Vajon más lennék ha hallanék? – beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

A középiskolás években kezdtem el először foglalkozni azzal, hogy vajon mennyire lennék másabb, ha hallanék. Leginkább azért, mert akkoriban többször éreztem azt, hogy nem tudok eléggé önmagam lenni, mert a hallássérülésem nem teszi lehetővé. Ez pedig érthető módon frusztrált, de valahol meg is értettem, hogy ez egyfajta járulékos része a hallássérülésnek, amivel meg kell tanulnom együtt élni.

Írtam már arról, hogy a hallássérült identitásom hogyan alakult az alapiskolában, középiskolában, majd az egyetemen és utána. Hogy hogyan fedeztem fel, mit jelent hallássérültnek lenni, különbözni a többiektől, majd megtanulni kommunikálni, hogy milyen segítségre van szükségem ahhoz, hogy önmagam tudjak lenni a hallók között is kommunikációs helyzetekben. Azért hozom ezt fel, mert szoros összefüggés van eközött és aközött, hogy

másmilyen lennék-e, ha hallanék.

A diplomamunkámban, amikor az integrációban felnövő hallássérült fiatalok identitás alakulását vizsgáltam, több interjút készítettem hallássérült fiatalokkal. A beszélgetésekből világosan körvonalazódott egy séma.

Az, hogy a megkérdezettek az általános iskolában küzdöttek leginkább a beilleszkedéssel, a középiskolában ez semleges tereppé vált, és az egyetemi tanulmányaik során kezdtek csak igazán önmagukra találni.

Ez nálam is így zajlott.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Az általános iskolában, ahol még lövésem volt arról, hogy én különbözöm a többiektől a hallássérülésem miatt, nem tudtam beilleszkedni, és fogalmam sem volt, hogy miért. Általában oda csapódtam, ahová bevettek. Ahol valaki valamivel megtalált. Akivel tudtam együtt csinálni valamit.Ez nem volt mindig jó, mert csak sodródtam az eseményekkel. Nem igazán voltak választási vagy döntési lehetőségeim. Minden olyan homályos volt, és próbáltam valamerre tartani.

Így utólag látom, hogy vaktában próbálkoztam. Egyszerűen tényleg nagyon kevés infó jött be hozzám a környezetemből. Nem értettem, miről beszélnek, így én sem tudtam valamilyen lenni. Valamilyen olyan, aki akkor lettem volna, ha az összes információt megkapom a környezetemből.

Ettől függetlenül még voltam valamilyen, és az is én voltam. És ezt nem bánom. Azt szerettem, amilyennek éreztem magam belül.

De valószínűleg a tágabb környezetem másképp látott. Mert hiányos információk miatt lehet, hogy sokszor furcsán és nem a szituációnak megfelelően viselkedtem.

Egyszer leugrottam a libikókáról, amikor azt értettem a tanártól, hogy el fogom késni a buszt. Annyira megijedtem, hogy reflexből reagáltam, nem hallottam már a figyelmeztetést. Erőszakosnak tűnhettem, azt is mondták anyukámnak, tudom, mert másnap bocsánatot kellett érte kérnem a fiútól, aki a libikóka másik végén ült. Szörnyen éreztem magam miatta, mert ez nem én voltam. Ha jól hallottam volna, ez nem történik meg.

Az ehhez hasonló esetek miatt kialakult bennem egyfajta gátlás. Hogy legyek óvatosabb. Vagy hogy ne csináljak bizonyos dolgokat, még ha tenném is. Visszafogtam magam, és ez abból a szempontból működött, hogy könnyebb volt kaméleonként beilleszkedni mindenhová. Legalább békén hagytak.

A gátlásokat pedig jól megalapozták az olyan véletlen kommunikációs bakik, mint a félrehallások, mások szavába belevágás, mert nem hallottam, hogy valaki már beszél. Egy idő után például egyszerűen nem jelentkeztem válaszolni egyes kérdésekre, amit a tanár feltett abból a célból, hogy fejlődjön a vitakultúránk, mert az első próbálkozásoknál előfordult, hogy elismételtem, amit már valaki mondott, és leszóltak miatta. Mivel spontán integrációban nőttem fel, gyógypedagógiai segítség nélkül, nem volt érzékenyítés sem az osztály felé, se a tanárok felé. Nem volt körülöttem olyan közeg, aki odafigyelt volna erre is, vagy ahol önmagam tudtam volna lenni.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Persze, utólag tudom, hogy ezek kommunikációs helyzetek, amiket megfelelő kommunikációs technikákkal ki lehetett volna védeni. Például, ha a viták során mindig elmondom, hogy: ,,Nem hallottam, mondták-e már előttem, de nekem az a véleményem, hogy…” . De általánosban nem tanítják az ilyesmit, pedig hasznos volna mindenkinek.

Végső soron az események az általános iskolában arra sarkalltak, hogy ne akarjak sehová sem tartozni. Hogy egyszerűbb, ha csak kivonom magam a történések alól, és csak a nagyon egyértelmű dolgokba megyek bele.

Gimiben ez viszonylag egyszerű volt. Semleges volt a terep, mindenki klikkesedett, könnyebbé vált a helyzet abból a szempontból, hogy békén hagytuk egymást. Az általánosban megélt kiközösítés nélkül lényegesen jobb volt a gimi négy évét átélni. Voltak ott osztálytársaim, aki általánosból ismertek, és az is segített, mert ők is segítettek, beszéltek rólam a többieknek. De amennyire visszaemlékszem, a semleges szó jut eszembe a gimis évekről.

Fogalmam sem volt, milyennek láttak a többiek. Azt sem tudom, mennyire látták meg, milyen vagyok valójában. Egyszerűbb volt egyik klikkbe sem tartozni igazán, mert nehéz volt kiismernem a viszonyrendszereket. Hogy mit szabad, mit nem. Nem akartam ebben a rendszerben bolyongani.

Általánosban és gimiben is főleg sulin kívüli barátaim voltak, vagy az osztályon belül egy-egy, akik jobban megértették, milyen is nekem hallani hallássérültként. Velük tudtam laza és önmagam lenni. Így aztán érthető, hogy az egyetemen nyílt ki számomra igazán a világ.

Magam tudtam kialakítani a baráti köröm. Azt csináltam, ami jól esett. Elkezdhettem végre önmagamra találni. Anyukám mindig az első egyetemi éveimet hozta fel, hogy akkor voltam igazán kivirulva. Persze, nem ment minden rögtön.

Vajon más lennék ha hallanék? - beszéljünk arról, hogyan hat a hallássérülés a személyiségre

Forrás: Unsplash

Félelmetes volt, hogy az emberek nyitottabbak és elfogadóbbak. Hogy kérdeznek és extrém pozitívan reagálnak. Amikor elkezdtem próbálgatni a saját énemet, mindig volt bennem egy kis para. Hogy mi van, ha amit kimondok, az hülyeség lesz vagy fura. Nem lesz vicces. Vagy rosszul gondolkodom. Nagyon irigyeltem azokat, akik ezen a személyiségfejlődési fázison már tinikorban átestek. Nekem ez kitolódott.

Igazán nagyon önmagam akkor tudtam lenni, amikor a férjem baráti körével megismerkedtem. Akkor éreztem először azt, hogy valahova tartozom. Ahol tudtam viccelődni, laza lenni. Ahol természetes volt, hogy segítenek a kommunikációban. Elképesztően jó érzés volt.

Olyan, mintha elmerültem volna egy kád forró vízben.

Akkor ismertem fel, hogy eddig azért nem tudtam ezt megélni, mert nem találtam meg azt a közeget, ahol ennyire figyelnek rám.

És hogy más lennék-e, ha hallanék. Azt hiszem kicsit igen. Sokkal extrovertáltabb lennék. Sokkal többet buliztam volna kamaszkoromban és több őrültségben lettem volna benne. Volt időszak, amikor kicsit dühösen néztem vissza a kamaszkoromra, hogy megélhettem volna bizonyos szempontból jobban, erőteljesebben. Hogy úgy éreztem, valami kimaradt.

Nem is kimaradt. Inkább csak úgy éreztem, hogy borzasztó sok energia van bennem, amit nem tudok hogyan kifejezni, mert nem beszélhetek eleget.

Nem véletlen, hogy annyi mindent csináltam suli mellett.

Mára az extrovertáltságom már nem elégedetlenkedik. A személyiségem nyugodtabb lett és introvertáltabb. Hogy a hallássérülésem hatására-e? Nem hiszem. Ez a korral jött. Szóval, azt hiszem, ha tinédzserkoromban halló lettem volna, akkor igen, a társaság középpontjában álló figura lettem volna akkoriban, és még jó ideig. És annak biztosan lettek volna hatásai a jövőmre nézve.

Most azonban jó vagyok így, ahogy vagyok.

Hallók, nagyothallók, implantosok, siketek – ki melyik közösségben érzi jól magát és miért?

Azt hinnéd, hogy hallássérültnek lenni, és úgy valahová tartozni valami nagyon egyértelmű dolog, pedig nem. Sok esetben végigjárunk egy kacskaringós utat, mire meg tudjuk határozni, hogy kik is vagyunk mi valójában, hová tartozunk a hallássérült közösségen belül.

Mert nem, egyáltalán nem törvényszerű, hogy a decibelek és a jelzők – mint a siket, nagyothalló – meghatároznák azt, hogy melyik közösségben érezzük jól magunkat:

  • a siketek között,
  • a nagyothallók között,
  • az implantosok között,
  • vagy a hallók között?

Forrás: Unsplash

Az integrációban felnövő hallássérültekben van egy alapvető “két szék közé estem” – érzés

Nekem sem volt könnyű dolgom azzal, hogy megtaláljam a helyem valahol a négy csoport között. Mivel halló családból származom, hoztam egy nagyon erős halló identitást magammal. Integrációban nőttem fel, így nekem a halló közeg vált természetessé: hallónak éreztem magamat is. Azonban mindig motoszkált bennem egy érzés, hogy nem tartozom teljesen oda, hiszen nem tudtam száz százalékosan beilleszkedni, beolvadni. A hallók hallássérültként tekintettek rám, én viszont nem ismertem egy hallássérültet sem huszonegy éves koromig. Amikor pedig megismertem néhány vegyes – siket és nagyothalló – csoportot, azt éreztem, oda sem tartozom.

Úgy éreztem, nekem egyszemélyes magányos szigetet szánt a sors. Ám legyen. Elfogadtam.

A halló közösséget szeretem, a mai napig. Úgy tekintek rá, mint egy húzóerőre. Motivál, ösztönöz arra, hogy bizonyítsak magamnak, hogy bármire képes vagyok, és az, hogy hallássérült vagyok, nem tarthat vissza. Azonban, amikor egy rossz hallókészülékválasztás következtében egyre nehezebbé vált tartani a tempót a hallókkal, egyértelműen elkezdtem közeledni a siket közösség felé. Szükségem volt kapaszkodóra, elkezdtem jelnyelvet tanulni. Ez biztonságot adott. Amikor túlestem egy újabb, ám sikeres hallókészülék váltáson, újra a halló közeg vált a természetesebb közegemmé, csak addigra már lettek hallássérült barátaim is – siketek is, nagyothallók is, implantosok is. Ez tökéletesen kiegészítette egymást.

Jó volt megmártózni és kicsit elfáradni a hallók világában, de jó volt megpihenni is a hallássérült barátaimmal.

Forrás: Unsplash

Most már nem agyalok azon, hogy melyik közeg az enyém. Én jól tudom érezni magam mindenhol, ahol nyitottan állunk egymáshoz. A legnagyobb nehézséget ugyanis a tévhitek, előítéletek jelentik azok számára, akik keresik a közegüket. Abból pedig van néhány, amivel én találkoztam.

“A CI-sek egy külön csoport, akikhez nem tartozhatok, mert nincsen implantátumom.”

A cochleáris implantátumokat viselőkről némelyekben kialakul egy olyan kép, hogy a CI-vel tökéletesen hallanak, és hallót varázsol belőlük az eszköz. Pedig ez azért nem teljesen fedi a valóságot. Ahogy a hallókészülékkel, úgy cochleáris implantátummal is eltérő fejlődést tudunk elérni, mindenkinél egyedi, hogy mennyi javulás áll be a hallásában, beszédértésében, kommunikációjában. Függ attól is, hogy mikor kapja, mikor részesül fejlesztésben.

Összességében a CI-sek ugyanúgy küzdhetnek kommunikációs nehézségekkel a hétköznapokban, és ugyanúgy elfáradnak a koncentrációban például egyetemen az előadásokon, mint azok, akik hallókészülékkel kerülnek be az integrációba. Ennél fogva pedig remek közös témák is adódhatnak a nem hallássérült témák mellett is, ha elkezdesz velük hallókészülékes nagyothallóként bandázni.

“Ha nem jelelsz, nem vagy siket”

A siketektől hangzik el ez olykor, ha megpróbálsz közeledni hozzájuk, azonban csak részben van igazuk. Én kulturálisan valóban nem vagyok az, de ha a hallásgörbémet nézzük, bőven beesek ebbe a kategóriába orvosi szempontból, pláne, hogy jelentősen támaszkodom a szájról olvasásra, a hallás utáni beszédértésem sem túl fényes. Az, hogy csak alapszinten jelelek, az egy dolog, szerintem sokkal fontosabb, hogy nyissunk egymás felé, mint hogy ezekben a részletekben akadjunk el. De tény, mellbe vágó tud lenni, ha csatlakoznál egy közösséghez és ezzel várnak, viszont az ő oldalukról érthető a reakció, ha megismered a kultúrájukat. Egy idő után ezt egyáltalán nem vettem sértésnek, csak tudomásul vettem, megértettem, és igyekeztem nyitottan állni hozzájuk, mert nagyon izgalmas megismerni őket, az elveiket és a mögötte meghúzódó okokat.

Forrás: Unsplash

“Ha te nagyothalló vagy, neked könnyebb, mint a kulturálisan siketnek.”

Siket közösségben találkozhatunk ezzel a meglátással, ami valahol az ő szemszögükből logikus is: jól tudunk beszélni, tehát könnyebben becsatlakozunk a nagyobb sodrásba, a hallók világába. Jelnyelven ez nehezített pálya. A mi – nagyothallók – szempontunkból azonban ez nem egy sétagalopp. Minden nap megküzdünk a kommunikációs nehézségekkel, és nagyon elfáradunk. Én is mondhatnám, hogy a jelnyelv sokkal kevésbé fárasztó a vizualitása miatt, mint szájról olvasni 0-24 órában, vagy a nem annyira tökéletes meglévő hallásunkra támaszkodni. Én már csak azért sem szeretem az ilyen megállapításokat, mert az összehasonlítgatásnak az égvilágon semmi értelme:

Mindenkinek a saját baja a nehezebb. Tiszta sor. Ezt tartsuk is tiszteletben, és legyünk megértőek a másik iránt.

Nagyjából ugyanez a véleményem az alábbi kijelentésről is:

“Aki integrációba kerül, az sínen van, és szinte halló.”

Hátöö, nem? Egyáltalán nem vagyunk sínen, és megküzdünk a saját démonainkkal: az általános iskolás beilleszkedéssel, az identitásunk összeállításával, a felvállalással egy tök idegen közegben. Azért van mit irigyelni a siket közösségtől is: van egy közösségük, egy akadályok nélküli nyelvük, stabil identitásuk. Nekem azért volt pár évem, amikor erre nagyon vágytam, pláne, hogy a halló-nagyothalló-siket identitáskrízis mellé bejött a külföldre települt szlovákiai magyar identitáskrízis is, ami így elég skizofrén állapot volt néha.

Forrás: Unsplash

“Aki inkább hallókkal van, mint nagyothallókkal, az gáz.”

Na, de akkor is találkozhatunk ám kirekesztő magatartással, ha valaki nagyothallóként inkább a hallók között érzi jól magát, mint a nagyothallók között. Mert van ilyen is: van, aki nem akarja tartani a hallássérültekkel a kapcsolatot. Ez nyilván csúnyán hangzik, senkinek nem esik jól a visszautasítás, de emberek vagyunk.

Emberek érzésekkel, amiket tudomásul kell vennünk, és hallgatnunk rájuk, különben nem fogjuk jól érezni magunkat.

Mindenkiben megszületik egy érzés valamilyen tapasztalat és benyomások alapján: akar vagy nem akar valahová tartozni. Ezt fogadjuk el, ettől nem lesz senki sem több, sem kevesebb.

“Nem akarok siketek közé tartozni, mert ők buták, meg amúgyis mutogatnak.”

Nagyon nem szeretem ennek a kijelentésnek az egyik felét. Az egy érthető és elfogadható dolog, hogy valaki nem akar közéjük tartozni valami oknál fogva, de

  1. nem mutogatnak, hanem jelnyelvet használnak,
  2. a siketek nem buták!

Ezt a kívülállók csak azért hiszik, mert nem hallják őket beszélgetni, a jelnyelvet pedig nem ismerik.

Az az igazság, hogy önmagunk és a közösségünk megtalálása hosszú és borzasztóan érzékeny folyamat. Olyan, mint hánykolódni csónakkal a vízen, egyik partról a másikig, mert egyszerűen sehol sem találsz elég jó helyet, hogy megvesd a horgonyod. Skizofrén egy állapot tud lenni, ezért legyünk megértőek egymással: hagyjuk, hogy az új emberek becsatlakozzanak, merítsenek belőlünk, aztán eldöntsék, jól érzik e magukat közöttünk, vagy máshol találja meg a helyét.

Ettől mindenki csak tapasztalattal lesz több.

Az meg senkinek se fáj.

Siket, nagyothalló, hallássérült – Te hogy hívod magad?

Te hogy hívod magad? Hallássérültnek? Siketnek? Nagyothallónak? Hogyan mutatkozol be egyes helyzetekben, melyik jelző után nyúlsz, ha hivatkoznod kell a hallásállapotodra? Nem is olyan egyszerű erre a válasz, igaz?

Gyerekkoromban ez még nem tudatosult bennem, akkor azt tudtam, hogy “más” vagyok, és gondolatban is ezt mondtam magamra. Vagy azt mondtam, hogy “hallókészülékem van”, és az mindent megmagyarázott. Aztán idővel rájöttem, hogy amikor azt mondják, hogy “Az Andrea hallássérült.” , azzal a fülemre utalnak. Így aztán én is elkezdtem ezt a fogalmat használni az olyan körbeírások mellett, mint hogy “nem hallok jól” vagy “nem hallok semmit, ha nincs bent a hallókészülékem”.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Amikor kérdezősködtem, hogy de mégis, mennyire nem hallok jól, akkor jött egy új szó: “teljesen süket vagy”. Akkoriban még nem terjedt el a kevésbé pejoratív siket szó a köztudatban, mindenki ezt használta. Így nagyon sokáig a siket jelzőt használtam magamra, és a fenti fogalmakat, magyarázatokat. Aztán Szlovákiából Pestre kerültem egyetemre.

Eltelt pár év, és kezdtem átlátni, hogy milyen hallássérült közösségek vannak: a siketek, a nagyothallók és az implantosok. Ez megint befolyásolta, hogy milyen jelzőket használjak magamra.

Siketektől hallottam először, hogy én nem vagyok az, ezért a siket jelző jelentése megváltozott a számomra. El is hagytam,  mert tényleg nem voltam siket kulturálisan, hiszen nem a jelnyelv az anyanyelvem. Azt is tudtam, hogy a nagyothalló kifejezés illene rám, de azzal nem tudtam azonosulni – viszont hallássérült közegben ezt használom, mert hivatalosan oda tartozom. Integrációba kerültem, ott tanultam végig, a halló társadalomban nőttem fel, beszélek, mint a nagyothallók.

A jelzők használata azonban rendkívül összetett dolog. Rá kellett jönnöm, hogy a szituáció határozza meg leginkább, hogy melyiket érdemes használnom.

Például, ha valaki elkezd túlságosan hallóként kezelni engem, akkor a siket jelzőt használom, mert orvosilag gyakorlatilag az vagyok. És ez az a jelző, amivel emlékeztetni tudom az embereket arra, hogy rendben van, hogy beszélek, de akkor is szájról olvasok, és vannak határaim:

bármennyire is úgy tűnik, nem vagyok halló.

Erre még magamat is emlékeztetnem kell sokszor, mert az elvárásaim magam felé sokszor túl erősek. Ami nem baj, mert előre visz, csak oda kell figyelnem arra, hogy ne vállaljam túl magam, és ne legyek túl kemény magammal.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Magamra a hallássérült jelzőt szeretem használni. Benne van minden, nem magyaráz túl, viszonylag semleges jelző, nincs benne állásfoglalás, hogy a hallássérült közösségen belül hová is tartozok, és van egy olyan kicsengése, hogy “van a hallásommal valami gond, de hogy mennyire, és az mit jelent, derítsd ki, ha szeretnéd”. Akkor is ezt a jelzőt használom, ha nincs kedvem magyarázkodni, hogy mennyire vagyok siket vagy nagyothalló. Ehhez a kettő jelzőhöz ráadásul társul egyfajta sztereotípizált reakció, ha kiejtem a számon.

Ha azt mondom, siket vagyok, akkor elkezdenek úgy viselkedni velem, mintha nem értenék semmit, írni akarnak nekem, vagy  túlzottan artikulálnak. Ha a nagyothallót mondom, tízből kilencszer üvöltés lesz a vége.

A nagyothalló jelzőről még mindig mindenkinek a nagyothalló nénik és bácsik jutnak az eszükbe, akikkel kiabálni kell, hogy halljanak valamit. Csakhogy nekem a kiabálás nem jelent segítséget, mert szájról olvasok.

Éppen ezért szoktam kasszánál, ügyfélszolgálatnál azt mondani, hogy szájról olvasok. Erre reagálnak az emberek úgy, ahogy nekem jó: megértik, hogy a szájukra szükségem van, és felém fordulnak. És a tapasztalatom az, hogy a hallóknak többet jelent az, ha elmagyarázom, milyen a hallásélményem, mit hallok meg a világból, és mit értek meg. Hálásabbak, ha abban segítek, hogyan tudnak jól segíteni nekem, mintha azt mondom, hogy siket, nagyothalló vagy hallássérült vagyok. Ez utóbbiaktól általában zavarba jönnek, mert nem tudják, pontosan mit is jelent, vagy téves kép él bennük.

Persze, volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor azt mondtam, hogy nem igazán tudom magamra használni egyiket sem, mert hallónak érzem magam. Halló vagyok, csak van egy kis problémám. Nyilván, ekkor még nem álltam készen felvállalni a hallássérülésem, és kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy az identitásomon gondolkozzak.

A jelzők használata azért is kulcskérdés, mert nem mindegy, hogy ki milyen jelzőt mond ránk. Előfordul, hogy mások határozottan be akarnak sorolni valahová, mert ők azt gondolják, hogy mi azok vagyunk, az ő szempontrendszereik szerint.

Másképp használ jelzőt egy orvos, másképpen egy gyógypedagógus, és másképpen egy hallássérült.

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash

Tőlem a siket jelzőt el szokták vitatni, mert beszélek, vagy mert kulturálisan nem vagyok az, vagy mert integrációban nőttem fel. De én ragaszkodom hozzá. Azért, mert orvosilag kifejezi a hallássérülésem súlyosságát. Azért, mert ha kiveszem a hallókészülékem, akkor nem hallok semmit. Azért, mert jelentősen támaszkodom a szájról olvasásra. Ez pedig azért fontos, mert  ha valaki, aki nem ismer, besorol magában nagyothallónak, akkor megjelenik benne egy kép rólam, aki tulajdonképpen egész jól hall, mert beszél. Ez azonban nem fedi az igazságot. És nyomást helyez rám. Elvárásokat.

A nagyothalló közösség rendkívül sokszínű a fiataltól az idősebb generációig. Van, aki jobban támaszkodik a szájról olvasásra, van, aki kevésbé. Van, aki tud telefonálni, van, aki nem. Egyeseknek jobb a beszédértése, egyeseknek rosszabb. A nagyothallókról – tapasztalatom szerint – egy könnyebben boldoguló hallássérült jut az emberek eszébe. Ezért ezt a fogalmat pontatlannak érzem.

Az, hogy azt mondom magamra bizonyos helyzetekben, hogy siket vagyok, feljogosít arra, hogy elengedjem magam. Levegyem a súlyt a vállamról, amit a mások által kimondott nagyothalló jelző rám rak. Amióta magamban helyre raktam a fogalmakat, azóta nem zavar egyik jelző sem. Ha úgy van, kijavítom, ha nem tetszik, elmagyarázom, hogyan hallok.

A jelző, amit magamra használok, az az én személyes ügyem. Mindenki magánügye. Használd te is azt, amelyik jól esik!

Siket, nagyothalló, hallássérült - Te hogy hívod magad?

Forrás: Unsplash