Mostanában, talán, mert az ősz nem hajlandó tudomásul venni, hogy hidegebbre kellene váltania, és makacsul ragaszkodik a nyárhoz, én sem működöm teljesen maxon. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy szétszórt vagyok, és a szokásosnál is többször hallok félre dolgokat, illetve nem hallok meg hangokat, amiket egyébként meg szoktam. Olyannyira,
Az utóbbi időszakban sokszor feltették nekem azt a kérdést, hogy lennék-e halló. Feladnám-e a hallássérült létet. Szeretnék-e hallani. Ha lenne egy varázslat vagy műtét, akkor akarnám-e a hangokat. Kár, hogy nem írtam össze minden válaszomat, de néhányra azért emlékszem. Volt egy karakán ,,NEM” korszakom, amikor tömören és velősen ezt
Én szeretem, hogy tudok szájról olvasni. Igaz, hogy fárasztó egész nap a szájról olvasásra támaszkodni, de számtalan szépsége van, ami hiányozna, ha nem lenne. Ilyen például az, hogy néha belehallgathatok mások életébe anélkül, hogy észrevennék, vagy például kémiából ötöst kaptam általánosban, mert az osztálytársam lesúgta az egész anyagot. De
Néha megkérdezik, hogy szeretnék-e hallani. Mindig azt mondom, hogy nem, nekem már megvannak a saját hangjaim, és ezeket nem szeretném lecserélni, mert szeretem őket úgy, ahogy vannak. Meg ugye a saját csendem is megvan, ami nagy kiváltság, na, azt tényleg nem adnám a világ minden pénzéért sem. Ám van
Sokan azt hiszik, hogy az elfogadás egy ösztönösen működő dolog. Nem kell kérni, automatikusan jön, és ha azt mondják, elfogadnak bennünket, akkor az úgy is van. Sokáig én is így gondolkoztam, aztán rájöttem, hogy az elfogadás és elfogadás között is van különbség. A szüleim mindig úgy neveltek, hogy bármire