Gyakran megkérdezik tőlem, hogy mikor jöttem rá arra, hogy hallássérült vagyok. Jó kérdés. Azt szoktam mondani erre, hogy ez egy folyamat volt. Ennek a folyamatnak pedig sok mérföldköve  volt.

Volt a rádöbbenés, hogy más vagyok.

Fogalmam sincsen, hogy miért vagyok más, de más vagyok, ez biztos.

Apró viselkedésbeli eltérések utaltak erre, meg az, hogy éreztetik. Meg hogy lassabb vagyok, lemaradok. Sokszor én tudok meg utoljára mindent, és nem értem, miért.

Aztán volt a megértés, hogy azért, mert nem hallok. Fogalmam sincs ugyan, hogy ez mit jelent, de mindenki ezt mondja, úgyhogy tényként kezelem én is, de lövésem sincs, mit is jelent ez pontosan. Azt mondják, ha beteszem a készülékem, hallok, mint a többiek, de érzem, hogy azért ez még sincs így.

Az is nagyon furcsa, hogy hallónak érzem magam attól még, hogy hallássérült vagyok, mégis sokszor azt mondják, nem vagyok az. És ezt nem értem, mert annyira biztos vagyok benne, hogy halló vagyok, csak néha vagyok dühös, amikor matekon a tanító bácsi háttal magyaráz.

Dühít az is, hogy engem zavar, mást nem. Mást miért nem zavar?

Forrás: Pexels

Aztán megtanulom, hogy vannak helyzetek, amiért a hallókészülékem a hibás. Vagy amiért mondhatom, hogy azért nem megy, mert hallókészülékem van. De attól még hallónak érzem magam. De minél több olyan helyzet van, ahol dühös, aztán csalódott vagyok és reményvesztett, annál hallássérültebbnek érzem magam.

Ezzel csak az a baj, hogy fogalmam sincs, mit jelent hallássérültnek lenni pontosan.

És akkor el kellett kezdenem foglalkozni azzal, ki is vagyok én pontosan. Akkor kezdtem sorstársakat keresni, jó későn, egyetemistaként.

Most, ha visszagondolok, miként lehetett volna nekem könnyebb, hogy minél korábban önazonos tudjak lenni, akkor a gyerekkoromig mennék vissza. Már akkor jó lett volna, ha néhány dolgot elmagyaráznak, és a helyére raknak.

#1 Elmagyarázzák, hogyan hallok

Nem tudtam elképzelni sem, hogy az én fülem miért másabb, mint a másé, miközben majdnem ugyanúgy néz ki.

Mindenki elmondta: hallókészülékkel hallok. Azért kell hordanom, hogy halljak vele. És hogy hallássérült vagyok.

De ettől még nem tudtam válaszolni a nekem feltett kérdésekre, amelyeket a kortársaim szegeztek nekem:

• Hogyan hallasz?
• Mennyivel hallasz másképpen, mint én?

Forrás: Pexels

Honnan tudtam volna erre válaszolni, amikor azt sem tudtam, milyen lehet úgy hallani, ahogy ők hallanak? És hogy tudtam volna így könnyebbé tenni a beilleszkedésemet, ha még magam sem tudtam, hogyan működöm pontosan?

Nem tudtam, hogyan lehetne nekem könnyebb minden.

#2 Segítsenek abban, hogy ne várjam el magamtól, hogy hallóként teljesítsek mindenben

Halló családból érkezve könnyű felállítani egy mércét. Hallónak éreztem magam, így ugyanazt vártam el magamtól, amit a hallóktól elvárnak.

Az integrációnak kétségtelenül megvan a húzóereje pont ezért. De azt gondolom, fontos beszélni arról is, hogy vannak azért határok.

Azaz, ha valami, ami nyilvánvalóan a hallássérülésből fakadóan nagyon nehezen megy, ne erőltessék nagyon. Néha nagyon rossz újra és újra azt érezni, hogy nem megy valami, akkor sem, ha minden erőnket, energiánkat belerakjuk.

Forrás: Pexels

Nem baj, ha biztatnak, hogy fussak neki még egyszer. Csak ez ne úgy történjen, hogy: ,, Csak csináld meg valahogy!” Hanem úgy, hogy beszélgetünk róla, hogy tudjuk, hogy miért nem megy.

Segítsenek meghúzni a határvonalat valahol, hogy hamar megértsük, hogy van, ami nem a lustaságunkon, intelligenciánkon múlik, hanem egyszerűen csak vannak korlátaink, amit tudnunk kell tudomásul venni, és ennek tudatában feldolgozni a kudarcot.

Ha erre nem figyelünk oda időben, annak könnyen megfelelés kényszer lehet a vége.

#3 Biztosítanak sorstárs közösséget

Az integráció tényleg klassz dolog. De legalább olyan klassz, ha sorstárs közösségbe tartozol.

Egyszerűen vannak problémák, kérdések, amelyekre csak ők tudják a választ. Vannak olyan csomók, amelyeket csak ők tudnak feloldani bennünk.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy magunk ne tudnánk a kérdéseinkre válaszokat találni, de így sokkal tovább tart, sokkal több tépelődéssel jár, és soha nem kapunk megerősítést, hogy a válaszunk megfelelő és jó-e.

Forrás: A Hallás Társasága Alapítvány, Hali tali tábor

#4 Összehoznak idősebb sorstársakkal

Jó, ha van kortárs sorstárs közösségünk, de fontos, hogy olyanokkal is találkozzunk, akik már kitaposták előttünk az utat. Energiát spórolnak meg nekünk azzal, hogy nem kell újra és újrajárnunk egy útvonalat, mert nem tudjuk, mi számunkra a megfelelő segítség, például a tanulás során.

Elmondhatják, ők hogyan csinálták. Adhatnak tanácsot. Tapasztalatot osztanak meg, ami felbecsülhetetlen értékkel bír.

Megkérdeztem néhány hallássérült fiatalt is, hogy ők hogyan emlékeznek vissza a gyerekkorukra, mi az, ami lehetett volna másképp.

Dzsenifer

,,Nekem az volt furcsa, amikor magam döbbentem rá az általános iskolában, hogy csak én vagyok hallássérült, a többiek pedig hallók. Kirekesztettnek éreztem magam, senki olyat nem ismertem, aki hasonlóan él, mint én.

Szóval nekem mondjuk jól esett volna, ha leültek volna velem, és elmagyarázták volna azokat a dolgokat, amiket mondjuk már az utóbbi négy évben tudok, mert utánanéztem.

Vagy egyszerűen csak felkerestünk volna egy szervezetet, ahol megfordulnak siketek vagy nagyothalló emberek, és megismerkedhettem volna velük.

Forrás: A Hallás Társasága Alapítvány, Hali tali tábor

Nálam ez nagyon kiesett, és kicsit rossz is rá visszaemlékezni, hogy miközben a hallóknak magyaráztam a helyzetem, tényleg fogalmuk sem volt, hogy mit beszélek, csak bólogattak, néha elhagyta a szájukat, egy ja, értem, de amúgy nem érdekelték őket a velem kapcsolatos dolgok.”

Eszter

,,Nekem ilyen szempontból nagy szerencsém volt, mindenről részletes információt kaptam. Anya amire tudott, válaszolt, bármit kérdeztem. Még egy antik jelnyelvi könyvem is van. Anya azt mondta, pár hétig nézegette, aztán becsapta az egészet, hogy ő ezt nem tudja megtanulni, nekem meg nyelvi kompetencia kell, így maradtunk a beszédnél.

Elég hamar tudtam, hogy kb. milyen egy audiogram, hogyan a legjobb beállítani a készüléket, ezekre valahogy tanítva lettem.

Nekem inkább az osztálytársaimmal és más emberekkel volt problémám, főleg kamaszkoromban.

Forrás: Pexels

Több adag nutella elfogyasztása után se sikerült rájönni a megfelelő beilleszkedési megoldásra, úgyhogy maradt a fiúkkal való focizás. Ebben a kérdésben jó lett volna egy korrekt válasz valakitől. Valami, ami segített volna akkor.

Mondjuk annak örültem, amikor anya közölte az osztályfőnökkel, hogy ne erőltesse a beilleszkedés dolgot, mert én már abszolút máshol élem ki magam, úgyhogy két év után ne pont a végzős évben várja el tőlem. „

Anna

,,Gyerekként semmit nem tudtam a fülemről, csak egy kifejezést ismételgettem néha: félsüket vagyok. Igazából ennek a tartalmát sem értettem pontosan, de tudtam, hogy néhány kínos szituációban ezt a kifejezést érdemes mondanom.

Hogy mit lett volna jó tudni? Mindent.

Jó lett volna, ha beszél velem valaki arról, hogy kevesebbet hallok, mint más gyerekek, és hogy ezért sok dologról lemaradok, vagy hogy érdemes sokszor visszakérdeznem a csoporttársaimnak, hogy mi a helyzet, miről van szó, mi történt. Jó lett volna tudni, hogy más vagyok, és hogy mit kell mondanom erről másoknak.”

Forrás: A Hallás Társasága Alapítvány, Hali tali tábor

Fontosnak tartom kiemelni, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy a szülők hibáztak volna bármikor is. Pontosan tudjuk, hogy egy halló szülő számára nem egyszerű megérteni egy hallássérült gyermeket, ha nincs tisztában a hallássérült lét milyenségével, apró mozzanataival.

De sosincs későn elkezdeni megérteni ezt a világot.