,,Ez nem arról szól, hogy én nem hallok, te meg segítesz, ha akarsz.” – íme, az érem másik oldala
Anna vendégposztja igazi mélytengeri merülés egy hallássérült lelkébe. A hallássérült létnek azt a pici szeletét ragadja meg, amikor kommunikációs helyzetbe kerül ember és ember.
Mert lényegében nem csak arról szól a hallók és hallássérültek közti kommunikáció, hogy nekem nehezebb és te segíts. A kommunikáció több ennél. Anna hallássérültként is végtelenül objektíven és érzékenyen mutat rá arra, hogy a hallóknak sem egyszerű megfelelően kommunikálniuk felénk. Legyünk megértőek mi is. Olvassátok és szeressétek!
*
,,Egy évvel ezelőtt történt egy erőszakmentes kommunikációról szóló képzésen.
Aki volt már bármilyen pszichodramatikus módszerrel dolgozó csoportban, az tapasztalhatta, milyen csodásan – és kicsit rémisztően – misztikus az, amikor általad alig ismert emberek néhány információ ismeretében eljátszák életed egy jelenetét. Nagyon bele tudnak trafálni, olyan mondatok, mozdulatok jelennek meg tőlük, amik hirtelen egyszerre rendkívül ismerősek, hiszen szeretteink megszokott mondatai és mozdulatai ezek, és egyszerre rendkívül újak, minden addigi értelmet átformálóak.
Egy fiú és egy lány játszotta el az egyik, általam megjelölt mindennapi konfliktust. Eszerint a fiú csokit evett, az engem játszó lány pedig próbálta elérni a fiúnál, hogy ne takarja el a száját beszéd közben, illetve inkább ne beszéljen rágás közben, mert olyankor nem érti, amit mond. (Sokszor az emberek eltakarják a szájukat, ha rágás közben beszélnek, és erről az egyébként illemtudó mozdultról nagyon nehéz őket lenevelni.) A fiúban apukámra ismertem. Sok frusztrált megnyilvánulása volt, mintha nem hinné el, hogy a lány tényleg nem érti. A visszajelző körben pedig elmondta ez a fiú, hogy mennyire rossz érzés volt számára, hogy azt érezte, nem kompetens.
Hogy nem tud úgy beszélni, hogy a másiknak jó legyen, hogy nem tudja, hogy kell.
És akkor indult el bennem útjára ez a gondolat, amiről most írni próbálok. Akkor kezdtem el érteni apa sok-sok dühös megjegyzését arról, hogy szelektív a hallásom, és hogy bizonyos dolgokat szerinte egyszerűen hallanom kéne.
Hallássérültként nem csak arról van szó, hogy minket furának tartanak, vagy hogy csomó sztereotípia tapad hozzánk, és ezért olykor diszkriminálnak, megbántanak minket. Nem. Hallássérültként egy olyan érzékeny egyenlet tagjai vagyunk, amit emberi kommunikációnak és emberi kapcsolatoknak hívnak.
Olyan egyenlet ez, amiben mindenkinek rengeteg igénye, vágya benne van.
Benne van az, hogy az emberek kompetensnek szeretnék magukat érezni, azt szeretnék érezni, hogy jól működnek és adni tudnak a másiknak. Benne van az, hogy az emberek azt szeretnék érezni, hogy értik őket, hogy amit éreznek, gondolnak és tesznek, az érthető, és érthető az is, ahogy beszélnek. Benne van az, hogy az emberek azt szeretnék érezni, hogy szeretik őket és ők is tudnak szeretni. Benne van tehát ez a sok-sok vágy, igény és szorongás.
Forrás: Pexels
És amikor velem szemben ott ül valaki, akivel beszélgetni próbálok, akkor nem csak arról van szó, hogy elfogadja-e a hallássérülésem és szeretne-e engem segítve kommunikálni.
Nem, hanem ott ül vele együtt ez a rengeteg minden is.
A beszéd, a kommunikáció sokszor nem csak hangzásilag lehet érthetetlen, elcsúszó. Sokszor a hallók is gyönyörűen elkommunikálnak egymás mellett, kiváltképp akkor, amikor érzékeny pontot érintenek, amikor valahogy mozgásba jönnek ezek a vágyak és szorongások, amik folyamatosan ott ülnek mellettünk.
Milyen drámai veszekedések tudnak lenni abból, ha egy megjegyzésből úgy érezzük, hülyének érez minket a másik! Milyen vérmes viták, sértődések és fájdalmak szoktak lenni abból, amikor azt érezzük, hogy egyszerűen semmi jót nem tudunk okozni a másiknak! És mennyi könnycsepp tud hullani, amikor azt érezzük, hogy magunkba zárunk valamit, hogy van valami, amit nem tudunk megosztani a másikkal félelmeink miatt.
Ez a sok finom szál ott mozog minden emberi kommunikációban.
Nem pusztán annyiról van szó, hogy én nem hallok, te meg segítesz, ha akarsz.
Vannak témák, helyzetek, amikor iszonyú nehéz artikuláltnak lenni. Amikor nehezen jön ki valami, amikor valaki fél, hogy bénázik, amikor egy témával kapcsolatban aktiválódnak rossz emlékeink. Van az a helyzet, amikor a velem szemben ülő ember kevésbé tud segíteni, mert éppen a saját szorongásaival küzd. Azzal, hogy ő nem jó apa. Azzal, hogy ő nem jó gyerek. Azzal, hogy ő mire nem képes, azzal, hogy őt el lehet-e fogadni, azzal, hogy lehet, hogy nem is mond érdekeseket, és azzal, hogy fél. Fél. És fél.
Forrás: Pexels
Mindenkinek vannak gyenge pontjai.
Mindenki kompetenciaérzésre vágyik és a szeretet adásának képességére. Néha igazi küzdelem megtanulni azt, hogy akár a hallók, akár a hallássérültek számára megtanuljuk asszertíven artikulálni azt, hogy kik vagyunk mi.
Egy régi fontos valakimnek például néha azért esett nehezére bizonyos helyetekben érthetően beszélni, mert családon belül nem megfelelő hangnemben, csúfolódóan viszonyultak ahhoz, ahogyan beszélt. És egyébként se hallgatták meg, nem számított, amit mondott. De erről saját élményem is van: tudniillik kicsit ferde a szájmozgásom, amikor beszélek. Olykor megtörténik, hogy azt hallucinálom, hogy beszélgetőtársam ezen a szájmozgásomon mulat, és ilyenkor biztosra vehető, hogy fényévekkel leromlik az érthetőségem, mert megpróbálok valami számomra idegen, visszafogott módon artikulálni.
Ott vagyunk hát mindannyian ebben az érzékeny egyenletben – és néha egyszerűen nem tudunk artikulálni.
Pedig csak azt szeretnék érezni, hogy képesek vagyunk adni és értenek minket.”
Neked is van ilyen élményed? Meséld el!
Van egy zárt csoportunk Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:
- közösséget találsz,
- akikkel évközben találkozhatsz is,
- és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.
A Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi! néven találsz meg bennünket!
Várunk nagyon!
