Októberben debütált a Netflixen a DEAF U című sorozat hallássérültekről. Azonnal megnéztem, mert tudni akartam, hogyan sikerül majd bemutatni a hallássérültek világát. Pár nap alatt ledaráltam a 8×20 perces részt, és a végén vegyes érzések voltak bennem. Volt, ami tetszett, és volt, ami nem. De haladjunk akkor sorban!

Mi is ez?

Kicsit zavarba ejtő a formátum, mert dokumentumsorozatként hirdeti magát, így aztán egy kicsit gondolkoztam rajta, hogy mennyi a valóság a sztoriból, úgyhogy utánaolvastam. A DEAF U egy scripted reality, ami annyit tesz, hogy a szereplői valós emberek, akik a saját nevükkel, családi hátterükkel a saját környezetükben játszanak el egy forgatókönyvet. Tehát a szereplők neve, karaktere, élettörténete az, amit látunk, tényleg van kötődésük a Gallaudet Egyetemhez, ott tanulnak, de a cselekmény maga erősen megírt forgatókönyvet követ. A sorozat ötletgazdája a siket Nyle DiMarco, modell és fogyatékosságügyi aktivista, akit ismerhettek az Elcserélt lányok sorozatból, de sok más reality showban is megfordult:

• 2014-ben az America’s Next Top Model férfimezőnyének második helyezettje lett,
• 2016-ban megnyerte a Dancing With The Starst,
• de színészként is sokat szerepel sorozatokban.

DiMarco is Gallaudet Egyetem volt diákja, és egy a  Guardiannek adott interjúban azt mondta:

Mindig úgy éreztem, hogy szükségünk van egy valóságos tévéműsorra az egyetemről. Annyi szaftos dolog történik itt!

És ezt meg is valósította, ő maga lett a DEAF U egyik producere. Aki esetleg nem látta, annak összefoglalom az alaptörténetet:

A DAF U főszereplői siket és nagyothalló fiatalok, akik a Gallaudet Egyetemen tanulnak. A reality az egyetemi élet színterein játszódik, és tulajdonképpen azt az életet mutatja be, amit minden egyetemista is átél: bulizgatásokat, életkríziseket, szerelmi kapcsolatokat, útkeresést.

És akkor jöjjön az, hogy mi maradt bennem a reality megnézése után. Először is, kicsit csalódott voltam, hogy a Gallaudet Egyetemről magáról szinte semmi szó nem esik, pedig jó lett volna közelebbről megismerni azt. A magyar hallássérültek számára a Gallaudet egy misztikus hely. Néha én is elgondolkodtam azon, milyen lenne egy olyan egyetemen tanulni, ami tele van hallássérültekkel.

De, hogy őszinte legyek, a DEAF U-tól nem jött meg hozzá a kedvem.

A sorozat sokkal inkább az egyetemi élet bulizósabb oldalára fókuszál és a társas élet, a felnőtté válás kérdéseire, beleértve a románcok alakulását és a kavarást. Ami ugyan egyfelől hervasztó, ugyanakkor érthető is, nem szabad elfelejteni, hogy ez egy reality, és az bizony kissé bulváros, trash hangulattal kooperál. Ettől is válik úgymond a nagyközönség számára fogyaszthatóvá. Borítékolható, hogy ha egy drámát alkottak volna ebben a témában, vagy véresen komoly dokumentumsorozatot, jóval kevesebben nézik meg. Pozitív oldala még a műfajnak, hogy így végre kiléptünk a hallássérült karakterek megszokott sémájából, hiszen mi is ugyanúgy bulizunk, szórakozunk, gyötrődünk, mint a halló emberek.

Ez végre különbözik attól az egydimenziós hallássérült karakterektől, amit általában a filmekben és a sorozatokban látni szoktunk.

Sokkal valósabb képet kapunk a hallássérült emberekről. Szerintem egyenesen zseniális, hogy mennyire jól visszaadták a hallássérült közösségen belüli súrlódásokat, konfliktusokat, miközben fantasztikus természetességgel tárult filmkockáról filmkockára elénk az is, mi mindenben működünk másképpen, mint a hallók. Mert elég sokszínű a szereplőgárda, van példa többgenerációs siketekre, akik az elitként jelennek meg a sorozatban. Van benne nagyothalló, halló családi háttérrel. Igaz, lehetett volna sokszínűbb is, de 8×20 percbe most ez fért bele. A főbb témákat pedig még így is remekül bemutatták.

Napirendre kerülnek olyan klasszikus problémák, mint a jelnyelv használatának elvárása, ami nem kevés konfliktust okoz az elit és azok között, akik ugyan tudnak jelelni, de a beszédet is előnyben részesítik. Téma az is, hogy ki hogyan gondolkozik saját magáról, a hallássérüléséről, és hogy ki hova tartozónak érzi magát a társadalomban.

Én azt gondolom, hogy a DEAF U tökéletesen leképezte a hallássérült társadalmat, és biztos vagyok benne, hogy minden hallássérült nézőben felmerül egy adott ponton az az érzés, hogy aha, ez annyira olyan, mint én! Miközben nézed a DEAF U-t, sokféle érzelem fog dúlni benned, éppen úgy, mint ahogyan a valóságban is, amikor olyat hallasz vagy látsz a hallássérültek között, amivel nem értesz egyet, vagy éppen igen.

A sorozat valószínűleg attól is lett ennyire hiteles, hogy sok hallássérült dolgozott rajta. Nem csak a szereplők azok, hanem a gyártási folyamatban részt vevők 30-60 százaléka is siket és nagyothalló volt.

A DEAF U vitathatatlanul úttörő a maga nemében, hiszen ez az első hallássérültek által készült megírt reality show, amit hallássérült színészek játszanak el hallássérültekről. A DEAF  U egyszerre szól a siket és nagyothalló nézőknek, tükröt tart eléjük, és egyszerre önti olyan formába a témát, hogy egy halló sem akar zsigerből elkattintani róla.

A DEAF U érzékenyíti a hallókat

És ezt szinte észrevétlenül teszi, azzal, hogy a szemünk elé teszi az olyan apró mozzanatokat, mint hogy a hallássérült pároknak muszáj szembe fordulniuk egymással, ha beszélni akarnak egymással bújás közben, vagy  hogy nem mindegy, hogy egy kocsmában miként vannak elhelyezve a bútorok.

Még azt az érzést is átadja a sorozat, hogy a hallássérültek erőteljesen mindig arra figyelnek, aki éppen beszél, mert másképpen nem értik a másikat.

A sorozat nézése közben a jelnyelvet használókat aláfeliratozzák, hogy a nézők is értsék, így a halló néző is csak egyet tud tenni: olvasni.

Összességében, tehát vannak hiányosságai a sorozatnak, de örülök, hogy van, hogy elérhető. Kíváncsian várom a folytatást!