Néha megkérdezik, hogy szeretnék-e hallani. Mindig azt mondom, hogy nem, nekem már megvannak a saját hangjaim, és ezeket nem szeretném lecserélni, mert szeretem őket úgy, ahogy vannak. Meg ugye a saját csendem is megvan, ami nagy kiváltság, na, azt tényleg nem adnám a világ minden pénzéért sem. Ám van még egy nagyon erős indokom a hallássérülésem mellett: a nevetés.

Gyakran ugyanis a fülem az, ami biztosítja számomra a napi kacajadagot, ami pedig boldogsághormonokat szabadít fel a testemben, és én szeretem magam jól érezni. Mondhatnám úgy is, jól elszórakoztatom magam, mert bizony, előfordul, hogy könnyesre röhögöm magam, csak mert félrehallok valamit, vagy mert olyan helyzetbe sodródom a nemhallásom miatt, amit nem lehet nevetés nélkül kibírni.

#1 a kérdések, amiket rossz embernek tesznek fel

Ebből van egy rakat élményem, szerintem neked is. Tudod, amikor az emberek körülötted egyszerűen elfelejtik, hogy nemhallasz, és olyan kérdéseket tesznek fel, ami irreleváns, de pont ezért nagyon vicces. Ott van mindjárt az az eset, amikor társas környezetben hozzám fordul valaki, és megkérdezi:

Hallottad, mit mondott Sanya Beának?

vagy amikor a rádióhallgatási szokásaimat forszírozzák:

Te is rádióhallgatással kezded a napot?

vagy amikor kikérik a véleményem, hogy mennyire jó vagy rossz valaminek a hangzása:

Te figyelj, nem énekel túl hamisan az a srác az X-faktorból?

Én ilyenkor megpróbálom faarccal komolyan venni a kérdést, és válaszolni rá:

,,Nem, én már előre tudtam, mit fog mondani. Látom a jövőt.”

,,Persze, még énekelek is!”

,,De-de, kicsit kizökkent a ritmusból. Bezzeg, ha én lettem volna a zenetanára...”

Aztán röhögőgörcsöt kapok, jó esetben a kérdező is csatlakozik, és ketten fuldoklunk a nevetéstől, amíg bírjuk szuflával.

#2 utasítások, amelyek a nem létező hallásod óvására intenek

Leginkább a telefonom szórakoztat ilyen vicces figyelmeztető üzenetekkel, amikor zenehallgatás közben feljebb veszem a hangerőt.

,, ....legyen óvatos, a túl nagy hangerő károsíthatja a hallását!”

Ugyanezt az emberek is rendszeresen szóvá teszik nekem, ha felcsavarom a zenét a kocsiban:

,,Vedd lejjebb, megsüketülsz!”

Mire én olyasmit válaszolok széles vigyorral, hogy de hát ez nekem a normális, hogy halljak is valamit a zenéből, meg hogy már amúgy is az vagyok.

#3 amikor érzéki csalódásod van

Hallássérültként az érzékeim is sokkal kifinomultabbak. Sokkal érzékenyebb vagyok például a rezgésekre, a szemem sarkából is észreveszem, ha valaki a közelembe jön. Ebből is adódott már néhány vicces helyzet.

A telefonom rezgésre van állítva, mivel a csengőhangot nem hallom meg. Egyszer sétáltam az utcán, és folyton azt éreztem, hogy rezeg a telefonom, de valahányszor elővettem, nem jelzett semmilyen üzenetet.

Úgy tíz perc után jöttem rá, hogy nem a telefont érzem, hanem a közelben működő betontörő légkalapácsokat.

#4 amikor te vagy a család egyetlen reménye

Nincs nagyobb rémálma egy hallónak, mint az, hogy kizárja magát a saját lakásából telefon nélkül, és az egyetlen bent lévő ember hallássérült, nem hallja a csengőt. Megtörtént eset.

Egy alkalommal az egész családom kint ragadt télen az udvaron, végül úgy vettem észre őket, hogy hógolyóval kezdték el bombázni a szobám ablakát.

#5 amikor akaratlanul padlóra küldöd az egész osztályt

Mert ugye, te nem hallod, amikor a székedet végigcsikorgatod a padlón, de az egész terem a füléhez kap a csikorgó hangtól.

Azért ez milyen szuperhősös hatalom már!

Persze, ennél sokkal több vicces helyzet van még, de a többit osszátok meg velem ti!

Én írtam: Puha Andi

[xyz-ihs snippet="Footer"]