Alapiné Radics Viola posztjait mindig szeretem olvasni Facebookon. Gyakran és őszintén ír arról a kinyíló világról, amit a hallókészüléke tesz elérhetővé neki. Pedig számára sem volt könnyű döntés az, hogy belevágjon a megfelelő audiológus, és a megfelelő hallókészülék megtalálásába.

Alapiné Radics Viola

Kitartásának és elszántságának köszönhetően most már szereti a hallókészülékét, izgatottan ír az új benyomásairól, az új hangokról, és persze a hangokon túl még egy dolgot adott neki a hallókészülék: önelfogadást. Erről a rögös útról, érzésekről írt nektek. Olvassátok, szeressétek!

*

,,Sokáig titkoltam és szégyelltem a hallássérülésemet. Egészen mostanáig. Nem mondanám, hogy az elmúlt húsz évben soha nem voltam orvosnál, audiológusnál, de nem vittem túlzásba.

Minek? -gondoltam én, hiszen a beszédértésben még a digitális készülékek sem hoznak csodát, pár madárfüttyért, sok zajért, egyéb járulékos dologért meg felesleges.

Amúgy sem olcsó mulatság, és akkor meg messziről is látható lett volna a dolog, amit nem akartam. Majd képbe jött a költözés.

Szóval elhatároztam, hogy belépek a Siketek és Nagyothallók Országos Szövetségébe, mert jogosult vagyok a tagságra, ahol kapok egy kis narancssárga plasztikkártyát, amivel 90%-os kedvezménnyel tudok tömegközlekedni. Merthogy minden apró szirszarért nem terveztem bekocsikázni faluból a városba. A tagsághoz orvosi stempli kellett.

Forrás: Pexels

A doktornő nagyon kedvesen, de anyáskodóan tartott nekem egy kiselőadást, hogy ne hagyjam annyiban.

Nem fogadja el, hogy meg se próbálom, milyen lenne a világ a készülékkel.

Van próbahordás, több kütyüvel hónapokig is el lehet húzni. Ugyan nem olyan, mint egy szemüveg, hogy felteszem és egyből szép tiszta minden, hanem tanulni kell, hetekig, hónapokig. Ha ezek után még mindig úgy gondolnám, hogy nem kell, azt elfogadja. Ez szöget ütött a fejembe, egy próbát tényleg megér.

Körbeszimatoltam kicsit a témát, majd belevágtam. Az audiológusom nagyon profi, olyan természetességgel állt a dologhoz, mintha a problémám csak egy kinyomandó pattanás lenne. Mindjárt az elején mondta, hogy melyik készülék fog beválni és mit várhatok tőle. Nem becsülte se túl, se alá a helyzetet. Nem akarta rám sózni a drágább, bár nagyobb tudású készüléket sem.

Mindezeknek és a közvetlenségének köszönhetően végre tudtam beszélni a problémámról, és elindult bennem egy elfogadás.

Az első két hétben még nagyon takartam a hallókészülékem, nagy, jól látható illesztékem volt. Ha kimerészkedtem a ház falai közül az emberek közé, akkor csakis szigorúan kibontott hajjal, pedig nem szeretem, ha szabadon lobog. Nehogy valaki észrevegye.

A következő illesztékem egy nagyon diszkrét ún. DOM-os illeszték volt, vékony, átlátszó cső vezette a hangokat a fülembe, a hallóka a fülem mögött pedig nem volt feltűnő. Ekkor már gyakran összekötöttem a hajam, de a kütyüt vagy nem vették észre, vagy nem tette szóvá senki.

Közben a tapasztalok is jócskán dobtak az önbizalmamon.

Már meghallom, ha halkan berreg a kapucsengő, és nem kell rángatnom az ajtót.

Forrás: Pexels

Nincs para a lopásgátló kapuval felszerelt boltból kifele sem, mert jártam úgy, hogy becsipogtam, nem hallottam meg, az őr meg már az utcán ért utol, hiába kiabált utánam. Addigra komoly nézőközönség is kialakult körülöttünk, én meg rákvörösen követtem vissza az őrt az üzletbe batyuellenőrzésre.

Nyugodtan jöhet bárki, bármikor, nem kell félnem, hogy nem hallom meg a csengőt. Vagy a telefont.

Hányszor volt, hogy hívást vártam, le se szálltam a telóról, ha csomag, szerelő vagy vendég volt várható. Képes voltam egész nap a csengő és az ablak közt baccogni, nehogy elmulasszam.

Orvosnál is külön kellett nekem szólni, amikor bentről kiszóltak, hogy “következő”. Szinte napi ciki történések voltak. Ezeknek vége.

És nem gondoltam volna, hogy a beszédértés komolyabb javítása nélkül is akarni fogom. És de. Buli a sok madárfütty, tücsökciripelés is, a kiterjedt zenei élmény. A beszédértés meg még alakulhat kicsit.

Szóval megszerettem a hallókát. Biztonságot, önbizalmat is ad. Nem keveset.”

[xyz-ihs snippet="Footer"]