Az öt érzékszerv -  tapintás, látás, hallás, szaglás, ízlelés - fontos szerepet lát el a mindennapokban. A környezetünkből beérkező megannyi ingert ezeken a csatornákon keresztül érzékeljük, észleljük és dolgozzuk fel, hogy a testünk és az agyunk  megfelelően tudjon reagálni. Így tanulunk, és így fedezzük fel a világot, így élünk nap mint nap, és így hozunk döntéseket.

Vegyünk például egy dinnyét. Ha kézbe vesszük, érezzük, hogy kemény és viszonylag sima a héja. Ha megszagoljuk, érezzük jellegzetes, édeskés dinnyeillatát. Megízlelve pedig tudjuk, hogy édes, leves az íze. A húsa szivacsos, néhol roppanós. Ránézve tudjuk, milyen a formája, színe. Ha megkocogtatjuk, halljuk a hangját. A tapasztalataink és emlékeink alapján pedig következtetéseket vonunk le. Az illat és a koppanás hangja alapján ki tudjuk választani a lehető legjobb dinnyét a sok közül, igaz? Mi történik, ha nem hallunk?

Akkor más tapasztalatok mentén próbálunk dönteni. Jobban támaszkodunk az illatra és a visszaverődő rezgésekre.

Ugyanis, ha az információkat begyűjtő érzékelő csatornák közül valamelyik kiesik, akkor a feladatát a többi veszi át. Ezért van az, hogy a látássérültek tapintása és hallása sokkal kifinomultabb, és ebből fakad a hallássérültek néhány "bónusz" képessége is. Aki érintett hallássérült gyerekek nevelésében, biztosan észrevette már, hogy a gyermeke bizonyos dolgokban kissé másképp működik, mint a halló gyerekek. (Vagy ha nem, akkor majd ezután a cikk után megfigyelheted. )

Forrás: Unsplash

Én is emlékszem, hogy gyerekként, tinédzserként - és persze most is - a világ egy másik oldalát láttam, látom. Persze, ezt eleinte egyáltalán nem tudtam, nekem ez volt a természetes. Azt hittem, mindenki így működik. Sokszor éreztem azt, hogy nem értenek meg miatta, vagy furcsának találnak. Olyan is volt, hogy különlegesnek éreztem magam miattuk.

Nem minden ugyanolyan, mint gyerekként. Bizonyos dolgaim elhalványultak a felnőttkor közeledtével, hallókészülék váltásokkal, de van, ami most is ugyanolyan, mint annak idején.

Az emlékeimre támaszkodva, megpróbálom felidézni, mi volt az, amiben én másabb voltam gyerekként, mi az, amit esetleg te is megtapasztalhatsz a tiédnél.

#1 Minden tükröződő felületet kihasznál

Még a Csendetlenkedő táborban mondta ezt egy apuka, hogy a kislánya minden tükröződő felületet használ a mindennapokban. Egyszerűen nem tudta meglepni őt, mert mindig észrevette, hogy közeledik felé. És ez tényleg így van.

Extrém érzékeny voltam minden jelzésre, ami csak információt adhatott arról, hogy mi történik körülöttem.

A légáramlás, a mozgó fények, árnyékok, a tükör, a tükröződő felületek mind segítettek pótolni azt, amit a hallás révén nem kaphattam meg.

A szemem sarkából is képes voltam észrevenni, ha történt valami, és odanéztem. A perifériás látásom extrém jó, a legapróbb mozgást is azonnal észreveszem, ha figyelek. Viszont ezek mellett könnyen meg tudok ijedni, ha nem hallom meg, hogy valaki belépett a hátam mögött a szobába. Ilyenkor váratlanul ér, hogy valaki hirtelen a látóterembe került, és nem ritka, hogy visítok is a meglepődöttségtől.

Forrás: Unsplash

#2 Nagyon jó a vizuális feladatokban

A fentiek fényében talán nem meglepő, hogy a szemre támaszkodó feladatokban mindig is jó voltam. Kirakósban, részletek megjegyzésében, memóriajátékban, vagy bármi olyanban, ahol gyorsan kellett észrevenni valamilyen változást.

Ez mindig adott nekem egyfajta magabiztosságot, hogy ebben jó vagyok.

#3 Néha olyan, mintha gondolatodban olvasna

Elvileg nem hall, de mégis olyan, mint már-már mindent tudna. Olyat is, amit ki sem mondtál. Ennek az oka rendkívül egyszerű, és szintén a szemünkre való támaszkodáshoz van köze: minden apró jelet észrevesz. A metakommunikáció, az arc apró mozdulatai, és a test mozgása többet elárul, mint gondolnád. Én sokszor nem is hallottam, miről beszélgetnek az emberek körülöttem, de éreztem és sejtettem. És általában jól.

Azt is éreztem, hogy valakinek milyen a hangulata, vagy hogy rólam beszélnek a hátam mögött, esetleg, hogy egy tegnapelőtti témáról van szó egy társaságban. Olykor, ha már jól ismertem valakit, már befejeztem a mondatait, vagy csak válaszoltam a kérdésére.

Az is segített ennek az érzékenységnek a kialakulásában, hogy én nagy mértékben támaszkodom a szájról olvasásra. A szájról olvasás ugyanis agymunka. Az információ csak 32%-a jutott el hozzám hallás útján: szavak, szótöredékek, hangok. Minden hiányzó mozaikot a kontextus, a személyek, a metakommunikáció alapján találtam ki. Éppen ezért nagyon gyorsan tudtam összefüggéseket felfedezni az egyes információtöredékek között, és következtetéseket levonni.

Forrás: Unsplash

Persze, amikor erről beszéltem gyerekként, furcsának néztek. Nem hitték el, hogy én "érzem a másik hangulatát", vagy hogy ennyire érzékeny és fogékony lennék az emberek hangulatára és kisugárzására. Nyilván nem esett jól, hogy bogarasnak hisznek, de mára tudom, hogy igazam volt, és hogy hogyan működtem gyerekként.

#4 Néha olyan, mintha nem lenne jelen

Amikor még nehezen tudtam kapcsolódni a környezetemhez, és keveset hallottam a környezetemből, sokkal több időt töltöttem magammal, a saját fejemben: fantáziáltam, elképzeltem, mit csinálnék, gondolkodtam. Ezt az elmélyülést nagyon szerettem, sokáig nagyon erősen meg is maradt, amíg a hallókészülékem nem lett elég erős ahhoz, hogy a hangok, zajok elnyomják a gondolataimat.

Szerettem, mert el tudtam bújni a saját fantáziavilágomban, és azért is szerettem, mert sokkal őszintébb tudtam lenni önmagammal úgy, hogy teret kaptak a gondolataim.

Sokkal jobban tisztában voltam az érzéseimmel, és azt hiszem, hogy felnőttként is megmaradt ez a képességem. Csak már nem "utazok" annyit, mert inkább a környezetemmel vagyok.

De igen, gyerekként ezek az utazások általában úgy néztek ki kívülről, hogy nem vagyok jelen. Fizikailag igen, de fejben nem. Ez talán furcsa lehetett a környezetemnek, de én mindig jókat szórakoztam ilyenkor.

#5 Néha olyan, mintha nem találná a helyét

Egyszer anyukámnak mondták, hogy a hallássérült gyerekek mennyire egyedül lehetnek a hallásuk miatt. Mindezt azért, mert látták, hogy a baráti társaság végén kullogok séta közben. Persze, voltak nehézségeim a beilleszkedéssel, de nem tudnám azt kijelenteni, hogy egyedül voltam, vagy hogy magányos vagyok. Persze, bizonyos helyzetekben nem tudtam úgy bekapcsolódni: séta közben, vagy ha túl sokan voltunk, és ez külső szemmel úgy tűnhetett, mintha kirekesztett lennék. De a magam módján mindig megtaláltam a helyem a társaságban. Igen, voltak napok, amikor zavart néhány dolog, de ezeket megtanultam kezelni és megoldani.

Forrás: Unsplash

Szóval, érdemes megkérdezni a gyermeked arról, hogy ő mit él meg. És hogyan. Nem minden furcsaság tűnik elsőre rossznak, vagy éppen jónak. A biztos az, ha tőle kérdezed meg, vagy más hallássérült gyermek szüleit. Van is Facebook csoportunk hallássérült gyerekeket nevelő szülőknek. Ha szeretnél közösségbe tartozni, ahol megvitathatod a kérdéseidet, tanácsokat kaphatsz, akkor csatlakozz a Csendetlenkedőkhöz itt!

Miért érdemes?

• mert hozzád hasonló szülőket találsz ott
• felteheted a kérdéseidet hallókészülék, CI, hallásmérés, vizsgálatok témakörben
• össze tudunk kötni szakemberekkel
• időben értesülhetsz olyan eseményekről, táborokról, ami téged és a gyermekedet érinthet.

Gyere, mi várunk nagyon!