Általában arról szoktunk beszélni, hogy milyen egy halló szülőnek feldolgozni azt, hogy a gyermeke hallássérült lett. Hogyan gyászolja el a halló gyermek képét, hogyan küzd meg az első lépésekkel, mi zajlik le benne a fejlesztések során, vagy amikor döntenie kell a gyermek életével kapcsolatban. Arról nem nagyon esik szó, ha a hallássérült szülőhöz halló gyermeket pottyant a gólya, pedig ennek a párosításnak is megvannak a maga kihívásai, szépségei vagy félelmeit. Erről egy hallássérült édesanya, Vanda mesélt.

,,Amikor oda kerültünk a párommal, hogy ideje családot bővítenünk, nem volt bennem kérdés, hogy akarok-e gyermeket. Úgy nőttem fel, hogy egyszer anya szeretnék lenni, így belevágtunk.

A terhességet jól viseltem, csak az elején voltam nagyon fáradt, de a rosszullétek elkerültek. Nagyon vártam a fiam, elképzeltem milyen lesz, és próbáltam felkészülni arra, hogy mit hogyan fogok csinálni. Gyűjtöttem a babaruhákat, beszereztük a kiságyat, a legfontosabb dolgokat, amikre szükségünk lesz az első fél-egy évben. Próbáltam előre gondolkodni.

Tudtam, hogy kihívás lesz a szülői szerep, hogy nagyon fáradt leszek, és keveset fogok tudni aludni, de nem féltem tőle.

Forrás: Unsplash

Mivel integrációban tanultam, és ott végeztem az egyetemet is nagyfokú hallássérüléssel, így volt némi tapasztalatom abban, hogyan kell előre készülnöm bizonyos kommunikációs helyzetekre. Ezek sokszor nagyon fárasztóak voltak, de az anyaságra nem így tekintettem.

Számítottam arra, hogy nem lesz egyszerű megértenem mindent, amit mond majd a fiam, és tudtam, hogy lesznek olyan kihívások, mint hogy hogyan kelek majd fel hozzá, ha sír, vagy hogy vajon minden hangját meghallom-e. Vagy észreveszem-e, hogy mit akar, de ezeket nem éreztem olyan kihívásnak, mint például az egyetem vagy a munkahelyem fárasztó nehézségeit. Én ezeket vártam, és végül meglepően olajozottan ment minden.

A szülés rendben zajlott, Dani három kiló kilencvennel született.

A párom bent volt velem szülésnél, ami biztonságot adott, ő elismételt mindent, amit esetleg nem értettem. Megkönnyebbülés volt, hogy ott nem kellett erre koncentrálnom, hogy mindent értsek, kikövetkeztessek. Igaz, egy ponton túl már azt sem tudtam, mi történik, csak sodródtam az eseményekkel.

Az egyik félelmem, hogy nem veszem észre, ha Dani sír, alaptalannak bizonyult. Éjjelente a párom keltett, szólt, de sokszor megéreztem, hogy Daninak szüksége van rám, és felkeltem magamtól. Hasonlóan, mint amikor még dolgozóként vagy egyetemistaként annyira féltem, hogy elkések valahonnan, hogy magamtól felkeltem az ébresztő óra előtt. Nagyon érzékeny voltam a fiam rezdüléseire, mozgására, és a hangjaira, amiket hallottam.

Forrás: Unsplash

A kezdetektől sokat énekeltem neki.

Tudtam, hogy hamisan énekelek, de nem érdekelt. Láttam rajta, hogy tetszik neki, és dúdoltam a gyerekdalokat, ahogy tudtam.

Egyedül mertem hagyni, ha elaludt. Bébiőrt használtam, olyat választottam, ami elég hangosan közvetítette a hangjait is. Meg kamerát állítottam rá, amit telefonon tudtam figyelni, amíg főztem vagy takarítottam, vagy gyorsan megmostam a hajam. Az alvási szokásaim annyiban változtak, hogy az egyik hallókészülékem mindig bent hagytam a fülemben, ha aludtam, hogy meghalljam, ha örténik valami.

Amikor elkezdte próbálgatni a hangjait, akkor egy új korszak kezdődött. Néha sok volt, olyankor halkabbra vettem a hallókészülékem, a párom ilyenkor mindig elmondta viccesen, hogy irigyel érte. Nem aggódtam amiatt, hogy nem értek meg mindent tökéletesen, amit mond. A jelzéseiből, a gesztusaiból és az arcáról mindent le tudtam olvasni. Olyan volt előttem, mint egy nyitott könyv. Ettől függetlenül rengeteget beszéltem hozzá, hogy megkapja a beszédfejlődéséhez szükséges ingereket. Sokat vittem közösségbe, játszótérre.

Forrás: Unsplash

Hamar megértette, hogy anyára mindig rá kell nézni. A gyerekek csodálatosak. Mindenhez képesek alkalmazkodni, és rettenetesen nyíltak, kíváncsiak és végtelenül őszinték. Amikor nagyobb lett, és tudott beszélni, együtt megnéztük, hogy mi van a fülemben, és az ő szintjének megfelelően megbeszéltük, mire való.

Volt olyan, hogy utánam hozta, ha mondani akart valamit, és mondta, hogy: ,,Anya, tedd fel a füledet!"

Hamar megszoktam, hogy hogyan beszél, persze ez kihívás volt, hiszen rohamosan fejlődött és változott a szókincse. De sokszor akkor is megértettem, mit mond, ha nem néztem oda. Persze, ez hallássérültként gyakran kimerítő volt: a folyamatos figyelem, koncentrálás, figyelemmegosztás.

Szerencsére a párom és a család sokat segített, így olykor el tudtam vonulni feltöltődni kicsit, míg valaki más foglalkozott Danival.

Olyankor csak lefeküdtem az ágyra, kivettem a hallókészülékeimet a fülemből, és lehunytam a szemem. A teljes csend mindig segített abban, hogy regenerálódjak, és igazán kipihenjem magam, még ha csak rövid időre is, hiszen Dani szíve szerint mindig rajtam csüngött volna.

Dani már negyedikes, de látom rajta, hogy nagyon érzékeny gyerek. Benne van a csínyekben, igazi rosszcsont, de ugyanakkor védelmező is. Soha nem tanítottam neki tudatosan, hogy mennyire sokszínűek vagyunk mi, emberek, és hogy elfogadónak kell lennünk azok iránt, akik másabbak, mint a többiek, de csodálatosan nyitott. Amikor az osztályuk találkozott egy kiránduláson mozgássérültekkel, néhányan az osztálytársaik közül gúnyolódni kezdett rajtuk. Dani rögtön leteremtette őket, és odament a mozgássérült gyerekekhez beszélgetni.

Nagyon büszke voltam rá, amikor elmesélte."