"Ez sok. Nagyon sok."

Noémi vagyok egy csodálatos kislány és egy csodálatos kisfiú édesanyja. Mindketten hallókészülékkel élnek. Amikor minden nagyon új volt ezen a területen, és nem tudtuk hogyan lesz a jövő, akkor fontosnak tartottam, hogy megosszam a gondolataimat. Pont ezért, ez inkább rólam, az anyáról szól, mint a gyermekről. Egyszer talán megírja, hogy hogyan éli meg ezt az időszakot. Addig itt vagyok én az érzéseimmel. Cicanapló, 10. rész.

*

Bár kifejezetten nem szeretek ilyet írni, ez most erősen kikívánkozik. 

A hetem úgy néz ki, hogy hétfőn hallásmérés, kedden állatkert (erőleves a lelkünknek), szerdán gasztro és illeszték-állítás, csütörtökön fejlesztő-torna felmérés és Heim Pálos megbeszélés, pénteken Ringató (elvégre az is fejleszt).  Emellett próbálok bölcsit intézni a gyereknek, és az elkavart közgyógy-kártyánkat visszaszerezni. Albérletet találni magunknak, csinálni a munkám, intézni, hogy hogyan oldjuk meg az egyre halmozódó orvosi ellátásunkat. Persze, azért nem árt enni sem valamit, és az se baj, ha nem pogácsán és sült krumplin vészeljük át a hetet. 

Ez sok. 

Nagyon sok. 

De a legnehezebb az, hogy néha úgy érzem, hogy egyedül kell végigcsinálnom az egészet. Magyarázkodni, hogy mit miért gondolok úgy, ahogy. Hogy vannak dolgok, amit mindenki jobban tud.  

Sajnálom, egy ember vagyok, ennyire vagyok képes. Sokszor azt se tudom megosztani, ha örülök valaminek, mert aztán tuti jön valaki, aki földbe durungol miatta. 

Nem is tudom, talán a dicséret hiányzik? Vagy az érzés, hogy mindezt akkor is megéri csinálni. 

És mindent egyszerre kell, mert nincsenek második esélyek, és nincsen idő.