Az íróról
Puha Andrea
Születése óta hallássérült, így fő küldetése a hallássérüléssel élők támogatása. 2013-ban kezdett blogolni a hallássérülést övező tabutémákról, ezt jelenleg az Alapítvány blogján teszi. A Csendetlenkedő tábor és a Hali-tali tábor ötletgazdája, és hisz egy akadálymentesebb, szebb jövőben!
Hallássérült gyerekként a könyvek, az olvasás mindig is sokat jelentettek. Egy világot, ahol önmagam lehettem. Egy világot, ahol megérthettem a való világ rejtélyeit. Ahol lehettem bárki és bármi. Ahonnan előhúzhattam a képzelt világomba barátokat. Míg mások strandoltak nyáron, és keresték a kalandokat, addig én behúzódtam az árnyékba olvasni. Könyvmoly voltam, nem tagadom. De egy könyvmolynak is lehetnek csodálatos nyarai. Egyperces.
Az évzáró napot tartottam a legidőpocsékolóbb dolognak a világon. Tudtam milyen jegyeim lesznek, így nem láttam sok értelmét külön napot szentelni annak, hogy átadják egy papíron a bizonyítványomat. Még kevésbé üdvözöltem azt a szokást, hogy az évvégi nagy beszédeket negyven fokban kellett végigállni a nagyudvaron. Mondjuk, ha legalább értettem volna, hogy miről beszélnek ilyenkor, talán türelmesebb lettem volna.
De így csak azt éreztem, hogy állok a tűzforró betonon, leizzadom a ruhám, és ez örökkévalóságig tart. Fogalmam sem volt, elkezdődött-e már a beszéd vagy sem, és csak vergődtem az idő nyúlós masszájában.
Fogalmam sincs, mások hogyan élték meg az évzárót, de én nagyon jól. Arra gondoltam végig, hogy végre szeptemberig azt csinálhatom, amit évközben csak korlátozott ideig:
Olvashatok.
Az évzáró után egyből a városi könyvtárba mentem. Szerettem még a szagát is. A márványlépcső kopottas csúszósságát, a rozoga liftet, amibe titkon mindig féltem, hogy beszorulok majd egyszer. A könyvtáros néni ismert. Hetente-kéthetente jártam ide. Bírt engem. Erre büszke voltam. Lépésről lépésre építettem fel a köztünk lévő bizalmat. Mindig pontosan hoztam vissza a könyveket, és makulátlanul tisztán, ahogy elvittem őket. Aztán, amikor már úgy éreztem, hogy kellően kedvel engem, akkor a megengedettnél több könyvet vettem ki. Mintha véletlenül válogattam volna össze többet.
Tíz könyvet lehetett kivenni összesen egyszerre. Először csak egy könyvvel vettem ki többet, aztán hárommal. Aztán ügyeltem arra, hogy meg tudjam indokolni, miért veszek ki többet: vékonyabbakat vettem ki, gyorsan kiolvasom őket.
Ma harminc könyvet vettem ki. A könyvtáros néni szeme meg se rebbent. Én kicsit izgultam, de biztos az évzáró miatt volt olyan engedékeny. Jutalomból.
Belepréseltem mind a harminc könyvet a reklámtáskába. A könyvek sarkai néhol kilyukasztották a táskát, de az volt a kisebbik baj. A lifttel még kijuttattam az épületből a könyves pakkot, de pár méter után úgy éreztem, elhal a karom, ha tovább kell vinnem. Szuszogtam, pár méterenként megálltam, fogást változtattam, így jutottam nagy nehezen haza. Egész elégedett voltam, úgy saccoltam, ezzel az adaggal elleszek úgy három hétig.
Minden nap olvastam. Otthon, a szobámban az ágyon. Evés közben. Nyaraláson, miközben mindenki beszélgetett, én a könyvemet bújtam. A tónál, miközben mindenki strandolt, én megkerestem a legárnyékosabb helyet, és elvonultam olvasni. Faltam az oldalakat, a betűket, a történeteket.
Jártam Skóciában, hegyek között. Tengerparton, ahol fehér volt a homok. Elképzeltem, hogy milyen a tenger, amikor habokat vernek a hullámok. Úsztam delfinekkel. Férjhez mentem kínlódó szerelmek után. Jártam Narniában. Voltam indián. Megmentettem néhányszor a világot. Megértettem, milyen viszályok zajlanak az emberek között, és megértettem ez alapján, hogy mi történt évközben az osztálytársaimmal. Miért viselkedtek úgy, ahogy. Voltak könyvek, amelyeket dugdostam anyámék elől, és csak éjszaka olvastam őket, zseblámpa mellett.
Néha pedig olyan volt a könyv, mint egy pajzs. Egy védőbuborék. Ha nem akartam beszélgetni, ha féltem, hogy nem boldogulok a szájról olvasással, ha úgy éreztem, nagyon lemaradtam a beszélgetések során, akkor csak az arcom elé húztam a könyvet, és belemerültem. Így nem úgy tűnt, hogy egy hallássérült vagyok, aki nem hall, és ezért nem beszélget. Úgy néztem ki, mint valaki, aki inkább olvas, mint hogy barátkozzon.
Néha voltak nyarak, amikor fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem.
Minden nap olvastam, és minden nap új kalandot éltem át. Lehet, hogy nem mozdultam ki, de sokminden történt velem a négy fal között.
Olyan volt a fejem belülről, mint egy falak nélküli szoba. Egy hatalmas tér, ahol nem voltak határok, és bármi megtörténhetett.
Bármi, ami évközben nem. Végre el tudtam kezdeni élni a magam módján. Ha évközben mellőztek is az osztálytársaim, a könyvekben én voltam a főszereplő. Ha az osztályban én voltam a furcsa, a különc, akit kiközösítettek, akkor a történetekben én lehettem a hős. És voltak történetek, ahol megismerhettem más furcsa, különc főhősöket. Tanulhattam tőlük: megküzdési stratégiát, túlélő tippeket, egy újfajta magatartást. Kaptam tőlük fontos útravalót is.
Egy olyan üzenetet, ami átsegített évközben a nehéz napokon: azt, hogy minden különc belül hős. Azt, hogy egyszer ennek a különc szerepnek vége lesz. Nagyon hittem ebben.
Később, több könyvekbe merülős nyár után rájöttem, hogy a könyvek iránti szeretetem több volt egy kedvtelésnél, rajongásnál, vagy menekülési útvonalnál. A történetekben mindig megtaláltam azokra a kérdésekre a választ, amikre a környezetemből nem válaszolt senki. Azokra a kérdésekre, amik azért merültek fel bennem, mert sok dolgot nem hallottam meg a környezetemből.
A betűkben mindig ott voltak a meg nem hallott kérdések és válaszok. A tananyagok hiányzó részletei, az emberi lélek titkai, amiket nem értettem a hétköznapokban, az egyetemi vizsgák tesztjeinek válaszai. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy elolvassam őket.
Minden szeptemberben, amikor beültem az iskolapadba, úgy fehérlettem a többi barnára sült gyerek között, mint egy albínó. De nem bántam. Úgy éreztem, elég erőt és tudást szívtam fel magamból a nyár alatt ahhoz a könyvekből, hogy túl éljem velük a következő évet.