Puha Andrea
Születése óta hallássérült, így fő küldetése a hallássérüléssel élők támogatása. 2013-ban kezdett blogolni a hallássérülést övező tabutémákról, ezt jelenleg az Alapítvány blogján teszi. A Csendetlenkedő tábor és a Hali-tali tábor ötletgazdája, és hisz egy akadálymentesebb, szebb jövőben!
Szülőként lehet, hogy elgondolkodsz azon, hogy a Mikulás és a Karácsony hogyan zajlik le a gyermeked fejében, vajon másabb-e, mire figyelhetnél oda jobban. Én nem szeretnék konkrét tippeket adni arra, hogyan teheted teljesebbé az Ünnepeket a gyermekednek úgy is, hogy néhány hangtól elesik, inkább csak elmesélem, hogy én hogyan éltem meg gyerekként, aztán ki-ki megtalálhatja benne a maga kérdéseire a választ.
Amikor gyerek voltam, imádtam a Mikulást és a Karácsonyt. Mivel hallássérültként sokkal többet hagyatkoztam a képzeletemre, számomra ilyenkor megelevenedett az Északi-sark a Mikulásgyárral, a manókkal, szarvasokkal, és persze, evidens volt, hogy átfér a nagy pocakjával a kéményen. Én az Ünnepek alatt teljesen más dimenzióba kerültem.
Nálunk mindig úgy zajlott a dolog, hogy kitettük az ablakba a cipőinket, majd elvonultunk játszani vagy tévézni. Néha random berontottunk az elsötített szobába bátyámmal, hogy hátha rajtakapjuk a piros kabátos öreget, miközben varázslatos módon átnyúl az ablaküvegen, vagy besettenkedik valahonnan máshonnan. Aztán, ha a cipőink már megteltek néhányszor, az este közeledtével beköszöntött hozzánk a Mikulás maga, nagy zsákkal, sok csomaggal.
Nálunk apu öltözött be mindig Mikulásnak. Az akkoriban nagyon menő Mikulás-álarcot vette fel, hosszú vattaszakállal, és magas püspöksüveggel. Amikor bejött, mindig elmondta, hogy tudja ám, hogy milyen jó gyerekek voltunk, és ad csomagot, ha cserébe mondunk valamilyen verset.
Nekem mindig anyu tolmácsolt akkor, mert az álarctól sose értettem, mit mond az ApuMikulás, de mindig lúdbőröztem a hangjától. Apu nagyon jól tudott játszani a hangjával, amitől mindig éreztem, hogy valami izgalmas történik.
Kellett is, hogy anyu közvetítse, mi történik, mit mond a Mikulás, még ha az nem is szóról szóra történt. Elmondtam a versemet, majd a bátyám is. Aztán a Mikulás fogta a puttonyát, és elment. A betlehemezés és a mendikálás nekem szintén másképp maradt meg az emlékeimben. A sokat forgolódó betlehemeseket nehezen értettem, de könnyű volt megértenem egy idő után, hogy mi történik, miután elolvastam a történetet egy könyvben.
A mendikálás varázsát abból a szempontból nem élhettem át, hogy nem tudtam, milyen az ajtón át beszűrődő Mennyből az angyal ének, csak az ajtó üvegén táncoló árnyékokból láttam, hogy megint jött egy csapat. Viszont én is jártam énekelni (vagy inkább szavalni, figyelni), és izgalmas volt megélni a dolgokat az ajtó túlsó oldaláról. Ami bentről nem volt teljesen érthető, az ajtó túloldaláról világossá vált. Valahogy úgy, hogy: Jé, szóval ez történik olyankor a bejárati ajtó másik oldalán, amit én most csinálok!
Szüleimnek ezt a mentalitását nagyon szerettem: menj és próbáld ki másképp. Nem volt baj, ha ezek olyan dolgok voltak, amit a lányok nem szoktak csinálni. A tapasztalat az tapasztalat volt. Segített megérteni a dolgokat.
Karácsony is hasonlóan varázslatos volt: mielőtt elmentem aludni, tettem egy tábla csokit a fa helyére, hogy ne éhezzenek az angyalkák, a szüleim pedig éjjel díszítették fel a fát ünneplőbe. Mindig azt képzeltem, hogy repkednek a fa körül, és úgy teszik fel a díszeket, reggel pedig ott állt a fa, a csokoládéból mindig hiányzott egy harapásnyi.
Mivel a magas hangokat egyáltalán nem érzékeltem, így ugyan nem hallottam, de tudtam, hogy a fa égősora énekel is, ha be van kapcsolva, mert anyuék elmondták. Nem hallottam ugyan, hogy milyen, de elképzeltem, milyen lehet. Nem hallottam, milyen a csengő, de imádtam, ahogyan mozgott a csengő nyelve. Kimaradtak ugyan hangok, és éreztem, hogy az énekem nem olyan ének, mint a másé, de cserébe szerettem a karácsonyi dalok zümmögését, meg azt a rengeteg fényt és csodát, ami körülvett.
Vizuálisan nekem a karácsony kánaán volt: annyi inger ért, hogy elfáradtam tőle, de nem tudtam tőle elszakadni.
És ha úgy vesszük, nem maradtam le hallássérült gyerekként sem semmiről. A szüleim mindig elmesélték, hogy mi hallatszik éppen, mi történik, vagy hogy az a hang, amit nem hallok, az hogyan hangozhat. Így, még ha nem is hallottam őket, tudtam, hogy léteznek. És amikor eljött az ideje annak, hogy egy másik hallókészülékkel halljam őket, egyszerűen csak tudtam, mit is hallok, mert volt emlékem, amihez hozzáköthetem.
Egyedül a sok emberrel nem tudtam mit kezdeni családi összejövetelekkor, mert nem értettem még őket. Ezt megélni kicsit olyan volt, mintha vágóképek váltanák egymást hang nélkül. Viszont ennek köszönhetően például hamar elkezdtem az írásaimban jelenetekkel dolgozni, képekben gondokodni. Amikor pedig a szájról olvasó képességem is fejlődött, és megtanultam, hogyan tudok bekapcsolódni a beszélgetésekbe, a családi találkozók is sokkal követhetőbbé váltak.
A karácsonyi napok és a Mikulás napok a legszebb gyerekkori emlékeim. Pont a "homályosságuk" tette őket igazán misztikussá és varázslatossá. Az, hogy az ünepi varázshoz hozzá jött a hangok titokzatossága, csak még varázslatosabbá vált. A beszélgetések a hangokról, a titokzatos ünnepi mozzanatokról izgatták a fantáziámat.
És talán csak ennyi a receptje annak, hogy az Ünnepek sokáig varázslatosak maradjanak.