Puha Andrea
Születése óta hallássérült, így fő küldetése a hallássérüléssel élők támogatása. 2013-ban kezdett blogolni a hallássérülést övező tabutémákról, ezt jelenleg az Alapítvány blogján teszi. A Csendetlenkedő tábor és a Hali-tali tábor ötletgazdája, és hisz egy akadálymentesebb, szebb jövőben!
,,Aztán már szorongtam akkor is, ha nem volt okom szorongani. " - ezért nem mindegy, milyen a hallókészüléked!
Puha Andrea
Életünk során többször érünk el egy-egy fordulóponthoz, amikor minden gyökeresen megváltozik. Puha Andrea életében ez a pillanat akkor érkezett el, amikor a Hallás Társasága Alapítvány a Beltone hallókészülék gyártó céggel, a Samsunggal, a Telekommal, az Auditussal Halláspontokkal és a Belsound céggel karöltve új hallókészülékekkel és kommunikációs eszközökkel ajándékozta meg a "Tehetséges Nagyothalló Fiatalok Támogatása" Program keretében. Andrea cikkről cikkre avat be benneteket abba, milyen hatással volt az életére ez a változás.
IV. rész
Így szabadított meg a hallókészülék a szorongástól (2.) - Pánikon innen és túl
Az első pánikhullámok nem érkeztek olyan hirtelen, ha visszagondolok. Szépen lassan épült fel, és a szorongással kezdődött.
Szorongtam akkor, ha kávét kértem elvitelre, szorongtam az egyetemen, hogy nem veszem úgy az akadályokat, szorongtam – és ez volt a legborzasztóbb – a baráti társaságomban, mert nem értettem úgy mindent, mint azelőtt.
Először nem volt olyan felismerhető az érzés, hiszen maximalista révén egyszerűen csak elnyomtam a frusztráltságot, és csak törtettem előre. Úgy voltam vele, hogy ez van, ezt kell szeretni, ebből kell kihozni azt, amit tudok. Nem gondoltam, hogy egy hallókészülék váltás segíthet, hiszen az addig átélt váltásélményem is borzalmas volt.
Hozzá akartam szokni, mert azt mondták, csak hozzá kell szoknom, és minden rendben lesz, az agy majd elvégzi a munkát. Elvégezte, de cserébe kimerült, és jelezni kezdte, hogy netovább.
Voltak napok, amikor találkoztam egy barátommal, és ideges voltam a találkozó miatt. Úgy ültem fel a trolira és a villamosra, hogy szorongtam, mit nem fogok érteni. Szorongtam amiatt is, hogy emiatt leépülnek a barátságaim. Kezdtem elfelejteni, milyen érzés az, ha fesztelenül beszélgetek.
Szorongtam fizetéskor, szorongtam akkor is, ha megállított valaki az utcán, hogy kérdezzen valamit. Aztán már szorongtam akkor is, ha nem volt okom szorongani. Ebből az áldatlan állapotból fejlődött ki a pánik.
Először talán a metrón éreztem. Mentem lefelé a mozgólépcsőn, és úgy éreztem, elfogy a szuflám, a torkomban nőtt egy csomó, minden nyúlékonnyá és szürreálissá vált, mint egy Dalí festmény. Nyár volt, de fáztam, jeges volt a karom és a mellkasom. Nem értettem, hogy mi történik velem.
Aztán úgy 5-10 perc múlva elmúlt, de úgy éreztem, ezek a percek soha nem érnek véget. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, mikor tör rám következő alkalommal, és azt sem tudtam, hogy miért törnek rám ezek a pánikrohamok. Csak akkor lett tiszta a kép, mikor új hallókészüléket kaptam.
Lassan múltak el. Előbb a szorongás oldódott, ahogyan hozzászoktam az új készülékhez, és kipróbáltam magam új helyzetekben. Aztán lassan felfedeztem, milyen félelem nélkül elviteles kávét kérni. Jó volt élvezni a beszélgetéseket a barátaimmal, és végre úgy éreztem, hogy az idegenektől sem kell félnem, ha leszólítanak.
Aztán nem jött több pánik.
Remélem, többé már nem is fog.
Fénykép: Actualidad Szerző: Puha Andrea
Szeretne értesülni róla, ha egy új bejegyzés kerül az oldalra? Kövessen minket a Facebookon, vagy iratkozzon fel hírlevelünkre! [good_old_share]
