Gyerekként én komolyan elhittem, hogy nincsenek korlátaim. A szüleim mindig azt mondták, hogy bármit el tudok érni, csak dupla annyit kell dolgoznom érte, mint a hallóknak. És ez egy ideig elég motiváló hitvallás is volt nekem, hogy ne érdekeljen, mennyire körülvesznek a korlátok hallássérültként.

Ez vitt előre minden nehézségen: a gimiben, az egyetemen, munkába álláskor.  Mindenhez úgy álltam hozzá, hogy itt egy korlát? Nem baj, megugrom, csak többet szenvedek érte. Többet tanulok, többet készülök, több mindent feláldozok.

Olyan opció nem volt, hogy én valamire nem vagyok képes. Hallóként tekintettem magamra, erős halló identitással rendelkeztem, így hogy is lehettem volna elnézőbb magammal szemben? Úgy voltam vele: valahogy megoldom.

Ez általában be is vált.

Egyszer például, amikor a főiskolán televíziós szakmai gyakorlaton voltam, jelentkeztem riporternek. A riporter feladata az, hogy élesben kérdez az interjúalanyoktól, miközben veszi a kamera.

Több szempontból is kihívás ez a feladat:

• több emberre kell figyelnem,
• nem hibázhatok közben (visszakérdezés nemigen játszik),
• értenem kell mindent, amit mond az interjúalany, hogy reflektálni tudjak,
• ezalatt figyelnem kell arra is, hogy együttműködjek a kamerással.

Nem olyan egyszerű feladat ez egy hallássérültnek. Amikor jelentkeztem a feladatra, mert ki akartam próbálni magam ebben, kaptam éles kritikát halló csoporttársamtól, hogy nem nekem kéne adni ezt a feladatot, hanem valaki másnak.

Forrás: Pexels

Szerencsére a gyakorlatvezető tanáraim bíztak bennem, és rám osztották ezt a feladatot. Emlékszem, síkideg voltam, és vért izzadtam, hogy jól teljesítsek, de helyt álltam. És jól.

Akkor azt gondoltam, hogy jó vagyok, jól teljesítettem. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy ez nem nekem való. Hogy meg tudnám csinálni, ha nagyon akarom, akárhányszor, de túl sok energiámba kerül.

És ez fontos felismerés volt.

Rájöttem ugyanis, hogy a céljaim eléréséhez nem feltétlenül arra van szükségem, hogy leküzdjem a korlátaimat,

hanem arra, hogy felismerjem őket és elfogadjam őket.

Attól tudtam csak igazán szárnyalni.

Arra gondoltam ugyanis egy idő után, hogy van értelme nekem vért izzadva bizonygatni, hogy képes vagyok bizonyos dolgokra hallássérültként is, miközben nekem azok a bizonyos feladatok nehezített pályák?

Forrás: Pexels

Van értelme nekem ebédelni a többiekkel munkahelyen, ha az nekem fárasztó, mert szájról kell olvasnom akkor is? Muszáj nekem a szokásos útvonalon nyelvet tanulnom, mikor a nyelvvizsgával járó tortúra csak kikészítene? Attól, hogy újságíró vagyok, kell nekem sajtótájékoztatón vért izzadnom az első sorban, hogy értsem, mit nyilatkoznak?

És az évek alatt rájöttem arra, hogy jó dolog bevállalni a nehéznek tűnő dolgokat is – igen, azokat is, amelyek teljesíthetetlennek tűnnek - , de nem azért, hogy bebizonyítsam, képes vagyok rá hallássérültként is, hanem azért, hogy pontosan meg tudjam, hogy hol van az a határ, ami már több, mint amit könnyen elvárhatok magamtól, de picit kevesebb attól, ahol síkidegen feszengek, bár meg tudom csinálni.

Ha ezeket a határokat az életed több területén- kommunikáció, társas élet, tanulmányok, munka – megrajzolod. Szárnyalni fogsz.

Szárnyalni fogsz, mert tudni fogod, hol vannak a korlátaid pontosan, és tudsz velük tervezni.

Forrás: Pexels

Ha így vesszük, a korlátaid segítenek neked, hogy hamarabb kiismerd magad, és annak megfelelően kialakítsd a saját életed:

• pontosabban belőheted, miben vagy igazán jó, és miben nem,
• pontosan tudod, milyen emberek valók köréd,
• pontosan tudod, milyen helyzetben nem érzed jól magad, és milyen helyzetben érzed magad nagyon jól.

Azaz, ki tudod alakítani magadnak azt az életkörülményt, ahol jól érzed magad. Könnyebben mondasz majd nemet azokra a helyzetekre, amelyekre nincsen szükséged.

Fesztelenebb leszel.

Önmagad.

Szeresd a korlátaidat!

Elmesélnéd a saját tapasztalataidat? Megteheted!