Az íróról
Puha Andrea
Születése óta hallássérült, így fő küldetése a hallássérüléssel élők támogatása. 2013-ban kezdett blogolni a hallássérülést övező tabutémákról, ezt jelenleg az Alapítvány blogján teszi. A Csendetlenkedő tábor és a Hali-tali tábor ötletgazdája, és hisz egy akadálymentesebb, szebb jövőben!
A tavalyi Hali-tali táborban Vecsernyés Anna, hallássérült pszichológus tartott egy remek konfliktuskezelő csoportos foglalkozást, aminek a végén felajánlotta, hogy vigyünk haza tőle kölcsönbe könyveket a témában. Én akkor le is csaptam Sue Hadfield-Gill Hasson: Hogyan érvényesítsük sikeresen az érdekeinket? című könyvére, ami az asszertivitásról szól. Jópár oldal foglalkozik belőle a szekálással is, mert a kettő szorosan összefonódik. Mondom, hogyan.
Nagyon érdekes utazás volt ezt a könyvet olvasni, mert a saját kiközösítés történetemet is egy új – kicsit szakmai – aspektusból tudtam átgondolni. Azt, hogy az én hozzáállásom milyen volt akkoriban, mit csinálhattam volna másképpen, és hogy bizony, a történet nem ér véget azzal, hogy elhagyod a kiközösítő közeget, hanem olykor további munkát kíván meg magunktól, évtizedekkel később is, hogy tényleg lezártnak tudjuk tekinteni azt az időszakot.Az én kiközösítés történetem
Sokszor írtam már arról, hogy milyen volt nekem megélni a kiközösítést. A történet rém egyszerű: soha nem voltak menő cuccaim, duci is voltam, és mivel nem értettem sokat a környezetemből hangok híján, szinte észrevétlenül váltam az osztály szekálóinak áldozatává.
Volt, hogy megcsörgettek előttem egy pénztárcát, hogy hallom-e, ahogyan csörögnek az érmék. Máskor megkocogtatták a vállam, hogy forduljak feléjük, és eltakarták a szájukat, és úgy beszéltek hozzám. Ezt eleinte még lazán kezeltem, de ahogy sűrűsödtek ezek az esetek, úgy váltam egyre tehetetlenebé.
Csak sokkal később jöttem rá, hogy el kellett volna magyaráznom, mit jelent hallássérültnek lenni, hiszen ők nem tudhatták. Ám akkoriban, ötödikesként még én sem tudtam, mit jelent annak lenni. Akkor még azt sem fogtam fel, hogy más vagyok, és miben rejlik a másságom. Nem tudtam összerakni az én világomat az övékével, és nem tudtam megértetni sem velük, hogy mire van szükségem. Nekem sem volt róla fogalmam, így aztán úgy küzdöttem meg vele, ahogyan tudtam: tűrtem, ignoráltam, azt képzeltem, éppen nem vagyok ott, ahol az egész szekálás történik.
Éppen zeneóra előtti szünet volt, és annyira kihozott a sodromból egy lány, hogy a tanárnő arra lépett be, hogy mindenki döbbenten bámul minket. Nekem az arcom vöröslött, a lánynak pedig a füle. Oda csattant a pofon. A meglepődött tanár elküldött engem az osztálykönyvért, és amikor visszaértem, az óra elkezdődött, mintha mi sem történt volna.
Bénultan néztem rájuk minden eset után, és nem mondtam semmit. Nem tudtam mit mondani. Nem értettem, miért csinálják, és azt meg végképp nem tudtam, én mit csináljak.
Forrás: Unsplash
A bennem összegyűlt düh és a megaláztatás azonban az évek alatt fortyogni kezdett bennem, és kirobbant egy pofon formájában.
Valójában akkor minden megváltozott.Nem szekáltak többé. Akkor megtanultam, hogy vannak határaim, és meg kell mutatnom azokat valamilyen formában. Erre akkor a pofon volt a legjobb eszköz, ami persze, nem azt jelenti, hogy minden esetben ez a helyes. Akkor ez pont bevált.
De a legnagyobb tanulsága annak a napnak az volt, hogy bármit megtehetnek velem, ha hagyom.Most már tudom, hogy akkor – nem tudatosan – a passzív hozzáállást választottam. A passzív hozzáállás azt jelenti, hogy elfogadom, ami velem történik, nem állok ki magamért, mert félek a konfliktusok felvállalásától. Általában, ha valaki túl sokáig követi ezt a viselkedésmintát, annak előbb-utóbb egy kifakadás lesz az eredménye, amit többnyire apró, jelentéktelen dolgok váltanak ki az emberből. A passzív hozzállás egyébként megjelenhet más formában is: gyakran túl alkalmazkodóak a passzív emberek, választási lehetőség esetén gyakran azt mondják: „nekem mindegy, dönts te”. Ez a hozzáállás nem túl kifizetődő senkinek sem, magának a passzív embernek sem, ahogy annak barátjának, főnökének, kollégájának, családtagjának sem.
Ehelyett sokkal jobb, ha az asszertív hozzáállást választjuk.
Forrás: Unsplash
A kiközösítés okozta sebek nem múlnak csak úgy el
Miért beszélek most erről? Azért, mert általában az, ahogyan az iskolában reagálunk áldozatként, az sok esetben hatással van arra is, hogy később hogyan viselkedünk baráti, munkahelyi vagy családi kapcsolatainkban konfliktushelyzetben. Egyrészt a szekálást megélhetjük ezekben a kapcsolatainkban is, mert vannak felnőttkorban is olyan típusú emberek, akik űzik a szekáló viselkedést, másrészt a múltbéli sérelmek miatt érzékenyebbek is lehetünk ártalmatlanabb – nem szekálásnak szánt – megjegyzéseket is.Gondolj csak arra, hogy anyukád milliomodszor szól a súlyod miatt, vagy egy ismerősöd folyton kérdezgeti, hogy a gyerek jön-e már, pedig kérted, hogy jegeljétek a témát. Vagy hogy a felettesed folyton elővesz bizonyos apróságok miatt, amit el sem követtél.Te hogyan reagálsz ezekben a helyzetekben? Én azt gondolom, hogy a kiközösítés során átélt élményeket fel lehet dolgozni – ki önmunkával, ki külső segítséggel teszi ezt meg. Meg lehet élni az elengedést, de az emberi psziché rendkívül rafinált. Akkor kerülnek felszínre az akkor átélt érzések, amikor nem számítunk rá, és az bizony nagyban befolyásolja a mi reakciónkat is: leblokkolunk, habogunk, ránk tör a tehetetlenség érzése vagy agresszívek leszünk – pont, mint annak idején az iskolában.
Bizonyos helyzetekben ugyanis, amikor az ember hirtelen vitahelyzetbe kerül, akarva-akaratlanul újraéli azt, amit kiközösítés során átéltünk. Ez elementáris erejű, tudom. Velem is megtörtént már.
Én sokszor írtam már a kiközösítéssel kapcsolatos érzéseimről, elmondtam a véleményemet róla, és lezártam azt az időszakot az életemben valamikor a gimis éveim után, az első egyetem első pár félévében. Egyáltalán nem volt jellemző rám a passzív hozzáállás. Szépen megtanultam nemet mondani, megfogalmazni, ha valami nem volt jó, kijelölni a határaimat. Ilyenkor az ember hajlamos azt gondolni, hogy az a magabiztosság, amit magára szedett, az vele marad, pedig bizonyos élethelyzetekben az ember kénytelen újra-és újradefiniálni saját magát.
Az olyan fordulópontok az életben, mint a leválás a szülőkről, párkapcsolat, munkahelyváltás, álláskeresés kizökkenti az ember lelkiállapotát a megszokott kerékvágásból, de például egy intenzív érzésekkel járó szituáció, kellemetlen élmény is kiválthat ilyet. Nekem például ez a piaci eset ilyen volt.
Forrás: Unsplash
De mi az az asszertivitás?
A bírálatot és a kritikát alapvetően senki sem szereti, teljesen természetes, ha védekezni kezdesz, és ez a védekezési hajlam túlzott reakciókba csap át. Ugyanis, ha kritika ér bennünket, az arra az ősi félelemre hat, hogy elutasítanak és nem szeretnek bennünket. Ez egy félelmetes érzés. És hogy miért olyan nehéz gyakran asszertívnek lenni? Annak számtalan oka lehet: az eddigi tapasztalataink, kudarcaink, neveltetésünk, megélt csalódásaink is közrejátszanak abban, hogy úgy érezzük, nem vagyunk képesek irányítani a saját életünket, de akár a nemek is befolyásolják a hozzáállásunkat: a kultúránkban elfogadottabb, hogy a férfi agresszív, a nő pedig passzív. Szerencsére az asszertivitást sosem késő elkezdeni tanulni.Az asszertívnek lenni azt jelenti, hogy magabiztos és egyenes közlésmóddal tudatjuk másokkal, hogy mit szeretnénk és nem szeretnénk.Az asszertív személy úgy viszonyul másokhoz, hogy nemcsak a saját érzései véleményei fontosak, hanem a többieké is. Ha asszertíven kommunikálunk, akkor egyenesen, nyugodtan, higgadtan elmondod a másiknak, hogy mit érzel, hiszel, gondolsz. Vállalod annak következményeit, hogy kifejezed az érzéseidet és a véleményedet. Nem érzed úgy, hogy bizonyítanod kell, elfogadod a korlátaidat, vállalod, ha jogos a másik észrevétele, tudomásul veszed, elismered, ugyanakkor, ha nem érzed azt, hogy teljesen igaza van a másiknak, vagy úgy érzed, egyáltalán nincs igaza, akkor azt is elmondhatod úgy, hogy azzal nem bántod meg a másikat, ám mégis kijelölöd a saját határaidat. Persze, ehhez az is kell, hogy legyen önbecsülésünk és önbizalmunk. Önbizalom ahhoz, hogy elhidd, képes vagy megtenni valamit, és megmondd, hogy mit szeretnél, önbecsülés pedig ahhoz, hogy tisztában legyél a saját értékeiddel, hogy megvédd azokat, amikor szükséges.
Ám, ha elkezdesz asszertíven hozzáállni másokhoz, akkor megerősödik az önbizalmad és az öncsecsülésed is. Ezek a folyamatok mind hatással vannak egymásra.
Bonyolultnak tűnik, de nem az!
Az asszertivitás teljes mértékben megtanulható, idővel pedig sokkal felszabadultabbá válsz attól, hogy ezt használod. A könyv gyakorlati példákkal segít téged, megválaszol minden kérdést, ami közben felmerül benned, és szemezgethetsz konkrét sablonmondatok közül, amiket akkor is elő tudsz húzni a fejedből, amikor túl ideges vagy egy helyzetben ahhoz, hogy logikusan gondolkozz, és érvényesítsd a saját érdekeidet. Nagyon fontos gondolata a könyvnek, hogy lehet félni, miközben próbálsz asszertíven viselkedni. Az, hogy félsz, miközben próbálod megfogalmazni azt, ami gondolsz, az egyáltalán nem baj. Nyilván nem fog azonnal lazán menni, és meg kell tanulnod bízni magadban, de idővel egyre olajozottabban fog menni a dolog. Gondolj inkább arra, hogy milyen menő dolog az, hogy a félelmeid ellenére nem passzívan reagálsz egy szituációban, hanem próbálsz tenni magadért!
Forrás: Unsplash
Nemcsak passzív hozzállás létezik!
A passzív és asszertív hozzáálláson kívül még létezik agresszív és manipulatív hozzáállás is, amit érdemes lehet áttanulmányoznotok, ha a passzivitás nem rátok illik. A Sue Hadfield-Gill Hasson: Hogyan érvényesítsük sikeresen az érdekeinket? című könyv részletesen foglalkozik a különféle hozzáállás típusokkal, azzal, hogy miért alakulnak ki ezek az emberben, és szuper gyakorlati példákat hoz arra, hogyan reagálhatunk úgy a számunkra nehéz helyzetekben, hogy jól jöjjünk ki belőle. Mindegy, hogy az a bírálat a felettesünktől, testvérünktől vagy a tanárunktól érkezik.Ugyanis, amilyen karótnyeltnek és unalmasnak hangzik az asszertivitás fogalma, legalább ugyanannyira hasznos, ha gondunk van az érdekeink képviselésével, határaink meghúzásával.
Neked is van hasonló élményed? Meséld el!
Van egy zárt csoportunk Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:
- közösséget találsz,
- akikkel évközben találkozhatsz is,
- és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.
A Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi! néven találsz meg bennünket!
Várunk nagyon!
