,,Órákig feküdtem az ágyon, ugyanolyan pózban, nehogy kiszökjön a hang a fülemből.” – mese arról, hogyan élvezem a zenét hallássérültként

2018-05-17T15:14:46+00:00 Categories: Egyperces|Tags: , , |

Sokan azt hiszik, a hallássérültek számára nincs semmi, ami messzebb állna, mint a zene világa. Óriási tévedés. Én imádom a zenét. Nekem, és a zenének történelmünk van.

,,Órákig feküdtem az ágyon, ugyanolyan pózban, nehogy kiszökjön a hang a fülemből.” – mese arról, hogyan élvezem a zenét hallássérültként

Forrás: Pexels

Most, miközben írom ezt a cikket nektek, éppen zenét hallgatok. Jó nekem, mert olyan hallókészülékem van, ami Bluetooth kapcsolatban van a telefonommal, így tudok rajta zenét hallgatni. Néha abbahagyom a gépelést, és csak figyelem a dallamot. Nem értem, mit énekelnek, és ez így van jól.

Érthetném, ha akarnám, ha előkeresném hozzá a szöveget, ami helyettesítené nekem a szájról olvasást, de most nem akarom. Az érthetőség kicsit elveszi a varázsát.

Így csak hagyom, hogy a magánhangzók betűi végigcsorogjanak az ereimen, a szívemen. Hagyom, hogy megborzongjak az egyes hangoktól, és elmerülök a hangfolyamban. Ettől lesz ez a zene az én zeném.

Mert az én zeném kicsit más, mint másé.

Másképpen érzékelem, másért szeretem, mint az átlagemberek, és nem unom meg akkor sem, ha az első húsz másodpercet kismilliószor játszom le egymás után, csak mert ott van a legbűbájosabb hang.

Fogalmam sincsen, mi az a Despacito, nem tudom, mi most a sláger, mert én nem ez alapján választok zenét. Én az alapján választok, hogy mi borzongat meg legtöbbször egy dallam alatt. Más hallássérült aszerint választ, hogy melyiknek érzi a rezgését a mellkasában és a bőrén.

Attól lesz a zene az ő zenéje.

Az én zeném sem volt mindig ilyen, mint amilyen most. Nem volt mindig ilyen csúcsteljesítményű készülékem, és volt, amikor hallókészülék nélkül próbáltam rájönni arra, hogy a magnó mire való, ami a vendégszoba központi helyén kapott helyet.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor kis törpeként egyre közelebb dugtam az orrom a hangfalhoz, miközben hangosra csavartam a zenét. Emlékszem, ahogyan a fülem papírvékonnyá préselődik a hangfal felületén, és behunyt szemmel figyeltem, hogy a fülemben, valahol mélyen elkezd döngicsélni valami hang.

Később a bátyám discmenjét használtam, és az ujjaim elfehéredtek az erőfeszítéstől, hogy pont úgy tartsam a fülembe a fülhallgatót, hogy a lehető legerőteljesebb legyen a hangzás.

Órákig feküdtem az ágyon, ugyanolyan pózban, nehogy kiszökjön a hang a fülemből. Azt sem bántam, ha utána sokáig sajgott a fülem a rá gyakorolt nyomástól. Akartam azt a valamit, amiről nem tudtam, hogy úgy hívják: zene.

Tinédzserkoromban már rájöttem, hogy csak bizonyos fülhallgatókkal tudok zenét hallgatni.Szégyenlősen beporoszkáltam egy zeneboltba, és mondtam, hogy szeretnék fülest venni. Kiterítettek elém egy egész arzenált, mire én csak ráztam a fejem, hogy nekem az kell, amelyik a legerősebb. Vitatkoztak velem, hogy de azoknak a minősége nem olyan jó, nem adják vissza az igazi zenei hangzást.

Akkor hallottam ezt a kifejezést először, és arra gondoltam, hogy én vajon eljutok-e valaha arra a szintre, hogy az „igazi” zenét halljam.

Akkor azonban azt mondtam, hogy akkor is a leghangosabb kell, és ki is kell próbálnom, mert nem tudom, hallok-e vele. Az eladó srác nézett egy nagyot, én pedig keresztbe tartott ujjakkal reméltem, hogy megengedi, hogy kipróbáljam, mert a legtöbb helyen nemet mondtak. Megengedte, és én hűségesen visszajártam hozzájuk fülest venni.

Gyakran aludtam el a magnó mellett tinédzserkoromban. Néha anyu jött be esténként a szobámba, és húzta ki a fülemből a fülest. Olykor utánanyúltam, hogy hagyja még, úgyis mindjárt megakad a CD, ki se kell kapcsolni a magnót, megáll az magától.

A zene megnyugtatott. Olyankor álmodtam a legszebbeket, amikor zenére aludtam el.

Akkor még remélni sem mertem, hogy valaha érteni is fogom a zenét, pedig az a nap is eljött. De ez már egy másik történet.

Én írtam: Puha Andi