Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? – egy hallássérült gyermek anyukájának dilemmmái

Az ember azt hinné, hogy ha kiderül a hallássérülés ténye a gyermeknél, onnantól minden megy a maga útján: megkezdődnek a fejlesztések, hallókészüléket kap, a fejlődés pedig beindul minden téren. Hát, azért nem egészen így megy a dolog. Hiszen a szülőben is lezajlik egy sor folyamat, dúlnak az érzések, belső konfliktusok, dilemmák, tépelődések. De erről rendkívül őszintén és érzékenyen ír Ramóna, aki egy tíz éves hallássérült gyermek anyukája.

*

Amikor Szilviről kiderült, hogy tényleg gond van a hallásával, sokkot kaptunk. Emlékszem az érzésre, olyan volt, mintha a fejem tetején eltört volna egy nagy tojás, és elindult lefelé egy jeges zsibbadás a talpamig. Gyanítottuk, hogy gond van vele, hiszen azért vittük vizsgálatra, de a súlyos halláscsökkenés ténye mellbe vágott. Az egész olyan visszavonhatatlan volt és végleges azzal, hogy papírt kaptunk róla: egy hallássérült kislány édesanyja vagyok.

Az első hallókészüléke olyan nagynak tűnt a pici fülében. Folyton sapkát húztam rá, hogy ki ne essen neki, és hogy ne tépje ki a füléből. Emlékszem, még az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha nem tudja megszokni, hogy a fülében van? Olykor csak néztem ezt a pici készüléket, és arra gondoltam, mennyire furcsa, hogy ez a készülék a mindennapjaink része lett. Belehallgattam sztetoklippel, megtanultam elemet mérni, cserélni, a fülébe berakni. Hozzátartozott a kis életünkhöz, hogy reggel betesszük, este kivesszük.

Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? - egy hallássérült gyermek anyukájának dilemmmái

Forrás: Unsplash

Nagyon sokat segített, hogy a szurdopedagógusunk terelgetett, és megválaszolta azokat a kérdéseket, amelyek bennem kergetőztek.

Olyan sok érzés, félelem volt bennem az elején, hogy szükségem volt rá. A megnyugtatásra, az iránymutatásra, arra, hogy elmondták, mire számítsak. Nehéz volt fejben ott lennem minden helyzetben, mikor még javában dolgozott bennem a gyász.

Voltam dühös. Hogy miért pont a lányom, miért pont én, miért pont mi. Voltam szomorú, csalódott, harcos, reménykedő, hogy ez megjavulhat, hogy a hallása meggyógyul. Kerestem az okokat, néha rám telepedett a bűntudat, hogy előbb észre kellett volna venni, vagy hogy mit csinálhattam volna másképp, hogy elkerüljük a kialakult állapotot.

Bíztam a korai fejlesztésekben. Szorgalmasan jártunk, és én figyeltem, ahogy tanul hallani a lányom. Bizonyos szempontból egészen más szemmel néztem rá, mint a többi anyuka a gyerekére. Leginkább a reakcióira, amelyekből igyekeztem kiolvasni, hogy mit érzékel és hogyan a világból és a hangokból. Ebben a fejlesztésekben való aktív részvétel sokat segített, de azért nem volt olyan könnyű végigcsinálni. Dilemmákkal, félelmekkel kikövezett út volt ez.

Néha rosszul esett, hogy egy kívülálló szakember jobban érti a gyerekemet, és jobban tudja, mi számára a jó, mint én, az édesanyja. Rosszul esett, hogy amit a fejlesztésen tanultam, hogy hogyan csináljam a gyermekemmel otthon, hogyan játsszak vele úgy, hogy fejlesszem is a hallását-beszédét, az nem ment rögtön. Néha kellett egy kis idő, mire át tudtam ültetni a hétköznapokba a feladatokat. Olykor olyan fáradt voltam, hogy csak ültem a sarokban, és próbáltam felfogni, mi történik. Máskor pedig azon gyötrődtem, milyen gyerekkor jut a lányomnak, akinek a fejlesztésekből állnak majd a gyermekkori évei. És persze, ott volt az örök kérdés:

Jó helyen vagyunk? Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? Minden rendben megy majd?

Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? - egy hallássérült gyermek anyukájának dilemmmái

Forrás: Unsplash

Persze, ez idővel – ahogyan a bennem zajló érzelmek elcsitultak – javult. A fejlesztések megszokott részévé váltak az életünknek, szinte hazajártunk már. A szurdopedagógusunk pedig jó ismerőssé vált, akit a lányom is imádott. Az eredmények pedig szépen, lassan, de megmutatkoztak. Az első hangok, szavak, mondatok mindig megnyugtattak, hogy jó úton vagyunk. Megkönnyeztem ezeket az apró lépéseket. Ezek a lépések vittek minket előre.

Ilyenkor sikerült leráznom magamról mások negatív reakcióit is, akik sajnálkoztak, vagy nem vártak sokat a fejlesztésre járástól.

Mert voltak ilyenek is. De az eredmények mindig megerősítettek abban, hogy figyelmen kívül hagyjam ezeket. Arra gondoltam, hogy az évek majd minket igazolnak. Ha a lányom felnő, dolgozó, boldog felnőtt lesz, az majd elhallgattatja a negatív hozzállású embereket a környezetünkben.

A lányom most tíz éves. Büszke vagyok rá, hogy helyt áll az integrációban. Ügyes, okos, kiegyensúlyozott gyerek, és szeret tanulni. Látom, hogy miben vannak nehézségei, de már sokkal magabiztosabban tudok segíteni neki. Aggódni még most is aggódom, hogy merre visz az útja,

de azt gondolom, a megfelelő alapokat megkapta.

Tudom, hogy mindig lesznek extra feladatok, problémák, amik újszerűek lesznek számunkra a hallássérülése miatt, de az évek meghozták azt a rutint, amivel ezeket gördülékenyebben kezeljük. Ezt leszámítva pedig úgy élünk, mint egy átlagos család, átlagos problémákkal.

Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? - egy hallássérült gyermek anyukájának dilemmmái

Forrás: Unsplash

6 ok, amiért nem hiányozhat egy hallássérült tábor a gyermeked életéből!

Közeleg a nyár, és ilyenkor a legtöbb szülő azon töri a fejét, hogy hová mehetne a gyermeke, miként jut több idő a családra, önmagukra, a gyerekekre munka mellett, és hogyan tudunk nekik egy kalandos nyarat biztosítani, lehetőleg úgy, hogy ne ürüljön ki a családi kassza. Persze, amilyen kézenfekvőnek tűnik, hogy egy-egy táborba elküldjük a gyermeket, éppen annyira félelmetes is a gondolat: egyedül? Hallássérültként? Pedig a táborozás több szempontból is jó hatással lehet a gyermekünkre – hallásállapottól függetlenül is.

De, hogy ne tűnjön olyan jól megmondósnak, amit írok, elmesélem, milyen volt nekem táborozni. Én tizenöt évesen voltam először életemben táborban, de az a tábor egyből 16 napig tartott. Életem egyik legjobb élményeként emlékszem rá vissza. Előtte csupa rossz élményem volt a közösségről, befogadásról. Sehová sem fogadtak be igazán, sehol sem vártak tárt karokkal, és nem is nagyon tudtam, mit kezdjek azzal az információval, hogy táborba megyek.

Emlékszem, pályázni kellett, és azért vágtam bele, mert írnom kellett rá egy prózát. Nem is fogtam fel igazán, hogy ez egy 16 napos utazást jelent számomra, amely során megismerhetem Magyarország nagyobb részét. Ez akkor, felvidéki tiniként felfoghatatlan volt.

Amikor megtudtam, hogy bekerültem, akkor bezárkóztam a szobámba, és sírtam. Nem tudtam megmondani, hogy azért, mert bejutottam több száz jelentkező közül, és az mekkora nagy dolog, vagy azért, mert nem akarok menni, mert ez szörnyen rémisztő.

Forrás: Unsplash

Akárhogy is, az első nap ott voltam a többiek között a táborban, és próbáltam feltalálni magam. A tizenhat nap alatt több nagyon fontos dolgot is megtanultam:

Nem minden közösség olyan, mint az osztályom volt: azaz rossz. Vannak nagyon kedves, befogadó közösségek, és nekem ideje megkeresnem őket.

Én is értékes vagyok, és vannak olyan képességeim, amit a többiek észrevesznek és értékelnek.

Nem mindenkinek extrém dolog az, hogy én hallássérült vagyok, és tök lazán lekezelik, vagy kérdeznek róla.

Elkezdhettem önmagam lenni.

Ez a tábor jelentősen hozzátett ahhoz, hogy elkezdjem elfogadni és értékelni magam, valamint, hogy ekezdjem a hallássérülésem kommunikálni a többiek felé.

Egy tábor a szülőnek sem könnyű

Tudom ezt jól. Szülőként aggódhatsz, hogy hogyan fog beilleszkedni, nem leszel ott, hogy támogasd, nem tudsz közbelépni, és akadálymentesíteni számára a környezetet, de az igazság az, hogy alapvetően, ha néha negatív élményeket is hoz egy tábor, jóval több pozitívuma van a gyermeked számára. Hidd el, hogy a gyermeked ügyes. Feltalálja magát!

Bízz benne! Egyszer el kell engedned a kezét, hogy önállóvá válhasson hallássérültként is. Mert képes önállóvá válni!

Forrás: Unsplash

A táborozás alatt ugyanis több szempontból is fejlődik a gyermeked. Hiszen végre kiszabadul őrző-védő szárnyaid alól, és egy szabadabb, ugyanakkor biztonságos környezetben kezdhet önálló döntéseket hozni, új helyzetekben.

A tapasztalat is azt mutatja, hogy a táborozó gyerekek jobb megküzdési stratégiával rendelkeznek az élet természetes nehézségeivel szemben, mint nem táborozó társaik.

A gyerekek itt ugyanis olyan szituációkban próbálhatják ki magukat, amelyeket átélve a tapasztalataikat át tudják vinni az élet valódi küzdőtereire is.

Reális képet kap  önmagáról és a hallássérüléséről

Tetszik, nem tetszik, a gyermekednek meg kell tanulnia, hogy mit is jelent számára az, hogy ő hallássérült, hogy van egy implantátuma vagy hallókészüléke. Meg kell tapasztalnia, hogy a hallássérülés tényét az emberek hányféleképpen fogadhatják és reagálhatják le. És ha ezt megtapasztalta, akkor kidolgozhat olyan viselkedési és kommunikációs stratégiákat, amelyeket be tud vetni majd a jövőben.

Hogy mi lesz, ha valaki rosszul reagálja le? Lehet, hogy lesz olyan, de ilyen hozzáállással nem csak gyerekként találkozhat, hanem felnőttként is. Jó, ha mielőbb helyén tudja kezelni a negatív hatásokat is.

Ne feledd, hogy emellett rengeteg pozitív élmény is éri majd! Elfogadás, befogadás, ami jót tesz az önbizalmának, és annak, hogy a kellemetlen helyzeteket jól kezelje majd! A tábor pont annyi frusztrációval állítja szembe a gyerekeket, amennyivel még biztosan elbír, közben pedig egy szerető védőháló veszi körül őket, ami megvédi őket a túl nagy csalódástól.

Forrás: Unsplash

Ügyesednek a szociális készségei

A hasonló korcsoporttal való együtt töltött idő növeli a gyerekek szociális készségeit, az új gyerekekkel való ismerkedés pedig növeli a kezdeményező és alkalmazkodóképességüket. Ez különösen jó tréning a hallássérült gyerekeknek.

Emlékszem, én ugyan nagyon visszahúzódó gyerek voltam, de mindig olyan barátaim voltak, akik vittek magukkal a nagy társaságba. Hamar fel kellett találnom magam, kezdeményeznem, alkalmazkodnom, kommunikációs stratégiákat kialakítanom.

És sikerült.

Nem mondom, hogy azonnal, de fokozatosan egyre nyitottabbá váltam. Megtanultam, hogyan tudok bekapcsolódni valahová, mit tudok csinálni, ha valamit nem értek.

Megnő az önbizalma

A táborban elért sikerek növelik az önbizalmat és az öntudatot. A táborozásban az a fantasztikus, hogy mindenki új lappal kezd. Otthon hagyja az iskolában szerzett címkéit, és kap egy új esélyt az újrakezdésre. Mivel a tábor egyenlően kezeli a gyerekeket, és a toleranciát helyezi előtérbe, ez lehetővé teszi, hogy

a gyermek ellensúlyozza az új, pozitív tapasztalatokkal az iskolában, vagy máshol szerzett negatív tapasztalatait.

Itt megtapasztalhatja, hogy önmagáért fogadják el, és új értékes tulajdonságokat fedezhet fel önmagában a többiek visszajelzései alapján. Én például a táborban tudatosítottam először, hogy az írás, amit otthon művelek, az egy értékes hobbi, amire érdemes odafigyelnem. Ez segített elfeledtetni azokat a rossz emlékeket, amiket az iskolai kiközösítés során szereztem.

Egy gyerekben a pozitív élmény sokáig él, feltölti őt.

Én évekig táplálkoztam a tizenhat napnyi élményből.

Forrás: Unsplash

Formálódik a saját identitása

A szülőktől leválva alakul ki a gyermek saját identitása. Döntéseket hoz, megnyilvánul, teljesít. Az erre adott reakciók, az eredmények, a siker érzése, mind formálja a személyiségét és magabiztosságát. Ráadásul a visszajelzések alapján egyre jobban megismeri, mit is jelent a hallássérülés megléte, miben másabb az ő működése, kommunikációja a többinél, és kap egy képet arról is, mások hogyan látják őt. Ezek fontos állomásai az identitás kialakulásának.

Én a táborban beszélgettem először a többiekkel arról, hogy mi van a fülemben, mire jó, hogyan hallok, és hogy nekik mi furcsa ebben. Ezek a beszélgetések sokat adtak ahhoz, hogy szeressek hallássérültnek lenni.

Megtapasztalja az igazi közösség érzést

A tábori élet által a gyermek megélheti a közösséghez tartozás érzését, ami teljesen más, mint az iskolai osztályközösség, hiszen az ottani címkéket, ledobja magáról abban a pillanatban, hogy belép a tábor kapuján.

Az egyezményes jelek, énekek, mondókák mind hozzájárulnak ahhoz, hogy a táborban résztvevőket egyetlen, nagy, bennsőséges közösségé kovácsolják. Ez az érzés, a befogadás, elfogadás érzése, sokat ad a gyerekeknek.

Miközben elfogadják egymást, nyíltan megismerik egymás különbözőségét, ami a világ sokszínűségének szépségeire tanítja meg őket, amelynek részei ők is.

Forrás: Unsplash

Sorstárs közösségre találnak

A fenti pozitív élményeket és fejlődést akkor is megkapják a gyerekek, ha csak hallássérült, vagy csak halló gyerekeket fogadó táborban vesznek részt. Mindezeken túl azonban egy plusz élményt kapnak akkor, ha hallássérült tábor keretei között töltik a nyár egy hetét.

Az integrációban tanuló hallássérült gyermekeknek különösen sokat jelenthet egy tábor, ahol hozzá hasonlókkal találkozik. Velük ugyanis át tudja beszélni a hallássérülés körül forgó témákat, tapasztalatokat oszthat meg, amely amellett, hogy hasznos információkat biztosít a számára, az önelfogadását is elősegíti.

Végre egy olyan közegben lehet, ahol mindenkinek van valami a fülében, ahol nem lóg ki, ahol nem más.

Annak a megtapasztalása, hogy egyáltalán nincs egyedül, és rengeteg sorstársa van a világon, megerősíti az önbizalmát.

Ezek az élmények nem csak a gyermekedet teszik gazdagabbá, hanem téged is, szülőként. Amikor meglátod majd a csillogó szemekkel hazaérkező gyermeket, a te hozzáállásod is megváltozik majd. Nyugodtabb leszel, büszke, és sokkal kevésbé fogsz aggódni amiatt, hogy a gyermeked hogyan fog boldogulni a jövőben.

Válaszokat találsz a kérdéseidre. És ezek a válaszok megnyugtatóak lesznek.

A Hallás Társasága Alapítvány idén 8-13 éves hallássérült gyerekeknek szervez fejlesztést és kalandokat biztosító tábort Zamárdiban. A Fülhegyező tábor felejthetetlen élménynek ígérkezik, lelkes szurdopedagógusokkal az ELTE Bárczi Gusztáv karról, és a SINOSZ támogatásának köszönhetően színvonalas programokkal készültünk! Lesz fejlesztés, verseny, kaland és jelnyelvi játszótér. Jelentkezni és több információt szerezni itt tudtok!

,,Csak ne zavarjon sok vizet.” – az integráció fogadó tanárainak ezer arca

Amikor eldől, hogy a hallássérült gyermek az integráció útján kezdi meg a tanulmányait, a szülők egyszerre lélegeznek fel a megkönnyebbüléstől, és egyszerre kezdenek aggódni, hogy vajon hogyan fog helyt állni gyermekük a terepen. Vajon az integráció sikeres lesz-e? Nos, ez sok tényezőn múlik, és az egyik legfontosabb tényező a hallássérült gyermeket fogadó tanár hozzállása a gyermekhez.

Ez nagyon úgy hangzik, mintha hatalmas felelősséget tennék a vállukra, pedig nem. Nyilvánvalóan nekik sem egyszerű: az oktatási rendszer kihívásai, az alulfizetettség, a túlhajszoltság, az, hogy senki nem készíti fel őket a sajátos nevelési igényű gyermekek fogadására, nem kevés energiát és kitartást kíván meg tőlük. Ki-ki a maga módján próbál meg helyt állni: fáradtan, fásultan, jó szándékkal, segíteni akarással, vagy pont anélkül. Egyperces.

Az odaadó pedagógus: ,,Nem lesz könnyű neki. De meg fogja csinálni.”

Katika pont olyan a szememben, mint bármelyik másik gyerek, csak több figyelmet fordítok rá. Amióta nekem adta az adó-vevőjét – jól kifaggattam ám a szüleit meg a gyógypedagógusát is, hogyan működik ez a kütyü – mindig használom. Katika azt mondta, hogy egy bizonyos szögben tartva a kis kütyüt, jobban érti, amit mondok, ezért úgy tartom mindig, bár a gyógypedagógusa szerint az túlzás. Szerintem számít, én hiszek benne, hogy számít, és ha Katikának az segít, akkor akár így táncolom körbe az osztályt.

,,Csak ne zavarjon sok vizet.

Forrás: Unsplash, AHTA

Kértem könyveket a gyógypedagógustól, hogy utánaolvassak, milyen is Katikának a világa. Még blogokat is találtam, amiket hallássérültek írnak, és mióta azokat olvasom, könnyebb megértenem, hogy Katika hogyan érti a világot maga körül. Egyszer rajtakaptam az osztálytársait, hogy gúnyolódnak a hallásán, és rögtön le is ültettem az osztályt, hogy átbeszéljük, hogy ez nem helyes. Érzékenyítő előadást is szerveztem nekik. Bevontam a tanári kart is, hadd tanuljanak ők is, nem Katika az egyetlen hallássérült a világon, jó ha tudják, hogyan kezeljék azokat a hallássérült diákokat, akik jönnek majd hozzánk.

Katika megsúgta nekem, hogy orvos szeretne lenni, mint az anyukája. Gimnáziumba szeretne menni majd ballagás után.

Nem lesz könnyű neki. De meg fogja csinálni. Jó orvos lesz belőle.

Az ignoráló pedagógus: ,,Csak ne zavarjon sok vizet.”

Isti kevesebb problémát okoz, mint gondoltam. Először aggódtam, azt hittem, ő lesz majd a problémás gyerek, aki képtelen beilleszkedni, és zavarja az órát. De Isti csak ül a padban, folyamatosan és mereven néz engem, egy percre sem veszi le róla a szemem. Aztán van, amikor egyáltalán nem figyel, csak firkálgat, lapozgatja a könyvet. Nem zavar különösebb vizet, nem panaszkodik rá senki sem. Elég jól tanul, közepesre, négyesre, ötösre írja a dolgozatait. Sosem jelentkezik, tollbamondásai pocsékak, futottunk a gyógypedagógusával pár kört, annyit nyaggatott, hogy váltsam ki mással a tollbamondást, végül beadtam a derekam.

Nekem mindegy, hogy mit ír, csak ne zavarjon sok vizet, hogy rendesen meg tudjam tartani az órát. Vannak az osztályban ígéretes tehetségek, rájuk kell koncentrálnom. Isti meg majd csak boldogul a maga módján. Nagy jövőt azért nem jósolok neki.

Ezért aztán jól meglep, amikor gimnáziumba jelentkezik. Fel is veszik, és bennem elindul egy furcsa érzés, ami a bűntudathoz hasonlít, de elhessegetem.

Évekkel később, mikor találkozom vele a bevásárlóközpontban, megtudom, könyvelő lett. Akkor azért elmerengek, hogy talán kicsit alábecsültem.

,,Csak ne zavarjon sok vizet.

Forrás: Unsplash

A pedagógus, aki segít, de nem mindig jól: ,,Nem képes megtanulni németül.”

Sajnálom ezt a hallássérült kisfiút, Botit. Borzasztó lehet nem hallani, úgyhogy úgy támogatom, ahogy tudom. Nem osztályozom szigorúan, nem is nyaggatom nagyon, ne szenvedjen túl sokat, amúgyis olyan nehéz neki. Beszélek is a németes kolléganőmmel, aki tanítja őt, hogy jár neki a felmentés, ne zrikálja nagyon, nem képes megtanulni németül.

A gyógypedagógusa ezt nem helyesli, arról beszél, hogy mindig várjak el Botitól kicsivel többet, mint amire képes. Jó az alkalmazkodóképessége, és higgyem el, hogy megbirkózik a feladatokkal minimális segítség mellett. Csak abban kell segítséget adnunk, amiben tényleg szüksége van segítségre.

De honnan tudjam, hogy hol a határ? Hogy mi a jó segítség és mi a rossz? Annyira nehéz így.

De próbálkozom.

Az elutasító pedagógus: ,,Miért nem tanul olyanok között, mint ő? “

Dani kolonc a nyakamon.  Mintha nem lenne elég gyerek az osztályomban. Elég problémás gyerek. Erre beraknak még egyet, egy hallássérültet. Meg az se elég, hogy a nyakamra jár mindenki az adminisztráció miatt, még idejön a gyógypedagógusa, és próbálja nekem megmondani a tutit.

,,Csak ne zavarjon sok vizet.

Forrás: Unsplash

Hogy forduljak felé, ha tudok. Hát nem nagyon tudok, mert így is egy csomó dologra kell figyelnem. Vagy hogy a tollbamondás helyett írassak helyesírási tesztet vele. Hát könyörgöm, milyen felnőtt lesz abból, aki még tollbamondást se tud rendesen megírni? Minek annak iskola? Miért nem tanul olyanok között, mint ő? Meg ha rám hallgatna mindenki: én szerintem túlzás ennyi felmentés. Belekényelmesedik a gyerek, aztán még kevésbé akar majd tanulni. Ha elég életrevaló, megoldja a nehézségeket segítség nélkül is. Ha meg nem, akkor nem ide való.

Majd kitanul valami szakmát, azzal ellesz. Vagy otthon marad.

Az együttműködő pedagógus: ,, Hiszek Zsani gyógypedagógusának szakértelmében. “

Zsani egy gyöngyszem. Csodálatos, ahogy egy gyermek, ilyen hallásveszteséggel megpróbál úszni az integráció tengerében. A minap megnéztem a kis kütyüjét, a hallókészülékét alaposabban, cuki kis darab: rózsaszín, strasszkövekkel díszítve. Az anyukája mindig feldobja némi matricával, mindig mással. Néha Elsa mosolyog rajta a Jégvarázs című meséből, néha szivecskék, csillogó kristályokra hasonlító kiegészítők. Jó ránézni, komolyan.

Kicsit aggódtam, hogy mi lesz Zsanival, hogyan tudom segíteni őt, de a gyógypedagógusa sokat segít. Mindent elmagyaráz és megmagyaráz, így könnyebben tudok differenciálni, ha Zsaninak tudom, mi okoz nehézséget. Jó vele együttműködni, jó, hogy valaki eszközöket ad a kezembe ahhoz, hogy Zsani lubickolni tudjon abban a mélyvízben, ahova került.

És olyan jó látni, hogy Zsani szárnyal, ha megkapja a segítséget. Hogy mennyire okos és kreatív. Néha ugyan hallom, hogy más kolléga óráján nem teljesít olyan jól, de azt hiszem azért, mert a kollégák nem együttműködőek.

Én hiszek Zsani gyógypedagógusának szakértelmében. Használom a tanácsait, és működik. De ami a legjobb, hogy Zsani Pedagógusok napján külön hozott nekem virágot. Akkor kicsit sűrűn kellett pislognom, hogy ne bőgjem el magam a csöpp kislány előtt. Végül csak megöleltem, megköszöntem a virágot, és azt mondtam neki, hogy nagyon ügyes.

Hogy sokra fogja még vinni.

,,Csak ne zavarjon sok vizet.

Forrás: Unsplash

,,Köszönöm az anyatigrist is! ” – hallássérült fiatalok üzentek édesanyjuknak Anyák napja alkalmából

Éppen pár napja voltam egy könyvbemutatón, ahol egy hallássérült grafikus lány, és az anyukája mutattak be egy közös könyvet. Az édesanya éppen egy anyák napi emléket idézett fel, ami arra világított rá, hogy a hallássérült gyermekek anyukái talán egészen másképpen élik meg az Anyák napját, mint azok az édesanyák, akik gyermekének a fejlődése rendben zajlik.

Az édesanya arról mesélt, hogy amikor az oviban, ahová integrációba került a lánya, Anyák napja volt, nem akart elmenni. Ami érthető is, hiszen egy édesanyának időbe telik feldolgozni és elfogadni, hogy az elképzelt gyermek másmilyen, másképpen telnek vele a napok. A lényeg azonban az, hogy mégiscsak ott ült az előadáson, de nem tudott igazán felszabadultan jelen lenni. Ekkor a kislánya megérdezte tőle, hogy:

Anya, mi a baj?

Ekkor jött rá, hogy minden rendben van.

Miért mesélem ezt el?

Az anyukámról alkotott kép bennem folyamatosan változott. Noha először “csak” az anyukámként láttam őt, később, ahogyan szembesültem a hallássérülésemmel és azzal, hogy másabb vagyok a többieknél, az anyukám képe is formálódott bennem. Azzal, hogy megértettem, neki sem volt egyszerű velem végigcsinálni a fejlesztéseket. Azzal, hogy voltak kellemetlen élményei a környezet rám adott reakciói miatt. Azzal, hogy más édesanyák történeteit hallgattam meg arról, hogyan élték meg azt, hogy egy hallássérült gyermek szülőjeként kell helytállniuk.

Amikor ezt a bizonyos piaci esetet átéltem, egy újabb szelete nyílt meg előttem annak, hogy anyukámnak mit jelentett az én anyukámnak lennie.

Hogy mennyire nem eshetett jól neki, mennyire lebénulhatott a meglepődéstől, amikor valaki azt mondta rám, hogy “szegény gyerek”, vagy “kár érte”. Vagy ha arról beszéltek, mennyire rossz lehet nekem, hogy nem hallok. Vagy kéretlen tanácsokat kapott, esetleg azt mondták, hogy biztosan az előző életünk miatt kaptuk ezt az utat.

Persze, voltak ellenpéldák is. Amikor büszke lehetett rám. Vagy a környezetünknek bebizonyítottuk, hogy mi mindenre vagyunk képesek együtt és külön-külön is.

Ezek az emlékek azok, amik miatt a hallássérült gyerekek többet látnak az anyukájukban, szimpla anyánál. De ezt elmondják ők maguk a saját anyák napi köszöntőjükben.

,,Köszönöm az anyatigrist is!

Forrás: Unsplash

Varga Máté: Csak egy Anya vagy?

– Anya! Mi van odaírva?

– Anya! Mit mondott a Tomi?

Ugye ismerős a történet, ami történt közted, a szemüveges bátyám és köztem egy szép balatoni séta közben, és te magatehetetlenül nevettél? Persze, hogy ismerős! Ez a kedvenc történeted, amit mindig is szerettél elmesélni mindenkinek. Én azóta is elmosolyodom, amióta eszembe jut. Többek közt ez is ad erőt. Remélem, neked is.

Szóval: Csak egy Anya vagy? Gondolkodtam ezen a kérdésen egy darabig. Mert mit is jelent Anyának lenni? Az, hogy két gyereket fel kellett nevelni, az teljesen természetes dolog. De már önmagában az Anyaság nem természetes, és a legnehezebb feladat, mert meg kell teremteni a körülményeket. Hatalmas felelősség, erő, és kitartás kell hozzá. Neked sikerült. Ehhez társult némi hivatástudat is, hiszen tanár vagy. A munkádat és a nevelésemet a legjobb tudásod szerint végezted, és végzed ezt a mai napig is, lekörözve ezzel más szakmabeli dolgozókat.

Te vagy a legjobb tanárom. Megtanítottad, hogyan legyek önzetlen, segítőkész, kitartó, őszinte. Megtanítottad, hogy miért fontos tanulni, hogyan legyek kreatív, miért fontos, hogy halljak, hogy olvassak, hogy úgy beszéljek, hogy ne tűnjön fel, hogy valami baj van a hallásommal. És ha már hallás, megmutattad, mi a zene.

Te vagy a legjobb tanácsadóm. Mindig a legjobbat akartad nekem, így a legjobb meglátásod szerint cselekedtél: elvittél logopédushoz, hogy jobban beszéljek,  mindig kutattad a legjobb lehetőségeket, hogy hogyan tudnék előrébb jutni az életben, hogyan lehetnék jobb, és megmutattad a megfelelő utat. Elmagyaráztad többször, hogy miért jobb a digitális hallókészülék az analógnál, még ha számomra ez nem is volt teljesen triviális.

Te vagy a legjobb orvosom. A rengeteg betegségem, és kórházba járásom ellenére Te adtad a legnagyobb orvosságot: önzetlenül el akartad venni az összes fájdalmat tőlem, amiben szenvedtem.

Te vagy a legjobb pszichológusom. Ha kudarcról, csalódásról, vagy szenvedésről volt szó, mindig volt egy jó indokod rá, hogy jobbnak lássam az életem.

Te vagy a legjobb, felnőtt barátom. Elfogadtál olyannak, amilyen vagyok. Beszélhettem neked őszintén, utat mutattál a felnőtté váláshoz, az önállósághoz, a felelősségvállaláshoz.

Mindezekkel együtt a legjobb törődést kaptam Tőled. Nem érzem feszélyezve magam ép embertársaim közt, mert magam is épként tudom mutatni.

Annyit szerettem volna mondani ezek után, hogy:

Hálás vagyok azért, hogy vagy nekem!

Boldog Anyák Napját!

Forrás: Varga Máté

Patkó Linda: Nagyon örülök, hogy te vagy az én anyukám!

Drága Édesanyukám!

Az egyik első emlékem rólad az, amikor éppen elkísértelek a telefonfülkéhez a műtétem után és néztelek, ahogy beszélsz a telefonon. Egy másik emlékem az elsők közül az, amikor mesét olvastál fel nekem, és akkor tanultam meg a szájról olvasást.

Te voltál az, aki a számomra a legszebben beszélt.

Azóta is egy csapatként működünk együtt, minden rosszat és jót megosztunk egymással. Nagyon szépen köszönöm az idődet, az összes segítséged, a végtelen türelmet és a hitet bennem, hogy igenis képes vagyok elérni a céljaimat.

Nagyon örülök, hogy te vagy az én anyukám!

Boldog Anyák Napját!

Forrás: Patkó Linda

Pócza Barbara: Köszönök mindent, a harcos anyatigrist is

Köszönöm, hogy a kezdettől fogva szerettél és bíztál bennem, és azt, hogy soha nem vesztetted el a hited, bármilyen nehézség is jött. Köszönöm, hogy kiálltál mellettem, amikor szükségem volt rá, és megkaptam azt a következtes, olykor szigorú nevelést, amit mostanra értettem meg.

Mert kicsinek nem volt könnyű nekem megérteni, miért kell annyit küzdeni a tanulással, amikor már se kedvem, se energiám nincs hozzá.  De most már tudom, neked sem lehetett egyszerű minden nap szigorúnak és tudatosnak lenned velem a nevelésem során. Enélkül most nem tartanék ott ahol, és nem lennék az, aki.

Köszönök mindent, a harcos anyatigrist is!

Boldog Anyák Napját!

Forrás: Pócza Barbara