,,Kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli.” – miért baj, ha nem veszik észre, hogy nem hallasz?

Ha te is hallók között nőttél fel, és kitapostad magadnak az utadat a hallók világában, akkor remélem, tudod magadról, hogy szívós vagy, különleges, kitartó és harcos. Csak azét írom ezt le neked, mert valószínűleg gyakran elfelejted ezeket a mindennapok apró csatáiban, mert annyira koncentrálsz, hogy helytállj minden helyzetben.

Sok hallássérülttel beszélgettem már, és sokan meséltek arról, hogy hozzám hasonlóan, noha tudják magukról, hogy vannak korlátaik a hallássérülésük miatt, igyekeznek a hallók szintjén teljesíteni. Közös vonásunk a maximalizmus, a teljesíteni akarás, már-már olyan ez, mint valami függőség: szeretünk ezer fokon égni. És miért is ne szeretnénk? Tudunk beszélni, vannak vágyaink, terveink, céljaink, motivációnk, amik előre hajtanak bennünket.

Be tudunk olvadni, mert a megküzdési stratégiáink és a beszédünk gyakran elfeledteti a hallókkal, hogy a kollégájuk, a beosztottjuk, a szomszédjuk, a tanítványuk szülei, az ismerősük hallássérült. És ez baj.

Baj, mert nem kellene elfelejteniük. Mert ugyan a hétköznapokban szupermeneknek és szupervumeneknek tűnünk, de ez nem jelenti azt, hogy fáradhatatlanok vagyunk. Mert az is a mi dolgunk, hogy szólunk, hogy hé, nem hallok, mondd még egyszer, kérlek. Vagy ne haragudj, elmondod, miről is volt szó a meetingen, nem hallottam. De mi is el tudunk fáradni ám a fene nagy alkalmazkodásban, nem igaz?

Az sem esik jól, amikor annyira elfelejtik, hogy hallássérültek vagyunk, hogy ha szólunk érte, akkor a hallók dühösek lesznek. Mert így minden bonyolultabb. Igazából, ez fáj. Sokszor fáj.

#1 ha veszély van

Félelmetes belegondolni, hogy mi van, ha nem hallunk meg valamilyen vészjelzést. Például, ha tűz üt ki valahol. Én egyszer végig aludtam a koliban egy próba tűzriadót, és senki nem szólt, hogy keljek fel. Arra ébredtem fel, hogy a riadóról beszélgetnek a szobatársaim, ők valahonnan a folyosókról vonultak ki az udvarra, nem jutott eszükbe, hogy a szobában vagyok, és esetleg nem hallom.

,,Kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli.” – miért baj, ha nem veszik észre, hogy nem hallasz?

Forrás: Pexels

Amikor tudatosítottam, hogy miről maradtam le, akkor kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli. Mikor ébredtem volna fel? És ez nem csak velem történt meg.

,,Egyszer a munkatársaim elfelejtették, hogy siket vagyok. Egyedül dolgoztam egy irodában, a munkatársaim nem voltak bent, elmerültem a munkámban. Nem vettem észre, hogy bekapcsolt a tűzriasztó, és amikor kimentem valamiért, akkor jöttek vissza a többiek. A főnököm akkor jött rá, hogy elfeledkezett rólam, és zavarban volt nagyon. Elmondta, hogy tűzriasztás volt, de szerencsére csak egy popcorn miatt kezdett el füstölni a mikró. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha komolyabb tűz üt ki, és akkor felejtenek el…”

#2 baráti társaságban

Például, ha valaki felveti, hogy menjetek most azonnal moziba, vagy karaokézni, netalántán menjetek át egy másik helyre, ahol klassz félhomály van. És senkinek nem jut eszébe, hogy van egy hallássérült a társaságban, akinek az nem lesz túl praktikus.

Vagy ha senki nem figyel oda arra, hogy nem értesz semmit, és egymással beszélgetnek. És amikor közbekérdezel, hogy miről is van szó, akkor néha azt mondják semmi, nem érdekes.

Mások azt mondják, bocsi, elfelejtettem, hogy nem hallasz. Ez egy kétélű mondat. Egyfelől azt mondja, ügyesen beilleszkedsz, fel se tűnik, hogy nem hallasz. De azt is mondja, hogy nem vagyok rád eléggé tekintettel.

,,Kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli.” – miért baj, ha nem veszik észre, hogy nem hallasz?

Forrás: Pexels

Nem jó érzés az ünneprontónak lenni, aki mindig szól, hogy hé, itt vagyok, alkalmazkodjatok hozzám! (Ha már én is annyit alkalmazkodom hozzátok.) De mindig szólok, mert különben nagyon nem adhatnám önmagam. És ezzel sem vagy egyedül.

,,Néha úgy érzem, nincs energiám még egyszer visszakérdezni, hogy miről is van szó, egy társas összejövetelnél. Ilyenkor úgy érzem, jó lenne, ha lenne egy transzparensem, amit csak meg kéne lóbálnom időnként, hogy hahó, én amúgy hallássérült vagyok…”

Talán a hallássérültekre igaz leginkább, hogy ha nem kapják meg ezeket az alapvető figyelmességeket, akkor jobb, ha lecserélik a baráti társaságukat. Enélkül az oda-vissza működő alkalmazkodás nélkül elsorvadunk.

#3 ha munka van

,,Mivel nagyon jól beszélek, ezért a környezetem gyakran elfelejti, hogy hallássérült vagyok. Emiatt gyakran kiakad rám például a kollégám vagy a főnököm, hogy miért nem reagálok, vagy miért nem értem őt meg elsőre. Frusztráló tud lenni, mert az, hogy jól beszélek, nem jelenti azt, hogy jól is hallok.”

-mondja egy ismerősöm, és én annyira átérzem. Dolgozni, a bevételért küzdeni felelősség. És bármennyire is picsogásnak tűnik, akkor is kimondom:

megváltozott munkaképességűként dolgozni igenis szívás!

Azért, mert ott is sokszor elfelejtik, hogy nem evidens, hogy mindent értünk. És ez szörnyű érzés, mert munka folyamán lemaradni egy fontos információról egyenlő azzal, hogy a saját lábunk alól mozdul el a talaj. A munkaerőpiac ma – sajnos – nem áll készen a megváltozott munkaképességűek befogadására.

Kevés az olyan főnök, akinek jelezheted, hogy a meetingen te keringeni fogsz a teremben, hogy értsd, ki mit mond. Hogy inkább e-mailben kommunikáljatok az igazán fontos dolgokról. Pedig annyi kiaknázatlan lehetőség van egy megváltozott munkaképességűben is, ha alternatív megoldásokra is hajlandó a vezetőség.

,,Kicsit belesápadtam abba a gondolatba, hogy mi lett volna, ha tényleg elkezd égni a koli.” – miért baj, ha nem veszik észre, hogy nem hallasz?

Forrás: Pexels

#4 egyetemen

Amikor a tanárok tudják, hogy nem hall a diákjuk, de nem értik, az eléggé meg tudja nehezíteni a hallássérült hallgató életét.

,,Volt egy tanárom, aki nem bírta megérteni, miért nem tudok megtanulni németül. Hiába magyaráztam neki, hogy szájról olvasok, és egyszerűen nem megy, nem értette. A végén azt vágta a fejemhez, hogy a hallássérülésemmel takarózom. Nagyon rosszul esett.”

Szóval ilyenformán rossz tud lenni az iskolapadban is, ha a környezet nem toleráns, vagy elfelejti, hogy hallássérült is van köztük. Például névsorolvasásnál, ahol egyenesen letolás is érkezik azért, mert nem voltál ott, vagy nem jelentkeztél a nevednél, esetleg a barátnőd mondja helyetted, hogy jelen vagy, jófejségből, hogy ne stresszelj. Nekem volt egy tanárom, aki annyira jófej volt, hogy mindig, ha a nevemhez ért, meg keresett a szemével a több száz diák között. Iszonyatosan jól esett.

Nagy paradoxon ez: hallóként szeretnél létezni, de ahhoz az kell, hogy ne felejtsék el rólad azt, hogy nem hallasz jól. Hogy értsék, hogy a hallókészülék az nem szemüveg. Hogy az, hogy beszélsz, az nem jelenti azt, hogy minden akadályt könnyen veszel.

Te hogyan éled meg ezt?