Azt hiszem, amikor betettem a lábam a munkaerőpiacra, nem voltam felkészülve azokra a dilemmákra, amelyekkel végül találkoztam. Az egyetemen még magabiztosan hittem, hogy bármire képes vagyok, akadály nem létezik, korlátaim nincsenek. Aztán az állásinterjúkon és a munkák során megszülettek azok a gondolatok bennem, amik előtte soha, vagy legalábbis nem ennyire intenzíven. 

Azt hiszem, a hallássérülésre ha valami, az nagyon igaz, hogy nehéz vele kapcsolatban minden helyzetre felkészülni. Nehéz előre számítani arra, hogy mi okoz majd nehézséget, és gyakran csak akkor jövünk rá, hogy lett egy új korlátunk, amikor belekerülünk az adott helyzetbe. Egypercesek.

*

Lesimítom a blúzomon a gyűrődést, és anyámra gondolok, aki biztosan beszólna, hogy miért nem vasaltam ki a göncöm rendesen. Pedig kivasaltam, vitatkoznék vele harciasan, csak a blúzokat amúgy teljesen felesleges, mert két mozdulat után olyanná válnak, mint azok a ruhadarabok, amiket a tehén szájából rángatnak ki. De mindegy is, mert behívnak végre interjúra, és kétlem, hogy az a pár ránc a blúzomon befolyásolná, hogy megkapum-e a munkát. Szerintem, aki blúzt hord, az tudja, hogy blúzt vasalni teljesen értelmetlen dolog.

Forrás: Unsplash

Leülök, és a tapasztalataimról kérdeznek. Magabiztos vagyok, tudom, mit érek. Tudom, hogy jól dolgozom. Érzem, hogy szimpatikus vagyok, ahogy azt is, hogy jó lenne itt dolgozni. Szinte csevegünk, mintha már ott dolgoznék, aztán elkezd az agyam hátuljáról beférkőzni egy gondolat. Érzem, ahogy kúszik a tarkómról a fejem tetejére, aztán előre a homlokomon át, hogy becsússzon a szemeim elé. A gondolat eltakarja az interjúztatóimat, és alig bírok a szájukról olvasni, mert csak azt hallom dübörögni a fejemben hogy:

Most modd el, hogy hallássérült vagy.

Nem.

Mondd el, mert később kínos lesz!

Még nem.

Elvitatkozom magammal, miközben próbálom a székben is tartani a frontot, válaszolok a kérdésekre, míg aztán muszáj színt vallanom, mert lassan a végére érünk az interjúnak. Kicsit feljebb mászik a pulzusom, amikor kimondom. Várom a reakciókat. Megrebbennek a szempillák. Olyan kicsi részlet ez, de én mindig észreveszem. Hihetetlen, hogy egy ilyen könnyű pilla milyen súllyal bír. Megkérdezik, tudok-e telefonálni. Elmondom, hogy nem, de nagyon gyorsan reagálok más felületeken. Bólogatnak. A bólogatás az egyik legkiismerhetetlenebb nonverbális reakció: lehetetlen belőle bármire is következtetni. Kijövök. Próbálom nem magamra venni és hazaindulok.

Forrás: Unsplash

Amikor megkapom az e-mailt, hogy nem lett az enyém az állás, próbálom elhessegetni azt a gondolatot, hogy azért nem, mert nem tudok telefonálni. Nem mindig megy.

*

Megnyitom a google mapset, és megtervezem, hogyan és mennyi idő alatt jutok el az állásinterjú helyszínére. Elvileg negyvenöt perc az odajutás, de rászámolok még fél órát, hogy akkor se késsek, ha közbejön valami gikszer. Időben elkészülök, a tervezettnél picit korábban zárom be magam a lakás ajtaját. Elindulok. Jó, hogy rászámoltam a fél órát, mert az egyik troli lebénul, és csúszok az érkezéssel. Kicsit keresni kell a helyet, tiszta "Abszol út" helyen van, de még így is idő előtt érkezem tizenöt perccel. Kaputelefonnal találom magam szembe, kiszalad belőlem egy szitokszó. Ezzel nem kalkuláltam.

Becsengetek, próbálom meghallani a nyitóhangot, de nem sikerül. Túl magas a hang. Random időközönként benyomom az ajtót, hátha sikerül bejutnom, de nem jön össze. Elvesztegettem öt értékes percet. Körülnézek az utcában, hátha jön valaki, akit megkérhetnék, hogy segítsen. Jön is egy néni, elindulok felé, de leráz. Még el sem tudom mondani, mit szeretnék, már le is szerel. Azt mondja:

- Nincsen pénzem.

Ez egy kicsit mellbe vág, de hátra lépek. Nem jön senki, elég eldugott egy kis utca ez, ahol vagyok. Kijjebb sétálok, hátha valakit el tudok kapni, de nem járok sok sikerrel. Végül arra jön egy fiatalabb férfi, aki nem hajt el és segít. Végre bejutok, de már behívtak helyettem valakit. Cikinek érzem a helyzetet, de nem tudok mit tenni. Amikor rám is sor kerül, rögtön meg is kérdezik, hogy miért késtem. Elmagyarázom. Megértőek. Megnyugtat, hogy ilyen nyitottak, de valahol mélyen azt kívánom, bárcsak ne lenne a kaputelefonoknak létjogosultságuk.

*

Túlvagyok a nap felén, és már ordítani tudnék egy kávészünetért vagy ebédszünetért. Lezsibbasztotta az agyam a koncentrálás, és nem vágyom semmire sem jobban, mint egy magamban elfogyasztott ebédnek vagy kávénak. Csak hát ez egy munkahely, ahol a közös kávézás és ebéd az egy rituálé és csapatépítő tevékenység. Esküszöm, próbálkozom. Ott ülök velük és eszem a kajám vagy iszom a kávém, közben nagyon figyelek.

Forrás: Unsplash

Közben érzem, hogy jojózik a szemem és kiégnek az agyamban a szinapszisaim. A többieknek ez pihenés és felüdülés, de az én agyam még ilyenkor is keményen dolgozik, hogy halljak. Vajon hol van a határ abban, hogy a beilleszkedés érdekében hátrébb sorolom a saját igényeimet?

*

Azt hinnéd, az ovális asztal a legjobb a meetingeken a hallássérültek számára, de nem. Mindig van egy rész az asztal körül, akiket nem látsz, és emiatt időnként nincsen se kép se hang. Egy darabig próbáltam küzdeni ezzel, diszkréten hajolgatni előre és hátra, hogy értsek valamit, de nem sok sikerrel. Próbáld ki egyszer, és meglátod, hogy Murphy azonnal ott terem, és biztosra veheted, hogy valaki mindig eléd hajol majd.  Minden meetingre gyomorgörccsel jártam, mert folyton attól féltem, hogy valami fontos információról lemaradok, ami miatt nem tudom jól végezni a munkám. Egy idő után a főnököm rákérdezett, minden rendben van-e, én pedig elmondtam, mi zajlik le bennem.

Azóta írásban mindig megkapom a meetingek kivonatát, a legfontosabb tudnivalókat. Az első e-mail megnyitása után akkorát sóhajtottam, hogy a tüdőm teljesen laposra préselődött. Megkönnyebbültem.

Elöntött a hála érzése, de valahol mélyen elszomorodtam attól, hogy ilyen apró dolgoktól kell függenem.

*

Forrás: Unsplash

Csapatépítő buli van. Rengetegen vagyunk, a hely, ahova jöttünk, félhomályos. Igyekszem bekapcsolódni, de nagyon nehéz, egy idő után feladom és csak mosolygok. Szinkronban mozgok a többiekkel, nevetek, ha nevetnek, sokat kérdezek és hallgatok. Arra jövök rá, hogy ezt tinikoromban és egyetemen még bírtam csinálni, de most már fárasztó. Fárasztó úgy csinálni, mintha mindent értenék. Nem erre vágyom. Szeretek beszélgetni, szeretem, ha engem is megkérdeznek, és szeretem, ha látják, hogy nekem is van a munkahelyi dolgokról véleményem.

Egyre korábban adom fel a csapatépítőkön, és egyre fáradtabbá válok, így aztán kivárom azt az időt, míg elindul haza az első ember. Akkor én is felállok és elbúcsúzom. Hazamegyek és lefekszem aludni. És bár tudom, hogy helyesen döntök, valahol mélyen motoszkál bennem egy kellemetlen érzés.

Úgy érzem, valamiről lemaradtam.

A jó munkahely egy hallássérült számára olyan hely, ahol a fenti helyzetekre létezik megoldás. Ahol a meetingek kivonatát megkapod, ha kéred, ha a csapatépítőn odafigyelnek rád. Persze, ehhez az is kell, hogy Te is aktívan kommunikáld a nehézségeidet, segíts abban, hogy hogyan segíthetnek neked.

Higgy abban, hogy létezik mindenre megoldás. Mert van olyan hely, ahol létezik.

A kaputelefonokra is fel lehet készülni, ha előre jelzed, hogy ez gondot okozhat, vagy megkérdezed, hogyan jutsz be.

Néha ugyan leleményesebbnek kell lennünk, de végső soron minden álláskeresőnek - hallásállapottól függetlenül - ugyanaz a célja: megtalálni azt a helyet, ahol jól érzi magát.

Neked is van véleményed? Mondd el!