Betűméret

,,Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.” – Lafferton Henrikné Ida vendégposztja

Az időseket meg kell becsülni. Nekem ezt tanították még, és ebben is nőttem fel. Az ő emlékeik, életük sokat adhat a fiatalabb generációnak.

Jó őket hallgatni, átélni egy emberéletet a szavaikon keresztül. Lafferton Henrikné sorai visszarepítenek az idők kezdetére. Abba az időbe, amikor még a hallássérültekről annyit sem tudtunk mint ma. Amikor nem volt még internet, de volt helyette más.

Hogyan alakulhatott az élet egy hallássérült számára az 1950-es évek környékén?

Elmeséli nektek ő maga.

Forrás: Henrikné Lafferton Ida

*

,,Amikor gyerekkoromban nagyothalló voltam, akkor is szájról olvastam. Háttal állva, ha hallottam is a beszédet, akkor sem értettem.

Óvodába jártam, hallók közé. Az óvónő figyelte, meghallom-e ezt vagy azt játék közben. A gyerekek is figyeltek, talán nem nagyon értették, mi van velem. Iskolás koromban némelyek csúfoltak, de nem sokan. Tudtam, hogy rosszul hallok, de voltak azért játszótársaim, barátnőim. Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem, hiszen mások is azzal barátkoznak, akikről érzik, szívesen van velük.

Rossz hallásom miatt sem voltam nagyon rossz tanuló, a jól hallók között is voltak közepesek, a barátnőimnek is hasonló bizonyítványuk volt, mint nekem: jó-közepes. Rajzban kitűnő voltam.

Aztán hatodik osztályban felmentettek a mindennapi iskolába járás alól, siket lettem.

Nehéz, de eredményes iskolaváltás

Akkor egy évig nem jártam iskolába, ez 1953-54-ben volt. Hogy a szüleim mit intéztek, nem tudom pontosan. Talán nem volt hely a budapesti nagyothallók iskolájában, mert anyám említett olyasmit, hogy azért, mert “nincs ott senki rokon, akinél lehetnék”, azért nem mehetek oda. Bejárónak felvettek volna. Mi Pécsett éltünk.

Nagyon megharagudtam akkor az általános iskola igazgatójára, amiért nem járhattam iskolába. Irigykedtem az osztálytársaimra, furcsálltam, hogy olyan iskolába akartak íratni, ahol gyengébb tanulók tanulnak, de még oda sem vettek fel.

Végül az egyik napon, már ősszel, Kaposvárra mentem szüleimmel, hogy ott fogok tanulni a siketekkel. Akkor hallottam először ezt. Rosszra gondoltam, azt hittem, megint hatodik osztályba akarnak íratni. Sajnáltam magam, hetedikes szerettem volna lenni.

Az iskolába érve az ottani igazgató kísért fel minket a folyosón, majd megálltunk egy terem ajtaja előtt. Ránéztem az ajtóra, meglátva, hogy hetedik osztály van kiírva, felderültem. Örültem, hogy nem maradok le a volt halló osztálytársaimtól, akik szintén hetedik osztályba jártak már akkor.

Forrás: Pexels

Egy új, furcsa világ

Bementünk. Lehet, tágra meredt a szemem, mert a padsorok a tanári asztal előtt félkörben álltak, és kevesebb tanuló is volt, mint a halló iskolai osztályokban. Aztán azt bámultam, hogy mutogatni kezdtek a tanulók. Nevethetnékem támadt, csak igyekeztem elfojtani, nehogy észrevegyék.

Soha nem láttam, nem ismertem addig siketet.

Hangemlékek

Vannak emlékeim hangokról, amit gyerekkoromban nagyothallóként hallottam. Fiatalabb voltam legtöbb unokatestvéremnél, több mint 10 évvel, így gyerekkoromban több esküvőn is voltam. Többnyire falusi rokonoknál, ahol hallottam cigánymuzsikát, hegedűt, cimbalmot, harmonikát, sőt, hallottam a rokonaim nótázásait is a szüleimmel együtt.

Anyámnak szép hangja volt, otthon mindennap énekelt, a magas C-t is tudta trillázni. Sok nótát, dalt tudott, amit szülőfalujában tanult vagy iskolában, szomszédoktól, családtól. Sokszor énekeltem én is vele, gyerekdalokat is. Sok mindent elfelejtettem, de olykor azért egy-két mondat erejéig visszaemlékszem rájuk.

Általános iskolás koromban iskolai hangversenyekre is jártunk, én is benne voltam az énekkarban az osztálytársaimmal. Érdekes, négyesem volt énekből. Harmadik osztályban még én is énekeltem az osztálytársaimmal, de negyedikben már nem akaródzott énekelni. Nem tudom, miért.

Talán, mert nem hallottam már a saját hangomat?

Azért, siketen, ha magam mégis próbálkozom, érezni vélem a mély, aztán a magasabb hangokat a torkomban.

Jött egyszer negyedikes vagy ötödikes koromban a zeneórára egy másik tanár, egy férfi. Lehet, helyettesítette a megszokott zenetanárnőt. Felírta a táblára a szolmizációt, dó, re, mi, fá. Felszólított pár tanulót, hogy szolmizálja le. Aztán rám mutatott. Meglepődtem, de felálltam. Osztálytársaim közbeszóltak, hogy siket vagyok, nem szoktam már énekelni, de a tanár azért megkért, szolmizáljam le, amit felírt a táblára.

Forrás: Pexels

Hát, elkezdtem. Éreztem a torkomban a hangokat, a mély dót, aztán magasabban a többit.
A tanár bólintott. Aztán megjegyezte, hogy én énekeltem el legjobban a szolmizációt azért, mert a “DÓ” hangot jól kezdtem. Ötöst adott.

Még valamit: 17-18 éves lehettem már, siket, amikor feljött többször a fejemben egy dallamos énekhang. A szövegét nem tudtam. Mondtam anyámnak, hogy mély, búgó, női hangon hallok egy dallamot a fejemben. És elénekeltem anyámnak a dallamot. Anyám fülelt, végül azt mondta, Karády Katalin szokta énekelni 1948-50-ben a rádióban. Elénekelte nekem a szöveggel együtt:

Tengeréész, Óó…szíívem…tengeréész…, Jöjj vissza hozzáám…Léégy enyéém…

Érdekes, hogy siketen szöveg nélküli dallamra emlékeztem, úgy, hogy jellemezni is tudtam azt, hogy milyen hangon hallom a fejemben. Szöveg nélkül, persze, mert nem értettem nagyothallóként, mit mondanak. De a dallamra jól emlékeztem, mert anyám felismerte benne a szöveget is.

Vissza az iskolapadba

Szóval, a siketeket is megismertem, amikor hetedik osztályos lettem Kaposváron, a Siketek Intézetében. Ők nem hallás útján tanulnak meg beszélni, hanem látás útján. Csodálkoztak rajtam, hogy jól tudok beszélni, én meg, hogy ők – csaknem mindegyikük – szépen tud rajzolni, festeni. Én a hallók iskolájában nem tanultam festeni, csak színes ceruzával színeztünk, a siketek korábban tanultak festeni is.

Megismertem őket, próbálkoztam a jelnyelvet is megérteni. Jól tanultam, mert a tanár szemben állt mindenkivel, és jó artikulációval magyarázott.

Mateknál volt, hogy nem értettem teljesen a halló iskolában, amit tanultunk, itt meg azon csodálkoztam matekóra után, hogy ezt nem értettem?!

Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.

Forrás: Pexels

Jó- közepes tanulóból kitűnő tanuló

Jó-közepes tanulóból kitűnő tanuló lettem. Abban az évben én is levizsgázhattam tavasszal az idősebb tanulókkal a nyolcadik osztályos tananyagból. Tizennyolc évesek is voltak ott, mivel később adták be az intézetbe a szüleik, mert nem tudták meg időben, hogy van a siketeknek is iskolájuk.

Akik 15 évnél fiatalabb voltak, Sopronba mentek a következő évben. Én viszont szegény családból származtam, apám TBC-s volt, ezért nem kellett Sopronba mennem. Messze lett volna Pécstől. Sopronból hetedikesek jöttek Kaposvárra, mert összevonták a tanulókat. Kaposváron nem lett nyolcadik osztály, így én 13 évesen fejezhettem be a nyolc általánost, halló osztálytársaim nagy csodálkozására, amit nyáron, a strandon meséltem el nekik.

Korán fel kellett nőni az élethez

Szeptemberben, amikor a halló volt osztálytársaim nyolcadikat kezdték, én Vácon már elsős voltam a siketekkel, a női szabó ipari szakmában.

Szeptember végén majdnem hazaküldött az igazgató, mert nem töltöttem be a tizennegyedik életévemet, ahogy kellett volna a szabály szerint:

Ipari tanuló csak 14 éves kortól vehető fel.

De, amikor felügyelőnő tájékoztatta apám betegségéről, meg hogy anyám sincs jól a szíve miatt, maradhattam, mert ugye, jobb, ha előbb lesz szakmám. Akkor fogok tudni dolgozni, és el tudom tartani a szüleimet.

Sajnos, apám meghalt, amikor másodikos voltam. Anyámat is eltartottam, amikor 16 évesen felszabadultam, és elkezdtem dolgozni a Pécsi Vegyesipari Vállalat varrodájában, a siketek brigádjában.

Tizenkilenc évesen férjhez mentem egy komlói bányászhoz. A SINOSZ-ban (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége – a szerk. ) ismerkedtünk meg, mert a nővére siket volt, miatta volt akkor ott. Két fiam született.

Huszonkilenc éves voltam, amikor anyám lebénult. Másfél évig ápoltam, majd meghalt. Aztán elváltam.

Az életet teljes lángon égve kell élni

Másodszor is férjhez mentem, vasutashoz, aki túravezető is volt. Elfogadta a két fiamat, a fiaim is szerettek kirándulni, meg azt is mondták, hogy Henrik bácsi olyan, mintha rokonunk lenne. Azért is fogadtam őt férjemül. Egy lányunk született.

Forrás: Lafferton Henrikné Ida

 

Sokat kirándultunk a túrázós csoporttal, hetente, hétvégén. Voltunk turistaházakban is. Külföldön, magas hegyekben is táboroztunk. Túratársaimmal is beszélgettem, alkalmazkodtak hozzám, leolvashattam a szájukról, amit mondtak. Volt, hogy énekeltek tábortűz mellett, én meg néztem őket.

Persze, dolgoztam is varrodában, már Komlón is, az első házasságom ideje alatt. Mellette az esti gimnáziumot is elvégeztem három gyermekem és a család mellett. A matek nehezebb volt, ebben kértem csak olykor valakitől segítséget. Viszont más tantárgyat csak könyvből tanultam.

A tanár mászkált ide-oda, a száját alig láttam. Egy történelem tanár figyelt csak rám. Egy férfi, aki szemben állva beszélt, olykor rám is nézve. Volt, hogy közben tőlem is kérdezett valamit. Szeretett dátumokat kérdezni, amiről már beszélt, vagy tanultuk a könyv szerint. Tudtam felelni, mert én is figyeltem, mit mond, hol is tartunk könyv szerint. Sok ötös jegyet adott. Végül az érettségi után megszereztem a Ruhaipari Technikusi minősítést is jó jeggyel. Negyven éves elmúltam, amikor végeztem a technikus minősítővel is, jó jeggyel, dicsérettel.

Persze, nem lettem meós (minőségellenőr – a szerk. ), amit szerettem volna, de azért igazító voltam utoljára. Krétával jelöltem, ollóval igazítottam a férfi zakón a gallért, felvarrni való zsebet, meg a helyet, ahova fel kellett varrni. Igaz, ez is jobban volt fizetve, szerettem is csinálni.

Meg varrtam otthon a családnak, magamnak is mindenféle ruhát. Estélyit is, mert a SINOSZ-ban sokszor volt bál, szüretitől kezdve a farsangiig. Mivel utolsó munkahelyemen férfi zakót varrtunk, megtanultam azt is, és férjemnek, fiaimnak is tudtam ruhát varrni.

Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem.

Forrás: Pexels

Írni is szerettem, legelső írásom azt hiszem, tizenhat éves koromban jelent meg a siketek lapjában. De volt, hogy olykor a Dunántúli Naplóba is írtam. Siketekről, nagyothallókról. Titkár is voltam, híreket, programokat is írtam, tagtársakat értesítettem így. Kiállítást is rendeztem a tagok szép munkáiból: festmények, faragások, cserépedények, szobrok, ötvösmunkák, kézimunkák is helyet kaptak. A siketeknek nagyon ügyes kezük van.

Sajnos, a férjem nincs már az élők sorában. Én is öreg lettem, 76 éves. De, az életem nekem szép emlék, siketen is.

Elértem a tehetségemmel, amit siketen is el lehet érni.

Volt szakmám, dolgoztam, volt férjem, családom, három gyermeket felneveltem.

Elégedett vagyok.”

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Kriszti azzal keresett meg engem, hogy szeretne írni a hallássérüléséről, csak mert jót tenne neki is, meg reméli, másoknak is. Én ilyenkor mindig nagyon örülök, mert minden ilyen őszinte irományt kincsként tartok számon. Mindig megtiszteltetésnek érzem, ha valaki nekem küldi el a legszemélyesebb gondolatait, és én pedig közzé tehetem azt. Olvassátok és szeressétek, ahogy én is szerettem!

 

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Krisztina

,,Nehéz hozzákezdeni egy ilyen fontos dolog írásához. Pedig minden nap, több alkalommal is eszembe jut, az életem része, és ezen már sajnos változtatni nem tudok. Magammal hordozom, vele élek, egyszóval mindig itt van. Vannak napok, mikor rosszban vagyunk, amikor kifutnék a világból, ostorozom magam, és nem szólok senkihez. Szerencsére ilyen esetek ritkábban fordulnak elő, és vannak jobb napok, amikor észre sem veszem, hogy velem van. Hogy miről is írok? Sokan nem is gondolnák: a hallássérülésemről.

Nagyon örülök, hogy végre írhatok erről, mert már régóta vágytam erre.

Én 27 éves, vidéki lány vagyok, születésem óta hallássérült. A furcsa az egészben, hogy egészen tini koromig nem tudtam, hogy nem hallok úgy, mint egy egészségesen halló ember.

Anyukám otthon hangosan beszélt, az óvoda első évében nem szólaltam meg, el is vittek pszichológushoz, de ő mindent rendben talált. Ebből az időszakból annyi rémlik, hogy amikor bementem az ovis terembe, ott mindig nagyon csend volt, és inkább nem szóltam senkihez, végig az óvónő mellett üldögéltem. Aztán valahogy beilleszkedtem, megismertem a többieket, megszoktam a hangjukat.

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Forrás: Pexels

Egy váratlan hallásszűrés

Az iskolás éveim alatt sem oldódtam fel jobban, inkább csendes gyerek voltam, kevés baráttal. Aztán egyszer bejött a suliba a védőnő, és mindenkinek csinált hallásvizsgálatot a teremben. Én nem hallottam minden hangot, a védőnő csak nézett rám, hogy nyomjam meg a gombot, de én nem hallottam. Volt, hogy inkább megnyomtam, mert a többiek is már furcsán kezdtek nézni.

Akkor elindult bennem valami, hogy nem hallok jól, de én ezt addig nem tudtam, mert nem voltam tisztában vele, hogy mit kellene hallanom.

Azt sem akartam, hogy másként tekintsenek rám a többiek, így inkább nem foglalkoztam vele.

Ha nem is hallottam valamit, úgy tettem mintha nem figyeltem volna, és azért nem hallanék.

Újabb vizsgálatok

Ezután elvittek egy hallásvizsgálatra, valamint egy fül-orr-gégész orvoshoz, aki megvizsgált, de audiológiai vizsgálatot nem csinált. A hallás felmérése abból állt, hogy be kellett fognom az egyik fülemet, utána a másikat, oldalt kellett fordulnom és az orvos szavakat mondott. Persze, hogy így értettem, mert hangosan beszélt. Megállapította, hogy a füleim szervileg teljesen épek, így hazamentünk, és folytatódott tovább az élet.

Ezek után többször visszakérdeztem, otthon is, iskolában is, volt hogy másról írtam le az órai anyagot. Csak nem nyugodtak ebbe bele a szüleim, mert látták, hogy nem stimmel valami, de én akkor mindig akaratoskodtam, hogy nincs semmi bajom, jól hallok, ne vigyenek orvoshoz.

Nem úsztam meg a dolgot, Budapestre vittek egy másik kórházba. Ott valami katasztrófa volt a hallásvizsgálat, kértek, hogy nyomjam meg a gombot, én nem nyomtam, mert nem hallottam.

Az audiológus nagy szemekkel nézett, hogy ezt nem hallom? Nyersen szólt, én meg elsírtam magam. Nagyon rám ijesztettek azzal, hogy itt nagy baj van.

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Forrás: Pexels

Ezek után sorban jöttek a vizsgálatok, és kiderült hogy végleges a hallássérülésem, nem lehet rajta segíteni. Akkor megtörtem. Nem akartam mindig ezt elviselni, elfogadni. Hiába kaptam készüléket, nem használtam, nem szerettem, nem érdekelt, hogy nem jól hallok,

úgy akartam viselkedni, mint aki mindent hall.

Egyszóval lázadtam.

Otthon állandóan szekáltak, hogy hordjam a hallókészüléket, mert nekem attól jobb lesz, könnyebb lesz, de senki nem tudott rám hatni.

Az önelfogadás pillanata

Gimnáziumba jártam, eljött az utolsó év, az érettségi. Pályát kellett választanom, hogy hova menjek tovább. Az akkori sulimban nem nagyon segítettek – hozzáteszem kevesen tudták, hogy nem hallok jól -, de egy szórólapot adtak, hogy menjünk el egy pályaválasztási tanácsadóhoz.

Elmentünk, és akkor ott nagyon zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább, és engem sem fognak mások elfogadni.

Ő hozta fel először azt a témát, hogy minél előbb fogadjam el magam, mert így az életben nem fogok boldogulni. Igazán kedves hölgy volt, sokat segített akkor lelkileg, ahogy velem beszélt. Úgy látszik egy idegen vélemény volt az, ami rávett arra, hogy lépjek.

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Forrás: Pexels

Összetörtem, és elhatároztam, hogy én akkor is tanulni fogok annak, aminek szeretnék, és elindultam azon az úton, hogy ezt megvalósítsam.

Úgy akartam tovább élni az életem, hogy ne maradjak ki fontos dolgokból.

Így lettem kozmetikus.

A jelen

Viszont nem a szakmámban helyezkedtem el, hanem egy gyárban dolgozom, mint vizuális végellenőr. Rengeteg emberrel találkoztam az évek alatt, mióta ott vagyok,

és látom, hogy mindenkinek megvan a maga gondja, a maga keresztje.

Egyszer sem éreztem azt, hogy ”más” lennék, a kollégáim sem érzékeltették velem sose. Most már könnyebben kezdeményezek beszélgetést másokkal, ha közben nem értek valamit, beavatom a problémámba, és máris könnyebben megy a kommunikáció.

Tréner lettem, és úgy érzem, hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, az emberek tudnak hozzám alkalmazkodni, a főnökeim segítenek mindenben, amiért rettentően hálás vagyok, és leszek is! Igyekszem megállni a helyem, és a legtöbbet, legjobbat kihozni magamból.

,,Zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább.” – Kriszti vendégposztja

Forrás: Pexels

Természetesen itt is vannak, akik ezt máshogy értelmezik, törtetőnek gondolnak, de ez visz előre, hiszen a kritikából tanulok a legtöbbet! Ezúton is köszönöm minden munkatársamnak a hozzáállását, és megértését!

Természetesen az élet is formált, történtek dolgok, amik arra vittek, hogy legyek békében önmagammal. Találkoztam emberekkel, akik ebben segítettek, mellettem voltak, de persze voltak olyanok is, akik lehúztak, őket inkább kerültem, és megszakítottam velük a kapcsolatot.

Minden nap van olyan történés, ami előrébb visz, vagy éppen hátráltat, de nekem kell eldöntenem, hogy melyikre fektetek nagyobb hangsúlyt…

,,Már meghallom, ha halkan berreg a kapucsengő, és nem kell rángatnom az ajtót.” – Viola vendégposztja az új hallókészülékről

,,Már meghallom, ha halkan berreg a kapucsengő, és nem kell rángatnom az ajtót.” – Viola vendégposztja az új hallókészülékről

Alapiné Radics Viola posztjait mindig szeretem olvasni Facebookon. Gyakran és őszintén ír arról a kinyíló világról, amit a hallókészüléke tesz elérhetővé neki. Pedig számára sem volt könnyű döntés az, hogy belevágjon a megfelelő audiológus, és a megfelelő hallókészülék megtalálásába.

,,Már meghallom, ha halkan berreg a kapucsengő, és nem kell rángatnom az ajtót.” – Viola vendégposztja az új hallókészülékről

Alapiné Radics Viola

Kitartásának és elszántságának köszönhetően most már szereti a hallókészülékét, izgatottan ír az új benyomásairól, az új hangokról, és persze a hangokon túl még egy dolgot adott neki a hallókészülék: önelfogadást. Erről a rögös útról, érzésekről írt nektek. Olvassátok, szeressétek!

*

,,Sokáig titkoltam és szégyelltem a hallássérülésemet. Egészen mostanáig. Nem mondanám, hogy az elmúlt húsz évben soha nem voltam orvosnál, audiológusnál, de nem vittem túlzásba.

Minek? -gondoltam én, hiszen a beszédértésben még a digitális készülékek sem hoznak csodát, pár madárfüttyért, sok zajért, egyéb járulékos dologért meg felesleges.

Amúgy sem olcsó mulatság, és akkor meg messziről is látható lett volna a dolog, amit nem akartam. Majd képbe jött a költözés.

Szóval elhatároztam, hogy belépek a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségébe, mert jogosult vagyok a tagságra, ahol kapok egy kis narancssárga plasztikkártyát, amivel 90%-os kedvezménnyel tudok tömegközlekedni. Merthogy minden apró szirszarért nem terveztem bekocsikázni faluból a városba. A tagsághoz orvosi stempli kellett.

,,Már meghallom, ha halkan berreg a kapucsengő, és nem kell rángatnom az ajtót.” – Viola vendégposztja az új hallókészülékről

Forrás: Pexels

A doktornő nagyon kedvesen, de anyáskodóan tartott nekem egy kiselőadást, hogy ne hagyjam annyiban.

Nem fogadja el, hogy meg se próbálom, milyen lenne a világ a készülékkel.

Van próbahordás, több kütyüvel hónapokig is el lehet húzni. Ugyan nem olyan, mint egy szemüveg, hogy felteszem és egyből szép tiszta minden, hanem tanulni kell, hetekig, hónapokig. Ha ezek után még mindig úgy gondolnám, hogy nem kell, azt elfogadja. Ez szöget ütött a fejembe, egy próbát tényleg megér.

Körbeszimatoltam kicsit a témát, majd belevágtam. Az audiológusom nagyon profi, olyan természetességgel állt a dologhoz, mintha a problémám csak egy kinyomandó pattanás lenne. Mindjárt az elején mondta, hogy melyik készülék fog beválni és mit várhatok tőle. Nem becsülte se túl, se alá a helyzetet. Nem akarta rám sózni a drágább, bár nagyobb tudású készüléket sem.

Mindezeknek és a közvetlenségének köszönhetően végre tudtam beszélni a problémámról, és elindult bennem egy elfogadás.

Az első két hétben még nagyon takartam a hallókészülékem, nagy, jól látható illesztékem volt. Ha kimerészkedtem a ház falai közül az emberek közé, akkor csakis szigorúan kibontott hajjal, pedig nem szeretem, ha szabadon lobog. Nehogy valaki észrevegye.

A következő illesztékem egy nagyon diszkrét ún. DOM-os illeszték volt, vékony, átlátszó cső vezette a hangokat a fülembe, a hallóka a fülem mögött pedig nem volt feltűnő. Ekkor már gyakran összekötöttem a hajam, de a kütyüt vagy nem vették észre, vagy nem tette szóvá senki.

Közben a tapasztalok is jócskán dobtak az önbizalmamon.

Már meghallom, ha halkan berreg a kapucsengő, és nem kell rángatnom az ajtót.

,,Már meghallom, ha halkan berreg a kapucsengő, és nem kell rángatnom az ajtót.” – Viola vendégposztja az új hallókészülékről

Forrás: Pexels

Nincs para a lopásgátló kapuval felszerelt boltból kifele sem, mert jártam úgy, hogy becsipogtam, nem hallottam meg, az őr meg már az utcán ért utol, hiába kiabált utánam. Addigra komoly nézőközönség is kialakult körülöttünk, én meg rákvörösen követtem vissza az őrt az üzletbe batyuellenőrzésre.

Nyugodtan jöhet bárki, bármikor, nem kell félnem, hogy nem hallom meg a csengőt. Vagy a telefont.

Hányszor volt, hogy hívást vártam, le se szálltam a telóról, ha csomag, szerelő vagy vendég volt várható. Képes voltam egész nap a csengő és az ablak közt baccogni, nehogy elmulasszam.

Orvosnál is külön kellett nekem szólni, amikor bentről kiszóltak, hogy “következő”. Szinte napi ciki történések voltak. Ezeknek vége.

És nem gondoltam volna, hogy a beszédértés komolyabb javítása nélkül is akarni fogom. És de. Buli a sok madárfütty, tücsökciripelés is, a kiterjedt zenei élmény. A beszédértés meg még alakulhat kicsit.

Szóval megszerettem a hallókát. Biztonságot, önbizalmat is ad. Nem keveset.”

Támogatás

Támogathat minket céljaink elérésében