Kriszti azzal keresett meg engem, hogy szeretne írni a hallássérüléséről, csak mert jót tenne neki is, meg reméli, másoknak is. Én ilyenkor mindig nagyon örülök, mert minden ilyen őszinte irományt kincsként tartok számon. Mindig megtiszteltetésnek érzem, ha valaki nekem küldi el a legszemélyesebb gondolatait, és én pedig közzé tehetem azt. Olvassátok és szeressétek, ahogy én is szerettem!

Krisztina

,,Nehéz hozzákezdeni egy ilyen fontos dolog írásához. Pedig minden nap, több alkalommal is eszembe jut, az életem része, és ezen már sajnos változtatni nem tudok. Magammal hordozom, vele élek, egyszóval mindig itt van. Vannak napok, mikor rosszban vagyunk, amikor kifutnék a világból, ostorozom magam, és nem szólok senkihez. Szerencsére ilyen esetek ritkábban fordulnak elő, és vannak jobb napok, amikor észre sem veszem, hogy velem van. Hogy miről is írok? Sokan nem is gondolnák: a hallássérülésemről.

Nagyon örülök, hogy végre írhatok erről, mert már régóta vágytam erre.

Én 27 éves, vidéki lány vagyok, születésem óta hallássérült. A furcsa az egészben, hogy egészen tini koromig nem tudtam, hogy nem hallok úgy, mint egy egészségesen halló ember.

Anyukám otthon hangosan beszélt, az óvoda első évében nem szólaltam meg, el is vittek pszichológushoz, de ő mindent rendben talált. Ebből az időszakból annyi rémlik, hogy amikor bementem az ovis terembe, ott mindig nagyon csend volt, és inkább nem szóltam senkihez, végig az óvónő mellett üldögéltem. Aztán valahogy beilleszkedtem, megismertem a többieket, megszoktam a hangjukat.

Forrás: Pexels

Egy váratlan hallásszűrés

Az iskolás éveim alatt sem oldódtam fel jobban, inkább csendes gyerek voltam, kevés baráttal. Aztán egyszer bejött a suliba a védőnő, és mindenkinek csinált hallásvizsgálatot a teremben. Én nem hallottam minden hangot, a védőnő csak nézett rám, hogy nyomjam meg a gombot, de én nem hallottam. Volt, hogy inkább megnyomtam, mert a többiek is már furcsán kezdtek nézni.

Akkor elindult bennem valami, hogy nem hallok jól, de én ezt addig nem tudtam, mert nem voltam tisztában vele, hogy mit kellene hallanom.

Azt sem akartam, hogy másként tekintsenek rám a többiek, így inkább nem foglalkoztam vele.

Ha nem is hallottam valamit, úgy tettem mintha nem figyeltem volna, és azért nem hallanék.

Újabb vizsgálatok

Ezután elvittek egy hallásvizsgálatra, valamint egy fül-orr-gégész orvoshoz, aki megvizsgált, de audiológiai vizsgálatot nem csinált. A hallás felmérése abból állt, hogy be kellett fognom az egyik fülemet, utána a másikat, oldalt kellett fordulnom és az orvos szavakat mondott. Persze, hogy így értettem, mert hangosan beszélt. Megállapította, hogy a füleim szervileg teljesen épek, így hazamentünk, és folytatódott tovább az élet.

Ezek után többször visszakérdeztem, otthon is, iskolában is, volt hogy másról írtam le az órai anyagot. Csak nem nyugodtak ebbe bele a szüleim, mert látták, hogy nem stimmel valami, de én akkor mindig akaratoskodtam, hogy nincs semmi bajom, jól hallok, ne vigyenek orvoshoz.

Nem úsztam meg a dolgot, Budapestre vittek egy másik kórházba. Ott valami katasztrófa volt a hallásvizsgálat, kértek, hogy nyomjam meg a gombot, én nem nyomtam, mert nem hallottam.

Az audiológus nagy szemekkel nézett, hogy ezt nem hallom? Nyersen szólt, én meg elsírtam magam. Nagyon rám ijesztettek azzal, hogy itt nagy baj van.

Forrás: Pexels

Ezek után sorban jöttek a vizsgálatok, és kiderült hogy végleges a hallássérülésem, nem lehet rajta segíteni. Akkor megtörtem. Nem akartam mindig ezt elviselni, elfogadni. Hiába kaptam készüléket, nem használtam, nem szerettem, nem érdekelt, hogy nem jól hallok,

úgy akartam viselkedni, mint aki mindent hall.

Egyszóval lázadtam.

Otthon állandóan szekáltak, hogy hordjam a hallókészüléket, mert nekem attól jobb lesz, könnyebb lesz, de senki nem tudott rám hatni.

Az önelfogadás pillanata

Gimnáziumba jártam, eljött az utolsó év, az érettségi. Pályát kellett választanom, hogy hova menjek tovább. Az akkori sulimban nem nagyon segítettek - hozzáteszem kevesen tudták, hogy nem hallok jól -, de egy szórólapot adtak, hogy menjünk el egy pályaválasztási tanácsadóhoz.

Elmentünk, és akkor ott nagyon zokogtam, mert rávilágított a tanácsadó arra, hogy ha nem fogadom el magam, akkor nem tanulhatok tovább, és engem sem fognak mások elfogadni.

Ő hozta fel először azt a témát, hogy minél előbb fogadjam el magam, mert így az életben nem fogok boldogulni. Igazán kedves hölgy volt, sokat segített akkor lelkileg, ahogy velem beszélt. Úgy látszik egy idegen vélemény volt az, ami rávett arra, hogy lépjek.

Forrás: Pexels

Összetörtem, és elhatároztam, hogy én akkor is tanulni fogok annak, aminek szeretnék, és elindultam azon az úton, hogy ezt megvalósítsam.

Úgy akartam tovább élni az életem, hogy ne maradjak ki fontos dolgokból.

Így lettem kozmetikus.

A jelen

Viszont nem a szakmámban helyezkedtem el, hanem egy gyárban dolgozom, mint vizuális végellenőr. Rengeteg emberrel találkoztam az évek alatt, mióta ott vagyok,

és látom, hogy mindenkinek megvan a maga gondja, a maga keresztje.

Egyszer sem éreztem azt, hogy ”más” lennék, a kollégáim sem érzékeltették velem sose. Most már könnyebben kezdeményezek beszélgetést másokkal, ha közben nem értek valamit, beavatom a problémámba, és máris könnyebben megy a kommunikáció.

Tréner lettem, és úgy érzem, hogy elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, az emberek tudnak hozzám alkalmazkodni, a főnökeim segítenek mindenben, amiért rettentően hálás vagyok, és leszek is! Igyekszem megállni a helyem, és a legtöbbet, legjobbat kihozni magamból.

Forrás: Pexels

Természetesen itt is vannak, akik ezt máshogy értelmezik, törtetőnek gondolnak, de ez visz előre, hiszen a kritikából tanulok a legtöbbet! Ezúton is köszönöm minden munkatársamnak a hozzáállását, és megértését!

Természetesen az élet is formált, történtek dolgok, amik arra vittek, hogy legyek békében önmagammal. Találkoztam emberekkel, akik ebben segítettek, mellettem voltak, de persze voltak olyanok is, akik lehúztak, őket inkább kerültem, és megszakítottam velük a kapcsolatot.

Minden nap van olyan történés, ami előrébb visz, vagy éppen hátráltat, de nekem kell eldöntenem, hogy melyikre fektetek nagyobb hangsúlyt...

Neked is van történeted? Meséld el!

Van egy zárt csoportunk Facebookon, ahová te is csatlakozhatsz, ha 17-30 év közötti hallássérült vagy. Azért érdemes csatlakoznod, mert:

• közösséget találsz,
• akikkel évközben találkozhatsz is,
• és mert elsőként tudsz mindenről: a táborról, lehetőségekről, találkozókról, előadásokról.

A Halitalisok – Itt senki sem mondja, hogy semmi!  néven találsz meg bennünket!

Várunk nagyon!