Igyekszem néha különlegesebb vendégposztokat is hozni, amikor például olyan párokat szólaltathatok meg, akik tudnának valamilyen tanulságos történetet mesélni a hallássérültség kapcsán. Nem kell itt rögtön szerelemre gondolni, mert páros sokmindenki lehet: testvérek, a gyerek-szülő, két barát, de most éppen egy tanárt és diákot hoztam.

A történetük rendkívül életszerű és kedves. Mert mi történik akkor, ha egy tanár az egyetemen hallássérült diákot kap? Mi az első reakciója? És a diák ilyenkor mit csinál? Elmondja vagy nem, hogy hallássérült? Mit tanultak egymástól az együtt töltött egyetemi évek és a közös munka során? Erről meséltek nekem külön-külön.

Forrás: Pexels

Péter, egyetemi tanár

Amikor Bea a csoportjával először jött az órámra, meg sem fordult a fejemben, hogy hallássérült lehet. Egyrészt, addig soha nem volt hallássérült diákom, másrészt nem nagyon láttam ennek a jelét. Bea haja hosszú, így esélyem sem volt észrevenni, hogy van a fülében hallókészülék, bár azóta sem nagyon tűnik fel, annyira észrevehetetlenül el tud bújni egy fülben. Viszont rögtön az első órán kellemetlen helyzetbe kerültünk mindketten.

Gyakorlati órát tartottam, ahol mindenki a munkája felé fordulva dolgozott. Én éppen Bea háta mögött álltam, és hozzá beszéltem, hogy mit csináljon, ő azonban nem válaszolt, hanem homlokegyenest teljesen mást csinált, mint amit mondtam.

Én ezt úgy értelmeztem, hogy szándékosan figyelmen kívül hagy, és leszidtam őt. Az egyik csoporttársa világosított fel, hogy nem hallja, amit mondok. Nagyon kínos volt.

Az óra után azonban elnézést kértem tőle, de egyúttal felhívtam a figyelmét arra is, hogy a többi órán mindig jelezze a tanárainak, hogy hallássérült, hogy elkerülje az ehhez hasonló kellemetlen helyzeteket.

Több óráját is én vittem Beának, és ezidő alatt sokat tanultam magamról és róla is. Alapvetően egy empatikus embernek tartom magam, de rá kellett jönnöm, hogy önmagában ez nem elég. Az hogy összecsiszolódjak egy hallássérült hallgatómmal előadóként, az egy folyamat volt. Bea elkezdte jelezni, hogy nem érti, mit mondok az órámon, ha mászkálok előadás közben, és voltak dolgok, amik eleinte zavaróak voltak. Bea nem mindig viselkedett úgy, mint egy halló diák: folyamatosan engem nézett, mert szájról olvasott, és ez eleinte furcsa volt. Néha pedig teljesen figyelmen kívül hagyott az egész órán és mást csinált. Utóbb persze megértettem miért, amikor beszélgettünk erről: szájról olvasni és figyelni nagyon fárasztó neki.

Forrás: Pexels

Nem voltam tisztában eleinte azzal sem, milyen jogok illetik meg őt, ennek is utána kellett néznem. És bár, hiába tudtam elméletben, hogy mindig rá kell néznem, hogy értsen, és ne nagyon mozogjak az órán, gyakorlatban beletelt egy kis időbe, míg ezt megszoktam.

Később, amikor néhány munka során együtt dolgoztunk, többet tudtam vele erről többet beszélni. Sok megbeszélést tartottunk kis csoportban, ahol jobban ráláttam, mikor érti, mit beszélünk és mikor nem. Minél több időt töltöttünk együtt, annál jobban tudtam alkalmazkodni hozzá úgy, hogy zökkenőmentes legyen a kommunikáció: ha ivott, evett vagy félrenézett, nem beszéltem, megvártam, míg rám néz, láttam, mikor kell ismételni, és elnapoltam a megbeszélést, ha láttam, hogy fáradt.

Voltak vicces helyzeteink is, például, amikor utána kiabáltam, és nem hallotta meg, és ebből jöttem rá arra, hogy néhány dolog nem fog ugyanúgy működni, mint azokkal, akik hallanak.

Nekem nagyon tanulságos volt ez, és örülök, hogy Bea a diákom, majd a munkatársam lett. Azóta teljesen másképp tekintek a hallássérültekre, jobban megértem őket, és később, mikor lett az évek alatt új hallássérült diákom, sokkal hamarabb felismertem magamtól, milyen helyzettel állok szemben. Én azért még mindig azt gondolom, hogy fontos ezekről beszélni, mert csak úgy tudunk egymásnak segíteni, ha elmagyarázzuk, mi és miért nem megy, miért van úgy, ahogy. Hallóként nem mindig egyszerű egy hallássérült nehézségeit kikövetkeztetni.

Forrás: Pexels

Bea, a tanuló, munkatárs

Nagyon jól emlékszem arra a bizonyos első órára, amit Péter tartott. Akkor voltam elsős az egyetemen, és még nem volt kiforrott stratégiám arra, hogyan kezeljem a hallássérülésem nagy közösségben. Hogy őszinte legyek, úgy voltam vele, hogy sehogy. Előtte sem általánosban, sem gimnáziumban nem kellett róla nagyon beszélnem. A tanáraim fixen ugyanazok voltak éveken át, elég volt négy vagy ötévente szólni, és azt is a szüleim intézték.

Az osztálytársaimnak sem mondtam semmit, nem nagyon volt ez téma, csak a közelebbi barátaim kérdeztek rá erre vagy arra. Így aztán, mikor egyetemre kerültem, egyáltalán nem gondoltam, hogy ebből probléma lehet. Gimiben is jól elvoltam, kompenzáltam, ha kellett, azt gondoltam, az egyetemen ez is működni fog. Pedig az egyetemen sűrűn változnak az előadók, és többféle óratípus van, ahol az interaktivitás fontos: gyakorlat, csoportbeszélgetések, csoportmunka. És Péter óráján rögtön szembesültem is azzal, hogy ezzel még problémám lesz.

Amikor Péter először mondta, hogy jobban tenném, hogyha elmondanám az óráim elején a tanáraimnak, hogy mi a helyzet velem, először kicsit megbántódtam.

Azt éreztem, hogy ez az én privát, intim titkom, amit nem szeretnék másoknak gyakran elmondani. Egyébként is akkoriban azt éreztem, anélkül is helyt kell tudnom állni, hogy ezt rólam valaki tudná.

Forrás: Pexels

Ugyanakkor láttam, hogy Péternek nagyon kínos volt ez az a helyzet, amikor leszidott, és nem bántásból kéri tőlem ezt. Nem akartam, és nem is tudtam volna azzal a tudattal együtt élni, hogy a saját kényelmem miatt más ember kényelmetlenül érzi magát. Kellett egy este, míg ezen átvergődtem, de megfogadtam a tanácsát. Utóbb már tudom: igaza volt.

Érezhetően javult a helyzetem és a hétköznapjaim is könnyebbé váltak azok után, hogy elkezdtem a környezetemnek elmagyarázni, hogy nem hallok, illetve, hogyan is hallok valójában.

Nem mondom, hogy könnyű volt. Az első pár helyzet olyan volt, mintha a fogamat húznák. Vártam valamilyen rossz reakciót, azt akartam, nyíljon meg alattam a föld. De pozitívan csalódtam. Az emberek egyszerűen csak tudomásul vették.

Persze, voltak kellemetlenebb reakciók is, amikor nem tudtak velem mit kezdeni, és azt hitték, viccelek, de összességében a pozitív reakciók többségben voltak. Ha visszagondolok, ez segített nekem abban, hogy elkezdjem felvállalni magam.

Forrás: Pexels

Péterrel  - és a hozzá hasonló jó barátokkal - való együttműködések során kaptam egy mintát arra vonatkozóan, hogy milyen egy jó tanár, egy jó barát, egy jó munkatárs.

Kaptam egy mintát ahhoz, hogy mit várhatok el a velem együtt lévő emberektől, és hogy ezt én megérdemlem.

Megtanultam türelmesnek lenni, nem azonnal a lehető legrosszabbra gondolni, és lekommunikálni azt, hogy mit miért csinálok, hogy azt a többiek megértsék. Én azóta mindig arra gondolok, hogy bárcsak mindenkinek lenne hamar, az élete elején egy ilyen tanára, barátja, munkatársa, akitől ezeket az alapokat megkapja.

Kibeszélnéd, ami benned van?

Megteheted! Van több kedves, befogadó közösségünk, ahol megoszthatod a benned lévő rossz érzéseket, tapasztalatokat, de akár tanácsot is kérhetsz, ha elakadtál. Ha 17-30 éves nagyothalló vagy, akkor szeretettel várunk a Halitalisok- Itt senki sem mondja, hogy semmi! facebook csoportunkban, ha pedig már elmúltál 30, a Tudatos nagyothallók csoportunkba tudsz csatlakozni!