Már nem emlékszem pontosan, ki volt előbb: én vagy a megfelelési kényszer. Nem tudom, mikor született meg bennem pontosan, csak azt, hogy amikor szárba szökkent, olyan erősen megvetette a gyökerét, hogy nehéz volt kiirtani. Körbefonta az egész testem, a lelkem, és áthatotta a hétköznapjaimat. A legviccesebb az volt az egészben, hogy fogalmam sem volt róla, hogy megfelelési kényszerem van. Azt hittem, ez a normális, amit érzek és csinálok.

Talán akkor született meg bennem, amikor iskolába kerültem.  Mert akkor ott voltam én, a hallássérült, aki próbált beilleszkedni a hallók közé. Próbáltam hozni az eredményeket, amit mindenki elvárt tőlem.  Mert mindenki azt várta akkor, hogy hogyan fogok teljesíteni. Felmértek, beszéltek rólam, kielemeztek, és én ebből nem értettem sokat, csak azt, hogy  mindenki nagyon aggódik miattam.

Úgyhogy próbáltam úgy viselkedni, hogy minél kevésbé aggódjanak.

Forrás: Pexels

"Bármire képes vagy, csak dupla annyit kell érte dolgoznod."

Ez volt a vezérmottóm. A mozgatórugóm. Mindenki ezt mondta. És igazuk volt. Tényleg duplán kellett dolgoznom és tanulnom, de nem bántam, mert így tudtam tartani a diktált iramot. Ugyanakkor, ha évtizedeken keresztül duplán dolgozol azért, hogy a felszínen bírj maradni, beléd ivódnak az elvárások. Nemcsak a tanulásban kezdesz maximális szintet elvárni magadtól, hanem minden másban is.  A beilleszkedésben, társaságban, teljesítményben.

A cél a hallók szintje volt. De elég hamar szembesültem azzal, hogy nem tudok mindenben olyan lenni, mint ők.

Főleg idegen nyelv tanulásában nem tudtam az lenni, és a nagy társaságban.  Nem értettem miről van szó. Nem tudtam, hogyan tudnék becsatlakozni a közösségbe és a társalgásba. Gyerekként lövésem sem volt arról, hogy én másképpen működöm, és hogy vannak mások is, akik olyanok, mint én.  Úgyhogy csak  elkezdtem utánozni őket, hogy ne tartsanak furcsának, és elfogadjanak.

Meglepődnél, hogy ezt mennyire meg lehet szokni. A szinkronnevetéseket, a testmozgás utánzását, a bólogatást, az álarc viselését. A kaméleon-létet.

Forrás: Pexels

Főleg, ha azt érzed tőle, hogy így tartozol valahova. Mert ha ezeket nem csinálod, akkor megszólnak. Észreveszik, hogy más vagy. És nem próbálnak meg alkalmazkodni hozzád, hogy könnyebben beilleszkedj. Miért tennék? Akkor még senki sem tudta, mit jelent hallássérültnek lenni. Se ők. Se én.

Ha elég sokáig csinálod, akkor  ráállsz arra, hogy ha alkalmazkodsz, akkor szeretnek. Ha úgy csinálsz, mintha hallanál, akkor befogadnak. Ha jól teljesítesz az órákon, kerüljön az a fél éjjeledbe, akkor elismernek.  És egy így folytatódik az érettségivel, az egyetemmel. A párkapcsolatban.

Törekedsz a tökéletességre minden téren, hogy elfogadjanak. Veszélyes játék ez, mert közben az úton valahol elveszíted saját magad.

Hogy mikor kezdett változni ez?

Elkezdtem nem jól érezni magam a bőrömben. Elkezdett a felszín alatt fortyogni az igazi énem, és azt mondani, hogy bizonyos dolgokat nem esik jól úgy csinálni, ahogyan csinálom, mert az nem vagyok én. Elkezdtem olyan emberekre rátalálni, akik elfogadtak hallássérültként, és akik mellett önmagam tudtam lenni.

És rájöttem, hogy önmagamnak lenni jó.

Forrás: Pexels

Az is segített, hogy helyreraktam magam, azt, hogy hová is tartozom hallássérültként. Megtanultam felvállalni a hallássérülésem. De még így sem ment könnyen az, hogy levetkőzzem a cselekvéseim mögött meghúzódó megfelelési kényszert. Gyakran kaptam magam rajta azon, hogy plusz feladatokat vállalok el, hogy jobbnak tűnjek. Nehezen mondok nemet, mert félek, hogy akkor rosszabbul ítélnek meg.

Volt, hogy úgy éreztem, teher vagyok mások számára. Hiába értem el eredményeket, úgy éreztem, még többet kell elérnem, hogy elfogadható és szerethető legyek.

Aztán kaptam magam mellé olyan társat és barátokat, akik az évek alatt megértették velem, hogy akkor sem vagyok kevésbé szerethető, ha  rossz napom van. Ha türelmetlen vagyok vagy rossz döntéseket hozok. Ha elbukom a vizsgám. Ha nemet mondok. Ha ellentmondok és nem értek egyet valakivel.

Nem azt mondom, hogy ez pillanatok alatt változott meg, de most érzem azt, hogy életem első húsz évét elkezdtem visszatörleszteni saját magamnak. Most már pontosan látom, milyen ok-okozat állt  cselekvéseim mögött.

Forrás: Pexels

Emlékszem a mellkasszorító érzésre, amikor valamire úgy reagáltam, ahogyan szívem szerint nem akartam, csak hogy elfogadjanak.

Szürreális visszaemlékezni arra, hogy akkor nem értettem, miért érzem rosszul magam, miközben úgy válaszolok, ahogyan "kell".

Ennyire a részem volt a megfelelni akarás, a maximalizmus.

Mindig mosolygok azon, hogy egykori kaméleonként lett egy kaméleonom. Két évig boldogított. Az ember hajlamos azt képzelni a kaméleonokról, hogy alkalmazkodóak, csak mert képesek elrejtőzni a színükkel. Pedig az igazság az, hogy a kaméleonok valójában arrogánsak és beképzeltek. Nem érdekli őket semmi, csak a kaja, meg az, hogy békén hagyják őket.

Nem, nem vagyok arrogáns. Se beképzelt.

Csak már tud nem érdekelni, ha nem vagyok tökéletes. És ez jó.