Szeretem olvasni a Cicanapló írójának, Ambrózy Noéminek a bejegyzéseit. Noémi mondanivalója hiánypótló lehet azoknak a szülőknek, akik szintén hallássérült gyermeket nevelnek. Azért, mert a Cicanapló pont azokat a dilemmákat, kérdéseket, tapasztalatokat, nehézségeket dolgozza fel, amivel minden hallássérült gyermek édesanyja vagy apukája szembesül, átél. Az ilyen szösszenetek sokat segítenek, eszünkbe juttatják, hogy nem vagyunk egyedül az érzéseinkkel és a gondolatainkkal.

Noémi most egy igazán fontos üzenetet ad át a vendégposztjában. Egy olyan problémát tár most elénk, ami létezik, de jó lenne, ha kevesebb lenne belőle. Olvassátok, szeressétek!

*

Néha az az érzése az embernek, hogy a beszólogatás mostanra össznépi sport lett. Sokszor azok a mondatok is tudnak húsig hatolni, amit nem bántónak szántak. A "szülői kompetencia” szinte szitokszó, nem is vagyok benne biztos, hogy mindenki tudja, hogy mit jelent. Az embernek sokszor az az érzése, hogy örökre gyerekszerepben marad. 

Hallássérült gyermek szüleiként az ember tolerancia-szintje is egyre alacsonyabb. A mindennapi kérdések mellett – nekem speciel – kevesebb türelmem van arra, hogy empatikusan kommunikáljak. Mindegy, hogy kinek milyen a világnézete, ezek a mondatok úgy terjednek, mint a nyárfa szöszei. Gondolkodás nélkül repülnek ki a szájakon. Legtöbbször komplett vadidegenek érzik úgy, hogy különböző terápiákat kell ajánlaniuk, vagy leszegényezik a gyerekemet, mert azt a választ kapják a kérdésükre, hogy sosem fogja kinőni a hallássérülést. De ne higgyük azt, hogy ez korlátozódik a gyermek hallásállapotára, a múltkor a gumicsizma használatáért szóltak éppen meg.

Forrás: Unsplash

Messze az egyik kedvencem, az egy audiológus volt. Az utcáról mentem be az üzletbe. A kérdésemre már nem emlékszem, csak arra, hogy két perc alatt eljutottunk oda, hogy

Anyuka, hogy nem vette észre egy éves koráig, hogy nem hall a gyerek?

Empátiából jeles. Még a mai napig összeszorul a gyomrom erre az emlékre. Főleg, hogy nem egy olyan sztorit tudok, ahol a szülő több hónapig küzdött az egészségüggyel, hogy elhitesse, valami nem stimmel a gyerekkel.

Az ember sokféle gyógymódot megpróbál, ki-ki vérmérsékletéhez mérten. Ha valaki olyannal fut össze az ember, aki spirituális vonalon mozog, akkor ez a kérdés tuti elhangzik előbb vagy utóbb: „Megnézted már, hogy mit nem hallasz meg? Biztos ettől hallássérült a gyermek” Ennél egy fokkal még jobb, amikor a másfél éves gyerekre mondják, hogy biztos nem akar valamit meghallani. Hát igen. Mondjuk nem hiszem, hogy sokat segít a hallásán, ha realizálom, hogy a „Gyere, mossunk hajat” mondatra azonnal vonyítva elrohan.

De mindezen túl, a legjobb jóakarattal is tudnak az emberek olyat mondani, hogy az ember nyel egyet, mielőtt válaszol: ,,Nem tudom, ezt hogy bírod, én tuti nem tudnám csinálni!"

Ezzel most azt akarod mondani, hogy beadnád a gyereket a zaciba? Vagy mit? Nyilván, az ember nem azért csinálja, mert annyira jó szórakozás, hanem mert muszáj. Mert mint minden más szülő, te is a legjobbat akarod a gyermekednek. Csak a mi esetünkben a legjobb az átlagnál kicsit több munkával jár.

A „De jó neked, hogy tíz éves korig jár a kismama-bérlet!"  - értsd.: közgyógy, GYES, ingyen közétkeztetés és a többi  - is egy olyan mondat, amire az ember csak hülye fejet tud vágni. De tényleg, bármelyiket szívesen lecserélném arra, hogy ne legyen gond a gyerekek hallásával. Arról az aprócska tényről nem is beszélve, hogy jóval több pénzbe kerül ez az egész "móka”, mint amennyit megtakarítunk.

Forrás: Unsplash

A sort persze még lehetne folytatni. Minden évben gyűlik a listára még egy-két esemény. Szép lenne, ha meghúzhatnánk a vonalat, de nincsenek illúzióim.

De játszunk el a gondolattal, hogy képesek vagyunk arra, hogy ne az első gondolatunkat mondjuk ki. Ha ez megvan, akkor akár szintet is léphetünk!

Mivel segíthetsz valakit, akinek az átlagnál nehezebb a gyereknevelés?

Hallgasd meg!

Nem, nincs szükség arra, hogy hősnek kiáltsátok ki azokat a szülőket, akik SNI-s (sajátos nevelési igényű) gyerkeket nevelnek. Arra van szükségünk, hogy meghallgassanak minket, amikor nehéz. Hogy biztonságban érezzük magunkat, amikor az érzéseinkről beszélünk. Létfontosságú (lenne), hogy senki ne ijedjen meg, hogy ha azt mondjuk:

Én ezt nem bírom tovább.

Ehhez az kell, hogy elhiggyék nekünk, hogy meg fogjuk tudni oldani a saját problémáinkat, az életünkben felmerülő nehézségeket. De mindennek ellenére meg tudjunk állni azt mondani: Most ez sok. Hogy legyen néha egy váll, amin sírhatunk.

Akkor lesz erőnk holnap is felállni, és csinálni tovább.

Forrás: Unsplash

Kérdésed van?

Oszd meg velünk és a többi szülővel is! Létrehoztunk egy zárt csoportot Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha közösségre vágysz! A csoportnak Csendetlenkedő a neve. Tudjuk, hogy olykor nehéz szülőként eligazodni egy olyan világban, ami a tiedétől ennyire különböző, de ha tudatosan állsz hozzá, ha birtokodban van minden fontos információ, akkor magabiztosan segítheted hallássérült gyermekedet! Segítünk, hogy megtaláld a saját utadat, és támogatunk abban, ahol éppen tartasz!

Azért érdemes csatlakoznod, mert:

• itt kiöntheted a szíved,
• beszélhetsz a hétköznapok kihívásairól, örömeiről,
• olvashatsz mások tapasztalatairól,
• mindenki inspiráció a másik számára,
• mindenki megoldást keres és kap,
• segítő közeg vesz körül,
• jó szakembereket ajánlanak neked,
• és segítünk a legtutibb hallókészülékedet is megtalálni!

Ha belépnél, itt találsz meg bennünket! 

Várunk nagyon!