az Andrea hallássérült.” , azzal a fülemre utalnak. Így aztán én is elkezdtem ezt a fogalmat használni az olyan körbeírások mellett, mint hogy “nem hallok jól” vagy “nem hallok semmit, ha nincs bent a hallókészülékem”.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Amikor kérdezősködtem, hogy de mégis, mennyire nem hallok jól, akkor jött egy új szó: “teljesen süket vagy”. Akkoriban még nem terjedt el a kevésbé pejoratív siket szó a köztudatban, mindenki ezt használta. Így nagyon sokáig a siket jelzőt használtam magamra, és a fenti fogalmakat, magyarázatokat. Aztán Szlovákiából Pestre kerültem egyetemre.

Eltelt pár év, és kezdtem átlátni, hogy milyen hallássérült közösségek vannak: a siketek, a nagyothallók és az implantosok. Ez megint befolyásolta, hogy milyen jelzőket használjak magamra.

Siketektől hallottam először, hogy én nem vagyok az, ezért a siket jelző jelentése megváltozott a számomra. El is hagytam,  mert tényleg nem voltam siket kulturálisan, hiszen nem a jelnyelv az anyanyelvem. Azt is tudtam, hogy a nagyothalló kifejezés illene rám, de azzal nem tudtam azonosulni – viszont hallássérült közegben ezt használom, mert hivatalosan oda tartozom. Integrációba kerültem, ott tanultam végig, a halló társadalomban nőttem fel, beszélek, mint a nagyothallók.

A jelzők használata azonban rendkívül összetett dolog. Rá kellett jönnöm, hogy a szituáció határozza meg leginkább, hogy melyiket érdemes használnom.

Például, ha valaki elkezd túlságosan hallóként kezelni engem, akkor a siket jelzőt használom, mert orvosilag gyakorlatilag az vagyok. És ez az a jelző, amivel emlékeztetni tudom az embereket arra, hogy rendben van, hogy beszélek, de akkor is szájról olvasok, és vannak határaim:

bármennyire is úgy tűnik, nem vagyok halló.

Erre még magamat is emlékeztetnem kell sokszor, mert az elvárásaim magam felé sokszor túl erősek. Ami nem baj, mert előre visz, csak oda kell figyelnem arra, hogy ne vállaljam túl magam, és ne legyek túl kemény magammal.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Magamra a hallássérült jelzőt szeretem használni. Benne van minden, nem magyaráz túl, viszonylag semleges jelző, nincs benne állásfoglalás, hogy a hallássérült közösségen belül hová is tartozok, és van egy olyan kicsengése, hogy “van a hallásommal valami gond, de hogy mennyire, és az mit jelent, derítsd ki, ha szeretnéd”. Akkor is ezt a jelzőt használom, ha nincs kedvem magyarázkodni, hogy mennyire vagyok siket vagy nagyothalló. Ehhez a kettő jelzőhöz ráadásul társul egyfajta sztereotípizált reakció, ha kiejtem a számon.

Ha azt mondom, siket vagyok, akkor elkezdenek úgy viselkedni velem, mintha nem értenék semmit, írni akarnak nekem, vagy  túlzottan artikulálnak. Ha a nagyothallót mondom, tízből kilencszer üvöltés lesz a vége.

A nagyothalló jelzőről még mindig mindenkinek a nagyothalló nénik és bácsik jutnak az eszükbe, akikkel kiabálni kell, hogy halljanak valamit. Csakhogy nekem a kiabálás nem jelent segítséget, mert szájról olvasok.

Éppen ezért szoktam kasszánál, ügyfélszolgálatnál azt mondani, hogy szájról olvasok. Erre reagálnak az emberek úgy, ahogy nekem jó: megértik, hogy a szájukra szükségem van, és felém fordulnak. És a tapasztalatom az, hogy a hallóknak többet jelent az, ha elmagyarázom, milyen a hallásélményem, mit hallok meg a világból, és mit értek meg. Hálásabbak, ha abban segítek, hogyan tudnak jól segíteni nekem, mintha azt mondom, hogy siket, nagyothalló vagy hallássérült vagyok. Ez utóbbiaktól általában zavarba jönnek, mert nem tudják, pontosan mit is jelent, vagy téves kép él bennük.

Persze, volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor azt mondtam, hogy nem igazán tudom magamra használni egyiket sem, mert hallónak érzem magam. Halló vagyok, csak van egy kis problémám. Nyilván, ekkor még nem álltam készen felvállalni a hallássérülésem, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy az identitásomon gondolkozzak.

A jelzők használata azért is kulcskérdés, mert nem mindegy, hogy ki milyen jelzőt mond ránk. Előfordul, hogy mások határozottan be akarnak sorolni valahová, mert ők azt gondolják, hogy mi azok vagyunk, az ő szempontrendszereik szerint.

Másképp használ jelzőt egy orvos, másképpen egy gyógypedagógus, és másképpen egy hallássérült.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Tőlem a siket jelzőt el szokták vitatni, mert beszélek, vagy mert kulturálisan nem vagyok az, vagy mert integrációban nőttem fel. De én ragaszkodom hozzá. Azért, mert orvosilag kifejezi a hallássérülésem súlyosságát. Azért, mert ha kiveszem a hallókészülékem, akkor nem hallok semmit. Azért, mert jelentősen támaszkodom a szájról olvasásra. Ez pedig azért fontos, mert  ha valaki, aki nem ismer, besorol magában nagyothallónak, akkor megjelenik benne egy kép rólam, aki tulajdonképpen egész jól hall, mert beszél. Ez azonban nem fedi az igazságot. És nyomást helyez rám. Elvárásokat.

A nagyothalló közösség rendkívül sokszínű a fiataltól az idősebb generációig. Van, aki jobban támaszkodik a szájról olvasásra, van, aki kevésbé. Van, aki tud telefonálni, van, aki nem. Egyeseknek jobb a beszédértése, egyeseknek rosszabb. A nagyothallókról – tapasztalatom szerint – egy könnyebben boldoguló hallássérült jut az emberek eszébe. Ezért ezt a fogalmat pontatlannak érzem.

Az, hogy azt mondom magamra bizonyos helyzetekben, hogy siket vagyok, feljogosít arra, hogy elengedjem magam. Levegyem a súlyt a vállamról, amit a mások által kimondott nagyothalló jelző rám rak. Amióta magamban helyre raktam a fogalmakat, azóta nem zavar egyik jelző sem. Ha úgy van, kijavítom, ha nem tetszik, elmagyarázom, hogyan hallok.

A jelző, amit magamra használok, az az én személyes ügyem. Mindenki magánügye. Használd te is azt, amelyik jól esik!

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Igyekszem néha különlegesebb vendégposztokat is hozni, amikor például olyan párokat szólaltathatok meg, akik tudnának valamilyen tanulságos történetet mesélni a hallássérültség kapcsán. Nem kell itt rögtön szerelemre gondolni, mert páros sokmindenki lehet: testvérek, a gyerek-szülő, két barát, de most éppen egy tanárt és diákot hoztam.

A történetük rendkívül életszerű és kedves. Mert mi történik akkor, ha egy tanár az egyetemen hallássérült diákot kap? Mi az első reakciója? És a diák ilyenkor mit csinál? Elmondja vagy nem, hogy hallássérült? Mit tanultak egymástól az együtt töltött egyetemi évek és a közös munka során? Erről meséltek nekem külön-külön.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Péter, egyetemi tanár

Amikor Bea a csoportjával először jött az órámra, meg sem fordult a fejemben, hogy hallássérült lehet. Egyrészt, addig soha nem volt hallássérült diákom, másrészt nem nagyon láttam ennek a jelét. Bea haja hosszú, így esélyem sem volt észrevenni, hogy van a fülében hallókészülék, bár azóta sem nagyon tűnik fel, annyira észrevehetetlenül el tud bújni egy fülben. Viszont rögtön az első órán kellemetlen helyzetbe kerültünk mindketten.

Gyakorlati órát tartottam, ahol mindenki a munkája felé fordulva dolgozott. Én éppen Bea háta mögött álltam, és hozzá beszéltem, hogy mit csináljon, ő azonban nem válaszolt, hanem homlokegyenest teljesen mást csinált, mint amit mondtam.

Én ezt úgy értelmeztem, hogy szándékosan figyelmen kívül hagy, és leszidtam őt. Az egyik csoporttársa világosított fel, hogy nem hallja, amit mondok. Nagyon kínos volt.

Az óra után azonban elnézést kértem tőle, de egyúttal felhívtam a figyelmét arra is, hogy a többi órán mindig jelezze a tanárainak, hogy hallássérült, hogy elkerülje az ehhez hasonló kellemetlen helyzeteket.

Több óráját is én vittem Beának, és ezidő alatt sokat tanultam magamról és róla is. Alapvetően egy empatikus embernek tartom magam, de rá kellett jönnöm, hogy önmagában ez nem elég. Az hogy összecsiszolódjak egy hallássérült hallgatómmal előadóként, az egy folyamat volt. Bea elkezdte jelezni, hogy nem érti, mit mondok az órámon, ha mászkálok előadás közben, és voltak dolgok, amik eleinte zavaróak voltak. Bea nem mindig viselkedett úgy, mint egy halló diák: folyamatosan engem nézett, mert szájról olvasott, és ez eleinte furcsa volt. Néha pedig teljesen figyelmen kívül hagyott az egész órán és mást csinált. Utóbb persze megértettem miért, amikor beszélgettünk erről: szájról olvasni és figyelni nagyon fárasztó neki.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Nem voltam tisztában eleinte azzal sem, milyen jogok illetik meg őt, ennek is utána kellett néznem. És bár, hiába tudtam elméletben, hogy mindig rá kell néznem, hogy értsen, és ne nagyon mozogjak az órán, gyakorlatban beletelt egy kis időbe, míg ezt megszoktam.

Később, amikor néhány munka során együtt dolgoztunk, többet tudtam vele erről többet beszélni. Sok megbeszélést tartottunk kis csoportban, ahol jobban ráláttam, mikor érti, mit beszélünk és mikor nem. Minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban tudtam alkalmazkodni hozzá úgy, hogy zökkenőmentes legyen a kommunikáció: ha ivott, evett vagy félrenézett, nem beszéltem, megvártam, míg rám néz, láttam, mikor kell ismételni, és elnapoltam a megbeszélést, ha láttam, hogy fáradt.

Voltak vicces helyzeteink is, például, amikor utána kiabáltam, és nem hallotta meg, és ebből jöttem rá arra, hogy néhány dolog nem fog ugyanúgy működni, mint azokkal, akik hallanak.

Nekem nagyon tanulságos volt ez, és örülök, hogy Bea a diákom, majd a munkatársam lett. Azóta teljesen másképp tekintek a hallássérültekre, jobban megértem őket, és később, mikor lett az évek alatt új hallássérült diákom, sokkal hamarabb felismertem magamtól, milyen helyzettel állok szemben. Én azért még mindig azt gondolom, hogy fontos ezekről beszélni, mert csak úgy tudunk egymásnak segíteni, ha elmagyarázzuk, mi és miért nem megy, miért van úgy, ahogy. Hallóként nem mindig egyszerű egy hallássérült nehézségeit kikövetkeztetni.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Bea, a tanuló, munkatárs

Nagyon jól emlékszem arra a bizonyos első órára, amit Péter tartott. Akkor voltam elsős az egyetemen, és még nem volt kiforrott stratégiám arra, hogyan kezeljem a hallássérülésem nagy közösségben. Hogy őszinte legyek, úgy voltam vele, hogy sehogy. Előtte sem általánosban, sem gimnáziumban nem kellett róla nagyon beszélnem. A tanáraim fixen ugyanazok voltak éveken át, elég volt négy vagy ötévente szólni, és azt is a szüleim intézték.

Az osztálytársaimnak sem mondtam semmit, nem nagyon volt ez téma, csak a közelebbi barátaim kérdeztek rá erre vagy arra. Így aztán, mikor egyetemre kerültem, egyáltalán nem gondoltam, hogy ebből probléma lehet. Gimiben is jól elvoltam, kompenzáltam, ha kellett, azt gondoltam, az egyetemen ez is működni fog. Pedig az egyetemen sűrűn változnak az előadók, és többféle óratípus van, ahol az interaktivitás fontos: gyakorlat, csoportbeszélgetések, csoportmunka. És Péter óráján rögtön szembesültem is azzal, hogy ezzel még problémám lesz.

Amikor Péter először mondta, hogy jobban tenném, hogyha elmondanám az óráim elején a tanáraimnak, hogy mi a helyzet velem, először kicsit megbántódtam.

Azt éreztem, hogy ez az én privát, intim titkom, amit nem szeretnék másoknak gyakran elmondani. Egyébként is akkoriban azt éreztem, anélkül is helyt kell tudnom állni, hogy ezt rólam valaki tudná.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Ugyanakkor láttam, hogy Péternek nagyon kínos volt ez az a helyzet, amikor leszidott, és nem bántásból kéri tőlem ezt. Nem akartam, és nem is tudtam volna azzal a tudattal együtt élni, hogy a saját kényelmem miatt más ember kényelmetlenül érzi magát. Kellett egy este, míg ezen átvergődtem, de megfogadtam a tanácsát. Utóbb már tudom: igaza volt.

Érezhetően javult a helyzetem és a hétköznapjaim is könnyebbé váltak azok után, hogy elkezdtem a környezetemnek elmagyarázni, hogy nem hallok, illetve, hogyan is hallok valójában.

Nem mondom, hogy könnyű volt. Az első pár helyzet olyan volt, mintha a fogamat húznák. Vártam valamilyen rossz reakciót, azt akartam, nyíljon meg alattam a föld. De pozitívan csalódtam. Az emberek egyszerűen csak tudomásul vették.

Persze, voltak kellemetlenebb reakciók is, amikor nem tudtak velem mit kezdeni, és azt hitték, viccelek, de összességében a pozitív reakciók többségben voltak. Ha visszagondolok, ez segített nekem abban, hogy elkezdjem felvállalni magam.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Péterrel  – és a hozzá hasonló jó barátokkal – való együttműködések során kaptam egy mintát arra vonatkozóan, hogy milyen egy jó tanár, egy jó barát, egy jó munkatárs.

Kaptam egy mintát ahhoz, hogy mit várhatok el a velem együtt lévő emberektől, és hogy ezt én megérdemlem.

Megtanultam türelmesnek lenni, nem azonnal a lehető legrosszabbra gondolni, és lekommunikálni azt, hogy mit miért csinálok, hogy azt a többiek megértsék. Én azóta mindig arra gondolok, hogy bárcsak mindenkinek lenne hamar, az élete elején egy ilyen tanára, barátja, munkatársa, akitől ezeket az alapokat megkapja.

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Az utóbbi időszakban sokszor feltették nekem azt a kérdést, hogy lennék-e halló. Feladnám-e a hallássérült létet. Szeretnék-e hallani. Ha lenne egy varázslat vagy műtét, akkor akarnám-e a hangokat. Kár, hogy nem írtam össze minden válaszomat, de néhányra azért emlékszem.

Volt egy karakán ,,NEM” korszakom, amikor tömören és velősen ezt mondtam minden hasonló kérdésre, csak mert bosszantott, hogy felteszik. Aztán volt egy kifejtősebb korszakom, amikor minden válaszom azzal kezdődött, hogy nem, és kifejtettem miért: mindnek az volt a lényege, hogy másképp nem lennék a mostani önmagam.

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Forrás: Pexels

Aztán, persze, voltak a nem tudom időszakok, amik főleg akkor gyötörtek, amikor tinédzserként sajnálkoztam azon, hogy nem üvöltöm az első sorban a refréneket koncerten, és nincs az a zenével átszellemült arcom, mikor csápolok. De az idő ezt a dilemmámat is feloldotta, szóval a nem tudom időszak is elmúlt.

Meg ott voltak a szarkasztikus honnan tudjam vállvonogatásaim, hiszen sosem voltam halló. Honnan tudnám, miről is maradtam le valójában?

Gondolkodtam azon is, hogy vajon miért kérdezik ezt állandóan tőlem, ahelyett, hogy megkérdeznék, milyen nem hallani?

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Forrás: Pexels

Akárhogy is, a fenti válaszreakciók mindegyike felvillan bennem ma is. Azt gondolom, hogy egy ilyen kérdésre nem lehet mindig ugyanúgy válaszolni. Azt viszont tudom, hogy melyek azok a dolgok, amiket semmiképpen nem szeretnék elveszíteni, csak azért, hogy halló legyek.

Apró dolgok iránti csodálat

Mivel szájról olvasok, a világ mindig is vizuális oldalát figyeltem meg, és imádtam. A hópehely születését, a kiömlő kakaó kúszását, az emberek arcán a mimikát, az apró mozgásokat, fényeket. Úgy éreztem tőle magam mindig, mintha egy kamera lennék, és filmre venném az egész világot. Én szerettem rázoomolni az apró részletekre.

Az egyedüllét

Sorra lepődtem meg, mikor elkezdtem másoktól hallani, hogy nem szeretnek egyedül lenni. Én imádtam. Szerettem a társaságot is, de az egyedüllét mindig magával hozta a békességet, elmélyedést, meditálást. Mivel gyerekkoromban sokáig voltam egyedül, megtanultam élvezni az előnyeit. Azt, hogy olvashatok, és kipróbálhatok más életet a könyveken keresztül. Hogy nem kell igazodnom mások igényeihez és bárhová mehetek bármikor. Soha nem féltem egyedül maradni, pont ezért.

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Forrás: Pexels

A belső beszélgetések

Mivel nem zsongott sok hang a fejemben, a keletkező csendet kitöltötték a saját gondolataim. Azok viszont hangosak voltak, nyüzsgőek és markánsak. Ha akartam volna, se tudtam volna homokba dugni a fejem a saját gondolataim elől. A legtöbb ember nem veszi észre a saját őszinte gondolatait, mert a sok hang és inger elnyomja őket. Nem is kellemes mindig szembesülni a saját, nyes gondolataiddal, az igaz. Cserébe mindig tudod, hányadán is állsz saját magaddal, és mi is érzel pontosan.

A kitartás

Mivel nem sok lehetőségem volt gyerekkorom óta, mint venni az elém gördülő akadályokat, lassan hozzászoktam, hogy ha kitartóan csinálok valamit, előbb vagy utóbb meglesz az eredménye, még ha nem is sikerül elsőre. Ez nagyon sokszor jól jött a későbbiekben, egyetemen, majd a munkakeresés során. A kitartás egy ritka kincs.

6 fontos dolog, amit annak köszönhetek, hogy hallássérült vagyok

Forrás: Pexels

Az elengedés

Talán ezt kaptam meg a legnehezebben, mert az elengedés sokáig nem ment. A megfelelési kényszer viszont megtanított arra, hogy el kell engednem dolgokat, ha nem szeretnék kimerülni. El kell engednem a megfelelni akarást, a tökéletességre törekvést, az önfeláldozást, a túl sok küzdést. Ha valami nem megy, el kell engedni.

A csend

A csend. Az valami olyan, amit a hallók soha nem kapnak meg. A tökéletes kikapcsolódás, az elmélyülés. Az, hogy nem hallod a felesleges információkat. Az embereket, akik felesleges dolgokat mondanak. Hogy a legnagyobb hangzavar közepette is ki tudok kapcsolni teljesen. A kollégiumban nagyon hasznos tud lenni, ha éppen bulizik a folyosó. Ma is jól tud jönni bármikor, ha csendnapokra vágyom. Mindössze egy gombnyomással rácsukhatom az ajtót a kiabáló világra.

Ezt hallóként soha nem tehetném meg

4 dolog, amit jó lett volna tudni hallássérült gyerekként

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mikor jöttem rá arra, hogy hallássérült vagyok. Jó kérdés. Azt szoktam mondani erre, hogy ez egy folyamat volt. Ennek a folyamatnak pedig sok mérföldköve  volt.

Volt a rádöbbenés, hogy más vagyok.

Fogalmam sincsen, hogy miért vagyok más, de más vagyok, ez biztos.

Apró viselkedésbeli eltérések utaltak erre, meg az, hogy éreztetik. Meg hogy lassabb vagyok, lemaradok. Sokszor én tudok meg utoljára mindent, és nem értem, miért.

Aztán volt a megértés, hogy azért, mert nem hallok. Fogalmam sincs ugyan, hogy ez mit jelent, de mindenki ezt mondja, úgyhogy tényként kezelem én is, de lövésem sincs, mit is jelent ez pontosan. Azt mondják, ha beteszem a készülékem, hallok, mint a többiek, de érzem, hogy azért ez még sincs így.

Az is nagyon furcsa, hogy hallónak érzem magam attól még, hogy hallássérült vagyok, mégis sokszor azt mondják, nem vagyok az. És ezt nem értem, mert annyira biztos vagyok benne, hogy halló vagyok, csak néha vagyok dühös, amikor matekon a tanító bácsi háttal magyaráz.

Dühít az is, hogy engem zavar, mást nem. Mást miért nem zavar?

4 dolog, amit jó lett volna tudni hallássérült gyerekként

Forrás: Pexels

Aztán megtanulom, hogy vannak helyzetek, amiért a hallókészülékem a hibás. Vagy amiért mondhatom, hogy azért nem megy, mert hallókészülékem van. De attól még hallónak érzem magam. De minél több olyan helyzet van, ahol dühös, aztán csalódott vagyok és reményvesztett, annál hallássérültebbnek érzem magam.

Ezzel csak az a baj, hogy fogalmam sincs, mit jelent hallássérültnek lenni pontosan.

És akkor el kellett kezdenem foglalkozni azzal, ki is vagyok én pontosan. Akkor kezdtem sorstársakat keresni, jó későn, egyetemistaként.

Most, ha visszagondolok, miként lehetett volna nekem könnyebb, hogy minél korábban önazonos tudjak lenni, akkor a gyerekkoromig mennék vissza. Már akkor jó lett volna, ha néhány dolgot elmagyaráznak, és a helyére raknak.

#1 Elmagyarázzák, hogyan hallok

Nem tudtam elképzelni sem, hogy az én fülem miért másabb, mint a másé, miközben majdnem ugyanúgy néz ki.

Mindenki elmondta: hallókészülékkel hallok. Azért kell hordanom, hogy halljak vele. És hogy hallássérült vagyok.

De ettől még nem tudtam válaszolni a nekem feltett kérdésekre, amelyeket a kortársaim szegeztek nekem:

  • Hogyan hallasz?
  • Mennyivel hallasz másképpen, mint én?
4 dolog, amit jó lett volna tudni hallássérült gyerekként

Forrás: Pexels

Honnan tudtam volna erre válaszolni, amikor azt sem tudtam, milyen lehet úgy hallani, ahogy ők hallanak? És hogy tudtam volna így könnyebbé tenni a beilleszkedésemet, ha még magam sem tudtam, hogyan működöm pontosan?

Nem tudtam, hogyan lehetne nekem könnyebb minden.

#2 Segítsenek abban, hogy ne várjam el magamtól, hogy hallóként teljesítsek mindenben

Halló családból érkezve könnyű felállítani egy mércét. Hallónak éreztem magam, így ugyanazt vártam el magamtól, amit a hallóktól elvárnak.

Az integrációnak kétségtelenül megvan a húzóereje pont ezért. De azt gondolom, fontos beszélni arról is, hogy vannak azért határok.

Azaz, ha valami, ami nyilvánvalóan a hallássérülésből fakadóan nagyon nehezen megy, ne erőltessék nagyon. Néha nagyon rossz újra és újra azt érezni, hogy nem megy valami, akkor sem, ha minden erőnket, energiánkat belerakjuk.

4 dolog, amit jó lett volna tudni hallássérült gyerekként

Forrás: Pexels

Nem baj, ha biztatnak, hogy fussak neki még egyszer. Csak ez ne úgy történjen, hogy: ,, Csak csináld meg valahogy!” Hanem úgy, hogy beszélgetünk róla, hogy tudjuk, hogy miért nem megy.

Segítsenek meghúzni a határvonalat valahol, hogy hamar megértsük, hogy van, ami nem a lustaságunkon, intelligenciánkon múlik, hanem egyszerűen csak vannak korlátaink, amit tudnunk kell tudomásul venni, és ennek tudatában feldolgozni a kudarcot.

Ha erre nem figyelünk oda időben, annak könnyen megfelelés kényszer lehet a vége.

#3 Biztosítanak sorstárs közösséget

Az integráció tényleg klassz dolog. De legalább olyan klassz, ha sorstárs közösségbe tartozol.

Egyszerűen vannak problémák, kérdések, amelyekre csak ők tudják a választ. Vannak olyan csomók, amelyeket csak ők tudnak feloldani bennünk.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy magunk ne tudnánk a kérdéseinkre válaszokat találni, de így sokkal tovább tart, sokkal több tépelődéssel jár, és soha nem kapunk megerősítést, hogy a válaszunk megfelelő és jó-e.

4 dolog, amit jó lett volna tudni hallássérült gyerekként

Forrás: A Hallás Társasága Alapítvány, Hali tali tábor

#4 Összehoznak idősebb sorstársakkal

Jó, ha van kortárs sorstárs közösségünk, de fontos, hogy olyanokkal is találkozzunk, akik már kitaposták előttünk az utat. Energiát spórolnak meg nekünk azzal, hogy nem kell újra és újrajárnunk egy útvonalat, mert nem tudjuk, mi számunkra a megfelelő segítség, például a tanulás során.

Elmondhatják, ők hogyan csinálták. Adhatnak tanácsot. Tapasztalatot osztanak meg, ami felbecsülhetetlen értékkel bír.

Megkérdeztem néhány hallássérült fiatalt is, hogy ők hogyan emlékeznek vissza a gyerekkorukra, mi az, ami lehetett volna másképp.

Dzsenifer

,,Nekem az volt furcsa, amikor magam döbbentem rá az általános iskolában, hogy csak én vagyok hallássérült, a többiek pedig hallók. Kirekesztettnek éreztem magam, senki olyat nem ismertem, aki hasonlóan él, mint én.

Szóval nekem mondjuk jól esett volna, ha leültek volna velem, és elmagyarázták volna azokat a dolgokat, amiket mondjuk már az utóbbi négy évben tudok, mert utánanéztem.

Vagy egyszerűen csak felkerestünk volna egy szervezetet, ahol megfordulnak siketek vagy nagyothalló emberek, és megismerkedhettem volna velük.

4 dolog, amit jó lett volna tudni hallássérült gyerekként

Forrás: A Hallás Társasága Alapítvány, Hali tali tábor

Nálam ez nagyon kiesett, és kicsit rossz is rá visszaemlékezni, hogy miközben a hallóknak magyaráztam a helyzetem, tényleg fogalmuk sem volt, hogy mit beszélek, csak bólogattak, néha elhagyta a szájukat, egy ja, értem, de amúgy nem érdekelték őket a velem kapcsolatos dolgok.”

Eszter

,,Nekem ilyen szempontból nagy szerencsém volt, mindenről részletes információt kaptam. Anya amire tudott, válaszolt, bármit kérdeztem. Még egy antik jelnyelvi könyvem is van. Anya azt mondta, pár hétig nézegette, aztán becsapta az egészet, hogy ő ezt nem tudja megtanulni, nekem meg nyelvi kompetencia kell, így maradtunk a beszédnél.

Elég hamar tudtam, hogy kb. milyen egy audiogram, hogyan a legjobb beállítani a készüléket, ezekre valahogy tanítva lettem.

Nekem inkább az osztálytársaimmal és más emberekkel volt problémám, főleg kamaszkoromban.

4 dolog, amit jó lett volna tudni hallássérült gyerekként

Forrás: Pexels

Több adag nutella elfogyasztása után se sikerült rájönni a megfelelő beilleszkedési megoldásra, úgyhogy maradt a fiúkkal való focizás. Ebben a kérdésben jó lett volna egy korrekt válasz valakitől. Valami, ami segített volna akkor.

Mondjuk annak örültem, amikor anya közölte az osztályfőnökkel, hogy ne erőltesse a beilleszkedés dolgot, mert én már abszolút máshol élem ki magam, úgyhogy két év után ne pont a végzős évben várja el tőlem. ”

Anna

,,Gyerekként semmit nem tudtam a fülemről, csak egy kifejezést ismételgettem néha: félsüket vagyok. Igazából ennek a tartalmát sem értettem pontosan, de tudtam, hogy néhány kínos szituációban ezt a kifejezést érdemes mondanom.

Hogy mit lett volna jó tudni? Mindent.

Jó lett volna, ha beszél velem valaki arról, hogy kevesebbet hallok, mint más gyerekek, és hogy ezért sok dologról lemaradok, vagy hogy érdemes sokszor visszakérdeznem a csoporttársaimnak, hogy mi a helyzet, miről van szó, mi történt. Jó lett volna tudni, hogy más vagyok, és hogy mit kell mondanom erről másoknak.”

4 dolog, amit jó lett volna tudni hallássérült gyerekként

Forrás: A Hallás Társasága Alapítvány, Hali tali tábor

Fontosnak tartom kiemelni, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy a szülők hibáztak volna bármikor is. Pontosan tudjuk, hogy egy halló szülő számára nem egyszerű megérteni egy hallássérült gyermeket, ha nincs tisztában a hallássérült lét milyenségével, apró mozzanataival.

De sosincs későn elkezdeni megérteni ezt a világot.

Load More Posts