A torkomban dobogott a szívem, mikor kihívtak a Bárczi konferenciatermének közepére, a kamera elé. Átvettem a fekete dobozt, kezet ráztam Tóth Attilával, és visszaültem a helyemre. Január 27-ét írtak, és én az ölemben tartottam a jövőmet.

Iszonyúan féltem, mikor beküldtem az anyagom „A Hallás Társasága” Alapítvány által kiírt Tehetséges Nagyothalló Fiatalok pályázati kiírására. A tét kecsegtető volt és ígéretes: új Beltone hallókészülék mindkét fülemre, új Samsung S6-os telefon, profi HearPlus alkalmazás a készülékek irányításához, és egy éves mobilinternet a T-mobile jóvoltából, az Auditus.net pedig ingyenes hallásgondozást ígért az iskola elvégzésének végéig. A hülyének is megéri. De valahol mégis reméltem, hogy nem választanak ki.

Tudom, ez a mondat sokakból felhördülést vált ki, és visszakézből pofont érdemelne. De járjuk körbe ezt a kérdéskört.

Hallókészüléket választani majdnem olyan, mintha élettársat választanál. Sőt, talán annál is több. Együtt keltek, együtt fekszete, óvod víztől, széltől, ütődéstől, és szimbiózisban éltek. Te gondozod, hogy jól működjön, megadod neki, amire szüksége van: beállítások, tisztítás, elemcsere, és ő cserébe segít a hétköznapokban élni. De ha rossz társat választasz, akkor az életed pokollá változhat.

Márpedig, ha egyszer megéled a poklot, amit megszoksz, és megszelídül, félsz váltani. A kisebb rossz még mindig jobb, mint egy nagyobb rossz. Kellemesebb elúszkálni a latyakban, mint beleugrani egy fekete vízbe, amiről fogalmad sincs, mi van az alján. Így néztem én is a fekete dobozra: mint egy ismeretlen tengerre, amiről nem tudom, milyen szörny rágja le a lábam.

A Beltone készülékek előtt már volt egy nagy váltásom: analógról digitális készülékre váltottam. A Siemens készülék azonban nem vált be. Nem kaptam mellé hallásgondozást, nem intettek arra, hogy ne tegyem be rögtön. Meg is lett az eredménye: visszaesett kommunikációs készségek, örökös szorongás az új kommunikációs helyzetektől, és bizonytalanságérzet. Mondhatnám azt is, kicsit elveszítettem önmagam. A legrosszabb az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy ez tényleg a hallókészülékem miatt van. Megfordult a fejemben, de olyan hihetetlen dolognak tűnt. Elhessegettem.

Úgy voltam vele, a Siemens jó. Már eltelt több mint 2 év, lassan összeszokunk, már nem annyira rossz, én meg már úgysem leszek a régi én. Noha ki nem mondtam volna sohasem, de azt hiszem, felért volna egy pánikrohammal, ha valaki azt mondja nekem, hogy váltsak készüléket. Most. Egy dolog miatt mentem mégis bele, tudtam, hogy ami van, az nem elég jó. És mindig azt vallottam, hogy egy rossz lépés az egy helyben álldogálásnál még mindig jobb. És hátha mégsem olyan rossz az a lépés. Mázlim volt. Tényleg.

Várhelyi Krisztina, aki beállította a hallókészülékem, egy angyal volt a hallásgondozások során. ,,Óvatosan használd, ha zavar vedd ki.” – mondta, biztatott, hogy menjek, üljek le a parkban, és kezdjek el hallgatózni, ha valami nem jó, menjek vissza. Nem 2 nap múlva, rögtön. Ott a szobában, ahol először a fülembe kerültek a Beltone készülékek, és először hallottam meg a „beltone-hangokat”, két dolgot érzékeltem.

Az egyik az volt, hogy rájöttem, a szobán túlról is lehet hallani a hangokat. Beszéltek az ajtó előtt, és érzékeltem. Soha nem hallottam még „falon túl”, ha lehet ezt így mondani. A másik érzés a nyugalom volt. Tudom, hülyeség ilyet írni, de ez a csend olyan más volt: selymes, szuszogós, életszagú, mintha dimenziót váltottam volna.

Mostanra, két hónappal az átadás után megért bennem pár dolog. Már biztosan tudom, mit köszönhetek az új készüléknek. Olyan ez, mint az életmód váltás: hallasz róla, hogy létezik, hogy ha változtatsz, akkor lassan és biztosan jobb lesz, és a változásokat csak kis idő elteltével érzékeled. Most már tudom, melyek ezek a változások: kisimultak a ráncaim, túlestem életem első telefonálásán, a hangok emberibbek, kiegyensúlyozottabb vagyok, és nem szorongok, megtapasztaltam, milyen a térhallás.
De ezekről egyenként a következő cikkekben olvashattok.

Szerző: Puha Andrea
Fénykép: Forgács Botond, Gadanecz András