,,Köszönöm az anyatigrist is! ” – hallássérült fiatalok üzentek édesanyjuknak Anyák napja alkalmából

Éppen pár napja voltam egy könyvbemutatón, ahol egy hallássérült grafikus lány, és az anyukája mutattak be egy közös könyvet. Az édesanya éppen egy anyák napi emléket idézett fel, ami arra világított rá, hogy a hallássérült gyermekek anyukái talán egészen másképpen élik meg az Anyák napját, mint azok az édesanyák, akik gyermekének a fejlődése rendben zajlik.

Az édesanya arról mesélt, hogy amikor az oviban, ahová integrációba került a lánya, Anyák napja volt, nem akart elmenni. Ami érthető is, hiszen egy édesanyának időbe telik feldolgozni és elfogadni, hogy az elképzelt gyermek másmilyen, másképpen telnek vele a napok. A lényeg azonban az, hogy mégiscsak ott ült az előadáson, de nem tudott igazán felszabadultan jelen lenni. Ekkor a kislánya megérdezte tőle, hogy:

Anya, mi a baj?

Ekkor jött rá, hogy minden rendben van.

Miért mesélem ezt el?

Az anyukámról alkotott kép bennem folyamatosan változott. Noha először “csak” az anyukámként láttam őt, később, ahogyan szembesültem a hallássérülésemmel és azzal, hogy másabb vagyok a többieknél, az anyukám képe is formálódott bennem. Azzal, hogy megértettem, neki sem volt egyszerű velem végigcsinálni a fejlesztéseket. Azzal, hogy voltak kellemetlen élményei a környezet rám adott reakciói miatt. Azzal, hogy más édesanyák történeteit hallgattam meg arról, hogyan élték meg azt, hogy egy hallássérült gyermek szülőjeként kell helytállniuk.

Amikor ezt a bizonyos piaci esetet átéltem, egy újabb szelete nyílt meg előttem annak, hogy anyukámnak mit jelentett az én anyukámnak lennie.

Hogy mennyire nem eshetett jól neki, mennyire lebénulhatott a meglepődéstől, amikor valaki azt mondta rám, hogy “szegény gyerek”, vagy “kár érte”. Vagy ha arról beszéltek, mennyire rossz lehet nekem, hogy nem hallok. Vagy kéretlen tanácsokat kapott, esetleg azt mondták, hogy biztosan az előző életünk miatt kaptuk ezt az utat.

Persze, voltak ellenpéldák is. Amikor büszke lehetett rám. Vagy a környezetünknek bebizonyítottuk, hogy mi mindenre vagyunk képesek együtt és külön-külön is.

Ezek az emlékek azok, amik miatt a hallássérült gyerekek többet látnak az anyukájukban, szimpla anyánál. De ezt elmondják ők maguk a saját anyák napi köszöntőjükben.

,,Köszönöm az anyatigrist is!

Forrás: Unsplash

Varga Máté: Csak egy Anya vagy?

– Anya! Mi van odaírva?

– Anya! Mit mondott a Tomi?

Ugye ismerős a történet, ami történt közted, a szemüveges bátyám és köztem egy szép balatoni séta közben, és te magatehetetlenül nevettél? Persze, hogy ismerős! Ez a kedvenc történeted, amit mindig is szerettél elmesélni mindenkinek. Én azóta is elmosolyodom, amióta eszembe jut. Többek közt ez is ad erőt. Remélem, neked is.

Szóval: Csak egy Anya vagy? Gondolkodtam ezen a kérdésen egy darabig. Mert mit is jelent Anyának lenni? Az, hogy két gyereket fel kellett nevelni, az teljesen természetes dolog. De már önmagában az Anyaság nem természetes, és a legnehezebb feladat, mert meg kell teremteni a körülményeket. Hatalmas felelősség, erő, és kitartás kell hozzá. Neked sikerült. Ehhez társult némi hivatástudat is, hiszen tanár vagy. A munkádat és a nevelésemet a legjobb tudásod szerint végezted, és végzed ezt a mai napig is, lekörözve ezzel más szakmabeli dolgozókat.

Te vagy a legjobb tanárom. Megtanítottad, hogyan legyek önzetlen, segítőkész, kitartó, őszinte. Megtanítottad, hogy miért fontos tanulni, hogyan legyek kreatív, miért fontos, hogy halljak, hogy olvassak, hogy úgy beszéljek, hogy ne tűnjön fel, hogy valami baj van a hallásommal. És ha már hallás, megmutattad, mi a zene.

Te vagy a legjobb tanácsadóm. Mindig a legjobbat akartad nekem, így a legjobb meglátásod szerint cselekedtél: elvittél logopédushoz, hogy jobban beszéljek,  mindig kutattad a legjobb lehetőségeket, hogy hogyan tudnék előrébb jutni az életben, hogyan lehetnék jobb, és megmutattad a megfelelő utat. Elmagyaráztad többször, hogy miért jobb a digitális hallókészülék az analógnál, még ha számomra ez nem is volt teljesen triviális.

Te vagy a legjobb orvosom. A rengeteg betegségem, és kórházba járásom ellenére Te adtad a legnagyobb orvosságot: önzetlenül el akartad venni az összes fájdalmat tőlem, amiben szenvedtem.

Te vagy a legjobb pszichológusom. Ha kudarcról, csalódásról, vagy szenvedésről volt szó, mindig volt egy jó indokod rá, hogy jobbnak lássam az életem.

Te vagy a legjobb, felnőtt barátom. Elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Beszélhettem neked őszintén, utat mutattál a felnőtté váláshoz, az önállósághoz, a felelősségvállaláshoz.

Mindezekkel együtt a legjobb törődést kaptam Tőled. Nem érzem feszélyezve magam ép embertársaim közt, mert magam is épként tudom mutatni.

Annyit szerettem volna mondani ezek után, hogy:

Hálás vagyok azért, hogy vagy nekem!

Boldog Anyák Napját!

Forrás: Varga Máté

Patkó Linda: Nagyon örülök, hogy te vagy az én anyukám!

Drága Édesanyukám!

Az egyik első emlékem rólad az, amikor éppen elkísértelek a telefonfülkéhez a műtétem után és néztelek, ahogy beszélsz a telefonon. Egy másik emlékem az elsők közül az, amikor mesét olvastál fel nekem, és akkor tanultam meg a szájról olvasást.

Te voltál az, aki a számomra a legszebben beszélt.

Azóta is egy csapatként működünk együtt, minden rosszat és jót megosztunk egymással. Nagyon szépen köszönöm az idődet, az összes segítséged, a végtelen türelmet és a hitet bennem, hogy igenis képes vagyok elérni a céljaimat.

Nagyon örülök, hogy te vagy az én anyukám!

Boldog Anyák Napját!

Forrás: Patkó Linda

Pócza Barbara: Köszönök mindent, a harcos anyatigrist is

Köszönöm, hogy a kezdettől fogva szerettél és bíztál bennem, és azt, hogy soha nem vesztetted el a hited, bármilyen nehézség is jött. Köszönöm, hogy kiálltál mellettem, amikor szükségem volt rá, és megkaptam azt a következtes, olykor szigorú nevelést, amit mostanra értettem meg.

Mert kicsinek nem volt könnyű nekem megérteni, miért kell annyit küzdeni a tanulással, amikor már se kedvem, se energiám nincs hozzá.  De most már tudom, neked sem lehetett egyszerű minden nap szigorúnak és tudatosnak lenned velem a nevelésem során. Enélkül most nem tartanék ott ahol, és nem lennék az, aki.

Köszönök mindent, a harcos anyatigrist is!

Boldog Anyák Napját!

Forrás: Pócza Barbara

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Amikor gyerek voltam, azt sem tudtam, hogy én hallássérült vagyok. Pici világomban minden olyan egyszerű volt és véges, azt gondoltam: mind ugyanolyanok vagyunk. Aztán, persze, kiderült számomra is: én mégis más vagyok. És ha akkor azt hittem, ennyi az egész, tévedtem.

Tévedtem, mert a következő, amit rendületlenül hittem, hogy vagyok én, a más, és vannak a többiek, a normálisak. Szentül hittem, hogy olyan egyedül vagyok a másságomban, hogy akár unikornis is lehetnék. Nyilván kiderült, hogy azért nem csak én vagyok olyan, aki nem hall, vannak mások is, akik – ahogy akkor mondtam – a kezükkel beszélgetnek. De ők felnőttek voltak, ráadásul szlovákok is, én meg nem tudtam szlovákul, és elég jól jelelni sem ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk. De azt már tudtam, hogy nem vagyok egyedül, csak kevesebben vagyunk, mint azok, akik hallanak.

Amíg Pestre nem kerültem, addig nem találkoztam olyannal, mint amilyen én is vagyok. Azt azonban nem tudtam megfogalmazni, milyen is az olyan pontosan.

Akkor még csak azt tudtam, hogy vannak hallássérültek, és én szeretnék ismerni közülük valakiket, mert biztosan mind ugyanúgy gondolkodnak a világról, mint én.

Na, nem is tévedhettem volna nagyobbat. Már megint.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

Minél több időt töltöttem Pesten, annál jobban megismertem a hallássérülteket is innen-onnan. És nem értettem, hogy lehet az, hogy bár mindannyian hallássérültek vagyunk, nem gondoljuk mindenről ugyanazt. Időbe és tapasztalatokba telt megértenem és megtanulnom, hogy a hallássérültek sem egyformák. Hogy vannak siketek és vannak nagyothallók. Hogy a hallásunk vesztesége sem ugyanaz, és nem ugyanúgy hallunk. Hogy mindannyiunk más életutat járt be: más családból jött, ki halló, ki siket szülőkkel, más iskolatípusban tanult. És hogy emiatt másképpen gondolkodunk arról, mi a fontos, mi a helyes, mi a jó a hallással, beszéddel, oktatással kapcsolatban.

Ez alapvetően nem volt egy könnyű megtapasztalás.

Az érzések ilyenkor jönnek, s hagyni kell őket átáramlani. Éreznem kellett azt, hogy nem értek egyet, éreznem kellett a zavarodottságot, éreznem kellett, hogy döntést kell hoznom, be kell sorolnom magam valahová, és azt is éreztem egy darabig, hogy nem tudom, ki is vagyok én ebben az egész hálózatban.

Egy idő után viszont eljutottam a megértés szakaszába. Állást foglaltam amellett, hogy nekem hogyan és miért jó, és elfogadtam, hogy mások miért gondolkodnak ugyanarról másképpen. Szerintem ez nagyon fontos.

Hogy úgy hallgassunk meg másokat, hogy elfogadjuk azt, hogy ugyanarról másképpen gondolkodunk.

Ezzel nincsen semmi baj, és ettől csak többek leszünk.

Persze, amikor összekerülnek hallókészülékes nagyothallók, implantosok és siketek, különféle kulturális háttérrel, érthető, hogy bizonyos dolgokat másképpen látnak. Van, aki erősebben fogalmaz, van, aki kevésbé elfogadó (még), van, aki pedig képes előítéletek, neheztelés nélkül fogadni az eltérő véleményt.

Talán azért is olyan nehéz néha megérteni a másik álláspontját, mert az ember azt érezheti, hogy az ő igazságát vonják kétségbe. Pedig nem.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

Egyszerűen csak mások vagyunk, és ez így van jól. Az elmúlt években sokféle reakcióval találkoztam, és sokfélét meséltek nekem. Ezeket próbáltam összeszedni. Nem az a célom ezzel a válogatással, hogy elmélyítsem az ellentéteket, hanem inkább a megértést szeretném segíteni. Mindkét oldalnak megvan a maga igazsága, még ha ezzel a kijelentéssel nem is leszek mindenkinél túl népszerű.

#1 Miért nem tanulsz meg jelelni?

Egy ilyen kérdés elhangozhat siket embertől a nagyothalló felé, már csak azért is, mert jelnyelv ismerete nélkül nem mindig megy könnyen a beszélgetés, így szinte adja magát a kérdés. Én alapszinten ugyan ismerem a jelnyelvet, tanultam, de ezzel még nem tudok a siketekkel zökkennőmentesen beszélgetni. Ellenben egyáltalán nem szokott gondot okozni a beszélgetés, ha artikulálnak. A jelnyelv grammatikájában egész könnyen kiigazodom, és a gesztusok is sokat tesznek hozzá a beszédhez, a jeleket is felismerem itt-ott. Ha tudnak jól szájról olvasni, engem is értenek, és használom azokat a jeleket, amiket ismerek, és gesztikulálok én is.

Tudom, hogy a siketek számára az én kommunikációm fárasztó, lassú, energiát igénylő, és nekem is ugyanígy több agytorna és odafigyelés a beszélgetés, de pont ez a kölcsönös türelem az, ami jó alapja a kommunikációnak. Tőlem is kérdezték már azt, hogy miért nem tanulok meg jelelni, és mások is meséltek már nekem erről, de szerintem ez nem olyan bántó, amilyennek elsőre hangzik.

A siketek számára a jelnyelv az anyanyelv. Érthető, hogy furcsa számukra az, hogy van hallássérült, aki nem ezen a nyelven akar kommunikálni, mikor annyira könnyed és vizuális nyelv. (Tényleg az, erre akkor jöttem rá, amikor az A1 jelnyelvi tanfolyamot végeztem el, és valóban pihentetőbb volt, mint szájról olvasni. ) Aki kulturálisan siket, az beleszületik a jelnyelvvel való kommunikálásba, érthető, hogy neki ez a tökéletes nyelv.

Az azonban sokmindentől függ, hogy valaki miért pont beszél vagy jelnyelvet használ felnőtt korára, és ezt érdemes tiszteletben tartani. Ez nem mindig a saját választásunk, és nem mindig akar valaki felnőttkorára váltani. Egy nagyothalló, aki halló családból jön, és integrációban nő fel, még ha orvosi szempontból siket is, neki a beszéd a természetes. Ettől függetlenül jó dolognak tartom, ha megtanulunk plusz egy nyelvet – a jelnyelvet.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

#2 Minek a hallókészülék vagy a CI?

Hallhatunk olyat is a siketektől, hogy a hallókészülék vagy a CI felesleges. A reakció érthető, mert természetes közegük a csend. Mivel a jelnyelv az anyanyelvük, nincs is szükségük a hangokra. És akkor meg is érkeztünk a #1-es ponthoz, kultúrájukból fakadóan a jelnyelvet preferálják.

Én szoktam tartani csendnapokat, de nem tudnék lemondani a hallókészülékről és a hangokról, mert hiányoznának, és szükségem is van rájuk, hogy könnyebben boldoguljak a hallók világában. Halló családból jövök, integrációban nőttem fel, így érthető, hogy a beszéd és a hallókészülék lett számomra a természetes. Érthető az is, hogy miért áll a hallókészülés és CI-viselés kérdéséhez másképpen a két tábor.

Parázs viták a témán belül is vannak: örök téma a hallókészülékesek között, hogy melyik hallókészülék márka a legjobb, és ugyanígy a hallókészülék vs. CI téma kapcsán is elhangoznak véleménykülönbségeket. Ez utóbbiról témáról írtam is itt.

Lényeg a lényeg: sok dolog befolyásolja azt, hogy egy gyerek fülébe mi kerül vagy nem kerül, és milyen vonalon tanul vagy melyik nyelven nő fel anyanyelveként. Nem kell ezt túlforszírozni.

#3 A siket siketet választ párként, a nagyothalló hallót.

Érdekes téma ez, de a tanulmányok is azt írják, hogy a siketek siket párt választanak, a nagyothallók halló párt választanak inkább. Az előbbi tábor szerint csak hallássérült társ ért meg igazán, a nagyothallók pedig hallók között felnőve el sem tudnák képzelni, hogy hallássérült párjuk legyen. (Ezen a ponton hozzátenném, hogy kimondatlnul is, de a hallók sem tudnák elképzelni, hogy hallássérült párjuk legyen, nem is szoktak erre nyilván előre felkészülni. ) Így aztán erről is lehetnek viták, hogy kinek van igaza és mennyire, de ha engem kérdeztek:

A szerelem nem néz audiogramot, se fület, semmit. – ahogy itt már megfogalmaztam.

Így aztán vannak váratlan forgatókönyvek, hallók, akik nagyothallókkal esnek szerelembe, és hallók, akik siketekkel, vagy siket, aki nagyothallóval. És van olyan is, hogy nagyothalló nagyothallóval.

#4 Aki nem az integrációban tanul, az a könnyebb utat választja.

Meglepő gondolat, de ilyen is van. Abból indul ki, hogy az integráció azért nem könnyű meló, mélyvíz-effektus, kihívások tömkelege, identitásválság, satöbbi. Én személy szerint azt gondolom, hogy mindegy, hogy valaki speciális suliban tanul, vagy integrációban, mert mindkét útnak megvan a maga nehézsége, csak nem pont ugyanaz, meg nem ugyanazokon a szakaszokon.

5 dolog, amit a siket és a nagyothalló emberek másképpen látnak

Forrás: Pexels

A másik dolog, hogy szerintem ez nem választás kérdése. Gyerekként az ember bekerül egy folyamatba, és sok tényezőn múlik, hogy ki milyen utat jár be. Olyan is van, hogy valaki itt is, ott is tölt egy kis időt. Az élet sokféleképpen alakulhat.

#5 Tapintatlan vagy!

A nagyothallók szoktak meglepődni azon, hogy a siketek sokkal szókimondóbbak, közvetlenebbek, náluk természetes a káromkodás, és a nyílt kommunikáció. Ez a nagyothallók szemszögéből olykor tapintatlanságnak tűnhet, pedig ez is kulturális kérdés. A siketek egyszerűen, velősen, gyorsan fogalmaznak, ebben szerepet játszik az is, hogy zárt közösségről van szó, jól ismerik egymást, és a nyelvük is lényegre törő bizonyos értelemben.

Nyilván ez csak néhány szelet, villanásnyi jelenet azokból a konfliktusforrásokból, amik előfordulhatnak. Azt gondolom, hogy a másik kultúrájának megismerésével és megértésével minden ilyen – elsőre – sértőnek tűnő kijelentés vagy kérdés veszít az éléből. Ha megértjük, mi áll egy-egy megjegyzés mögött, könnyebb rossz érzések nélkül kiszállni egy beszélgetésből.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

A világon számos országban alkalmazzák a hallássérült-segítő kutyákat, azonban Magyarországon még kevésbé ismert ez a segítőkutya-típus. Mindössze 9 hangjelző kutya dolgozik hivatalos minősítéssel hazánkban, például vakvezető kutyák esetén ez a szám megközelíti a 200-at. Pedig a hangjelző kutya nagyon jó társa lehet egy hallássérültnek.

Ezt Loványi Esztertől tudom, akit kettő hangjelző kutyus is boldogít: Kuku és Mák. Eszter gyógypedagógus-szociológus. Szabadidejében a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesület munkáját segíti programvezetőként, aminek alapító tagja is. Kutyusaival érzékenyítő tréninget is tart.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Kukuval és Mákkal (fotó: NEO/Tamási Gábor)

Esztert sokszor láttam már sétálni a két kutyussal az oldalán. Látványuk mindig mosolyra késztetett, és mindig azt a szót juttatták eszembe, hogy szövetség. Ezért kerestem meg őt, hogy kifaggassam a hétköznapokról, Kukuról, Mákról, és a hangjelző kutyákról.

#1 Élet Kukuval
Egyszer bemutatót tartottunk a csapattal olyan rendezvényen, ahol nagy háttérzaj volt. Egy egyesületi önkéntes szeretett volna minket elérni. Először felhívta többieket, de a nagy nyüzsgésben és zajban senki se vette fel a telefonját, mert nem hallották. Többször próbálkozott, hiába. Én voltam az utolsó reménye. Azt nem mondhatom, hogy én meghallottam a telefoncsörgést. Viszont Kuku rögtön felkelt, és a mancsával elkezdett bökdösni engem, az orrával pedig a táskámat, én meg odaadtam a telefont a többieknek. Így lett Kuku a jól halló csapattagok segítő kutyája…

Kuku volt az első kutyád?

Nem. Kicsi korom óta nagy szerepet játszik az életemben a kutya. Háromévesen, egy nyári napon felfedeztem egy autó alatt fekvő lesoványodott keverék kutyust. Ő volt Tapsi. Már a találkozás pillanatában összenőttünk, pedig én akkor még beszélni se tudtam.

Ötévesen mondtam ki az első szavamat, de a kutyámmal tökéletesen megértettük egymást.

Tapsi bizonyos értelemben hallássérült-segítő kutya volt. Mivel sülve-főve együtt lógtunk, ha a kert végében játszottunk, szüleimnek csak az ő nevét kellett kiáltaniuk, hiszen tudták, hogy én úgyis beszaladok hozzájuk – Tapsi nyomában. Ez így zajlott 17 éves koromig.

Tapsi kutyám halála után, – így utólag nézve – túl sok időt töltöttem el szerető négylábú társ nélkül. Talán azért nem mertem belevágni egy újabb kutyás kalandba, mert úgy éreztem, nem vagyok képes megint egy ilyen veszteséget és fájdalmat elviselni. Nehéz volt megbarátkoznom azzal a megváltozhatatlan ténnyel, hogy a kutyák túlságosan rövid földi lét után örökre eltávoznak.

De négyévnyi „kutyamagány” után tudatosult igazán bennem, hogy nem érdemes kutya nélkül élnem.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Kuku óvodások körében (fotó: NEO/Burányi Virág)

És akkor jött Kuku?

Igen. Mindig is imponált nekem a golden retrieverek vidámsága, barátságossága és a rendkívül optimista életfelfogása. Rengeteget kutattam, de laikusként végül egy érdekes szempont alapján választottam tenyésztőt: egy vidéki kennelben azt mondták, hogy bármennyire szeretném, 8-9 hetes korukig biztosan nem adják oda a kiskutyákat, mert addig csakis a mamájuk mellett a helyük.

Ez, a számomra nagyon szimpatikus hozzáállás jobban megérintett, mint az, hogy Kuku milyen díjnyertes felmenőkkel rendelkezik.

Több olyan tenyésztővel találkoztam, aki a lehető leggyorsabban meg akart szabadulni a kölyköktől.

A kiskutyákat 4 hetes korukban látogattam meg először, még ma is emlékszem, hogy az izgatottságtól nem bírtam aludni éjjel. Nagyon ideges voltam amiatt, vajon hogyan fogok én jól dönteni? De szerencsém volt, Kuku jelentősen megkönnyítette a dolgomat: ő választott ki engem. Úgy éreztem, hogy már akkor kialakult közöttük egy kötelék.

Amikor közeledtünk a kennel felé, minden kutya elmenekült, véletlenül mindegyiknek éppen az érkezésünkkor akadt valamilyen sürgős, fontos dolga. Azonban Kuku odajött hozzám, először leült és „kérlek-vigyél-haza”-tekintettel nézett fel rám, majd amikor leguggoltam hozzá, befészkelte magát az ölembe.

Szerelem volt első látásra.

#2 Élet Kukuval
Egyszer vendég aludt nálunk, aki reggel előbb kelt fel, mint én. Kiment a konyhába, és becsukta a szobám ajtaját, hogy ne ébredjek fel, amikor felkapcsolja a lámpát. Kuku is kint maradt vele a konyhában. Mesélte az ismerősöm, hogy amikor megszólalt a vekkerem, Kuku kétségbeesetten konstatálta, hogy nem tud jelezni nekem az előtte tornyosuló akadály (a bezárt ajtó) miatt, ezért odaszaladt hozzá, és megbökte őt, majd az ajtóhoz futott. Egy-két ilyen fordulat (bök – ajtóhoz szaladás) után elérte, hogy kinyissa neki az ajtót. Miután szabaddá vált az út, felköltött engem a szokásos menet szerint. Nagyon büszke voltam, hogy Kuku kapcsolatot létesített egy másik emberrel annak érdekében, hogy segíthessen nekem!

Gondoltál akkor arra, hogy Kukuból egyszer képzett hangjelző kutya lesz?

Mindig is ámulattal néztem a különlegesen képzett (pl. vakvezető, mentő-, nyomkövető) kutyákat. Évekkel Kuku születése előtt egy kanadai barátunk mesélt arról, hogy ott már sikerrel alkalmazzák a „halló-kutyákat” (hearing dogs), egy ilyen kutyusról készült videóval pedig egyenesen megbabonázott.

Annak ellenére, hogy nem mertem abban reménykedni, hogy nekem ilyen csodában lehet részem, elkezdtem keresgélni. Többször felvettem a kapcsolatot egy segítőkutyák kiképzésével foglalkozó, elismert szervezettel, de mindig azt az információt kaptam tőlük, hogy hazánkban még nem indult el a hallássérült-segítő kutyakiképzés, ezért sajnos még magántanítványként sem tudnak minket vállalni. Szomorúan, de tudomásul vettem, hogy nekem nem lesz segítőkutyám, Kuku „csak” a lelki társamként fog funkcionálni.

Bár Kuku már akkor is érezte, hogy rossz a hallásom, például ha hazajött valaki, addig nem ment ki üdvözölni őt, amíg fel nem jött a szobámba szólni nekem (érintéssel jelzett).

A következő fordulópont akkor következett el az életünkben, amikor 2009 nyarán egy kutyás táborban közös ismerősünk bemutatott Mányik Richárdnak, a később megalakult NEO Segítőkutya Közhasznú Egyesület vezetőkiképzőjének, akivel telefonszámot cseréltük. Kuku ekkor már két éves múlt, ezért – hiába jártunk folyamatosan kutyaiskolába, és tettünk sikeres engedelmességi vizsgát – nem hittem komolyan abban, hogy különösebb folytatása lesz a segítőkutya-projektnek.

Szeptemberben Ricsi meglátogatott minket, beszélgettünk. Mai napig se tudom, hogy mit látott bennünk Ricsi, de kimondta a varázsszót: PRÓBÁLJUK MEG! Innentől kezdve gyökeresen megváltozott az életünk. E-mail-váltásokkal, mindennapos gyakorlásokkal, sikerélményekkel és nehézségekkel is teli hónapok következtek.

A közös munkánk pedig eredményes volt: Kuku 2010 április óta magabiztosan és megbízhatóan szól nekem, ha valamilyen zaj hallatszik, 2012-ben pedig hivatalosan is levizsgázott.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Mákkal bemutatón (fotó: NEO/Mesterné Kata)

És akkor hozzátok csatlakozott Mák?

Igen. Kuku ugye, már idősebb kutya, 11 éves, és egészen pici kora óta a társam. Őt követte a pályán a fiatal Mák évekkel később. Mák is vizsgázott hangjelző kutya, ő most kétéves. Szerencsére Kuku kitűnő egészségi állapotnak örvend, de azért láttam rajta, hogy egyre fáradékonyabb, így kezdtük el az utódját, Mákot kiképezni. Kuku már leginkább otthon segít nekem, a nyilvános programokra inkább Mákot szoktam vinni magammal, hogy ne terheljem túl Kukut.

Mi mindenben tudnak segíteni neked vagy egy másik hallássérültnek?

Kuku és Mák a hangok (pl. gazda nevének szólítása) és zajok (pl. ébresztőóra, kopogás, csengő, riasztó) jelzésével segíti az életemet. Ha valamilyen zaj hallatszik, először megkeresik, hogy mi történt, majd érintéssel figyelmeztetnek, és elvezetnek a zaj forrásához, azt pontosan megmutatva (pl. ajtón vagy ablakon kopognak).

Természetesen egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.

Az egyénfüggő, hogy kinek mikor és milyen segítségre van szüksége. Például én éjszaka támaszkodom a legjobban Kukura és Mákra, amikor nem viselem a hallásjavító eszközt.

Gondolom, Kuku és Mák több egyszerű segítő kutyánál, nagyon erős kapocs van köztetek…

Így van. Kuku és Mák rengeteget jelent nekem. Mellettük biztonságban érzem magam. Tudom, hogy mindig figyelmeztetnek, ha fontos esemény történik, például valaki csenget vagy kopog, szól a telefon, a riasztó vagy a vekker. Maximálisan megbízom bennük.

Tudom, hogy ha ők nyugodtak, akkor nekem sincs aggodalomra okom, mert nincs baj.

Kukuról és Mákról gondoskodnom kell, nagy szükségük van rám, én is felelősséget érzek irántuk. Mellettük egyáltalán nem érzem magam kiszolgáltatottnak, mert „szimbolikusan” viszonozni szeretném az önzetlen segítségüket: ők is sok törődést és foglalkozást igényelnek.

Általuk nagyon sok érdekes emberrel ismerkedtem meg. Például a kutya suliban olyan eb tulajdonosokkal találkoztam, akiknek hasonló hobbijuk van, mint nekem. Sokat szoktunk együtt sétálni és levelezni. Ha problémám van, nyugodt szívvel kérek segítséget más gazditól vagy a kiképzőktől is.

Amikor idegenekkel beszélgetek, nem a hallássérülésemen van a hangsúly, már nincsenek zavarban az emberek.

Kuku és Mák át tudja hidalni a kommunikációs nehézségeket, hiszen máris van egy közös témánk: a kutya.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Kukuval és Mákkal (fotó: NEO/Tamási Gábor)

A kutyáim nélkül sokkal többször kerültem olyan szituációba, hogy halló személyeket annyira váratlanul érte a „furcsa” kiejtésem, hogy amikor megszólaltam (pl. eltévedtem az utcán és érdeklődtem a járókelőktől), csak elfordultak és otthagytak a megválaszolatlan kérdésemmel.

Valószínűleg azért, mert amikor hirtelen hallhatóvá vált az én láthatatlan fogyatékosságom, nem tudták, hogy lehetne kezelni ezt a helyzetet. Amikor segítőkutyával voltam, ilyen szinte sose fordult elő velem. Még ha zavarba is jöttek, leguggoltak és egy ideig simogatták a kutyámat, majd miután átgondolták az eseményeket, felálltak és újra kezdtük a beszélgetést.

Kuku és Mák sokkal többet tud nyújtani nekem, mint bármelyik rezgő vagy villogó segédeszköz, hiszen nem ők nem csak egy gépként működnek, hanem egy igazán érző lények.

Nemcsak fizikai segítséget kapok tőlük, „terápiás” hatást is gyakorolnak rám.

#Élet Kukuval
Még régebben Galgamácsán tartottunk érzékenyítő tréninget. Már hazafelé indultunk, a kocsiba pakoltunk, amikor odajött hozzám két, harmadikosforma kisfiú. Az egyik így szólt:
– Úgy sajnállak!
Erre én visszakérdeztem: – Tényleg? És miért?
– Az állapotod miatt. (Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kisgyermek már így használja ezt a kifejezést.)
– Nem kell sajnálni. Én boldog vagyok, hidd el.
– De akkor se hallasz jól, és ezért sajnállak!
– Viszont nekem van egy olyan kutyám, mint Kuku. És ennek nagyon örülök!
Láttam, ezen elgondolkozott. Majd odament Kukuhoz megsimogatni.

Hogyan lehet egy hallássérültnek hangjelző kutyája?

Például a NEO Magyar Segítőkutya Közhasznú Egyesületnél is lehet érdeklődni a lehetőségekkel kapcsolatban. Az Egyesület az alkalmas kölyökkutyákat viselkedési tesztekkel választja ki a kutya 3 napos és 6 hetes korában. Fontos szempont a kölyökkutya tulajdonsága, pl. nyugodt és okos legyen. A képzés általában a kutya 8 hetes korától 1,5-2 éves koráig tart.

A képzés alatt az Egyesület oktatója gyakran találkozik a kutyával és a gazdával, otthon, az utcán és más helyszíneken (pl. bevásárlóközpontban, villamoson) gyakorol velük. A kiképzés központi, országosan szabályozott vizsgával zárul a kutya másfél-két éves korában.

A gazda élethelyzete határozza meg, hogy a kutya nála vagy nevelőszülőnél nő fel.

Én mindkét verziót megtapasztalhattam: Kuku nálam nevelkedett, azonban Mák már kiképzőnél.

,,Egy hangjelző kutya nem pótolja egy hallókészülék funkcióját, de kiválóan kiegészítheti azt.” – interjú Loványi Eszterrel

Forrás: Pexels

Nagyon fontos, hogy a gazda türelmes és motivált legyen, mert a kiképzés hosszú és sokszor nehéz folyamat. Sajnos a pályázati támogatások bizonytalanok, így a kutyatartási költségeket legtöbbször a gazdának kell finanszíroznia, ugyanúgy, mint egy „sima” házi kedvencnél (pl. etetés, állatorvos).

Mi a képzést térítésmentesen, ingyen nyújtjuk, a kiképzők is önkéntesen, szabadidejükben dolgoznak az Egyesületnél, így ez is meghatározza kapacitásunkat, hiszen sajnos sokszor túljelentkezés van.

A társadalom hogyan fogadja a hangjelző kutyákat? Gondolok itt arra, hogy látássérülteknél már megszokták, hogy segítő társ a kutya, de a hangjelző kutyusok esetében ez még újdonság. Előfordul, hogy esetleg nem akarják beengedni valahová?

Valóban, még nem annyira közismertek a hallássérült-segítő kutyák, mint a vakvezető kutyák. Ezért előfordult már, hogy biztonsági őr felszólított minket, hogy távozzunk az adott helyszínről, de szerencsére évről évre csökken az ilyen esetek száma.

Annak a hallássérült gazdának még nehezebb dolga van, aki felnőttkorban vesztette el a hallását. Két ismerősöm is mesélte, hogy mivel a kiejtésük tökéletes maradt, azzal gyanúsították meg a biztonsági őrök,

hogy csalnak, csak hallássérültnek adják ki magukat és valójában nincs is szükségük segítőkutyára.

Egyébként a 2009. december 11-én hatályba lépett, a segítő kutya kiképzésének, vizsgáztatásának és alkalmazhatóságának szabályairól szóló 27/2009 (XII. 3.) SZMM rendelet különféle jogokat biztosít a segítőkutyák gazdái és kiképzői számára.

Például a vizsgázott segítőkutya-gazda párosok korlátozás nélkül tartózkodhatnak – a lakosság elől elzárt területek kivételével – a mindenki számára nyitva álló intézményekben, helyeken, abban az esetben is, ha oda egyébként tilos állatot vinni.

Eszter blogot is ír, ahol követhetitek Kuku és Mák kalandjait, és mesekönyvet is kiadott Kuku és barátai – Ismerjük meg közösen a segítőkutyák világát! címmel, amiről itt tudhattok meg többet!

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Pici, törékeny lányt pillantok meg a Déli pályaudvar aluljárójában. Kopcsándi Dzsenifer égnek álló, szinte fehérszőke haja frissítően hat a fővárosi forgatagban. Miközben sétálunk, elszántan húzza maga után a görgős kofferjét. A koffer, mint minden becsületes fajtája, mindenbe beleakad, de Dzseni határozottan átráncigálja mindenen. Az villan át a fejemen, hogy ez a lány a dolgait is így csinálja: minden akadályt leküzd.

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

A szombathelyi lány három éves koráig tökéletesen hallott. Szülei nem sokkal később kezdték észrevenni, hogy nem figyel a hangokra úgy, ahogy kellene. A hallássérülés okát ma sem tudják biztosan, pedig számtalan vizsgálat van Dzseni mögött. Betegsége nem volt, gyógyszeres kezelést nem kapott, a családban nincsen hallássérült. Meglepődöm, mikor az előttem ülő törékeny lány azt mondja, szerinte ezt a sors rendezte így.

,,A szüleim olykor veszekedtek gyerekkoromban, és én nem bírtam azt elviselni. Még kép is van róla, hogy

olyankor befogom mind a két kezemmel a fülem, és azt hajtogattam, hogy én nem akarok hallani.”

– meséli.

A család nagyon összefogott, amikor kiderült Dzseniről, hogy hallássérült. ,,Anyukám nagyon hitt bennem mindig, tudta, hogy képes vagyok megcsinálni és véghezvinni a lehetetlent. Az általános iskolában 8 évig minden nap mellettem ült és velem tanult, mert nagyon lusta egy gyerek voltam. Neki köszönhetően kiváló eredménnyel zártam. Mai napig köszönöm mindkettőjüknek a sok leszidást, az „amíg nem tanulod meg, nincs….” mondatokat, mert ezek ébresztettek rá arra, hogy mi az, ami fontos.” – emlékszik vissza gyerekkorára.

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

Arra is emlékszik, hogy annak idején nehezen fogadta el, hogy hallássérült, és ezt nem könnyítette meg az iskolai közösség sem. Integráltan tanult, jó eredményekkel, hallókészülékesként támaszkodott a szájról olvasásra, de a világ gyakran volt túl zajos, túl kusza és kirekesztő.

,,Tudod, hallássérülten nehéz egy halló közösség részese lenni, nehéz beilleszkedni, nehéz megértetni velük egyesével a világot, amelyben élünk.

Náluk azt éreztem, hogy nem én vagyok az emberük, mert nem cigizek, nem piálok, nem bulizok, kávézok, hanem abszolút egy csendes típus vagyok, és ők nem tudtak velem mit kezdeni. Így én sem nyitottam feléjük, és nem is tartom a kapcsolatot velük.

Nem mindenki fogadott el úgy tiszta szívből, ami bántott, mert elfogadás és elfogadás között is, mint tudjuk, óriási különbség van. De mindettől függetlenül nagyon-nagyon szeretem őket, bármi is volt a múltban, és kívánom nekik a lehető legjobbat a jövőre nézve! Szóval harag részemről egyáltalán nincs!”

A tanárainak is végtelenül hálás, hogy odafigyeltek rá és soha nem engedték, hogy rossz irányba csússzon. Finoman utal arra is, hogy a kiközösítés miatt nagyon negatívan látta az életet, így pont jókor találkozott Tóth Gabival (énekesnő – a szerk.) , aki életenergiájával segített Dzseninek abban, hogy megtalálja az utat mostani mosolygós, bölcs önmagához.

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

Hatalmas kanyar az életben: a CI

Másfél éve, amikor már 20 százalék alatti volt Dzseni hallása, úgy döntött, hogy bevállalja a műtétet az egyik fülére, bármennyire is fél tőle. És nem bánta meg.

Az implanttal úgy érzi, kinyílt előtte a világ. Most már biztos, hogy bármit meg tud csinálni. A hallása ezzel a technológiával 80-120 decibelről 30-50 decibelre ugrott, de ez még a folyamatos hallásgondozással változni fog.

,,Egyre jobb és jobb a hallásom, kéthavonta kapok újabb hangokat, és azt kéthavonta újra kell tanulnom. Nagyon megdöbbentő, hogy milyen hangok vannak a világban, sőt egyenesen elképesztő!

Már egyes zeneszámokon rendesen beindul a könnycsatornám….el sem tudom képzelni, mi lesz ezután!”

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

 Ami pedig a felvállalást illeti, Dzseniről a rosszalló megjegyzések is úgy pattannak le, mint a gumilabda. Büszke az implantjára, a hegeire, saját magára.

,,A hegeim az én történetemet mesélik el, és soha nem fogom hagyni, hogy ezt bárki véleménye megváltoztassa. Én büszke vagyok rá, hogy bevállaltam a műtétet, és nem hiszem, hogy a szépségnek szimmetrikusnak kellene lennie. Volt időszak, amikor takargattam sapkával, sállal, kapucnival, de úgy döntöttem, hogy inkább nem, hogy nem kell őket elrejtenem, mert hozzátartoznak a valós énemhez.

Szeretem az életem, és szeretem a hallássérülésem!

Soha nem cserélnék senkivel, mert ez az én életem, és borzasztó hálás vagyok, hogy ezt kaptam!”

Noha imádja, hogy hallgathatja a zenét, de a csend még mindig fontos számára. ,, Tudom, azt mondják, hogy minél jobban hallasz, elhalványodik a szájról olvasás, de azt szeretném megtartani. Szeretem, hogy csak ülök a csendben, figyelem az embereket, nézem, hogy miről beszélnek. Vagy hogy simán csak olvasok, miközben nem hallok semmit.”

,,Meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!” – interjú Kopcsándi Dzseniferrel

Kopcsándi Dzsenifer

Hallani fogunk még róla

Dzseni bármire készen áll. Most is ezerrel pörög. Rendszeresen fotómodellkedik, képeiről sugárzik az önbizalom és az életigenlés. Számára a fotózás egy hobbi, kihívás, önkifejezés. Jelenleg jelnyelvet tanul, februárban vizsgázik. Hamarosan összeáll a zenekara, akiket majd menedzselhet, Dzseni ugyanis zenei menedzserként látja magát a jövőben.

A fejében rengeteg terv és ötlet van, ami arra vár, hogy megvalósítsa. Hogy valami lehetetlen? Á, olyan Dzseninél nincs!

,,Ha én tudom, hogy elérhetem azt a valamit, akkor az úgy is lesz. Én mindig azt mondom, hogy nincs olyan, hogy lehetetlen. Ha valaki azt mondja nekem, hogy valamit nem érhetek el, csak azért is megmutatom, hogy lehetséges, mert minden az, ha hiszünk benne. Én eszerint élek! És amire azt mondták nekem életem során, hogy nem tudom megvalósítani, nincs ilyen!

Meg fogom csinálni, meg fogom mutatni, hogy igenis képes vagyok rá!”

(a fotókat Gyökös Péter és Szániel Renáta készítette)