,,Azt mondta ne szólaljak meg, úgysem tudok beszélni” – legmegalázóbb élményem hallássérültként

A megfélemlítés – angol szóval bullying – a bántalmazás egy fajtája. Olyan ismétlődő viselkedést jelent, amellyel egy csoport vagy egy személy egy másik csoport vagy személy feletti hatalmát igyekszik kialakítani vagy megerősíteni, az „erőegyensúlyt” ezáltal megszüntetve. Ez a felborult erőegyensúly egyaránt jelenthet társas és/vagy fizikai befolyást. A megfélemlítés áldozatát gyakran célpontnak nevezik. Szeretném azt írni, hogy soha nem tapasztaltam meg azt, hogy milyen célpontnak lenni, de hazudnék.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Az általános iskolás éveim nem voltak a legjobbak, akkor megismertem a kiközösítés érzését, azt, hogy milyen bántva lenni azért, mert kilógsz a sorból valami miatt. Ez nem újdonság, ezt a hallók közül is sokan megismerik, nem kell hozzá hallássérültnek lenni.

Ráadásul, nagyon jól tudom, hogy akkor mennyire nem létezett még a köztudatban a bullying fogalma, és mennyire nem voltak felkészülve erre a jelenségre sem a tanárok, sem a szülők. Ami azt illeti, én sem voltam rá felkészülve. Nem tudtam elmagyarázni a többieknek, hogy miért vagyok más.

Hogy tudtam volna? Én sem értettem pontosan saját magam.

Ma már pontosan tudom, miért alakultak a dolgok úgy, ahogy. Tudom, mi lett volna a megoldás. A mai generáció már kisebb eséllyel fut bele ebbe, mert kezd kialakulni a megfelelő megelőző rendszer, bár még mindig nem tökéletes a védőháló.

Persze, ez az időszak hozott egy kellemetlen utóhatást is az életembe. Miközben feltétel nélkül bíztam az emberekben, mert hittem, hogy a világ kész a változásra, és befogad engem, volt bennem egy folyamatos félelem attól, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen. Hogy majd egyszer valaki nagyon bántani fog emiatt. Összességében azonban biztos voltam benne, hogy a felnőttek világában nem leszek célpont többé. Elképzelhetetlennek tartottam.

Persze, diszkriminációval, kellemetlen reakciókkal találkoztam, de ezeket meg tudtam oldani kommunikációval. Úgy gondoltam, nem csak magam miatt kell beszélnem a hallássérülésemről, hanem a sorstársak miatt is. És ez működött.

Talán ezért is csapott arcul, amikor mégis célponttá váltam felnőttként a hallásom miatt.

Egy átlagos szombati nap volt, pont olyan, mint a többi. Kimentünk a piacra, és vittünk magunkkal kamerát is, mert újabban a hobbink közé tartozott a videóvágás és készítés. Nem került volna fel a felvétel sehová, és figyeltünk arra is, hogy ne az embereket vegyük fel, hanem a piac hangulatát, illetve saját magunkat.

A felszerelésünk miatt azonban valószínűleg tévesen azt gondolhatták a hirtelen megjelenő biztonságiak, hogy egy médiumtól jelentünk meg, és valahol a médiában megjelenő tartalmat szeretnénk engedély nélkül készíteni és leközölni. Erre rá sem kérdeztek, hanem rögtön indoklás nélkül agresszív magatartással felszólítottak arra, hogy tilos készíteni bármilyen felvételt, és tegyük el a kamerát.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Nem volt szimpatikus ez a hozzáállás (nulla szemkontaktus, támadó hangnem, utasítás ismételgetése, kérdéseink meg nem hallása, fenyegetés), értelmes emberként szép kérésre, érvelésre szót is fogadtunk volna, így azonban nem voltunk őszintén együttműködőek. Érthető módon az lett a vége, hogy elhagytuk a piac területét. Ezzel nincs is gond. Levontuk a következtetést, hogy lehetséges, hogy hibáztunk, legközelebb jogilag jobban felkészülünk, okosabbak leszünk, ha szükséges, engedélyt kérünk a helyszíntől, de a biztonsági szolgálat hozzáállásával most visszatekintve sem vagyunk kibékülve, és ugyanúgy nem lennénk hajlandóak parancsra, fenyegetésre magyarázat nélkül cselekedni.

A vita hevében történt azonban valami, ami jobban fájt, nem mintha maga az esemény nem lett volna elég csúnya. Először szembesültem a tudatlan tömeg-effektussal: mindegy, mi a vita lényege, szálljunk be mi is, savazzuk, akit csak lehet.

Így történt, hogy a tömeg közül a déltájt már félittas, kezében sörösdobozt szorongató férfi kiszúrta, hogy hallókészülékem van. Ez nem volt nehéz, lévén fel volt kötve a hajam. Tőle hangzott el az, hogy én jobb, ha meg se szólalok, úgysem tudok beszélni. (Addig a pillanatig ritkán szólaltam meg, próbáltam követni a történéseket, majd mikor megelégeltem, hogy semmi érdemi információ nem hangzik el, elkezdtem kérdéseket feltenni. Ekkor szólalt meg a férfi.)

A konfliktus ezen a vonalon is még tovább fajult, de ezt nem szeretném kifejteni.

Egy ponton túl egyébként is úgy éreztem, mintha egy furcsa filteren keresztül nézném, hogy mi történik.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Több dolog is sokkolt azon túl, hogy annyira nem vesznek emberszámba, hogy nem tárgyaló félként tekintenek ránk, hanem megelőlegezték számunkra a rosszindulatú, valamiben sántikáló, törvényszegő státuszt.

  • Sokkolt az is, hogy egy felnőtt embertől hallom ezt.
  • Sokkolt, hogy a férjemen kívül senki sem érzi ezt sértőnek.
  • Sokkolt, hogy tudtak rátenni még egy lapáttal.
  • Sokkolt, hogy mennyire keveset tudnak a hallássérültekről és milyen előítéletesek.

Azt hiszem, hányingerem volt. Azt hiszem, kiabáltam is, de ebben nem vagyok biztos. Aztán azt éreztem, meg kell magyaráznom ezeknek az embereknek, hogy miért nem gondolkoznak jól. Majd beláttam, hogy ők nem fogják megérteni.

Hallássérülten megszégyenítve

Forrás: Pexels

Az eset után pár óráig némán ültünk egy padon. Olyan gondolatok keringtek bennem, hogy utoljára általánosban éreztem magam így. Aztán az, hogy a szüleimnek milyen lehetett gyakrabban hasonlóan sztereotip megjegyzéseket kapni a saját gyerekükre, mert az még az a korosztály volt, akikhez nem jutottak el a fontos, érzékenyítő információk a hallássérültekről. A piaci konfliktusban is ők képviselték magukat.

Azzal nyugtattam magam, hogy lassan ők lesznek kevesebben. Lassan felnő az a generáció, aki már nyitottan és elfogadóan gondolkozik. Már most is sok van belőlük, látom és tapasztalom nap mint nap. Mégiscsak huszonnyolc évre esett egy ilyen helyzet, nem igaz? Az elég jó arány, nem? Egyébként is úgy látom a fiatalabb hallássérülteken is, hogy nekik már könnyebb, mint nekem volt, és ez jó.

Engem ez is motivál minden cikkem megírásánál, és ezért keresek vendégszerzőket is, mert fontos, hogy minél többen bemutatkozzunk. Legyünk láthatóak, terjedjünk, meséljünk.

A malmok lassan, de biztosan őrölnek.