Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? – egy hallássérült gyermek anyukájának dilemmmái

Az ember azt hinné, hogy ha kiderül a hallássérülés ténye a gyermeknél, onnantól minden megy a maga útján: megkezdődnek a fejlesztések, hallókészüléket kap, a fejlődés pedig beindul minden téren. Hát, azért nem egészen így megy a dolog. Hiszen a szülőben is lezajlik egy sor folyamat, dúlnak az érzések, belső konfliktusok, dilemmák, tépelődések. De erről rendkívül őszintén és érzékenyen ír Ramóna, aki egy tíz éves hallássérült gyermek anyukája.

*

Amikor Szilviről kiderült, hogy tényleg gond van a hallásával, sokkot kaptunk. Emlékszem az érzésre, olyan volt, mintha a fejem tetején eltört volna egy nagy tojás, és elindult lefelé egy jeges zsibbadás a talpamig. Gyanítottuk, hogy gond van vele, hiszen azért vittük vizsgálatra, de a súlyos halláscsökkenés ténye mellbe vágott. Az egész olyan visszavonhatatlan volt és végleges azzal, hogy papírt kaptunk róla: egy hallássérült kislány édesanyja vagyok.

Az első hallókészüléke olyan nagynak tűnt a pici fülében. Folyton sapkát húztam rá, hogy ki ne essen neki, és hogy ne tépje ki a füléből. Emlékszem, még az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha nem tudja megszokni, hogy a fülében van? Olykor csak néztem ezt a pici készüléket, és arra gondoltam, mennyire furcsa, hogy ez a készülék a mindennapjaink része lett. Belehallgattam sztetoklippel, megtanultam elemet mérni, cserélni, a fülébe berakni. Hozzátartozott a kis életünkhöz, hogy reggel betesszük, este kivesszük.

Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? - egy hallássérült gyermek anyukájának dilemmmái

Forrás: Unsplash

Nagyon sokat segített, hogy a szurdopedagógusunk terelgetett, és megválaszolta azokat a kérdéseket, amelyek bennem kergetőztek.

Olyan sok érzés, félelem volt bennem az elején, hogy szükségem volt rá. A megnyugtatásra, az iránymutatásra, arra, hogy elmondták, mire számítsak. Nehéz volt fejben ott lennem minden helyzetben, mikor még javában dolgozott bennem a gyász.

Voltam dühös. Hogy miért pont a lányom, miért pont én, miért pont mi. Voltam szomorú, csalódott, harcos, reménykedő, hogy ez megjavulhat, hogy a hallása meggyógyul. Kerestem az okokat, néha rám telepedett a bűntudat, hogy előbb észre kellett volna venni, vagy hogy mit csinálhattam volna másképp, hogy elkerüljük a kialakult állapotot.

Bíztam a korai fejlesztésekben. Szorgalmasan jártunk, és én figyeltem, ahogy tanul hallani a lányom. Bizonyos szempontból egészen más szemmel néztem rá, mint a többi anyuka a gyerekére. Leginkább a reakcióira, amelyekből igyekeztem kiolvasni, hogy mit érzékel és hogyan a világból és a hangokból. Ebben a fejlesztésekben való aktív részvétel sokat segített, de azért nem volt olyan könnyű végigcsinálni. Dilemmákkal, félelmekkel kikövezett út volt ez.

Néha rosszul esett, hogy egy kívülálló szakember jobban érti a gyerekemet, és jobban tudja, mi számára a jó, mint én, az édesanyja. Rosszul esett, hogy amit a fejlesztésen tanultam, hogy hogyan csináljam a gyermekemmel otthon, hogyan játsszak vele úgy, hogy fejlesszem is a hallását-beszédét, az nem ment rögtön. Néha kellett egy kis idő, mire át tudtam ültetni a hétköznapokba a feladatokat. Olykor olyan fáradt voltam, hogy csak ültem a sarokban, és próbáltam felfogni, mi történik. Máskor pedig azon gyötrődtem, milyen gyerekkor jut a lányomnak, akinek a fejlesztésekből állnak majd a gyermekkori évei. És persze, ott volt az örök kérdés:

Jó helyen vagyunk? Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? Minden rendben megy majd?

Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? - egy hallássérült gyermek anyukájának dilemmmái

Forrás: Unsplash

Persze, ez idővel – ahogyan a bennem zajló érzelmek elcsitultak – javult. A fejlesztések megszokott részévé váltak az életünknek, szinte hazajártunk már. A szurdopedagógusunk pedig jó ismerőssé vált, akit a lányom is imádott. Az eredmények pedig szépen, lassan, de megmutatkoztak. Az első hangok, szavak, mondatok mindig megnyugtattak, hogy jó úton vagyunk. Megkönnyeztem ezeket az apró lépéseket. Ezek a lépések vittek minket előre.

Ilyenkor sikerült leráznom magamról mások negatív reakcióit is, akik sajnálkoztak, vagy nem vártak sokat a fejlesztésre járástól.

Mert voltak ilyenek is. De az eredmények mindig megerősítettek abban, hogy figyelmen kívül hagyjam ezeket. Arra gondoltam, hogy az évek majd minket igazolnak. Ha a lányom felnő, dolgozó, boldog felnőtt lesz, az majd elhallgattatja a negatív hozzállású embereket a környezetünkben.

A lányom most tíz éves. Büszke vagyok rá, hogy helyt áll az integrációban. Ügyes, okos, kiegyensúlyozott gyerek, és szeret tanulni. Látom, hogy miben vannak nehézségei, de már sokkal magabiztosabban tudok segíteni neki. Aggódni még most is aggódom, hogy merre visz az útja,

de azt gondolom, a megfelelő alapokat megkapta.

Tudom, hogy mindig lesznek extra feladatok, problémák, amik újszerűek lesznek számunkra a hallássérülése miatt, de az évek meghozták azt a rutint, amivel ezeket gördülékenyebben kezeljük. Ezt leszámítva pedig úgy élünk, mint egy átlagos család, átlagos problémákkal.

Jó úton haladunk? Meg fog tanulni beszélni? - egy hallássérült gyermek anyukájának dilemmmái

Forrás: Unsplash

Top