Mi okozhat konfliktust a szülő, a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között?

A világon sokminden törékeny. Eltörhet az üvegpohár, elreped a tükör, betörik a tojás héja, megtörhet a szív. És legalább ilyen törékeny tud lenni a kapcsolat a szülő, a pedagógus és a gyógypedagógus között, amikor a hallássérült gyermek az integrációban kezdi meg a tanulmányait az általános iskolában. Pedig a sikeres integráció záloga az, hogy a kapcsolat a gyermek pedagógusa, gyógypedagógusa és szülője között kiegyensúlyozott és együttműködő legyen.

Az utazó gyógypedagógust könnyű felismerni. Ha másról nem, arról biztosan, hogy mindig hatalmas hátitáskával közlekedik, ami a diákja fejlesztéséhez szükséges eszközöket rejti. Rendszerint az egész napi holmiját magával cipeli, mert egy nap több gyermekhez is kimegy, és ezek a holmik sokszor a gyógypedagógus kézügyességét és kreativitását is dicsérik: saját kezűleg készített fejlesztő játékok, átalakított társasjátékok, kirakók, amelyeket gyakran a gyógypedagógus maga rajzol meg.

A feladata nem pusztán az, hogy fejleszt. Sokkal többet tesz ennél a tanítványaiért:

  • képviseli az érdekeiket,
  • segít felzárkózni az egyes tárgyakból, ha a gyermek valamit nem ért,
  • kiharcolja a számukra járó jogokat, beleáll konfliktusokba,
  • önbizalmat épít, segít a gyermek önismeretét fejleszteni,
  • átbeszéli a gyermekkel a beilleszkedéssel járó nehézségeket,
  • kapcsolatot ápol a szülővel és a gyermek fogadó pedagógusával,
  • barát és menedék is a tanítványainak.

És ezek mindegyike nagyon fontos a gyermek fejlődése szempontjából. Amikor én kerültem integrációba, még gyerekcipőben járt ez a rendszer Szlovákiában, ami azt jelentette, hogy gyógypedagógus nélkül csináltam végig az iskolai éveket. Így utólag tudom, sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha valaki kézen fog, és szakmai háttérrel egyengeti az utamat.

Az utazó gyógypedagógusok egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben, amikor a munkájukat végzik. Nem mindig várják őket tárt karokkal az oktatási intézményekben.

Mi okozhat konfliktust a szülő, a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között?

Forrás: Unsplash

Általában háromféle hozzáállás fogadja azt az utazópedagógust, aki először megy ki a hallássérült gyermek iskolájába. És általában ezekből az atitűdökből fakad a legtöbb konfliktus.

A gyógypedagógus ellenség

Nincs könnyű helyzetben a hallássérült gyermek pedagógusa. Évekig tanulta a szakmáját, több osztályt vitt már végig, és több évnyi, gyakran évtizednyi  tapasztalat van a háta mögött. Azoknak a tanároknak a nagy része, akik most fogadják a sajátos nevelési igényű (SNI) gyerekeket, még nem hallottak sokat arról, mit jelent egy SNI gyermek befogadása, segítése, tanítása. Ők még jóval kevesebbet tudnak a hallássérülésről, hiperaktivitásról vagy a figyelemzavarról. Érthető hát bizonyos szempontból, hogy egyfajta ellenállással tekint a gyermek és az utazó gyógypedagógus személye felé.

Általában olyan ellenérzések dúlnak bennük, mint hogy az utazó gyógypedagógus olyasvalaki, aki hetente egyszer idejön hozzá, és meg akarja mondja a tutit. Okosabb nála, mindent jobban tud, kioktat és beleavatkozik a munkájába. A gyógypedagógusnak komoly küzdelmet jelent ezt az ellenállást türelemmel, határozottsággal és megértéssel lebontani, hogy a rá bízott hallássérült gyermek érdekeit képviselni tudja. Például kiharcolja, hogy ha a gyermek nem képes tollbamondást írni hallás után, ehelyett inkább más formában kérje tőle számon a tanár a helyesírást.

Gyakran az is komoly tárgyalást igényel, hogy melyik óráról viheti ki a gyermeket, vagy azokon kívül mikor találkozhatnak, hogy a fejlesztését biztosítsa, sőt, sokszor egy erre alkalmas helyszínt is vadásznia kell az iskolában, mert nincs hely. Ezek a viták, hatalmi harcok pedig a gyermek fejlődésének rovására mennek: ha nem kapja meg a könnyítést, akkor rosszabb jegyei lesznek (jogtalanul), ha nincs idő, hely, rugalmas hozzáállás a tanár részéről, hogy a fejlesztéseket megkapja a gyermek, akkor a tanulmányi eredmények, a gyermek jövőképe forog kockán.

A gyógypedagógus megváltó

A másik szélsőséges attitűd, ami fogadhatja az utazó gyógypedagógust, hogy úgy várják, mint a messiást. Mert ő a megváltó, aki megoldja lehetőleg azonnal és helyben varázsütésre a hallássérült gyermek problémáját. (Meg a pedagógusét is, aki ebben nem nagyon szeretne partnerként részt venni.) Természetesen ez irreális elvárás, mert a hallássérült gyermek problémái nem oldódnak meg varázsütésre.

Ebben az esetben általában teljesen a gyógypedagógus iránymutatására hagyatkozik a pedagógus, vagy úgy tekint rá, hogy a tanórán kívüli időpontokban kell csak teret engedni a gyógypedagógusnak, aztán a fejlesztésről majd “megjavulva” jön be az órára a gyerek. Ha pedig a változás nem elég gyors vagy látványos, akkor könnyen neheztelnek is, mert talán a gyógypedagógus “nem végzi elég jól a dolgát”. Valójában ekkor szembesül a fogadó pedagógus azzal a ténnyel, hogy a gyermekkel igenis foglalkozni kell, a fennálló probléma “nem tűnik el”.

A szülő pedig többnyire tehetetlenül szemléli ezt a folyamatot, lehet nem érti, mi a baj, vagy nem tudja, mit tehetne azért, hogy a fogadó pedagógus hozzáállása befogadóbb legyen, esetleg azt érezheti, hogy a gyógypedagógus nem tudja ellátni a feladatát, a gyermeke pedig nem jut megfelelő ellátáshoz. Emiatt pedig a szülő-pedagógus-gyógypedagógus háromszögben állandó feszültség van jelen.

Mi okozhat konfliktust a szülő, a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között?

Forrás: Unsplash

Erre az ideális attitűd jelent megoldást, ami sajnos nem mindig jön össze a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között:

A gyógypedagógus partner

Ez a legjobb, ami megtörténhet.

Amikor a fogadó pedagógus és az utazó gyógypedagógus között parnterkapcsolat, munkakapcsolat alakul ki.

Ebben a kapcsolatban mindketten beleteszik a saját tudásukat, és azt egymás céljainak elérésének érdekében csiszolják, illesztik össze. Ideális esetben mindketten értik és ismerik a gyermeket támogató fejlesztési,  nevelés-oktatási folyamatot, és időt, energiát szánnak arra, hogy kitalálják, hogyan lehet ezt a kettőt összehangolni. Ez rugalmasságot, nyitottságot, időt, ötletelést igényel, ezért van az, hogy ritkán teljesül ez a fajta munkakapcsolat.

Pedig enélkül az együttműködés nélkül a gyógypedagógus munkája hatástalanná válik, az integrációs folyamat kisiklik, és a fogadó pedagógus próbálkozásai is hiábavalóak.

Hogyan segítsük a jó kapcsolat kialakítását?

Fontos a tájékoztatás.

Mivel az integráció nem lehet sikeres támogató közeg nélkül, fontos, hogy a fogadó osztályt, a gyerekek szüleit, és a hallássérült gyermek leendő tanárait felkészítsük arra, hogy mi vár rájuk szeptembertől, és hogy miért van fontos szerepük a hallássérült gyermek fejlődésében. Így kellő információhoz jutnak majd, nem éri őket váratlanul, hogy SNI-s gyermek van a gyerekük mellett a padban, és eszközöket kapnak az esetlegesen felmerülő problémák megoldásához.

Érdemes még az integrációs folyamat megkezdése előtt, nyáron összehívni a fogadó osztály szüleit és a tanárokat. Tájékoztassuk őket arról, hogy hallássérült gyermek érkezik az osztályba. Mutassuk be szakember segítségével, érzékenyítő gyakorlatokon keresztül, hogy mit jelent hallássérültnek lenni. Remek eszközök vannak már erre – élménypedagógia, videónézés, szakirodalmak, blogok ajánlása, beszélgetés hallássérült felnőttekkel, fiatalokkal.

Fontos kihangsúlyozni, hogy a hallássérült gyermek nem teher, hanem értéket is ad.

Mi okozhat konfliktust a szülő, a pedagógus és az utazó gyógypedagógus között?

Forrás: Unsplash

Empatikusabbá teszi a befogadó közeget, segíti a csoportösszefogást, és új szemszögből tekinthetünk rá általa a világra.

A szülőknek érdemes tartani a kapcsolatot a fogadó intézmény többi SNI-s tanulójának a szüleivel is. Ez segíti a nehézségek feldolgozását, gyorsabb megoldást találhatnak így egyes specifikus problémákra, és  közösségre is találnak.

Érdemes átbeszélni az alábbi kérdéseket is:

  • Milyen problémák merülhetnek fel?
  • Mit csináljunk, ha nehezen megy a beilleszkedés?
  • Hogyan beszéljünk az új helyzetről a gyermekeinkkel otthon?
  • Hogyan segíthetik őt az osztálytársai?

Szervezhetünk érzékenyítő előadást az osztály tanulóinak is. Így ők is sokkal könnyebben kezelik majd a szokatlan helyzetet, és segíthetik a hallássérült gyermek beilleszkedését. Ugyanakkor készítsük fel a hallássérült gyermeket is a beilleszkedésre. Adjunk tanácsokat neki ahhoz, hogy hogyan oldjon meg bizonyos helyzeteket. Hogyan kezelje, ha nem ért valamit, vagy hogyan kérjen segítséget a többiektől.

Az integráció folyamata nem megy mindig zökkenőmentesen, ez tény. De ez nem jelenti azt, hogy ne tehetnénk azért, hogy jobban menjen, vagy hogy egy elakadásból ne gördülhetnénk tovább. Még ha az integrációban jelen lévő kapcsolatok törékenyek is, gondoljunk arra, hogy az üvegpoharak milyen törékenyek.

Mégis milyen sokáig használjuk őket.

“Túlélő üzemmódban élek, ha fizikából és matekból is beüt a krach.” – vendégposzt az integráció nehézségeiről

Hallássérültként nem mindig könnyű az integrációban helyt állni. Az integráció jó dolog, ez vitathatatlan. Van egyfajta húzóereje, ami előre lök, rákényszerít, hogy helyt állj, megoldd a lehetetlennek tűnő helyzeteket, élj azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel nem tudnál, ha nem lennél benne. De néha azért nehéz is, és úgy korrekt, hogy beszélünk a fényről és az árnyakról is. Míra vendégposztja következik.

Nem emlékszem, milyen volt első osztályosként. Milyen másodikosként vagy harmadikosként, csak arra, hogy sokáig a legtöbb emlékem vizuális. Emlékszem képekre és mozdulatokra. Arra, hogy tologatom magam előtt a babokat a halmazokba a padomon. Nem értem, hogy miért kell pont oda tennem, ahová teszem, de mindenki így csinálja, ezért én is úgy csinálom.

Amúgy, esküszöm, fogalmam sincs néha, miért járok ide. Többnyire csinálom, amit mindenki csinál, és a könyveket szeretem, mert azok beszélnek hozzám. Ha olvasok, akkor kristálytiszta minden, amúgy olyan, mintha kaleidoszkópon keresztül néznék a világra.

Forrás: Unsplash

Későbbről már vannak szöveges emlékeim is. Amikor felém fordulnak a tanító nénik és bácsik, akkor kiélesedik a kép. Értem, mit mondanak. Vannak órák, amiket szeretek, friss vagyok rajtuk és élénk, ilyenkor a tanító nénik végig ülnek az asztalnál, én előttük, az első padban. Néha állnak, de nem mozognak és nem forognak.

Vannak órák, amik felérnek egy testneveléssel, mert a tanító körbe-körbe jár, vagy kiszámíthatatlanul össze-vissza. Olyankor majdnem kiesek a padból, mert úgy forgolódok utána, hogy értsem mit mond. Néha feladom, és elnyúlok a padon, vagy a pad alatt olvasok az aktuálisan kedvenc könyvemből.

Amikor csoportos olvasás van, utálom. Akkor mindenki egy-egy részletet olvas fel a szövegből, mindig valaki, akit a tanár felszólít. Sosem tudom, hogy hol tartunk, ideges vagyok, hogy nehogy akkor szólítsanak fel, amikor nem tudom, melyik mondat következik. Forgolódom, próbálom kitalálni, ki olvas, és megpróbálom leolvasni a szájáról, hogy hol tart. Nem mindig sikerül. Egy idő után a padtársam már rutinból a könyvemen tartja az ujját, mutava, hogy hol járunk. Hálás vagyok érte, én gyakran gyorsabban a végéig olvasom a szöveget magamban, túl kíváncsi vagyok, mi a történet vége.

Viszonylag jól elvagyok. Hamar felismerem, hogy van eszem, és a könyvekből tanulok meg mindent, amit kell. A legtöbb tárgyból ötösöm vagy négyesem van. A többiből trükközök. Hamar felismerem azt is, hogy vannak tárgyak, amiből esélyem sincs. Csak a túlélés van. Például a matekon meg fizikán.

Forrás: Unsplash

A matek horror. A tanár szinte mindig a táblára írva magyaráz. Mivel úgysem értem, csak gépiesen másolom, és próbálok benne rendszert találni. Szinte mindig magam találom meg a logikát abban, hogy miért úgy csináljuk, ahogy. Ez felőröl. Nem mindig tudok előre tervezni azzal, hogy hányasaim lesznek belőle. A jegyeim a két végleget képviselik: egyszer négyes, egyszer kettes. A hármas a cél félévben és évvégén is. Néha korrepetálnak, de úgy magyarázzák az anyagot, mintha értenem kellene, de az alapok hiányoznak, nem tudok rájuk támaszkodni, én magamtól találtam meg mindig, mi bennük a logika, másképpen gondolkodom erről, így nem nagyon értem a tanár magyarázatait.

A fizika annyiból könnyebb, hogy a dolgozatok fele elmélet, a másik fele számolós. Stabilan hozom a közepest. Örülök is, de sokszor igazságtalannak érzem, mert lehetne jobb is. A tollbamondásért meg kell dolgoznom. A tanár mindig megvárja míg rá nézek, én cserébe megtanultam hipergyorsan írni, hogy ne kelljen lassabban diktálnia. Adrenalinfröccs minden tolbamondás, de mindig ötösre írom.

Forrás: Unsplash

Egy idő után hozzászokok. Nekem ez ilyen. Néha túlélő üzemmódban élek, ha fizikából és matekból is egyszerre beüt a krach, és jön valami nagyon nehéz, amihez egyedül úgy érzem kevés vagyok. De átvergődöm mindig, néha puskázok, rávisz a kényszer, pedig nem akarok.

Ilyenkor időt szeretnék. Valamit, ami segít, valami, amitől ne lennék olyan agyonhajszolt.

Amikor leérettségizek, megkönnyebbülök. Annyira könnyűvé válik a testem, hogy meg kell kapaszkodnom a padban, hogy el ne szálljak. Aztán elönt egy fura érzés, valami olyan, hogy most nem tudok ezzel a könnyűséggel mit kezdeni. Már hozzászoktam a küzdéshez, az adrenalinfröccshöz.

Még jó, hogy felvettek egyetemre.

Forrás: Unsplash

9 tanulság, amit hallássérült tanulóként levontam a vizsgaidőszakaimból

Leírni is fura, hogy 9 évnyi tanulás van mögöttem az egyetemen, főleg, hogy legutolsó emlékem még az, hogy gimis elsősként azt számolom, mennyi van még hátra a gimi befejezéséig. Azóta befejeztem három egyetemet. 

Ez kilenc nem túl felhőtlen karácsonyt jelent, és 18 vizsgaidőszakot. Azaz 36 hónap stresszelős, tanulós vizsgaidőszakot, mivel átlagosan két hónapig tart egyetlen vizsgaidőszak. Ez három évnyi tömény vizsgaidőszak.

Nagyon fura ezt így összesítve látni, valahol soknak tűnik, valahol pedig olyan kevésnek.

Mert ez sok tapasztalatot, tudást és időt jelent, de van az a mondás, hogy minél többet tudsz, annál inkább rájössz, hogy mennyi mindent nem tudsz. Én imádok tanulni új dolgokat, de a vizsgaidőszakokkal járó stresszt és nyomást már nem hiányolom. Annak idején, amikor gólya lettem az egyetemen, emlékszem, teljesen tanácstalan voltam. Élveztem az egyetemi lét szellősségét és másságát a gimihez képest, ugyanakkor soha nem volt még vizsgaidőszakom, így nem tudtam, hogyan kell lemenedzselnem.

Teljesen más elképzelésekkel vágtam bele az első vizsgaidőszakba és más célokkal végeztem el az utolsót.

8 tanulság, amit hallássérült tanulóként levontam a vizsgaidőszakaimból

Forrás: Pexels

Teljesen átalakult a megküzdési stratégiám a 8 év alatt, és már tudom, hogy sokkal könnyebb dolgom lett volna, ha bizonyos dolgokkal már az első alkalommal tisztában lettem volna, vagy ha néhány dolgot másképpen csinálok. Ha nekem már mindegy is, mert egyhamar nem ülök be az iskolapadba, nektek még jól jöhet néhány infó a következő vizsgaidőszakra!

#1 Ne akarj mindent megtanulni!

Nagyon romantikus elképzelésekkel érkeztem meg az egyetemre, amelyek között olyan ábrándok voltak, hogy:

  • minden könyvet el fogok olvasni,
  • elmélyedek a tudományban,
  • a könyvtárban fogom leélni az életem.

Imádtam volna, ha így történik, de az az igazság, hogy erre egyszerűen nincs idő. Olyan hosszú szakirodalom listát kapsz majd, hogy lehetetlen tartani az iramot, kijegyzetelni a könyveket pedig még kevésbé lesz időd. Ez egyébként szörnyen frusztráló, mert úgy fogod érezni magad, hogy elpazarlod az időd, miközben tanulsz, felszínesnek érzed a tudásod emiatt, és állandóan attól rettegsz, hogy valami fontosat kihagysz, amit a tanár biztosan elvár, de engedd el ezt a dolgot.

Én minden könyvet ki akartam volna jegyzetelni, hiszen amit nem hallottam vagy értettem az órán, azt a könyvekből akartam pótolni.

Olyan egyszerűnek tűnt a gondolat, hogy nem baj, ha nem hallok mindent, mert elolvasom az összes könyvet, és tudni fogok mindent – talán még többet is, mint amit kell. Persze, az első vizsgaidőszak után rájöttem, hogy ez lehetetlen vállalkozás, és a kiesett információt másképpen kell beszereznem.

8 tanulság, amit hallássérült tanulóként levontam a vizsgaidőszakaimból

Forrás: Pexels

Szóval, ne akarj mindent megtanulni, helyette inkább fogadd meg a következő tanácsot:

#2 Szelektáld a tanulnivalót!

De úgy is írhatnám, hogy bizonyos értelemben a tanárnak tanulsz, nem magadnak. Persze, magadnak is, de a tanárod a vizsgáján konkrét dolgot akar viszontlátni vagy hallani. És neked ezt a konkrét dolgot kell megtanulnod vizsgára, hogy meglegyen a jegyed.

Persze, nem könnyű ezt a konkrét tudásanyagot kihámozni a rengeteg anyagból, de akkor jársz a legjobban, ha ezt megtanulod.

Kifaggathatod a felsőbbéveseket, hogy mit kellett a tanárodnál tudni, de az idő úgyis segít majd, és kiismered majd a tanártípusokat. Nekem a hallássérült létem az előnyömre vált ebben. Annyira kétségbeesetten próbáltam a végére érni a sok anyagnak, hogy egyszerűen ráállt az agyam, hogy a szövegtengerből kiragadjam a lényeget.

Jó módszer az is, ha több csoporttársad jegyzetét elkéred, így azt össze tudod vetni a könyvekben olvasottakkal, és be tudod lőni, mi az, ami fontos rész a könyvből, mi az, ami fölött átugorhatsz. Lesznek majd, akik fanyalogni fognak, és nem szívesen adják oda a jegyzeteiket, mert azt gondolják, lusta vagy jegyzetelni, és megpróbálod elbliccelni a munkát. Megpróbálhatod elmagyarázni, miért van erre szükséged, és lehet, akkor megértőbbek lesznek. Akik nem, azokkal ne foglalkozz, a barátaid azok közül fognak kikerülni, akik szívesen segítenek.

Azért is érdemes így hozzáállnod a tanuláshoz, mert így több időd jut elmélyedni abban, ami tényleg érdekel. Ez különösen azoknál a tárgyaknál jön jól, amelyek nem adnak sokat a képzésedhez.

8 tanulság, amit hallássérült tanulóként levontam a vizsgaidőszakaimból

Forrás: Pexels

#3 Mindig próbáld meg!

Bizony. Amikor úgy érzed, nem fogsz átmenni, akkor is menj be vizsgázni. Soha nem tudhatod, mi fog történni, és még az is lehet, hogy átmész a vizsgán. Sokszor akkor vizsgáztam a legjobban, amikor úgy éreztem, csapnivalóan teljesítek, és buktam meg olyan vizsgán, amiről úgy jöttem ki, hogy két ötöst érdemelnék. Ne akard mindig megérteni a mérteket.

Csak menj, és harcolj egyet, az már fél siker!

Ha még győzöl is, az már csak hab a tortán!

Soha ne vedd magadra az olyan megjegyzéseket, amelyek összefüggéseket vélnek felfedezni a sikertelen vagy sikeres vizsgád és a hallássérülésed között. Engedd el a füled mellett azokat a megjegyzéseket, hogy:

,, Biztos azért lett meg, mert hallássérült vagy.”

,, Remélem nem akarja a hallássérülésére fogni, hogy nem tudott felkészülni.”

Egyedül te tudod, hogy mennyit készültél, és hogy csak a puszta szerencse, a jó tétel kihúzása segített-e át a vizsgán. És ha az utóbbi? Soha ne legyen miatta bűntudatod, a halló egyetemisták is örülnek a szerencsének, ha sikerül a vizsgájuk, ennek semmi köze ahhoz, hogy te hallássérült vagy, bármit is látnak bele a kívülállók.

És ha már a belelátásról van szó, és azt kérdeznéd, mit kell csinálnod olyankor, amikor egy tanár megvádol azzal, hogy a hallássérüléseddel szeretnél-e takarózni a felkészületlenséged miatt, akkor csak azt tudom mondani, hogy mondd az igazat:

Nem, egyszerűen nem tudtál felkészülni.

Én egyetlen egyszer kerültem a nyolc év alatt ilyen helyzetbe, és magam sem tudom igazán, hogyan sikerült belekerülnöm.

Egy olyan vizsgán ültem, amire úgy mentem be, hogy próba szerencse, ha jó tételt húzok, még sikerülhet is. Egy szakállas tanár vizsgáztatott, rossz tételt húztam, nem értettem nagyon a kérdéseit, megszeppenten ültem, nem voltam még hasonló helyzetben, leblokkoltam. Eszemben sem volt kisírni a kegyelem kettest, csak szerettem volna minél előbb kiszabadulni a vizsgáról, hogy következő alkalomra felkészültebben tudjak jönni. Akkor már egy ideje nem válaszoltam egy kérdésre sem, és szerettem volna szólni, hogy én befejezném ezt az alkalmat, legyen kedves beírni az egyest, amikor szóltak mögöttem a csoporttársaim a tanárnak, hogy szerintük én nem értek semmit abból, amit nekem mond. Elég furcsán hangozhatott ez a tanár számára, ezt még én se vonom kétségbe, de ekkor kaptam meg azt a megjegyzést, hogy ő nem adhat azért kettest, mert hallássérült vagyok. Köpni-nyelni nem tudtam, mindenesetre kizavart a vizsgáról, és kegyelem kettest kaptam, ami nem esett túl jól, viszont soha többet nem is akartam újra találkozni vele, így kicsit örültem, hogy nem is kell.

Persze, utólag lehet okosnak lenni, de nekem is kellett a tapasztalat, hogy kezelni tudjak egy következő ilyen helyzetet. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy jobban járnék a következő szakállas tanárnál – vagy akit nem értek -, ha szóbeli helyett inkább írásban vizsgáznék. Ha pedig egy vizsgán éreztem, hogy nem tudtam elég jól felkészülni, akkor egyszerűen megmondtam, visszaadtam a dolgozatot/tételt, felálltam és kijöttem.

#4 Ne vedd magadra, ha nem sikerül elsőre!

Fogalmam sincs, miért volt a vesszőparipám évekig, hogy elsőre legyen meg minden vizsgám.

Na jó, de, igazából kényszeresen bizonyítani akartam, hogy hallássérültként ennyire jól tudok teljesíteni.

Kár volt a gőzért. Sok idegeskedést megspóroltam volna, ha egy picit elnézőbb vagyok saját magammal. Újrázni tudsz, és a következő alkalomra még jobban elmélyül a tudásanyag, szóval ne stresszelj rá.

Újrázni egyébként is muszáj néha, hogy tudd, mire számíts, és fel tudj készülni. Hallássérült egyetemistaként a 8 évem másról sem szólt, mint arról, hogy sokszor első alkalommal csak kipróbálok egy vizsgát, hogy tudjam, mit vár el a tanár, hogyan tanuljak. Így aztán egy idő után már nem foglalkoztam azzal, hogy hányadik alkalommal sikerül teljesítenem egy vizsgát, mert tudtam, hogy erre szükségem van a felkészüléshez.

Persze, lesznek majd tanárok és csoporttársak, akik rosszallóan néznek rád, hogy nem sikerült a vizsgád, de az igazság az, hogy egyedül te tudod, mennyit készültél rá, és miért sikerült úgy, ahogy.

Senkinek nem tartozol magyarázattal.

Persze, lesznek órák és tantárgyak, amelyek nem fognak érdekelni – ezeken legyél túl minél előbb. Lesznek tanárok is, akik meg fogják nehezíteni, hogy ezt megtedd, de akkor minél hamarabb derítsd ki, mit akar hallani és látni a vizsgáján, és tudd le minél előbb!

8 tanulság, amit hallássérült tanulóként levontam a vizsgaidőszakaimból

Forrás: Pexels

#5 Használd ki a jogaidat!

A minap kérdezte valaki, hogy milyen felmentésekkel éltem a vizsgaidőszak alatt, és akkor jöttem rá, hogy igazából csak az utolsó három évben próbáltam ki kettő dolgot. Az egyik a jegyzetelő tolmács igénybe vétele volt, aki jegyzetelte az órán elhangzottakat, és az államvizsgán kértem csak írásbeli lehetőséget. És az az igazság, hogy erre a kettőre is úgy kellett rábeszélni, és még így is volt bennem egy enyhe szégyenérzet.

Szóval, ha az időt visszapörgethetném, akkor a kezdetektől igénybe vettem volna a segítséget. Először is kipróbáltam volna mindet, hogy megtapasztaljam, segítséget jelent-e a számomra, mert mindenkinek más jelent jó segítséget. És utána éltem volna velük.

Fontos dolog tudatosítani, hogy segítséget kérni, és élni a jogos segítséggel, nem ciki.

Az élethez rengeteg energiára, erőre, motivációra van szükség egyetem után is, főleg hallássérültként. Ne csapold le a tartalékaidat már az egyetemen, ha könnyebben is bologulhatsz.

#6 A jegy nem minden!

Az elején voltak olyan elvárásaim magam felé, hogy négyesnél ne legyen rosszabb a teljesítményem. Az igazság azonban az, hogy a jegy csak egy szám. Az számít, hogy megvan a tárgyad, nem az, hogy hányasra. Persze, jó érzés, ha az ember maximumon végigcsinálja az egyetemet, de én egy idő után felhagytam ezzel, és inkább arra koncentráltam, hogy a hasznos, valódi tudásom legyen gazdagabb, több, és arról nem feltétlenül a jegyek adnak számot.

Lesznek töltelék tárgyak, lesznek órák, amelyek nem adnak sokat. Azokba nem fektettem sok energiát, a fontos, hasznos órákba igen. Azon kívül pedig igyekeztem minél több tudást és tapasztalatot szerezni arról, ami érdekelt, szabadon választható kurzusokon, szabadegyetemi előadásokon vagy gyakorlati helyeken, munkahelyen.

8 tanulság, amit hallássérült tanulóként levontam a vizsgaidőszakaimból

Forrás: Pexels

Az egyetem arra van, hogy tanulj, és megismerd magad. Ezt pedig úgy teheted meg, hogy kipróbálod magad több területen.

Ne félj félbehagyni dolgokat, ha rájössz, hogy nem neked való! Mikor tennéd, ha nem most?

#7 Találd meg a tanulási módszeredet!

Ha visszapörgethetném az időt, biztos, hogy elmennék egy szakértőhöz, aki segít megtalálni a számomra legjobban működő tanulási módszert. Nekem például nehéz volt elengedni azt a rögeszmét, hogy mindent jegyzeteljek, amit olvasok, mert az biztosan rögzül. Jobban kellett volna bíznom magamban az elején is, abban, hogy néma olvasás során is tudok tanulni.

Rengeteg módon lehet tanulni, és ezekkel érdemes kísérletezni vagy segítséget kérni.

Hallássérültként lehetnek nehézségeid a tanulásban. Eleinte még könnyen megbirkóztam ezekkel, de idővel felerősödtek a nehézségek:

  • a szétszórtság,
  • a hatalmas írott anyag feldolgozása okozta pánik,
  • a bizonytalanság, hogy biztosan azt tanulom, ami szükséges-e vizsgára,
  • extra fáradékonyság.

Már ezért is érdemes olyan tanulási stratégiákat kidolgoznod, amelyek segítségével ezek alól kicsit tehermentesíteni tudod magad.

Az is hasznos, ha megtanulod az energiáidat átcsoportosítani és tartalékolni. Én úgy a negyedik éven megelégeltem, hogy olyanokkal megy el a hasznos idő, hogy olyan órákon ülök, amelyeken nem értem egyáltalán a tanárt. Kérvényeztem egy egyedi tanrendet, és így nem kellett bent ülnöm az órákon, hanem helyette könyvtárazhattam, készülhettem másik órára. Sajnálom, hogy ezzel a lehetőséggel nem éltem már előbb, mert nem tudtam róla.

8 tanulság, amit hallássérült tanulóként levontam a vizsgaidőszakaimból

Forrás: Pexels

#8 A gyakorlat sokkal fontosabb!

Már csak azért is, mert élesben tudod kipróbálni magad az leendő munkahelyeden, és megtudhatod, milyen nehézségekre számíthatsz a hallássérülésed miatt. Teljesen más éles helyzetben szembesülni a nehézségekkel, mint belegondolni, hogy mire számíthatunk. Kiderülhet, hogy ami elsőre egyszerűnek tűnt, az valójában nehezebb, és fordítva: amit nehéznek gondoltunk, azt meg tudjuk oldani.

Szerintem a hallássérült lét egyik legnagyobb kihívása az, hogy sokszor ki kell próbálnunk valamit, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy tényleg menni fog-e.

Én tudatosan vállaltam vakmerő feladatokat, hogy a korlátaim minél előbb körvonalazódjanak. Ha tisztában vagy a korlátaiddal, sokkal könnyebben tudsz majd tervezni, és kialakítani a jövőben egy olyan környezetet, ahol magabiztosan tudsz teljesíteni.

#9 Használj kommunikációs segédeszközöket!

Az én időmben még nem volt olyan fejlett a technológia, és el is zárkóztam a használatuktól, utólag belátom, kár volt. Pedig a mai hallókészüléket kiegészítő, vezeték nélküli technológiák fantasztikus segítő társaid lehetnek az egyetemen. Az adó-vevők szinte észrevehetetlenek, cserébe jobban hallhatod a tanárodat, könnyebben eljut hozzád az információ, és könnyebbé válik az életed.

Vannak olyan technológiák is, amelyek segítik összekapcsolni a hallókészülékedet a telefonoddal és a laptopoddal. Így a telefonálás, és az online tanulás is könnyebbé válik számodra, hiszen a videóanyagok, filmek és a telefonáló hangja egyenesen a hallókészülékedből hallatszik majd, amitől a beszéd tisztábbá és érthetőbbé válik.

Nem veszítesz azzal semmit, ha kipróbálod. Mondhatsz rá nemet is, de előbb próbáld ki!

Én sosem éltem ezekkel a lehetőségekkel, mert mire a mostani technológia elérhetővé vált, már nem volt releváns. Akkoriban pedig még nem volt számomra elég erős segítség, hogy használjam. De, ha a mostani technológia akkoriban a rendelkezésemre állt volna, habozás nélkül használtam volna! Sokkal kevésbé lettem volna fáradtabb.

Miért szenteltem ennek egy cikket?

A felsorolt tanácsok némelyike jó és hasznos azoknak is, akik hallanak. Ezek egyszerű, íratlan tények, amivel mindenki találkozik az egyetemen, és előbb vagy utóbb megtanulja őket alkalmazni. Miért tartom fontosnak őket mégis leírni? Azért, mert hallássérültként fontos tényező az idő. Fontos, hogy minél előbb tudjunk arról, mik a lehetőségeink, milyen módon tudunk megküzdeni bizonyos helyzetekkel, és hogyan tudjuk mindezt energiaspórolósan megtenni.

Mert igen, belőlem ez sokat kivett.

Nekem nem a tanulás volt a nehéz. Én szeretek tanulni. Sokkal nehezebb volt megküzdeni a kétségekkel, a tanulással járó nehézségek lelki részével, a maximalizmussal, bizonyítási kényszerrel, bizonyos helyzetek lereagálásával, vagy a segítségkérés dilemmáival.

Elvégre, ki mondja meg, hol van a határ a segítségkérésben, amit már nem néznek rossz szemmel?

Ezekre a dilemmákra és nehézségekre lehet jó hatással az, ha előre felkészülünk, és tudjuk, milyen lehetőségeink vannak, mihez tudunk nyúlni segítségképpen, vagy hogy más sorstársunk hogyan kezelte őket.

Én így.

De kérdezz meg másokat is!

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Igyekszem néha különlegesebb vendégposztokat is hozni, amikor például olyan párokat szólaltathatok meg, akik tudnának valamilyen tanulságos történetet mesélni a hallássérültség kapcsán. Nem kell itt rögtön szerelemre gondolni, mert páros sokmindenki lehet: testvérek, a gyerek-szülő, két barát, de most éppen egy tanárt és diákot hoztam.

A történetük rendkívül életszerű és kedves. Mert mi történik akkor, ha egy tanár az egyetemen hallássérült diákot kap? Mi az első reakciója? És a diák ilyenkor mit csinál? Elmondja vagy nem, hogy hallássérült? Mit tanultak egymástól az együtt töltött egyetemi évek és a közös munka során? Erről meséltek nekem külön-külön.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Péter, egyetemi tanár

Amikor Bea a csoportjával először jött az órámra, meg sem fordult a fejemben, hogy hallássérült lehet. Egyrészt, addig soha nem volt hallássérült diákom, másrészt nem nagyon láttam ennek a jelét. Bea haja hosszú, így esélyem sem volt észrevenni, hogy van a fülében hallókészülék, bár azóta sem nagyon tűnik fel, annyira észrevehetetlenül el tud bújni egy fülben. Viszont rögtön az első órán kellemetlen helyzetbe kerültünk mindketten.

Gyakorlati órát tartottam, ahol mindenki a munkája felé fordulva dolgozott. Én éppen Bea háta mögött álltam, és hozzá beszéltem, hogy mit csináljon, ő azonban nem válaszolt, hanem homlokegyenest teljesen mást csinált, mint amit mondtam.

Én ezt úgy értelmeztem, hogy szándékosan figyelmen kívül hagy, és leszidtam őt. Az egyik csoporttársa világosított fel, hogy nem hallja, amit mondok. Nagyon kínos volt.

Az óra után azonban elnézést kértem tőle, de egyúttal felhívtam a figyelmét arra is, hogy a többi órán mindig jelezze a tanárainak, hogy hallássérült, hogy elkerülje az ehhez hasonló kellemetlen helyzeteket.

Több óráját is én vittem Beának, és ezidő alatt sokat tanultam magamról és róla is. Alapvetően egy empatikus embernek tartom magam, de rá kellett jönnöm, hogy önmagában ez nem elég. Az hogy összecsiszolódjak egy hallássérült hallgatómmal előadóként, az egy folyamat volt. Bea elkezdte jelezni, hogy nem érti, mit mondok az órámon, ha mászkálok előadás közben, és voltak dolgok, amik eleinte zavaróak voltak. Bea nem mindig viselkedett úgy, mint egy halló diák: folyamatosan engem nézett, mert szájról olvasott, és ez eleinte furcsa volt. Néha pedig teljesen figyelmen kívül hagyott az egész órán és mást csinált. Utóbb persze megértettem miért, amikor beszélgettünk erről: szájról olvasni és figyelni nagyon fárasztó neki.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Nem voltam tisztában eleinte azzal sem, milyen jogok illetik meg őt, ennek is utána kellett néznem. És bár, hiába tudtam elméletben, hogy mindig rá kell néznem, hogy értsen, és ne nagyon mozogjak az órán, gyakorlatban beletelt egy kis időbe, míg ezt megszoktam.

Később, amikor néhány munka során együtt dolgoztunk, többet tudtam vele erről többet beszélni. Sok megbeszélést tartottunk kis csoportban, ahol jobban ráláttam, mikor érti, mit beszélünk és mikor nem. Minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban tudtam alkalmazkodni hozzá úgy, hogy zökkenőmentes legyen a kommunikáció: ha ivott, evett vagy félrenézett, nem beszéltem, megvártam, míg rám néz, láttam, mikor kell ismételni, és elnapoltam a megbeszélést, ha láttam, hogy fáradt.

Voltak vicces helyzeteink is, például, amikor utána kiabáltam, és nem hallotta meg, és ebből jöttem rá arra, hogy néhány dolog nem fog ugyanúgy működni, mint azokkal, akik hallanak.

Nekem nagyon tanulságos volt ez, és örülök, hogy Bea a diákom, majd a munkatársam lett. Azóta teljesen másképp tekintek a hallássérültekre, jobban megértem őket, és később, mikor lett az évek alatt új hallássérült diákom, sokkal hamarabb felismertem magamtól, milyen helyzettel állok szemben. Én azért még mindig azt gondolom, hogy fontos ezekről beszélni, mert csak úgy tudunk egymásnak segíteni, ha elmagyarázzuk, mi és miért nem megy, miért van úgy, ahogy. Hallóként nem mindig egyszerű egy hallássérült nehézségeit kikövetkeztetni.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Bea, a tanuló, munkatárs

Nagyon jól emlékszem arra a bizonyos első órára, amit Péter tartott. Akkor voltam elsős az egyetemen, és még nem volt kiforrott stratégiám arra, hogyan kezeljem a hallássérülésem nagy közösségben. Hogy őszinte legyek, úgy voltam vele, hogy sehogy. Előtte sem általánosban, sem gimnáziumban nem kellett róla nagyon beszélnem. A tanáraim fixen ugyanazok voltak éveken át, elég volt négy vagy ötévente szólni, és azt is a szüleim intézték.

Az osztálytársaimnak sem mondtam semmit, nem nagyon volt ez téma, csak a közelebbi barátaim kérdeztek rá erre vagy arra. Így aztán, mikor egyetemre kerültem, egyáltalán nem gondoltam, hogy ebből probléma lehet. Gimiben is jól elvoltam, kompenzáltam, ha kellett, azt gondoltam, az egyetemen ez is működni fog. Pedig az egyetemen sűrűn változnak az előadók, és többféle óratípus van, ahol az interaktivitás fontos: gyakorlat, csoportbeszélgetések, csoportmunka. És Péter óráján rögtön szembesültem is azzal, hogy ezzel még problémám lesz.

Amikor Péter először mondta, hogy jobban tenném, hogyha elmondanám az óráim elején a tanáraimnak, hogy mi a helyzet velem, először kicsit megbántódtam.

Azt éreztem, hogy ez az én privát, intim titkom, amit nem szeretnék másoknak gyakran elmondani. Egyébként is akkoriban azt éreztem, anélkül is helyt kell tudnom állni, hogy ezt rólam valaki tudná.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Ugyanakkor láttam, hogy Péternek nagyon kínos volt ez az a helyzet, amikor leszidott, és nem bántásból kéri tőlem ezt. Nem akartam, és nem is tudtam volna azzal a tudattal együtt élni, hogy a saját kényelmem miatt más ember kényelmetlenül érzi magát. Kellett egy este, míg ezen átvergődtem, de megfogadtam a tanácsát. Utóbb már tudom: igaza volt.

Érezhetően javult a helyzetem és a hétköznapjaim is könnyebbé váltak azok után, hogy elkezdtem a környezetemnek elmagyarázni, hogy nem hallok, illetve, hogyan is hallok valójában.

Nem mondom, hogy könnyű volt. Az első pár helyzet olyan volt, mintha a fogamat húznák. Vártam valamilyen rossz reakciót, azt akartam, nyíljon meg alattam a föld. De pozitívan csalódtam. Az emberek egyszerűen csak tudomásul vették.

Persze, voltak kellemetlenebb reakciók is, amikor nem tudtak velem mit kezdeni, és azt hitték, viccelek, de összességében a pozitív reakciók többségben voltak. Ha visszagondolok, ez segített nekem abban, hogy elkezdjem felvállalni magam.

Kértem, hogy mondja el a tanárainak, hogy hallássérült – egy főiskolai helyzet a tanár és a diák szempontjából

Forrás: Pexels

Péterrel  – és a hozzá hasonló jó barátokkal – való együttműködések során kaptam egy mintát arra vonatkozóan, hogy milyen egy jó tanár, egy jó barát, egy jó munkatárs.

Kaptam egy mintát ahhoz, hogy mit várhatok el a velem együtt lévő emberektől, és hogy ezt én megérdemlem.

Megtanultam türelmesnek lenni, nem azonnal a lehető legrosszabbra gondolni, és lekommunikálni azt, hogy mit miért csinálok, hogy azt a többiek megértsék. Én azóta mindig arra gondolok, hogy bárcsak mindenkinek lenne hamar, az élete elején egy ilyen tanára, barátja, munkatársa, akitől ezeket az alapokat megkapja.

,,Azt mondta ne szólaljak meg, úgysem tudok beszélni” – legmegalázóbb élményem hallássérültként

A megfélemlítés – angol szóval bullying – a bántalmazás egy fajtája. Olyan ismétlődő viselkedést jelent, amellyel egy csoport vagy egy személy egy másik csoport vagy személy feletti hatalmát igyekszik kialakítani vagy megerősíteni, az „erőegyensúlyt” ezáltal megszüntetve. Ez a felborult erőegyensúly egyaránt jelenthet társas és/vagy fizikai befolyást. A megfélemlítés áldozatát gyakran célpontnak nevezik. Szeretném azt írni, hogy soha nem tapasztaltam meg azt, hogy milyen célpontnak lenni, de hazudnék. Felnőttként éltem meg életem egyik legmegalázóbb pilanatát a hallássérülésem miatt.

Az általános iskolás éveim nem voltak a legjobbak, akkor megismertem a kiközösítés érzését, azt, hogy milyen bántva lenni azért, mert kilógsz a sorból valami miatt. Ez nem újdonság, ezt a hallók közül is sokan megismerik, nem kell hozzá hallássérültnek lenni.

Ráadásul, nagyon jól tudom, hogy akkor mennyire nem létezett még a köztudatban a bullying fogalma, és mennyire nem voltak felkészülve erre a jelenségre sem a tanárok, sem a szülők. Ami azt illeti, én sem voltam rá felkészülve. Nem tudtam elmagyarázni a többieknek, hogy miért vagyok más.

Hogy tudtam volna? Én sem értettem pontosan saját magam.

Ma már pontosan tudom, miért alakultak a dolgok úgy, ahogy. Tudom, mi lett volna a megoldás. A mai generáció már kisebb eséllyel fut bele ebbe, mert kezd kialakulni a megfelelő megelőző rendszer, bár még mindig nem tökéletes a védőháló.

Persze, ez az időszak hozott egy kellemetlen utóhatást is az életembe. Miközben feltétel nélkül bíztam az emberekben, mert hittem, hogy a világ kész a változásra, és befogad engem, volt bennem egy folyamatos félelem attól, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Hogy majd egyszer valaki nagyon bántani fog emiatt. Összességében azonban biztos voltam benne, hogy a felnőttek világában nem leszek célpont többé. Elképzelhetetlennek tartottam.

Persze, diszkriminációval, kellemetlen reakciókkal találkoztam, de ezeket meg tudtam oldani kommunikációval. Úgy gondoltam, nem csak magam miatt kell beszélnem a hallássérülésemről, hanem a sorstársak miatt is. És ez működött.

Talán ezért is csapott arcul, amikor mégis célponttá váltam felnőttként a hallásom miatt.

Egy átlagos szombati nap volt, pont olyan, mint a többi. Kimentünk a piacra, és vittünk magunkkal kamerát is, mert újabban a hobbink közé tartozott a videóvágás és készítés. Nem került volna fel a felvétel sehová, és figyeltünk arra is, hogy ne az embereket vegyük fel, hanem a piac hangulatát, illetve saját magunkat.

A felszerelésünk miatt azonban valószínűleg tévesen azt gondolhatták a hirtelen megjelenő biztonságiak, hogy egy médiumtól jelentünk meg, és valahol a médiában megjelenő tartalmat szeretnénk engedély nélkül készíteni és leközölni. Erre rá sem kérdeztek, hanem rögtön indoklás nélkül agresszív magatartással felszólítottak arra, hogy tilos készíteni bármilyen felvételt, és tegyük el a kamerát.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Nem volt szimpatikus ez a hozzáállás (nulla szemkontaktus, támadó hangnem, utasítás ismételgetése, kérdéseink meg nem hallása, fenyegetés), értelmes emberként szép kérésre, érvelésre szót is fogadtunk volna, így azonban nem voltunk őszintén együttműködőek. Érthető módon az lett a vége, hogy elhagytuk a piac területét. Ezzel nincs is gond. Levontuk a következtetést, hogy lehetséges, hogy hibáztunk, legközelebb jogilag jobban felkészülünk, okosabbak leszünk, ha szükséges, engedélyt kérünk a helyszíntől, de a biztonsági szolgálat hozzáállásával most visszatekintve sem vagyunk kibékülve, és ugyanúgy nem lennénk hajlandóak parancsra, fenyegetésre magyarázat nélkül cselekedni.

A vita hevében történt azonban valami, ami jobban fájt, nem mintha maga az esemény nem lett volna elég csúnya. Először szembesültem a tudatlan tömeg-effektussal: mindegy, mi a vita lényege, szálljunk be mi is, savazzuk, akit csak lehet.

Így történt, hogy a tömeg közül a déltájt már félittas, kezében sörösdobozt szorongató férfi kiszúrta, hogy hallókészülékem van. Ez nem volt nehéz, lévén fel volt kötve a hajam. Tőle hangzott el az, hogy én jobb, ha meg se szólalok, úgysem tudok beszélni. (Addig a pillanatig ritkán szólaltam meg, próbáltam követni a történéseket, majd mikor megelégeltem, hogy semmi érdemi információ nem hangzik el, elkezdtem kérdéseket feltenni. Ekkor szólalt meg a férfi.)

A konfliktus ezen a vonalon is még tovább fajult, de ezt nem szeretném kifejteni.

Egy ponton túl egyébként is úgy éreztem, mintha egy furcsa filteren keresztül nézném, hogy mi történik.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Több dolog is sokkolt azon túl, hogy annyira nem vesznek emberszámba, hogy nem tárgyaló félként tekintenek ránk, hanem megelőlegezték számunkra a rosszindulatú, valamiben sántikáló, törvényszegő státuszt.

  • Sokkolt az is, hogy egy felnőtt embertől hallom ezt.
  • Sokkolt, hogy a férjemen kívül senki sem érzi ezt sértőnek.
  • Sokkolt, hogy tudtak rátenni még egy lapáttal.
  • Sokkolt, hogy mennyire keveset tudnak a hallássérültekről és milyen előítéletesek.

Azt hiszem, hányingerem volt. Azt hiszem, kiabáltam is, de ebben nem vagyok biztos. Aztán azt éreztem, meg kell magyaráznom ezeknek az embereknek, hogy miért nem gondolkoznak jól. Majd beláttam, hogy ők nem fogják megérteni.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Az eset után pár óráig némán ültünk egy padon. Olyan gondolatok keringtek bennem, hogy utoljára általánosban éreztem magam így. Aztán az, hogy a szüleimnek milyen lehetett gyakrabban hasonlóan sztereotip megjegyzéseket kapni a saját gyerekükre, mert az még az a korosztály volt, akikhez nem jutottak el a fontos, érzékenyítő információk a hallássérültekről. A piaci konfliktusban is ők képviselték magukat.

Azzal nyugtattam magam, hogy lassan ők lesznek kevesebben. Lassan felnő az a generáció, aki már nyitottan és elfogadóan gondolkozik. Már most is sok van belőlük, látom és tapasztalom nap mint nap. Mégiscsak huszonnyolc évre esett egy ilyen helyzet, nem igaz? Az elég jó arány, nem? Egyébként is úgy látom a fiatalabb hallássérülteken is, hogy nekik már könnyebb, mint nekem volt, és ez jó.

Engem ez is motivál minden cikkem megírásánál, és ezért keresek vendégszerzőket is, mert fontos, hogy minél többen bemutatkozzunk. Legyünk láthatóak, terjedjünk, meséljünk.

A malmok lassan, de biztosan őrölnek.

Legyél része egy támogató közösségnek!

Létrehoztunk egy zárt csoportot Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha közösségre vágysz! A csoportnak Csendetlenkedő a neve. Tudjuk, hogy olykor nehéz szülőként eligazodni egy olyan világban, ami a tiedétől ennyire különböző, de ha tudatosan állsz hozzá, ha birtokodban van minden fontos információ, akkor magabiztosan segítheted hallássérült gyermekedet! Segítünk, hogy megtaláld a saját utadat, és támogatunk abban, ahol éppen tartasz!

Azért érdemes csatlakoznod, mert:

  • itt kiöntheted a szíved,
  • beszélhetsz a hétköznapok kihívásairól, örömeiről,
  • olvashatsz mások tapasztalatairól,
  • mindenki inspiráció a másik számára,
  • mindenki megoldást keres és kap,
  • segítő közeg vesz körül,
  • jó szakembereket ajánlanak neked,
  • és segítünk a legtutibb hallókészülékedet is megtalálni!

Ha belépnél, itt találsz meg bennünket! 

Várunk nagyon!