,,Eljön újra Anyák napja, és én rájövök, mennyi mindent nem mondtam el még Neked. ” – nyílt levél anyukámnak

Annyiszor írtam már Neked levelet, Anyu. Emlékszem, egyszer azt kérdezted tőlem, mikor mondtam, hogy újságíró leszek, hogy nem félek, hogy kifogyok a témákból egyszer? Ha így lesz, akkor hogyan fogok én majd írni? Miről?

Magán: ,,Eljön újra Anyák napja, és én rájövök, mennyi mindent nem mondtam el még Neked. ” – nyílt levél anyukámnak

Forrás: Pexels

Azóta megéltem olyan időszakokat, amikor nagyon sokat kellett írnom dolgokról, és bizony, néha éreztem, hogy az ihlet szütyőm ürül, egyre könnyebb lesz, folyik ki belőle a sok gondolat. Ültem már a Word előtt, bámulva a villogó kurzort, rimánkodva valami sugallatért, hogy na, most aztán teljen meg betűkkel valahogyan ez a digitális fehér lap.

Aztán átlendültem ezen is.

Mindig, amikor Neked írok nyílt levelet, akkor az utolsó pont után azt érzem, hogy na, most kimondtam, amiket még nem mondtam ki. Hogy jövőre valami mást kell kitalálnom a nyílt levélnél, mert nem tudok újat írni már, mert te mindent tudsz. Aztán eltelik egy hónap. Kettő.

Eltelik egy év, eljön újra Anyák napja, és én rájövök, mennyi mindent nem mondtam el még Neked.

Például, hogy legutóbb, amikor láttam egy anyukát, aki a könnyeivel küszködve mesélt arról az időszakról, amikor megtudta, hogy a gyermeke nem hall, téged láttalak. Hogy végig arra gondoltam, hogy téged sosem láttalak így, mert csak mentél előre, pedig nem lehetett könnyű. Arra gondoltam, hogy bárcsak vissza tudnék menni az időben, és szólni Neked, hogy ne félj, ne aggódj majd annyit. Minden renden lesz.

Vagy hogy néha sokat merengek azon, hogy milyen emlékeim vannak a fejlesztésekről, arról, hogy tanulok beszélni.  Rólad. Gesztenyékre emlékszem, amiket felszedtünk az avarból, majd a konyhaasztalnál gyártottunk belőlük zsiráfot, lovat, kutyát.

Magán: ,,Eljön újra Anyák napja, és én rájövök, mennyi mindent nem mondtam el még Neked. ” – nyílt levél anyukámnak

Forrás: Pexels

Emlékszem tárgyakra, amiket valami alá, fölé, mellé, mögé kellett tennem és mondanom is, hogy hova teszem. Tisztán látom magam előtt a Játékház könyvet, a feldarabolt cetliket és képeket, amiket te gyártottál saját magad fáradhatatlanul. Emlékszem Boribonra, a mackóra, akit széttéptek és össze kellett varrni a mesében, amit hangosan olvastam. Szótagolásokra.

Arra, hogy kijavítottál folyton. Nem jól mondom, mondjam még egyszer. Még egyszer. És még egyszer. Bosszantó volt akkor.

Pedig most értem csak igazán, mennyi energiádba és idődbe került ez.

Mert idő volt mellettem ülni, miközben tengernyi más teendőd is volt. És a legtöbb emlékemben mellettem ülsz és tanítasz, vagy ahogy én éreztem: játszol velem. Idő volt kiszakadnod a gondolataid közül, hogy kijavíts folyton.  Sok energia volt megküzdened az egyet nem értésemmel, a lelkiismereteddel, a kétségeiddel.

Magán: ,,Eljön újra Anyák napja, és én rájövök, mennyi mindent nem mondtam el még Neked. ” – nyílt levél anyukámnak

Forrás: Pexels

Vagy azt sem mondom elégszer például, hogy mennyire elmondhatatlanul hiányoznál, ha Te nem lennél. Vagy Apu. Most, hogy egyre idősödöm, és érzem, milyen az, ahogyan a gyermekkor egykor lassan vánszorgó napjai csak úgy elhussannak egy szempillantás alatt, megijeszt az idő gyorsasága.

Nem attól félek, hogy az én homokszemcséim peregnek le a homokórában, hanem attól, hogy a te szemcséid egyszer majd nem peregnek az enyéimmel.

Ne hidd, hogy csak Te vagy tele kérdésekkel. Néha olyanokon gyötrődöm, hogy nem jöttem-e túl messze Tőled. Tőletek. Vagy hogy a döntéseim nincsenek-e rossz hatással Rád. Rátok.

Ha tehetném, megfagyasztanám az időt. Elmulasztanám a fájdalmat. Eltörölnék minden kételyt, Megválaszolnék minden kérdést.

De nem vagyok sem mágus, sem tündér. Nincsen időgépem sem. Nem tudok minden kérdésre választ.

Három dolgot tudok csak, de azt mindennél biztosabban:

A legjobb helyre, a legjobb szülőkhöz születtem.

Te vagy a legjobb Édesanya a világon.

Szeretlek!