Amikor anyává válsz, akaratlanul is felmerülhetnek benned kétségek, félelmek a gyerekneveléssel, csecsemőgondozással kapcsolatban. Fogsz-e tudni szoptatni? Milyen elv mentén altasd? Mi van, ha nem jön azonnal az a híres anyaösztön? Ha hallássérült kismama vagy, ezek mellé társulhatnak olyanok is, amelyek a hallássérülésből fakadnak. Bennem is felmerült néhány ilyen.

Ezek nyilván nem töltik ki a napjaimat, de amikor kiderült, hogy babát várunk, akkor értelemszerűen felmerült bennem, hogy egyik-másik helyzetet hogyan fogom megoldani majd, ha a pici már velünk lesz. Azért írom le ezeket, mert szerintem teljesen normális, hogy ezek felmerülnek egy hallássérült kismama várandósága alatt, szóval, ha neked is eszedbe jutnak majd, tudd, nem vagy velük egyedül!

Meg fogom hallani, ha sír?

Mi van, ha nem? Persze, azért ennyire nem kétségbeejtő a helyzet, hiszen ott lesz majd a férjem, aki biztosan meghallja majd, és felkelt. Ott lesz az anyai ösztön, ami úgysem hagy majd aludni. És majd hallókészülékben fogok aludni, hogy nagyobb eséllyel halljam meg, ha történik valami. Bébiőrből pedig videós megfigyelőset választok majd, hogy lássam, ha mocorog.

Ami meg a „Mi van, ha nem kelek fel a sírására?” kérdéskört illeti, szerintem van az a fáradtság, amikor egy halló anyuka sem kel fel, még akkor sem, ha bomba robban mellette.

Észre fogom venni, ha nem lélegzik?

A sírást még csak észreveszem hallókészülékkel, de a légzés tényleg annyira halk tevékenység, hogy nem bízom benne, hogy meghallom. Ugyanakkor létezik erre is technológia: a légzésfigyelő, ami hangosan és villanófénnyel is jelez, ha baj van. Illetve sokszor azt látom, más anyukák sem pusztán a hallásukra támaszkodnak ebben, hanem kézrátétellel győződnek meg arról, hogy a pici lélegzik-e.

Mi van, ha azért lesz komoly baja, mert nem hallottam meg?

Nem hallom meg, hogy félrenyelt, hogy segítségért kiált, vagy bármilyen olyan gyanús zajt, ami arra utal, hogy veszélybe fog kerülni. De közben látom azt is, hogy ismerőseim körében az egyik gyereknek eltört a karja, a másik magára húzta a forró vasalót, pedig hallók a szülők.

Egy gyerek gyorsabb, mint a villám. Meggyőződésem, hogy képesek teleportálni is, csak jól titkolják. Szóval, végső soron mindegy, hallássérült vagy, vagy nem, amelyiknek baleseteznie kell, az balesetezni is fog.

Azt meg tudom magamról, hogy mivel nem hallom meg az apró neszezéseket, a fél szemem mindig rajta lesz. Állandóan. A kutyámmal is így van, és működik.

Vissza fog élni azzal, hogy az anyja nem hall?

Ez komolyan megfordult a fejemben, hiszen ha ő hall, én pedig hallássérült vagyok, előbb-utóbb rá fog jönni, milyen sok kiaknázható lehetőség van ebben. Mi van, ha direkt úgy beszél majd, hogy ne értsem? Ha visszaél  az előnyével? Mi van, ha emiatt nem tudok az anyja lenni, mert ő átveszi az irányítást?

Ugyanakkor emlékszem, hogy hallássérült gyerekként én is visszaéltem olykor a kiváltságaimmal a halló szüleimmel szemben.

Például, ha nem akartam hallani, mit mondanak, akkor elfordultam, vagy becsuktam a szemem, kikapcsoltam a hallókészülékem. Végső soron minden szülő-gyerek kapcsolatban előfordul ez a fajta harc, hallásállapottól függetlenül.

Mi van, ha szégyellni fog?

Mi van, ha a hallássérülésem miatt ciki leszek neki? Ez nyilván még odébb van, de felmerült bennem, hogy mi van, ha szégyellni fogja az anyukáját amiatt, hogy hallássérült? Pontosabban azokért a dolgokért, amelyek a hallássérülésem következményei: visszakérdezések, nem reagálás megszólításokra, és a többi dolog, ami megkülönböztet a halló anyukáktól.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy biztosan ad valami pluszt is a hallássérülésem, ami különlegesebb anyukává tesz majd.

Például nagyobb türelmet, mert le tudom halkítani a zavaró hangokat, vagy azt, hogy én minden idegszálammal figyelni fogok rá a szájról olvasás miatt.

Neked is van véleményed? Mondd el!