Az időseket meg kell becsülni. Nekem ezt tanították még, és ebben is nőttem fel. Az ő emlékeik, életük sokat adhat a fiatalabb generációnak.

Jó őket hallgatni, átélni egy emberéletet a szavaikon keresztül. Lafferton Henrikné sorai visszarepítenek az idők kezdetére. Abba az időbe, amikor még a hallássérültekről annyit sem tudtunk mint ma. Amikor nem volt még internet, de volt helyette más.

Hogyan alakulhatott az élet egy hallássérült számára az 1950-es évek környékén?

Elmeséli nektek ő maga.

*

,,Amikor gyerekkoromban nagyothalló voltam, akkor is szájról olvastam. Háttal állva, ha hallottam is a beszédet, akkor sem értettem.

Óvodába jártam, hallók közé. Az óvónő figyelte, meghallom-e ezt vagy azt játék közben. A gyerekek is figyeltek, talán nem nagyon értették, mi van velem. Iskolás koromban némelyek csúfoltak, de nem sokan. Tudtam, hogy rosszul hallok, de voltak azért játszótársaim, barátnőim. Nem gondolkodtam azon, hogy ez vagy az a gyerek elfogad vagy nem, hiszen mások is azzal barátkoznak, akikről érzik, szívesen van velük.

Rossz hallásom miatt sem voltam nagyon rossz tanuló, a jól hallók között is voltak közepesek, a barátnőimnek is hasonló bizonyítványuk volt, mint nekem: jó-közepes. Rajzban kitűnő voltam.

Aztán hatodik osztályban felmentettek a mindennapi iskolába járás alól, siket lettem.

Nehéz, de eredményes iskolaváltás

Akkor egy évig nem jártam iskolába, ez 1953-54-ben volt. Hogy a szüleim mit intéztek, nem tudom pontosan. Talán nem volt hely a budapesti nagyothallók iskolájában, mert anyám említett olyasmit, hogy azért, mert "nincs ott senki rokon, akinél lehetnék", azért nem mehetek oda. Bejárónak felvettek volna. Mi Pécsett éltünk.

Nagyon megharagudtam akkor az általános iskola igazgatójára, amiért nem járhattam iskolába. Irigykedtem az osztálytársaimra, furcsálltam, hogy olyan iskolába akartak íratni, ahol gyengébb tanulók tanulnak, de még oda sem vettek fel.

Végül az egyik napon, már ősszel, Kaposvárra mentem szüleimmel, hogy ott fogok tanulni a siketekkel. Akkor hallottam először ezt. Rosszra gondoltam, azt hittem, megint hatodik osztályba akarnak íratni. Sajnáltam magam, hetedikes szerettem volna lenni.

Az iskolába érve az ottani igazgató kísért fel minket a folyosón, majd megálltunk egy terem ajtaja előtt. Ránéztem az ajtóra, meglátva, hogy hetedik osztály van kiírva, felderültem. Örültem, hogy nem maradok le a volt halló osztálytársaimtól, akik szintén hetedik osztályba jártak már akkor.

Egy új, furcsa világ

Bementünk. Lehet, tágra meredt a szemem, mert a padsorok a tanári asztal előtt félkörben álltak, és kevesebb tanuló is volt, mint a halló iskolai osztályokban. Aztán azt bámultam, hogy mutogatni kezdtek a tanulók. Nevethetnékem támadt, csak igyekeztem elfojtani, nehogy észrevegyék.

Soha nem láttam, nem ismertem addig siketet.

Hangemlékek

Vannak emlékeim hangokról, amit gyerekkoromban nagyothallóként hallottam. Fiatalabb voltam legtöbb unokatestvéremnél, több mint 10 évvel, így gyerekkoromban több esküvőn is voltam. Többnyire falusi rokonoknál, ahol hallottam cigánymuzsikát, hegedűt, cimbalmot, harmonikát, sőt, hallottam a rokonaim nótázásait is a szüleimmel együtt.

Anyámnak szép hangja volt, otthon mindennap énekelt, a magas C-t is tudta trillázni. Sok nótát, dalt tudott, amit szülőfalujában tanult vagy iskolában, szomszédoktól, családtól. Sokszor énekeltem én is vele, gyerekdalokat is. Sok mindent elfelejtettem, de olykor azért egy-két mondat erejéig visszaemlékszem rájuk.

Általános iskolás koromban iskolai hangversenyekre is jártunk, én is benne voltam az énekkarban az osztálytársaimmal. Érdekes, négyesem volt énekből. Harmadik osztályban még én is énekeltem az osztálytársaimmal, de negyedikben már nem akaródzott énekelni. Nem tudom, miért.

Talán, mert nem hallottam már a saját hangomat?

Azért, siketen, ha magam mégis próbálkozom, érezni vélem a mély, aztán a magasabb hangokat a torkomban.

Jött egyszer negyedikes vagy ötödikes koromban a zeneórára egy másik tanár, egy férfi. Lehet, helyettesítette a megszokott zenetanárnőt. Felírta a táblára a szolmizációt, dó, re, mi, fá. Felszólított pár tanulót, hogy szolmizálja le. Aztán rám mutatott. Meglepődtem, de felálltam. Osztálytársaim közbeszóltak, hogy siket vagyok, nem szoktam már énekelni, de a tanár azért megkért, szolmizáljam le, amit felírt a táblára.

Hát, elkezdtem. Éreztem a torkomban a hangokat, a mély dót, aztán magasabban a többit. A tanár bólintott. Aztán megjegyezte, hogy én énekeltem el legjobban a szolmizációt azért, mert a "DÓ" hangot jól kezdtem. Ötöst adott.

Még valamit: 17-18 éves lehettem már, siket, amikor feljött többször a fejemben egy dallamos énekhang. A szövegét nem tudtam. Mondtam anyámnak, hogy mély, búgó, női hangon hallok egy dallamot a fejemben. És elénekeltem anyámnak a dallamot. Anyám fülelt, végül azt mondta, Karády Katalin szokta énekelni 1948-50-ben a rádióban. Elénekelte nekem a szöveggel együtt:

Tengeréész, Óó...szíívem...tengeréész..., Jöjj vissza hozzáám...Léégy enyéém...

Érdekes, hogy siketen szöveg nélküli dallamra emlékeztem, úgy, hogy jellemezni is tudtam azt, hogy milyen hangon hallom a fejemben. Szöveg nélkül, persze, mert nem értettem nagyothallóként, mit mondanak. De a dallamra jól emlékeztem, mert anyám felismerte benne a szöveget is.

Vissza az iskolapadba

Szóval, a siketeket is megismertem, amikor hetedik osztályos lettem Kaposváron, a Siketek Intézetében. Ők nem hallás útján tanulnak meg beszélni, hanem látás útján. Csodálkoztak rajtam, hogy jól tudok beszélni, én meg, hogy ők - csaknem mindegyikük - szépen tud rajzolni, festeni. Én a hallók iskolájában nem tanultam festeni, csak színes ceruzával színeztünk, a siketek korábban tanultak festeni is.

Megismertem őket, próbálkoztam a jelnyelvet is megérteni. Jól tanultam, mert a tanár szemben állt mindenkivel, és jó artikulációval magyarázott.

Mateknál volt, hogy nem értettem teljesen a halló iskolában, amit tanultunk, itt meg azon csodálkoztam matekóra után, hogy ezt nem értettem?!

Jó- közepes tanulóból kitűnő tanuló

Jó-közepes tanulóból kitűnő tanuló lettem. Abban az évben én is levizsgázhattam tavasszal az idősebb tanulókkal a nyolcadik osztályos tananyagból. Tizennyolc évesek is voltak ott, mivel később adták be az intézetbe a szüleik, mert nem tudták meg időben, hogy van a siketeknek is iskolájuk.

Akik 15 évnél fiatalabb voltak, Sopronba mentek a következő évben. Én viszont szegény családból származtam, apám TBC-s volt, ezért nem kellett Sopronba mennem. Messze lett volna Pécstől. Sopronból hetedikesek jöttek Kaposvárra, mert összevonták a tanulókat. Kaposváron nem lett nyolcadik osztály, így én 13 évesen fejezhettem be a nyolc általánost, halló osztálytársaim nagy csodálkozására, amit nyáron, a strandon meséltem el nekik.

Korán fel kellett nőni az élethez

Szeptemberben, amikor a halló volt osztálytársaim nyolcadikat kezdték, én Vácon már elsős voltam a siketekkel, a női szabó ipari szakmában.

Szeptember végén majdnem hazaküldött az igazgató, mert nem töltöttem be a tizennegyedik életévemet, ahogy kellett volna a szabály szerint:

Ipari tanuló csak 14 éves kortól vehető fel.

De, amikor felügyelőnő tájékoztatta apám betegségéről, meg hogy anyám sincs jól a szíve miatt, maradhattam, mert ugye, jobb, ha előbb lesz szakmám. Akkor fogok tudni dolgozni, és el tudom tartani a szüleimet.

Sajnos, apám meghalt, amikor másodikos voltam. Anyámat is eltartottam, amikor 16 évesen felszabadultam, és elkezdtem dolgozni a Pécsi Vegyesipari Vállalat varrodájában, a siketek brigádjában.

Tizenkilenc évesen férjhez mentem egy komlói bányászhoz. A SINOSZ-ban (Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége – a szerk. ) ismerkedtünk meg, mert a nővére siket volt, miatta volt akkor ott. Két fiam született.

Huszonkilenc éves voltam, amikor anyám lebénult. Másfél évig ápoltam, majd meghalt. Aztán elváltam.

Az életet teljes lángon égve kell élni

Másodszor is férjhez mentem, vasutashoz, aki túravezető is volt. Elfogadta a két fiamat, a fiaim is szerettek kirándulni, meg azt is mondták, hogy Henrik bácsi olyan, mintha rokonunk lenne. Azért is fogadtam őt férjemül. Egy lányunk született.

Sokat kirándultunk a túrázós csoporttal, hetente, hétvégén. Voltunk turistaházakban is. Külföldön, magas hegyekben is táboroztunk. Túratársaimmal is beszélgettem, alkalmazkodtak hozzám, leolvashattam a szájukról, amit mondtak. Volt, hogy énekeltek tábortűz mellett, én meg néztem őket.

Persze, dolgoztam is varrodában, már Komlón is, az első házasságom ideje alatt. Mellette az esti gimnáziumot is elvégeztem három gyermekem és a család mellett. A matek nehezebb volt, ebben kértem csak olykor valakitől segítséget. Viszont más tantárgyat csak könyvből tanultam.

A tanár mászkált ide-oda, a száját alig láttam. Egy történelem tanár figyelt csak rám. Egy férfi, aki szemben állva beszélt, olykor rám is nézve. Volt, hogy közben tőlem is kérdezett valamit. Szeretett dátumokat kérdezni, amiről már beszélt, vagy tanultuk a könyv szerint. Tudtam felelni, mert én is figyeltem, mit mond, hol is tartunk könyv szerint. Sok ötös jegyet adott. Végül az érettségi után megszereztem a Ruhaipari Technikusi minősítést is jó jeggyel. Negyven éves elmúltam, amikor végeztem a technikus minősítővel is, jó jeggyel, dicsérettel.

Persze, nem lettem meós (minőségellenőr – a szerk. ), amit szerettem volna, de azért igazító voltam utoljára. Krétával jelöltem, ollóval igazítottam a férfi zakón a gallért, felvarrni való zsebet, meg a helyet, ahova fel kellett varrni. Igaz, ez is jobban volt fizetve, szerettem is csinálni.

Meg varrtam otthon a családnak, magamnak is mindenféle ruhát. Estélyit is, mert a SINOSZ-ban sokszor volt bál, szüretitől kezdve a farsangiig. Mivel utolsó munkahelyemen férfi zakót varrtunk, megtanultam azt is, és férjemnek, fiaimnak is tudtam ruhát varrni.

Írni is szerettem, legelső írásom azt hiszem, tizenhat éves koromban jelent meg a siketek lapjában. De volt, hogy olykor a Dunántúli Naplóba is írtam. Siketekről, nagyothallókról. Titkár is voltam, híreket, programokat is írtam, tagtársakat értesítettem így. Kiállítást is rendeztem a tagok szép munkáiból: festmények, faragások, cserépedények, szobrok, ötvösmunkák, kézimunkák is helyet kaptak. A siketeknek nagyon ügyes kezük van.

Sajnos, a férjem nincs már az élők sorában. Én is öreg lettem, 76 éves. De, az életem nekem szép emlék, siketen is.

Elértem a tehetségemmel, amit siketen is el lehet érni.

Volt szakmám, dolgoztam, volt férjem, családom, három gyermeket felneveltem.

Elégedett vagyok."