Anna hallássérült pszichológus, és rendszeres visszatérője a Hali-tali táborunknak. Rendszerint benéz hozzánk pár napra, és ezalatt szuper gondolatformáló csoportfoglalkozásokat tart a táborosainknak. Tartott már foglalkozást konfliktuskezeléssel kapcsolatban, de a “Sötét gondolatok kivédése” című kurzusát is imádták. Anna vendégposztjait azért is szeretem, mert a saját élettapasztalatai mellett megjelennek a szakmai gondolatai is.

Én írtam már nektek izgalmas cikkeket a szerelemről, amelyek olyan tabutémákat is feldolgoztak, mint hogy hallássérültként csak hallássérült pár mellett lehetünk-e boldogok, de egypercesben is bemutattam, milyen hallássérültként randira készülni, és volt egy vendégposztunk halló sráctól is, aki az ő szemszögéből mesélte el, hogy milyen randizni egy hallássérült lánnyal. Akkor is ígértem cikket Annától, és ez most meg is érkezett, ráadásul rögtön kettőt is küldött, mert a mondanivalója nem fért el egy posztban.

Annát különösen az érdekelte, hogy mennyire számít párválasztáskor a hallássérülés megléte, és hogy mi minden befolyásolja a döntéseinket ilyenkor. Mire érdemes figyelnünk, mibe csúszhatunk bele, milyen forgatókönyvek alakulhatnak ki.

Az első részt itt már olvashattátok, ez pedig itt a második rész.

*

A vendégposztom első részében sorra vettük, hogy miért keressük sokan a hozzánk hasonlót, és hogy min múlik pontosan ez a hasonlóság: azaz mindenképpen hasonló-e hozzánk egy másik hallássérült ember, vagy ez valamilyen hallásgörbétől független dolog? Ez a poszt elsősorban az önismeret témáját feszegette, vagyis azt, hogy mennyire ismerem a szükségleteimet, vágyaimat, mennyire tudom megmondani a másik hallásának mértékén túl, hogy mire van szükségem. Emellett szólt a hídépítésről is, a különbözőségek legyőzéséről.

Miután pedig így elbóklásztunk az önismeret erdejében, most a második részben az önbizalomról és az önelfogadásról lesz szó. Mit mondanak el a választásaink arról, hogy hogyan vagyunk magunkkal?

Mit mondanak el szerelmeink arról, hogy mennyire fogadjuk el magunkat – beleértve a hallássérülésünket is?

Hiszen nagyon sokszor, amikor másokról gondolkodunk, másokat értékelünk (fel-és le), olyankor valójában magunkról gondolkodunk. Mondhatni, mások tulajdonságain keresztül magunkat nézegetjük egy tükörben, és a saját félelmeinkkel, takargatni vágyott hibáinkkal, vagy épp hőn áhított énünkkel nézünk farkasszemet.

Amikor a másikat vizslatjuk, igazából arról gondolkodunk, hogy magunkban milyen tulajdonságokat szeretünk, gyűlölünk, illetve milyen tulajdonságokat szeretnénk elérni, vagy milyen tulajdonságok esetleges jelenlététől rettegünk.

Így van ez a hétköznapi kapcsolatainkban, a metrón, a boltban, de a barátságainkban és még kifejezettebben a párkapcsolatainkban is.

Mielőtt belevágok a témába, szeretnék írni arról, hogy mit jelent a választás, és hogyan használom majd ezt a szót a cikk folyamán. Amikor a hétköznapokban mondjuk ezt a szót, akkor egy tudatos döntésre gondolunk: például megnézzük a mozi kínálatát, majd választunk egy filmet a legjobb belátásunk szerint. A párválasztás során is nagyon sok ehhez hasonló, tudatos mérlegelés és döntés történik, ám a választásainkat mindkét esetben kevésbé tudatos, vagy akár teljesen tudattalan dolgok is irányíthatják. Ebben a posztban a választás szót a hétköznapi jelentésénél tágabban használom, tehát ezek a számunkra kevésbé látható folyamatok is bele fognak tartozni.

Néha furcsán hangozhat majd, amikor arról írok, hogy sokszor valamilyen rossz tulajdonságú párt választunk, hiszen tudatosan nagyon kevesünknek jutna eszébe negatív dolgokhoz vonzódni. Ám a tudattalan működéseink mégis nagyon mérgező emberek közelébe vihetnek, vagy valamilyen negatív irányba terelnek minket. 

Tükröm, kedvesem, mond meg nékem

Amikor valakivel egy egyre mélyülő, egyre szorosabbá váló kapcsolatban vagyunk, olyankor folyamatosan egy másik emberhez képest kell magunkat meghatároznunk. Meg kell neki mutatnunk, hogy milyenek vagyunk, illetve meg kell néznünk, hogy milyen ő.  Az Én-ből és a Te-ből fokozatosan egy Mi identitás alakul ki, és egy alkudozáshoz hasonló folyamat során a pár szépen lassan meghatározza azt, hogy milyenek ők ketten, párként. Eldöntik, hogy hogyan kommunikálnak egymással, hogyan jelennek meg mások előtt, mit ünnepelnek meg, mit tartanak fontosnak, és még sok mást is.

A másik tulajdonságait így nem csak megnézegetem, mint egy kirakatot, hanem bizonyos mértékig egy új, közös identitás elemeként a sajátommá is teszem. Összetartozunk, és ezért egy kis darabot magamba fogadok. És ez aztán borzasztóan félelmetes tud lenni!

Egy ilyen ismerkedési folyamat és identitás-gyurmázás során reflektorfénybe kerül a személyiségünk. Nagyon erős reflektorfénybe. Egy másik ember intenzív viszonyulásán keresztül egy új szemmel, és egy sokkal élesebb szemüvegen keresztül kezdjük magunkat látni. Rengeteg visszajelzés érkezik ennek során a másiktól. Sok csodáló, sok elfogadó, sok értetlen és sok bosszús visszajelzés. Hirtelen tűélesen láthatóvá válnak számunkra azok az összetevők, tulajdonságok, amelyeket mi hozunk a kapcsolatba. Mivel a másik egy ilyen tükörkép és visszajelzési forrás, ezért valaki olyat keresünk a másikban, aki a jobbik énünket, az általunk elérni vágyott énünket tudja nekünk tükrözni, és valamit olyat mutat meg rólunk, amilyenek lenni szeretnénk, amit szívesen látunk. 

Sokszor, amit a másikban szeretnénk, az valami olyasmi, amit valójában magunkban szeretnénk elérni, vagy pedig olyasmi, amitől félünk, hogy bennünk nincs meg. Sokszor azt keresem, amilyen én nem vagyok, de lenni szeretnék.

Például előfordulhat, hogy nagyon fontos valaki számára az, hogy a másik vonzó és sportos legyen, bizonyos módon öltözködjön, és ennek az a gyökere, hogy attól tart, hogy ő maga nem elég csinos. Így aztán kell mellé egy pár, aki megmutatja neki azt,  hogy ő is a csinos emberek körébe tartozhat. Ez az ember egyértelműen el fogja utasítani azokat az embereket, akik a saját “rútságával” kapcsolatos félelmeit megtestesítik. Pedig - és ez az igazi csavar - , valójában ez az ember nem csak a nagyon sportos embereket tartja vonzónak, de a magával kapcsolatos félelmei miatt mégsem tud elvonatkoztatni ettől. Ez nem kirívó eset: párkapcsolatban sokszor a másik bizonyos viselkedései azért idegesítenek minket, mert valami olyat látunk bennük, amilyenek mi semmiképp sem szeretnénk lenni. 

Az önelfogadás hiányának egy érdekes jele

Sokszor hallottam a következő mondatokat hallássérültekkel beszélgetve: 

“Én halló párt szeretnék mindenképpen, mert egy hallássérült csak visszahúzna.” 

“Egy halló pár tudna inspirálni arra, hogy fejlődjek”.  

 Aki az előző posztot olvasta, az itt már okosan felvonja a szemöldökét: de hát nem minden ép hallású ember egyforma, nagyon is sok jól halló ember van, aki a szemléletével le tud minket húzni. Viszont valami más is van ezekben a mondatokban. Aki így gondolkodik, az a hallássérüléshez érezhetően negatív tulajdonságokat kapcsol: elesettséget, inkompetenciát. Ebben a szemléletben a hallássérült egy olyan ember, aki teher és akadályozza a körülötte lévőket. És amikor egy hallássérült mondja ezeket a mondatokat, akkor bizony magáról is beszél. Azt mondja ezzel, hogy ő maga nem megfelelő, nem elég. Magát nem tartja annyira jónak, hogy párként el tudja képzelni magát.

Egy újabb példa tehát arra, hogy sokszor, amikor másokról beszélünk, valójában magunkról mondunk véleményt.

Aki még nem fogadta el a hallássérülését - vagy a fenti példában a saját kinézetét - , azt egy hallássérült - vagy egy kevésbé sportos - ember folyamatosan arra emlékeztetheti, amit nem szeret magában. Folyamatosan a saját el nem fogadott tulajdonságainkat fogjuk látni a hozzánk hasonló emberben, tulajdonképpen a másik hallássérült így egy projektorrá válik, ami a sérülékenységünket és a határainkat sugározza felénk.

Nagyon összetett az, hogy miért vonz vagy taszít minket egy-egy tulajdonság, egy-egy ember. Nem mindig úgy történik a választás, ahogy a nagykönyvben meg van írva: nem egyszerűen arról van szó, hogy a másik tulajdonságai megfognak és csodálatosnak tartjuk őket, hanem egy szép tükörképet keresünk, ami a vágyott tulajdonságainkat megmutatja, az el nem fogadott tulajdonságainkat pedig gondosan elrejti.

Minél inkább el tudjuk magunkat fogadni, annál inkább valóban a másikról fog szólni a választásunk, és annál kevésbé félelmek miatt fogunk választani valakit.

És miért választ minket egy halló? Avagy a pokolba vezető út jószándék kövei

Fontos leírni, hogy többnyire egy épp hallású ember választásában nem oszt nem szoroz a hallásunk mértéke. Nagyon sok halló csak egy embert lát bennünk, a közös kommunikációt pedig egy kis ügyeskedéssel kiküszöbölhető kihívásnak tekinti.

De van egy másik eset is, amiről nagyon fontos beszélni és nagyon fontos odafigyelni rá. Hiszen az ismerkedés kezdetén egy fülünket lelkesen elfogadó, kíváncsi ember nagyon jó érzést kelthet bennünk:

azt érezhetjük, hogy megérkeztünk, hogy végre valaki kérdés és kételyek nélkül elfogadja bennünk azt, amit mi is nehezen fogadunk el sokszor. Bármennyire is jó érzés ez a hozzáállás, fontos a másik lelkesedése mögé nézni.

Hiszen az egészséges reakció az elfogadás és a kíváncsiság mellett azért tartalmaz egy cseppnyi ijedelmet és kételyt is: képes leszek-e jól kezelni a másikat, képes leszek-e megoldani a kihívásokat, hogyan szabad beszélnem a másikkal a füléről - ezek és számtalan más mondat visszhangzik egy olyan halló fejében, aki életében először szembesül egy hallássérült emberrel, aki tetszik neki. Hiszen jól szeretné csinálni, és egy új kihívással szembesülve természetes, hogy megakad: hogyan fog ez nekem menni? Ha ezt a cseppnyi, tényleg csak egy cseppnyi ijedelmet, kételyt nem látjuk, akkor bizony bármennyire is jóleső a pozitív reakció, nagyra kell nyitnunk a szemünket, és megvizsgálni a helyzetet. Mert ahogy mondják, a pokolba vezető út is sokszor jó szándékkal van kikövezve.

Sokszor egy nagyon gondoskodó, nagyon megértő partner inkább átok lehet, mint áldás. 

Miért van ez? Mert a fent leírt önbizalom-játék működik a másikban is, amikor minket választ. Nagyon sok dolog miatt választhat minket valaki, és bennünk is vannak olyan tulajdonságok, amelyek a másikat a félelmei és az önbizalmatlansága miatt vonzzák. Van, aki például kevésbé szép, vagy kifejezetten félénk partnert választ, akinek nincs pezsgő társasági élete, így kevés emberrel kell majd „versenyezni” a szeretetéért. Mások pedig olyan partnert hajlamosak választani, akinek van valamilyen kihívása és nehézsége – egy ilyen ember mellett majd mindig biztonságban érezheti magát az illető, hiszen úgy érezheti, hogy itt ő lehet kontrollban, ő lehet az, aki a gondoskodó fél, az erősebb fél, ő lehet az, aki kompetens.

Emögött egy kétélű emberi szükséglet húzódik meg, ezt nevezzük kompetencia szükségletnek. Eszerint olyan embernek szeretnénk érezni magunkat, aki jól csinál dolgokat, aki hasznos mások számára, és akire szükség van. Ez egy alapvető emberi szükséglet, ami, ha mértékkel van jelen, akkor semmi gond nincs vele.

Akkor van baj, amikor valaki abból meríti az önbizalmát, hogy folyamatosan egy megmentő vagy hős szerepben tündököl, amikor valaki abból meríti a kompetencia érzését, hogy másokat inkompetenssé tesz maga körül.

Lehet, hogy a másik éppen a hallássérülésed miatt választ téged. Nem tudatosan, de valami belül azt mondja neki, hogy mivel neked nehézségeid vannak, ezért te bizosan nem fogod elhagyni, biztosan fel fogsz rá nézni, és biztos hálás leszel neki. Végre te valaki olyan lehetsz, aki majd pozitívan fog rá tekinteni. Ez az ő önbizalomhiányáról szól, és az elhagyástól való félelme vezérli a választásában. Ugyanúgy, ahogy nem szerencsés, ha te félelemből választasz párt, ugyanúgy nem jó az sem, ha a másik félelemből vonzódott hozzád, választott téged.

Így aztán nagyon fontos felmérni, hogy a másiknak mit jelent a hallássérülésünk.

Vajon a gyengeséget látja benne, a gondoskodásra szoruló embert, vagy éppen egy erős, nehézségeket leküzdeni tudó embert lát benned? A hallássérültet látja benned, vagy az embert?

Nem is tudtam eddig, hogy ez nem megy

Megosztok egy történetet magamról, hogy érezhetőbb legyen ez a pokolba vezető út jószándék-kövekkel. Én is hallássérült vagyok, és tudom magamról, hogy nem a legjobb az egyensúlyérzékem. Testnevelés órán persze éreztem, hogy a gerendán nem vagyok ügyes, illetve táncórákon látszott, hogy a bal lábamon nem tudok úgy megállni, azon forogni. De a hétköznapokban sosem zavart, nem volt észrevehető sem számomra, sem mások számára. Majd 27 éven keresztül gond nélkül közlekedtem a világban, nem kellett sosem segíteni egyensúlyozni, mások észre sem vették, ha picit megbillenek - de ha  mégis észrevették, nem nyúltak egyből utánam, hogy megtartsanak. Mert nem érezték, hogy meg kell tartani. Mert valóban nem kellett megtartani. Ezek a kis egyensúlyvesztések apróságok, amiket igazából én is alig veszek észre. Kivéve, ha a villamoson véletlenül beleülök miatta egy bácsi ölébe (megtörtént eset).

Egy tavasszal azonban azon kaptam magam, hogy sokkal jobban figyelek arra, hogy megbillenek, hogy észreveszem. Hirtelen felfedeztem, hogy egy egyszerű séta során is mennyiszer megbotlok. Bámulatos volt számomra, hogy ez csak 27 év után tűnt fel nekem. Miért épp most? Hát egy fiú miatt. Egy kedves fiúval ismerkedtem, aki nagyon pozitívan reagált a fülemre, és mindenben segíteni szeretett volna. Aktívan kereste azt, hogy miben tehet nekem jót, mivel könnyíthet - azaz mik a gyengeségeim. Amikor én észre sem vettem, hogy kicsit megbillentem, ő igen, és egyből megfogta a karom. Annak ellenére is, hogy jól látható volt, hogy nem fogok elesni, hogy nincs szükségem erre a segítségre. Sőt, be kell vallanom, hogy sokszor meg is lepődtem azon, hogy miért fogja meg a karom hirtelen, mert semmilyen egyensúlyvesztést nem érzékeltem magamon.

Ebben az időszakban, amíg vele randiztam, hirtelen úgy tűnt, mintha nehezebben közlekednék. Mintha többször bénáznék. Egyre több billenést fedeztem fel magamon. És hogyan érezte magát a fiú? Büszkén. Jó érzés volt neki, hogy segíthet. Jó érzés volt neki, hogy ő vigyáz rám.

Azt hiszem, a megtartásra nem nekem volt szükségem, hanem neki volt arra szüksége, hogy tarthasson valakit. És ez a kulcs. A fő kérdés ennek nyomán pedig: a másik az én szükségleteim szerint segít nekem, valóban az én érdekem miatt, vagy saját maga miatt?

Ezt kérdezd meg magadtól!

Ha őszintén ránézel a kapcsolatra, mit látsz? Elesettnek és gyengének lát a másik téged, minden lehetőséget megragad arra, hogy gondoskodjon és segítsen - néha olyankor is, amikor te nem éreznéd szükségesnek? Vagy erősnek lát, és biztat arra, hogy a számodra nehezebb, félelmetesebb dolgokba is belevágj? Összefoglalva: inkább támogat a párod, biztat, vagy inkább meg akarja helyetted csinálni a dolgokat? 

Ki van a középpontban, amikor a füledről van szó? Inkább róla szól, azaz büszke magára, hogy mennyit segít, mennyire támogat, és ez egy fontos forrása az önbizalmának? Érezteti veled, hogy hálásnak kell lenned? Vagy azt érzed, hogy a hallássérülésed rólad szól, rád kíváncsi a másik?

A partnered mellett inkább gyengének és inkompetensnek kezded magad érezni? Megerősödik az az érzésed, hogy segítségre van szükséged, és gyakran kapod azon magad, hogy hirtelen olyan dolgokban is segítséget kapsz/segítséget vársz már, amiket korábban teljesen jól kezeltél egyedül? Vagy inkább erősnek kezded magad mellette érezni, és azt érzed, hogy mennyi mindent tudsz adni te is a világnak, és egyre több dolgot mersz kipróbálni?  A kompetenciáid határai inkább tágulnak vagy összeszűkülnek?

*

Te is megismerheted Annát!

Anna gyakran ír nekünk vendégposztot, és jó, ha tudjátok, hogy van egy zárt csoportunk Facebookon, ahol Anna is tag, és ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Ide azért is érdemes csatlakoznod, mert:

• közösséget találsz,
• akikkel évközben találkozhatsz is,
• és mert elsőként tudsz majd mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

A Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  Néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!