Cicanapló

Amikor megkérdezik, mi a legnehezebb, akkor mindig elgondolkodom.

Az íróról

Ambrózy Noémi

Noémi vagyok, egy tündéri, pici lány édesanyja. 2014 március 24-én bizonyosodtunk meg róla, hogy nem hall, vagy legalább is keveset.
Nekünk minden nagyon új ezen a területen, és még nem tudjuk hogyan lesz.
Nekem fontos, hogy megosszam a gondolataimat. Pont ezért, ez inkább rólam, az anyáról szól, mint a gyermekről. Egyszer talán megírja, hogy hogyan éli meg ezt az időszakot. Addig itt vagyok én az érzéseimmel.

Amikor megkérdezik, mi a legnehezebb, akkor mindig elgondolkodom.

Noémi vagyok egy csodálatos kislány és egy csodálatos kisfiú édesanyja. Mindketten hallókészülékkel élnek. Amikor minden nagyon új volt ezen a területen, és nem tudtuk hogyan lesz a jövő, akkor fontosnak tartottam, hogy megosszam a gondolataimat. Pont ezért, ez inkább rólam, az anyáról szól, mint a gyermekről. Egyszer talán megírja, hogy hogyan éli meg ezt az időszakot. Addig itt vagyok én az érzéseimmel. Cicanapló, 17. rész.

Annak idején úgy álltam hozzá, hogy nem fogom túlaggódni a gyermek-kérdést. Persze ha jobban aggódok, és leellenőrzöm azt is, amikor azt mondja az orvos, hogy minden rendben van, akkor hamarabb kiderülhettek volna a dolgok. Ez persze már a múlté, és továbbra sem gondolom, hogy érdemes sokat aggódni, a fejlődési listák olvasását még mindig messze kerülöm.

Amikor megkérdezik, mi a legnehezebb, akkor mindig elgondolkodom.

Ha őszinte akarok lenni, akkor mindig van valami, ami lelkileg nehéz. Az elején aggódtunk, hogy nem fog megtanulni beszélni. Persze utólag nézve ez egy hülyeség, mert legalább jelnyelven abszolút megtanulhat beszélni. Most, hogy gyakorlatilag egyfolytában halandzsázik, azért már nehéz elképzelni, hogy mire fel aggódtunk.

Aztán persze ott van, hogy most elég nagy energiánk megy bele a mindenféle fejlesztésbe, de a hozadéka pár év múlva fog kiderülni igazán. Persze ez is olyan, hogy hosszútávon nem lehet aggódni, mert felemészti az embert. Csinálni kell oszt kész.

Három hónap torna után elképesztő a fejlődés. Amikor elkezdtük akkor alig mondott egy két szót egy héten, most ténylegesen folyamatosan megy a duma. Nem csak az elfogult anyai fülem, hanem a szurdósunk is egyetértett abban, hogy kétszáz szót már biztosan megért. Nekiesett a könyveknek is, minden nap szerintem legalább egy órát „olvasunk”. Bevallom, én már kezdem unni a könyveket, be is fogok vásárolni nemsokára.

Persze továbbra is fontos kérdés számomra, hogy hogyan fogják elfogadni a gyönyörű gyermekünket majd az óvodában, iskolában, munkában, szerelemben, szabadságban. Egyelőre nehéz elképzelni, hogy a mosolygós kicsi lányunkat bárki is bántani akarná, de mindentől és mindenkitől így se-úgy se tudjuk megvédeni. Csak remélni tudjuk, hogy elegendő önbizalommal engedjük a világba, ami majd megvédi a sértegetőktől. Mert olyan illúzióim nincsenek, hogy nem éri soha semmi sértés, ehhez egyébként is elég egy tetszőleges közösségbe járni.

Leginkább azt remélem számára, hogy megtalálja majd a párját, aki elfogadja olyannak, amilyen. Talál egy hivatást, ahol ki tud bontakozni. Szeretném, ha találna kikapcsolódást is, ahol önmaga lehet. Szóval azt szeretném, mint minden anya a gyermekének: Legyen boldog!

Megosztom :

Facebook
Pinterest
Email
Top