Néha találkozom olyan hallássérültekkel is, akikben még mélyebb a tüske. Szomorúan szoktam olvasni az ilyen beszámolókat, mert én is tudom, milyen érzésekről van szó. Ugyanakkor jó is olvasni ezeket, mert valahol mégiscsak megtalálja mindenki a maga boldogságát, igazságát, békéjét. És jó olvasni, kell olvasni, mert reális. Ez is. Olvassátok!

*

,,Ági vagyok, blogger és hallássérült. Gondolkodtam, hogy merjek-e írni vendégposztot a Hallás Társasága Alapítvány blogjára. Az elmúlt hónapokban igencsak elgondolkodtam, hogy érdemes-e erről beszélni.

Forrás: Pexels

Páran azt mondták nekem a hallássérülésem miatt, hogy azzal takarózom, illetve unalmas ez az egész.

Kérdem én, mihez képest sok vagy unalmas?

Csak azért, mert elmondom, hogy ez vagyok én? Titkolnom kellene tán? Vagy hagyjam az egészet és dugjam a homokba a fejem? Mennyivel vagyok jobb vagy rosszabb egy halló embernél? Aki sosem hibázik? Akinek sosem voltak gondjai? Akinek nem szóltak sosem, ha hibát találtak nála?

Hallássérült vagyok, mióta az eszemet tudom. Nagyothalló, hallókészüléket hordok. A jobb fülem 90 decibel, bal fülem pedig 110 decibel csökkenést mutat. Vagyis súlyos hallásveszteségem van. Kicsit tudok szájról olvasni.

Gyerekként nehéz volt elfogadnom magam. S az sem segített, hogy az iskolatársaim csúf tárgya lettem. Célpont voltam. Hiába szóltam a tanároknak, azt mondták, csak játszanak, ilyesmi.

De számomra nem játék volt.

Mai fejjel úgy gondolom, többek közt ez határozta meg az életem.

Forrás: Pexels

Ahogy elballagtam, Szolnokra mentem tovább tanulni. Nulla elképzeléssel. Egy ilyen iskola után már akkor sejteni lehetett, hogy esélyem sincs normális munkára. De erre csak pár év múlva jöttem rá.

Szőnyegszövőként végeztem. Lett volna lehetőségem, hogy ott dolgozzak, de nem fogadtam el. Részben azért sem, mert itthon, Abonyban terveztem elhelyezkedni, mert akkor volt lehetőség szövödét nyitni. Aztán, ahogy az lenni szokott, füstbe ment az egész. Csalódtam. Kiderült, ahol lett volna a szövöde, egy WC volt csak, és emiatt nem engedélyezték a megnyitást. Legalábbis én így tudom.

Az életem akkor is nehézségekkel volt tele. Próbáltam magam elfogadtatni másokkal. Ismerkedni, barátkozni. De vagy én nem voltam elég jó, vagy nem akartak elfogadni, csak mert hallássérült vagyok. Sokszor volt olyan ismerkedésem, amikor azzal jöttek, hogy: ,

,Jaj nekem is süket kicsit a fülem. Vagy nem hallok jól.”

Valahogy fura volt az egész. Nem tudtam mire vélni. Nem tudtam magamat elfogadni. Mindenkit hibáztattam és én is követtem el hibákat, amit a mai napig is bánok. Mondtam és tettem olyan dolgokat, amiket nem kellett volna. Ahogy ma, akkor sem voltak mellettem a barátok, igazából nem is voltak sosem. Ha lettek volna, mai napig itt lennének mellettem.

Forrás: Pexels

Pár évvel később a SINOSZ ( Siketek és Nagyothallók Megyei Szövetsége illetve Országos Szövetsége, jelenleg Szolnok Megyei Szövetségről van szó) hirdetett egy számítógép tanfolyamot kezdőnek. Mindig is érdekelt ez a gép. Így hát jelentkeztem.

Kicsit féltem, hogy milyen lesz, kikkel találkozom, tudok-e velük beszélgetni. Aztán eljött szeptember. Vegyes társaság volt, férfiak és nők, siketek és nagyothallók. Volt, aki szájról olvasott, jelelt vagy beszélt.

S ekkor döbbentem rá, hogy nem vagyok egyedül.

Nem tudtam, mit tegyek, vagy mondjak. Olyan jó érzés volt a sorstársaimmal lenni. Végül azonban, mint a lufi, kidurrant a dolog. Valahogy nem éreztem jól magam a társaságukban. Gondolom, azért, mert nem tudtam beszélgetni velük igazán. De nem baj, legalább most már tudom, hogy vannak még rajtam kívül is hallássérültek.

Forrás: Pexels

Lehet, hogy most az a kérdés fogalmazódott bennetek, hogy akkor vajon mi bajom lehet.

Csupán csak az, hogy az emberek többsége nem toleráns a másikkal szemben. Sajnos megtapasztaltam milyen, amikor megaláznak egy nyamvadt bérlet miatt, vagy a ki nem lyukasztott jegy miatt, ami valójában ki volt lyukasztva.

Vagy amikor hivatalos ügyet kell intéznem bankban. Sokan nem tudják, milyen ideggyomorral megyek valahova, hogy elintézzem a dolgaimat. Sokan azt hiszik, csak szórakozásból lógok a neten, pedig nem. Legszívesebben mindent a neten csinálnék, emberek nélkül.

Rendes munkám sosem volt. Hiába érdeklődtem meg egy ismerősnél, hogy az újság kihordását vállalhatnám-e. Kerek perec kijelentette, hogy nem lehet. Hallásomon kívül szívbeteg vagyok és a glaukómám van, vagyis zöld hályogom. Lényege az, hogy ha nagyon megemelkedik a nyomás a szemben, akkor a látóideget szétszakítja és vakságot okoz. Kb. 2-3 éve szenvedek vele. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy kissé bezárkózva élek.

Ezek együtt úgy döntöttem másfél éve, hogy blogot indítok.

Forrás: Pexels

Azt gondoltam, hogy ha már ennyi temérdek szabadidőm van, akkor blogolhatok, vagy inkább írhatok. Eleinte nehezen indult be a dolog, hiszen nem tudtam, miről is kellene írnom. Végül a blogom az Egy hallássérült lány blogja lett.

A címben is benne van, hogy kiről vagy miről szól. Sosem titkoltam senki előtt. Aztán egy évvel később, tavaly szeptemberben elindítottam egy másik blogot, a Magyar Szerzők könyvei névvel, ahol magyar szerzők könyveiről írtam véleményt.

Eleinte nem volt gond, mert ezzel szeretettem volna megmutatni, hogy igenis a hallássérültek is írhatnak, ha szeretnének. Nem kell feladni semmit, csak mert nem tudnak, tudunk egyetemet végezni. Bloggerek is lehetünk, ha akarjuk. Mindenki előtt ott a lehetőség.

Én ezt az utat választottam. Rögös volt ez az út.

Nem tudom, hogy volt-e bárki is, aki bízott bennem, abban, hogy menni fog nekem. Hogy sikeres lesz, amit csinálok. Nem gondoltam, hogy ma, kilenc hónap után 47 ezer lesz az olvasói kattintások száma. Pedig voltak szerintem, akik azt gondolták nem fog menni. Volt, aki egyenesen azt mondta, hogy sokat segítettek nekem, és azért sikerült. De én legalább egy kezemen meg tudom számolni, ki volt az, aki mellettem volt, és segített nekem. Volt olyan is, aki azt írta

„Lehet, hogy durván hangzik, de ne takarózz mindig azzal, hogy hallássérült vagy. Ideig-óráig működik, de az emberek meg fogják unni.”

Forrás: Pexels

Annyiban volt igaza neki, hogy valóban kevés önbizalmam van. Csodálkoznak? Az oktató és bántó stílus helyett, inkább segíthettek volna. Szerintem. Én mindig segítettem bárkinek, akinek tudtam, vagy aki elfogadta. De fordítva? Az nem történt meg!

Szerettem volna valamikor egy csapathoz tartozni, ahol igazán elfogadnak engem. De folyton az volt az érzésem, hogy azt gondolják az emberek körülöttem, hogy nem volt jó ötlet bevenniük engem. Éreztem a ki nem mondott szavak súlyát. Tudták jól, miként írok és hogyan. Hiszen többször elmondtam, hogy nem hallok, sosem titkoltam, hanem nyíltan felvállaltam, hogy hallássérült vagyok.

Minek titkoljam? Attól nem lesz jobb.

Ez a mondat egyszer elhangzott egy olyan ember szájáról, akiről nem is feltételeztem volna. Sokszor azonban azokban az emberekben csalódunk legtöbbet, akiről nem is gondolnánk. Volt olyan is, aki azt mondta:

,,De jó a fogyatékosoknak, ők mindent megkapnak!”

Igen ám, de egyesek meg is szenvednek érte, pl. én vagy mások. Nem könnyű az élet a sérülteknek. Mi, sorstársak, csak empátiát, egyenlőséget szeretnénk.

Forrás: Pexels

Ez vagyok én. Az életem. Hallássérült vagyok, blogger is egyben. Sosem titkoltam senki előtt mi vagyok, ki vagyok. Őszinte vagyok mindenkivel szemben. Nem fogom a fejemet a homokba dugni, csak mert egyesek unalmasnak tartják a témát.

Én szívesen beszélgetek másokkal. Szívesen segítek, akinek tudok. Cserébe sosem vártam semmit. Imádok olvasni, imádok írni.

Vannak hibáim? Igen, vannak.

Mindenkinek van valami hibája. Nekem ez. Sajnos.

Azt hiszem, félig-meddig a célomat elértem. A Lendület magazin szerkesztője vagyok. Segítenek, tanácsokat adnak. Jól érzem magam ott. Mindkét blogom, azt hiszem, sikeres. Bízom benne, hogy továbbra is az lesz.”