Puha Andrea
Születése óta hallássérült, így fő küldetése a hallássérüléssel élők támogatása. 2013-ban kezdett blogolni a hallássérülést övező tabutémákról, ezt jelenleg az Alapítvány blogján teszi. A Csendetlenkedő tábor és a Hali-tali tábor ötletgazdája, és hisz egy akadálymentesebb, szebb jövőben!
Hallássérültként nem mindig könnyű az integrációban helyt állni. Az integráció jó dolog, ez vitathatatlan. Van egyfajta húzóereje, ami előre lök, rákényszerít, hogy helyt állj, megoldd a lehetetlennek tűnő helyzeteket, élj azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel nem tudnál, ha nem lennél benne. De néha azért nehéz is, és úgy korrekt, hogy beszélünk a fényről és az árnyakról is. Míra vendégposztja következik.
Nem emlékszem, milyen volt első osztályosként. Milyen másodikosként vagy harmadikosként, csak arra, hogy sokáig a legtöbb emlékem vizuális. Emlékszem képekre és mozdulatokra. Arra, hogy tologatom magam előtt a babokat a halmazokba a padomon. Nem értem, hogy miért kell pont oda tennem, ahová teszem, de mindenki így csinálja, ezért én is úgy csinálom.
Amúgy, esküszöm, fogalmam sincs néha, miért járok ide. Többnyire csinálom, amit mindenki csinál, és a könyveket szeretem, mert azok beszélnek hozzám. Ha olvasok, akkor kristálytiszta minden, amúgy olyan, mintha kaleidoszkópon keresztül néznék a világra.
Későbbről már vannak szöveges emlékeim is. Amikor felém fordulnak a tanító nénik és bácsik, akkor kiélesedik a kép. Értem, mit mondanak. Vannak órák, amiket szeretek, friss vagyok rajtuk és élénk, ilyenkor a tanító nénik végig ülnek az asztalnál, én előttük, az első padban. Néha állnak, de nem mozognak és nem forognak.
Vannak órák, amik felérnek egy testneveléssel, mert a tanító körbe-körbe jár, vagy kiszámíthatatlanul össze-vissza. Olyankor majdnem kiesek a padból, mert úgy forgolódok utána, hogy értsem mit mond. Néha feladom, és elnyúlok a padon, vagy a pad alatt olvasok az aktuálisan kedvenc könyvemből.
Amikor csoportos olvasás van, utálom. Akkor mindenki egy-egy részletet olvas fel a szövegből, mindig valaki, akit a tanár felszólít. Sosem tudom, hogy hol tartunk, ideges vagyok, hogy nehogy akkor szólítsanak fel, amikor nem tudom, melyik mondat következik. Forgolódom, próbálom kitalálni, ki olvas, és megpróbálom leolvasni a szájáról, hogy hol tart. Nem mindig sikerül. Egy idő után a padtársam már rutinból a könyvemen tartja az ujját, mutava, hogy hol járunk. Hálás vagyok érte, én gyakran gyorsabban a végéig olvasom a szöveget magamban, túl kíváncsi vagyok, mi a történet vége.
Viszonylag jól elvagyok. Hamar felismerem, hogy van eszem, és a könyvekből tanulok meg mindent, amit kell. A legtöbb tárgyból ötösöm vagy négyesem van. A többiből trükközök. Hamar felismerem azt is, hogy vannak tárgyak, amiből esélyem sincs. Csak a túlélés van. Például a matekon meg fizikán.
A matek horror. A tanár szinte mindig a táblára írva magyaráz. Mivel úgysem értem, csak gépiesen másolom, és próbálok benne rendszert találni. Szinte mindig magam találom meg a logikát abban, hogy miért úgy csináljuk, ahogy. Ez felőröl. Nem mindig tudok előre tervezni azzal, hogy hányasaim lesznek belőle. A jegyeim a két végleget képviselik: egyszer négyes, egyszer kettes. A hármas a cél félévben és évvégén is. Néha korrepetálnak, de úgy magyarázzák az anyagot, mintha értenem kellene, de az alapok hiányoznak, nem tudok rájuk támaszkodni, én magamtól találtam meg mindig, mi bennük a logika, másképpen gondolkodom erről, így nem nagyon értem a tanár magyarázatait.
A fizika annyiból könnyebb, hogy a dolgozatok fele elmélet, a másik fele számolós. Stabilan hozom a közepest. Örülök is, de sokszor igazságtalannak érzem, mert lehetne jobb is. A tollbamondásért meg kell dolgoznom. A tanár mindig megvárja míg rá nézek, én cserébe megtanultam hipergyorsan írni, hogy ne kelljen lassabban diktálnia. Adrenalinfröccs minden tolbamondás, de mindig ötösre írom.
Egy idő után hozzászokok. Nekem ez ilyen. Néha túlélő üzemmódban élek, ha fizikából és matekból is egyszerre beüt a krach, és jön valami nagyon nehéz, amihez egyedül úgy érzem kevés vagyok. De átvergődöm mindig, néha puskázok, rávisz a kényszer, pedig nem akarok.
Ilyenkor időt szeretnék. Valamit, ami segít, valami, amitől ne lennék olyan agyonhajszolt.
Amikor leérettségizek, megkönnyebbülök. Annyira könnyűvé válik a testem, hogy meg kell kapaszkodnom a padban, hogy el ne szálljak. Aztán elönt egy fura érzés, valami olyan, hogy most nem tudok ezzel a könnyűséggel mit kezdeni. Már hozzászoktam a küzdéshez, az adrenalinfröccshöz.
Még jó, hogy felvettek egyetemre.
Neked is van történeted? Mondd el!
Van egy zárt csoportunk Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:
- közösséget találsz,
- akikkel évközben találkozhatsz is,
- és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.
A Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi! néven találsz meg bennünket! Akkor se búsulj, ha a halitalisok közé nem tudsz csatlakozni, akkor gyere a a Tudatos nagyothallók zárt facebook csoportunkban, ahol a sorstársaid várnak!