Niki kutatásában részt venni olyan volt, mintha beültem volna egy pszichológushoz, és kiönthettem a szívemet arról, hogy mi minden nehézséggel kellett megküzdenem hallássérültként az oktatásban. És végre nem kellett rosszul éreznem magam amiatt, hogy (kivételesen) panaszkodom, mert Niki megírta a szakdolgozatának összefoglalóját, és hát...ezek létező problémák! De olvassátok el ti is!

*

Niki vagyok, idén végeztem  az ELTE PPK-n, Andragógia szakon. (Értsd: Amíg a pedagógia a gyermekek nevelésével, képzésével, oktatásával foglalkozik, addig az andragógia a felnőttekével.) Szakdolgozatomban egy számomra rendkívül érdekes témával, a hallássérültek  tanulási életútjával, az egy életen át tartó tanulásuk során jelentkező kihívásokkal és azok megoldásaival foglalkoztam. Azaz, hogyan vannak jelen a hallássérültek az oktatásban.

Magam is hallássérült vagyok, viszont már az óvodától kezdve integrált intézményekbe jártam, a családomat, a barátaimat, és úgy a tág értelemben vett környezetem is kizárólag hallók teszik, tették ki.

Általános-középiskolai tanulmányaim során sokszor éreztem, hogy a többségi iskolákban valóban túlterhelt pedagógusok jelentős része nem tudja jól kezelni azt, ha osztályában hallásérült tanuló is található. Legtöbben beültetik az első soros padok egyikébe a hallássérültet, és a tanévsorán csak ritkán figyelnek rá különösebben.

Aztán az ELTE-n eltöltött első évem során találkoztam egy remek oktatóval, akinek három gyermeke közül a legidősebb szintén hallássérült, és miután teljesítettem kurzusát, a jegyen túl kaptam tőle írásbeli értékelést is, amelyben benne volt, hogy példaként hozna fel gyermeke előtt, merthogy szorgalommal igenis sokra vihetjük.

Ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy vajon valóban elég-e a szorgalom, hogy valaki hallássérültként eljusson a felsőoktatásig, diplomáig?

Bár saját akadályaimra a tanulási életutam során előbb-utóbb mindig sikerült megoldást találnom, kíváncsi voltam, vajon milyen kihívásokkal találkoznak sorstársaim, és hogyan oldják meg azokat?

Kutatásom során készítettem kérdőívet hallássérültekkel, hét diplomás hallássérülttel interjúztam, továbbá beszélgettem olyan szakmák képviselőivel is, akik munkájuk során találkoznak hallássérült tanulókkal. Oktatókkal minden fokon, iskolaigazgatóval, iskolapszichológussal, vizsgálatvezetővel – a Kognitív Idegtudományi És Pszichológiai Intézettől, a SINOSZ elnökével és egy esélyegyenlőségi koordinátorral is.

Fogadok, hogy Te is mindig legelöl ültél, pedig szívesen ültél volna néha hátra. Forrás: Pexels

Fontos a családi háttér és a korai fejlesztés

Nos, az kétségtelen, hogy minden szempontból rendkívül fontos a támogató családi háttér. Támogató családi háttér az, ahol a szülők, családtagok elfogadják, hogy a gyermek hallássérült.

Azt gondolom, hogy ez egy nehéz feladat, és Magyarországon többek között az is nagy hiba, hogy amikor megszületik a diagnózis (nem csak a hallássérülés esetén), az érintettek nem kapnak szakszerű segítséget a feldolgozás folyamatához.

Az esetek többségében nem találkoznak pszichológussal, aki például elmondhatja nekik, hogy a hallássérülésért sem ők, sem a gyermek nem hibás. Hogy mind a szülők, mind a hallássérült gyermek ettől függetlenül egy szerethető lény.

Ha nem is pszichológus támogatja őket lelkileg, egy-egy „személyi segítő” nem ártana, aki pozitív példákkal, kitaposott utakkal reményt ad a szülőnek és a gyermeknek egyaránt.

Nem véletlen az, hogy mire eljutnak az oktatási intézményekbe, szinte ellenséget látnak már az iskolaigazgatóban, vagy éppen a pedagógusokban is.

Szóval a támogató családi háttér elfogad, aztán pedig azon kezd el gondolkozni, hogy miként lehet fejleszteni a gyermeket.

Kutatásom eredményei alapján a többség számára a harmadik életkor környékén derül ki a sérülés, de sokan az óvódában, vagy iskolaérettségük előtt jönnek rá a halláscsökkenésre. A nagy többség logopédussal kezdi meg a korai fejlesztést, szurdopedagógushoz jóval kevesebben fordulnak, illetve nagy segítségforrás még a családtagok kiemelt figyelme (játszva tanulással például).

Még mosogatás közben is tanítható egy hallássérült gyermek. Forrás: pexelsAz eredmények tükrében a megkérdezettek a korai fejlesztés legnagyobb előnyének

• a jobb kommunikációt (szebb kiejtést, szinonimák használatát, választékos beszédet),
• a hallótársakéhoz hasonló iskolai eredményeket,
• az önértékelés javulását,
• a szebb olvasást,
• a jobb beszédértést (hogy jobban támaszkodnak hallásmaradványukra),
• illetve azt tartják, hogy csúszás nélkül fejezik be tanulmányaikat.

Szegregáció vagy integráció?

Korábban tévesen azt hittem, hogy attól függ, hogy melyik típusú oktatási intézménybe kerül egy hallássérült, hogy halláskárosodása milyen mértékű (Súlyos hallássérülés = Szegregált intézmény).

Úgy tűnik, hogy a valóságban

• a szegregált, speciális intézményben a hallássérült szülők gyermekei tanulnak, mert korábban ők is ott fejlődtek, és ott látják megfelelőnek a nyelvi-kulturális közeget (például a jelnyelv elsajátítását).
• Integráltan, többségi intézményben pedig a halló szülők jobb képességű gyermekei járnak, akik magasabb tudást, jobb szakmát szeretnének gyerekük számára.
• Továbbá vidékiek esetében a legközelebbi befogadó intézményekbe kerülnek a hallássérült gyerekek.

Nehézségek mindig vannak, csak eltérő mértékben. A leggyakoribbak a következők.

#1 A hallássérült többség számára a legnagyobb probléma az, hogy nem, vagy nagyon nehezen tudnak jegyzetelni.

Ennek oka, hogy túl sok felé kell figyelniük, szájról olvasnak, táblát, prezentációt, ábrát, könyvet kell követniük. Nagy akadály még a tanárok túl gyors tempója, hogy az oktatók mozognak, elfordulnak tőlük előadás közben, nem artikulálnak eléggé, illetve halkan beszélnek.

Nem lehet elég gyorsan írni ahhoz, hogy jegyzeteljünk is, és ne maradjunk le arról, amit mond a tanár. Forrás: pexels

#2 A másik nagy nehézség, hogy sokan nem tudnak idegen nyelvet tanulni.

Legalábbis nem nyelvvizsga szinten. Sokuk számára nagy gond a helyesírás, és nem tudnak annyi időt eltölteni egy nyelv megtanulásával, hogy tökéletesen menjen az írás. Bizonyos fokú sérülésnél pedig nem segítség, ha egynél többször hallgathatnak meg egy idegennyelvű hanganyagot, vagy hogy felolvassák nekik a szövegeket, mert nem lehet a hasonlóan hangzó betűket úgy artikulálni, hogy hallássérültként különbséget tegyenek közöttük. Az ő esetükben ne ragaszkodjunk a nyelvvizsgához, tanuljanak meg olyan szinten egy (vagy több) idegen nyelvet, amely a mindennapi életükhöz, választott szakmájukhoz szükséges.

#3 Nagy probléma még, hogy jóval kevesebb tapasztalatuk van, mint az épeknek, így a tananyagok túlságosan is idegenek lehetnek.

Sokkal jobban kellene törekedni arra, hogy gyakorlatot szerezzenek! Bár egy jó prezentáció minden diák, hallgató számára segítség, de hallássérültként kifejezetten támaszkodnak rá. Egy jó ábra, egy könnyen érhető táblázat, és a jól strukturált szöveg nagyban segít nekik mind a megértés, mind a bevésés, mind az információ előhívás során.

Az eredmények tükrében azt láttam, hogy a diplomás hallássérültek több „akadályt” képesek voltak megugrani, ők találtak megoldást arra, hogy túl sok a tananyag, kevés az ábra, nem jól strukturált a szöveg és még sorolhatnám.

A tananyag megértése kulcsfontosságú

A jegyzetelés a felsőoktatás előadásain, szemináriumain is nehézséget okoz, a sok idegen szóval, nagy termekkel, nyüzsgő tömeggel.

A legnagyobb segítség minden fokon (alap, közép, felső) az lenne, ha előre kapnának jegyzeteket. Így egy-egy idegen szónak is utána tudnának nézni, és ha valamit nem értenek, meg tudják kérdezni a pedagógust, oktatót és úgy egyáltalán, követni tudnák az órák anyagát.

Nem azért vágunk ilyen képet, mert nem akarunk figyelni, hanem mert akarunk, de nem tudunk.  Forrás: PexelsA legegyszerűbb talán ez a jegyzetátadás online formában történhetne meg, így nem jelentene plusz költséget a pedagógusoknak, az idejükre persze szükség van.

Továbbá, ha például egy word dokumentumot kapnának a tanulók, hallgatók, akkor egyénileg tudnák azt színezni, más betűtípusra tenni, egyszerűen a sajátos igényeikre formálni, amellyel eredményesebben tanulhatnak. Ez a jegyzet már csak azért is fontos lenne, mert amíg az általános iskolában táblára is írnak a tanárok, addig középfokon már csak ritkán, és prezentációt sem alkalmaznak.

A szorongás nem a vizsgától van, hanem mert nem tudnak megfelelően felkészülni

A gyakran nem befogadó kortársak piszkálódásain- vagy legalábbis, hogy nem támogatják a hallássérülteket -, túl már ez is szorongást okoz számukra. Szorongásról szinte mindannyian adtak visszajelzést, a diplomások körében ez a főiskolán, az egyetemen változik meg, ahol befogadó, segítő társakkal találkoznak.

Milyen az ideális pedagógus?

Olyan, aki nem sajnálja a hallássérültet, hanem észreveszi, figyel rá. Például azzal, hogy jegyzetet nyomtat számára.

Mert bizony nem az első pad a megoldás! A diktálást sürgősen el kell felejteni!

Ha pedig ódivatúak maradunk, és nem készítünk jegyzetet, akkor legalább a kikölcsönözhető könyvek lehessenek tovább a hallássérülteknél!

Sokan a könyvekből igyekeznek pótolni, amit az előadásokon nem hallanak, de ez a felső fokokon embert próbáló feladat és kimerítő. Forrás: PexelsNagy segítség az is, ha megengedjük a diáknak, hogy ugyanazon tárgyat, kurzust több oktatótól is meghallgathasson, mert lehet, hogy egy másik előadásban előbb megérti  a bonyolultabb tananyagokat is. Igen, már alapfokon is!

Lépjünk túl a számokon!

Fentebb már említettem az iskolaértékelést. Nekem 17 évig „kellett várnom”, hogy megkapjam az elsőt.

Mennyivel hasznosabb lenne ez a megoldás a szokásos ötfokozatú jegyek helyett!

Ha a pedagógusok, oktatók egy-egy teljesítményt követően felsorolnák, hogy miben volt jó a tanuló, hallgató, és hogy mik azok a területek, ahol bizony fejlődni kellene még, akkor lehet, hogy többen szereznének jobb szakmát, tanulnának akár felsőfokon, és nem kapaszkodnának annyian mindenáron a segélyekbe.

Rosszul esik egy hármas, ha közben tudjuk, hogy a rákészülésünk ötöst érdemel. Forrás: Pexels

Van fogyatékos ügyi koordinátor, csak nem tudnak róla

Nagy hiba még, hogy az intézményi koordinátorok nincsenek eléggé megfizetve, nem teljesállásban végzik a hátrányos helyzetűekkel való foglalkozást.

Ennek köszönhetően az általam megkérdezett hallássérültek háromnegyede nem is találkozott velük, vagy nem kaptak valóban hasznos segítséget tőlük.

A kérdőív 105 kitöltőjéből 73-an, a 7 diplomás interjúalanyból pedig 5 jelezte, hogy mindenért nekik kellett menniük, minden segítségért szinte könyörögniük kellett. Nyilván kétoldalú dolog ez, mert elvileg minden intézmény weboldalán szerepel a koordinátor elérhetősége, szóval a hallássérült is tudja, tudná keresni, de a többség tanulmányai során nem találkozott az intézményi koordinátorukkal.

Erre megoldás lenne, ha a koordinátor, amikor az új hallgatók bekerülnek az intézménybe, akkor végigjárná az osztályokat, csoportokat, és megkérdezné, hogy kinek mire van szüksége.

Azzal, hogy nem csak a többletpontok alapján szűrné ki a hallás-, vagy más sérülteket, sokkal több problémára világíthatna rá. Több „épnek” gondolt hallgatóról derülne ki például, hogy diszlexiás, és azért nem megy neki a nyelvvizsga harmadszorra sem.

Írásom elején említettem már a személyi segítést. Az alap-közép-fokon is nagy támogatás lenne még, hogy egy már végzett hallgató mondja el tapasztalatait. Különösen fontos a jól informáló, pontos weboldal is, ahonnan információkat nyerhetnek, hiszen a többség számára hatalmas probléma a telefonon való kommunikáció.

Ki jut el a diplomáig?

• Leginkább az integrált intézményekben tanulók.
• Akik érthetően beszélnek.
• Akik foglalkoznak az anyagokkal, színezéssel, jegyzetkészítéssel, gondolattérképpel, táblázattal, vizuális elemekkel való elhelyezésekkel.
• Akik könyvtárba járnak és folyamatosan kutakodnak online.
• Akik, ha problémájuk adódik, addig nem nyugszanak, míg megoldást nem találnak rá.