Ha nagyon motiválatlan voltam, akkor mindig a kedvenc játékomat ajánlotta fel jutalmul. Ha végeztünk a feladatokkal, akkor a cintányér álványait és a dobokat felállította sűrűn, az egész szobában, és nekem bekötött szemmel kellett átjutnom rajta, úgy, hogy ő hangot adott valahonnan, hogy tudjam, merre van az irány. Az ugyan nem ment, viszont úgy éreztem, mintha egy hatalmas hangszer-erdőben bolyonganék, és ezzel az élménnyel egyszerűen nem bírtam betelni. Emlékszem, alig voltam nagyobb az álványoknál, így tényleg nagyon Alíz Csodaországban-feelingje volt az egésznek.
