A reggeleket azért szeretem, mert sok választási lehetőséget adnak. Például eldönthetem, milyen ruhát veszek fel. Vagy hogy ma hallani akarok vagy nem. És van, amikor ez a választás megszűnik létezni.

Forrás: Pexels

Én néha úgy vizualizálom a hallókészülék berakását, hogy amikor beteszem, a környezetem élénk színeket vesz fel. Ha kiveszem, akkor minden kicsit fakóbb lesz, a mozgások viszont sokkal érzékelhetőbbé válnak.

Döbbenetes, hogy milyen sokféle módon lehet a világ „hangos”.

Aztán egy nap a színek elmaradtak.

Először azt hittem, csak valami kis hibáról van szó. Lemerült talán az elem vagy ki kell tisztítani az illesztéket. Megnéztem az elemeket, kicseréltem őket, eltávolítottam belőle minden koszt, ellenőriztem a csöveket, nem repedt-e el valahol. Hiába.

Néma maradt.

Ekkor kerített a hatalmába a pánik. Megértettem, hogy a közel tizenegy éve hordott készülékem végérvényesen megöregedett, és akár tetszik, akár nem, nem húzhatom tovább a cserét. És azért is pánikoltam, mert tudtam, hogy nincs tartalék készülékem, tehát, ha önszántából nem javul meg a készülék, akkor kényszercsendre vagyok ítélve, amíg nem lesz másik kütyüm.

Akkor jöttem rá arra is, hogy bármennyire is imádom a csendet,

nem mindegy, hogy azért van csend, mert én akarom, vagy azért mert rá vagyok kényszerülve.

Forrás: Pexels

Vicces dolog ez, hogy mennyire függesz egy eszköztől. Hogy mennyire ki tudja venni a döntés képességét a kezedből egy ilyen helyzet. Hogy mennyire félelmetes, hogy valahol nem te vagy az ura a döntéseidnek és az életednek. A hallásodnak.

Emlékszem, jeges rémület szorított torkon azon a reggelen, arra gondoltam, nem tudom, most így mi lesz. Arra gondoltam, hogy nem akarom ezt a változást. Az új hangokat. A megszokottat akarom inkább. A régi hangjaimat.

Őrülten próbálkoztam visszacsalogatni a hangokat a készülékembe:

• ki-be kapcsoltam az elemkaput,
• újabb elemeket tettem bele, hátha az elemek rosszak,
• átfújtam az illesztéket és a csöveket,
• félretettem pihenni.

Végül aztán visszatért bele az élet. A világ újra színes lett, és én úgy éreztem, egy hatalmas sziklát gördítettek le a mellkasomról. Könnyed lettem. Minden a helyére került. A döntés hatalma is úgy tűnt, nálam van újra.

De csak úgy tűnt.

Forrás: Pexels

Azért azt tudtam, hogy ez nem marad így, ideje előkészítenem a következő hallókészülékem hazatérését hozzám. Ez a tapasztalat is hozzátett a gondolkodásomhoz annyit, hogy tudjam, a hangokat bármikor el lehet veszíteni, ami fáj, és vissza is lehet kapni, ami mérhetetlenül nagy megkönnyebbülés.

És nekem mindent meg kell tennem azért, hogy a hangok elvesztését minimalizáljam.

Azzal, hogy vigyázok a készülékemre, azzal, hogy rendszeresen tisztítom, és hogy nem várom meg, hogy baja legyen. Törekszem arra, hogy legyen tartalék gépem, és hogy az új gépre váltástól ne tartson vissza az, hogy újra meg kell tanulnom hallani a hangokat.

Valahányszor eljön az évben a hang világnapja, mindig az jut eszembe, hogy a hang csodálatos egy valami. A hang megérdemli azt, hogy egy napot kiáltsanak ki neki.

A hang valami olyasmi, amiről mindenki hajlamos azt hinni, hogy mindig van.

Ne várd meg, hogy eltűnjön.

Tegyél ellene.

Szívesen beszélgetnél hasonló dolgokról sorstársakkal? Nálunk lehet!