Azt hinnéd, hogy hallássérültnek lenni, és úgy valahová tartozni valami nagyon egyértelmű dolog, pedig nem. Sok esetben végigjárunk egy kacskaringós utat, mire meg tudjuk határozni, hogy kik is vagyunk mi valójában, hová tartozunk a hallássérült közösségen belül.

Mert nem, egyáltalán nem törvényszerű, hogy a decibelek és a jelzők – mint a siket, nagyothalló – meghatároznák azt, hogy melyik közösségben érezzük jól magunkat:

• a siketek között,
• a nagyothallók között,
• az implantosok között,
• vagy a hallók között?

Forrás: Unsplash

Az integrációban felnövő hallássérültekben van egy alapvető “két szék közé estem” – érzés

Nekem sem volt könnyű dolgom azzal, hogy megtaláljam a helyem valahol a négy csoport között. Mivel halló családból származom, hoztam egy nagyon erős halló identitást magammal. Integrációban nőttem fel, így nekem a halló közeg vált természetessé: hallónak éreztem magamat is. Azonban mindig motoszkált bennem egy érzés, hogy nem tartozom teljesen oda, hiszen nem tudtam száz százalékosan beilleszkedni, beolvadni. A hallók hallássérültként tekintettek rám, én viszont nem ismertem egy hallássérültet sem huszonegy éves koromig. Amikor pedig megismertem néhány vegyes – siket és nagyothalló – csoportot, azt éreztem, oda sem tartozom.

Úgy éreztem, nekem egyszemélyes magányos szigetet szánt a sors. Ám legyen. Elfogadtam.

A halló közösséget szeretem, a mai napig. Úgy tekintek rá, mint egy húzóerőre. Motivál, ösztönöz arra, hogy bizonyítsak magamnak, hogy bármire képes vagyok, és az, hogy hallássérült vagyok, nem tarthat vissza. Azonban, amikor egy rossz hallókészülékválasztás következtében egyre nehezebbé vált tartani a tempót a hallókkal, egyértelműen elkezdtem közeledni a siket közösség felé. Szükségem volt kapaszkodóra, elkezdtem jelnyelvet tanulni. Ez biztonságot adott. Amikor túlestem egy újabb, ám sikeres hallókészülék váltáson, újra a halló közeg vált a természetesebb közegemmé, csak addigra már lettek hallássérült barátaim is – siketek is, nagyothallók is, implantosok is. Ez tökéletesen kiegészítette egymást.

Jó volt megmártózni és kicsit elfáradni a hallók világában, de jó volt megpihenni is a hallássérült barátaimmal.

Forrás: Unsplash

Most már nem agyalok azon, hogy melyik közeg az enyém. Én jól tudom érezni magam mindenhol, ahol nyitottan állunk egymáshoz. A legnagyobb nehézséget ugyanis a tévhitek, előítéletek jelentik azok számára, akik keresik a közegüket. Abból pedig van néhány, amivel én találkoztam.

“A CI-sek egy külön csoport, akikhez nem tartozhatok, mert nincsen implantátumom.”

A cochleáris implantátumokat viselőkről némelyekben kialakul egy olyan kép, hogy a CI-vel tökéletesen hallanak, és hallót varázsol belőlük az eszköz. Pedig ez azért nem teljesen fedi a valóságot. Ahogy a hallókészülékkel, úgy cochleáris implantátummal is eltérő fejlődést tudunk elérni, mindenkinél egyedi, hogy mennyi javulás áll be a hallásában, beszédértésében, kommunikációjában. Függ attól is, hogy mikor kapja, mikor részesül fejlesztésben.

Összességében a CI-sek ugyanúgy küzdhetnek kommunikációs nehézségekkel a hétköznapokban, és ugyanúgy elfáradnak a koncentrációban például egyetemen az előadásokon, mint azok, akik hallókészülékkel kerülnek be az integrációba. Ennél fogva pedig remek közös témák is adódhatnak a nem hallássérült témák mellett is, ha elkezdesz velük hallókészülékes nagyothallóként bandázni.

“Ha nem jelelsz, nem vagy siket”

A siketektől hangzik el ez olykor, ha megpróbálsz közeledni hozzájuk, azonban csak részben van igazuk. Én kulturálisan valóban nem vagyok az, de ha a hallásgörbémet nézzük, bőven beesek ebbe a kategóriába orvosi szempontból, pláne, hogy jelentősen támaszkodom a szájról olvasásra, a hallás utáni beszédértésem sem túl fényes. Az, hogy csak alapszinten jelelek, az egy dolog, szerintem sokkal fontosabb, hogy nyissunk egymás felé, mint hogy ezekben a részletekben akadjunk el. De tény, mellbe vágó tud lenni, ha csatlakoznál egy közösséghez és ezzel várnak, viszont az ő oldalukról érthető a reakció, ha megismered a kultúrájukat. Egy idő után ezt egyáltalán nem vettem sértésnek, csak tudomásul vettem, megértettem, és igyekeztem nyitottan állni hozzájuk, mert nagyon izgalmas megismerni őket, az elveiket és a mögötte meghúzódó okokat.

Forrás: Unsplash

“Ha te nagyothalló vagy, neked könnyebb, mint a kulturálisan siketnek.”

Siket közösségben találkozhatunk ezzel a meglátással, ami valahol az ő szemszögükből logikus is: jól tudunk beszélni, tehát könnyebben becsatlakozunk a nagyobb sodrásba, a hallók világába. Jelnyelven ez nehezített pálya. A mi – nagyothallók – szempontunkból azonban ez nem egy sétagalopp. Minden nap megküzdünk a kommunikációs nehézségekkel, és nagyon elfáradunk. Én is mondhatnám, hogy a jelnyelv sokkal kevésbé fárasztó a vizualitása miatt, mint szájról olvasni 0-24 órában, vagy a nem annyira tökéletes meglévő hallásunkra támaszkodni. Én már csak azért sem szeretem az ilyen megállapításokat, mert az összehasonlítgatásnak az égvilágon semmi értelme:

Mindenkinek a saját baja a nehezebb. Tiszta sor. Ezt tartsuk is tiszteletben, és legyünk megértőek a másik iránt.

Nagyjából ugyanez a véleményem az alábbi kijelentésről is:

“Aki integrációba kerül, az sínen van, és szinte halló.”

Hátöö, nem? Egyáltalán nem vagyunk sínen, és megküzdünk a saját démonainkkal: az általános iskolás beilleszkedéssel, az identitásunk összeállításával, a felvállalással egy tök idegen közegben. Azért van mit irigyelni a siket közösségtől is: van egy közösségük, egy akadályok nélküli nyelvük, stabil identitásuk. Nekem azért volt pár évem, amikor erre nagyon vágytam, pláne, hogy a halló-nagyothalló-siket identitáskrízis mellé bejött a külföldre települt szlovákiai magyar identitáskrízis is, ami így elég skizofrén állapot volt néha.

Forrás: Unsplash

“Aki inkább hallókkal van, mint nagyothallókkal, az gáz.”

Na, de akkor is találkozhatunk ám kirekesztő magatartással, ha valaki nagyothallóként inkább a hallók között érzi jól magát, mint a nagyothallók között. Mert van ilyen is: van, aki nem akarja tartani a hallássérültekkel a kapcsolatot. Ez nyilván csúnyán hangzik, senkinek nem esik jól a visszautasítás, de emberek vagyunk.

Emberek érzésekkel, amiket tudomásul kell vennünk, és hallgatnunk rájuk, különben nem fogjuk jól érezni magunkat.

Mindenkiben megszületik egy érzés valamilyen tapasztalat és benyomások alapján: akar vagy nem akar valahová tartozni. Ezt fogadjuk el, ettől nem lesz senki sem több, sem kevesebb.

“Nem akarok siketek közé tartozni, mert ők buták, meg amúgyis mutogatnak.”

Nagyon nem szeretem ennek a kijelentésnek az egyik felét. Az egy érthető és elfogadható dolog, hogy valaki nem akar közéjük tartozni valami oknál fogva, de

1. nem mutogatnak, hanem jelnyelvet használnak,
2. a siketek nem buták!

Ezt a kívülállók csak azért hiszik, mert nem hallják őket beszélgetni, a jelnyelvet pedig nem ismerik.

Az az igazság, hogy önmagunk és a közösségünk megtalálása hosszú és borzasztóan érzékeny folyamat. Olyan, mint hánykolódni csónakkal a vízen, egyik partról a másikig, mert egyszerűen sehol sem találsz elég jó helyet, hogy megvesd a horgonyod. Skizofrén egy állapot tud lenni, ezért legyünk megértőek egymással: hagyjuk, hogy az új emberek becsatlakozzanak, merítsenek belőlünk, aztán eldöntsék, jól érzik e magukat közöttünk, vagy máshol találja meg a helyét.

Ettől mindenki csak tapasztalattal lesz több.

Az meg senkinek se fáj.