,,Meguntam, hogy a jelen helyett mindig máshol vagyok.” – ilyenek az ünnepi összejövetelek hallássérült szemszögből

A karácsonyi ünnepekben mindig is lesz egyfajta kihívás hallássérültként, hiszen ha sok ember van egy helyen, az mindig kommunikációs kihívás, amit meg kell oldani valahogy. De hogy?

Konkrét tippeket már kaptatok, most szemszögeket szeretnék meg bemutatni. Hogyan éli meg a családi összejöveteleket egy gyerek, egy tini, egy fiatal felnőtt, majd egy koros hallássérült? Ki hogyan oldja meg ezt a kommunikációs gordiuszi csomót? Egypercesben elmondom.

Zoárd, 8 éves

Megint olyan furcsa a hangulat. Valami van a levegőben, valami történik. Nem tudom, pontosan, mi, mert mindenki úgy rohan. Anya homloka fénylik, reggel óta takarít. Meg főz. Előszedte azokat a tányérokat, amit mindig csak ilyenkor, karácsonykor szokott elővenni, amikor nagyon sokan vagyunk. Ma is sokan leszünk. Ma van az a nap, amit anya emleget, hogy még Mimi néni is eljön, messziről.

,,Meguntam, hogy a jelen helyett mindig máshol vagyok.

Forrás: Pexels

Sült hús illat van, az utolsó pillanatban anya elrohan zuhanyozni és felöltözik. Anya ilyenkor nagyon szép. Aztán folyton az ajtóhoz megyünk, mert nyitni kell, valaki jött.

Ilyenkor apa mindig mondja, hogy csengetnek, de azt én nem mindig hallom. A szurdopedagógus nénim elmagyarázta, hogy majd idővel megtanulom.

Sok az ember. Mind odajönnek, megölelnek, kezet fognak velem. Kicsit izgatot vagyok, bizsergek, tetszik a nyüzsgés. De kicsit nehezen igazodok ki abban, hogy mi történik, pedig nagyon figyelek. De amit értek, azt sem értem mindig, mert nem tudom mit jelent. Mint amikor olvasunk a tanító nénivel, és találkozunk valami új szóval. Elolvassa az egész osztály, még a Peti is, aki a legrosszabbul olvas. És aztán a tanító néni jól elmagyarázza, mit is jelent az a szó. A tanító nénim amúgy majdnem mindig értem, mert elöl ülök, és nagyon figyel, hogy mindig felém forduljon.

De akik most vannak itt, azok nem figyelnek erre úgy, mint a tanító néni, vagy anyu, vagy apu. Még úgy se, mint a testvérem, ő néha direkt nem fordul felém, mert hülye. De utána anya rászól, és bocsánatot kér. Akik itt vannak, ők úgy csinálnak, mintha itt se lennék. Csak érzem, hogy néha rólam beszélnek, meg rám néznek, mosolyognak, megcsipkedik az arcom vagy puszit adnak. Nem szeretek velük puszilkodni. Inkább a részletekre figyelek. Pityu bácsi bajuszáról nem bírom levenni a szemem, ahogy mozog. A nagyinak pedig olyan fehér a haja, nagyon tetszik. Annyira sokféle mindenki,  és annyira figyelek, hogy úgy érzem, túl kicsi a szemem ahhoz, hogy mindent lássak.

,,Meguntam, hogy a jelen helyett mindig máshol vagyok.

Forrás: Pexels

Anya próbál néha beszéltetni, de nem merek. Olyankor mindenki engem néz, nem szeretem. Inkább az ölébe ülök, és figyelek. Csak rázom a fejem, és csak neki beszélek, vagy apának. Kérek egy sütit. Az jó nagyon még a karácsonyban, hogy ilyenkor minden olyan finomabb. Aztán annyira figyelek, hogy elfáradok. Elalszom.

Zita, 17 éves

Unom. Tizenhét éve ugyanaz a vágókép. Összejönnek ugyanazok az emberek, és ugyanazt csinálják. Felteszik ugyanazokat a kérdéseket, amin már nem lepődöm meg, sőt, az még jó is, mert így akkor is tudok rájuk válaszolni, ha nem hallom. Hogy nincs barátom, hogy a suli jó, tanulok, persze, és elhadoválok valamit arról, hogy mik a terveim a jövőre nézve.

Néha nem értem, hogy mit mondanak, olyankor zavarba jövök. Érzem, hogy a meleg felkúszik a nyakam aljáról a fejem búbjáig, és tudom, hogy vörös a fejem. Nem tudom kezelni a helyzetet, de ilyenkor szerencsére a tesóm vagy anyámék kisegítenek: elismétlik a kérdést, vagy válaszolnak helyettem.

,,Meguntam, hogy a jelen helyett mindig máshol vagyok.

Forrás: Pexels

Mikor gyerek voltam, nem érdekelt annyira, ha nem értem, mi történik. Most már unatkozom, és igyekszem becsatlakozni, de nem mindig tudom, hogyan. Lenne is véleményem, de félek magabiztosan megnyilvánulni, mert mi van, ha valaki szavába vágok éppen, vagy nem hallottam, hogy valaki mesélte vagy kérdezte már azt, amit én. Így többnyire csak támasztom az asztalt, meg hallgatok.

Hallgatni amúgy jó. Olyankor, úgy veszem észre, olyan dolgokat is megtudok, amit nem mindenki.

Néha belehallgatózok mások privát beszélgetésébe, és anyuék sokszor meglepődnek, honnan veszek bizonyos információkat. Meg amúgy is, a háttérből minden olyan másabb, mint benne lenni a beszélgetésfolyamban. Sokoldalúbb, mozgékonyabb, tisztább. Olyan, mintha filmet néznék.

Általában kilógok a cigisekkel az udvarra, ahol könnyebb követni, ki miről beszél, és könnyebb becsatlakoznom is. Csak emiatt gyújtok rá én is, egyébként ritkán dohányzom, igaz a mondás, hogy a cigisek összetartanak. Mellettem van a tesóm is, ő már ismer. Minden rezdülésemből tudja, mit értek és mit nem. Ismétel, összefoglal, kisegít a szorult helyzetekben. A suliban és a bulikban általában a barátnőim azok, akik betöltik ezt a szerepet, és ilyenkor eszembe jut, mi lesz akkor, ha ők majd nem lesznek mellettem mindig.

Akkor majd mit fogok csinálni?

Zsombor, 27 éves

Szeretem a karácsonyi összejöveteleket. Igaz, csak tavaly óta. Előtte teljesen kivontam magam alóla. Jelen voltam fizikailag, de fejben nem. A kamasz éveimben a próbálkozásaim sorra meghiúsultak, úgyhogy feladtam. Nem volt elég, hogy nem figyeltek oda a fülemre, de csak azért sem vettek komolyan, mert kamasz voltam.

A próbálkozások helyett inkább olvastam. Eleinte könyvet, később, mikor már volt okostelefonom, azon olvastam neteztem vagy cseteltem a barátaimmal. Úgy fogtam fel, hogy ha nem megy a kommunikáció a jelenlévőkkel, akkor legálisan időzöm máshol a jelenlétükben.

Miért kellene tekintettel lennem rájuk, ha ők sincsenek tekintettel rám?

,,Meguntam, hogy a jelen helyett mindig máshol vagyok.

Forrás: Pexels

Tavaly viszont valami történt. Talán elegem lett. Talán meguntam, hogy a jelen helyett mindig máshol vagyok. Talán azt gondoltam, nem veszíthetek semmivel semmit, mert úgyis csak évente egyszer találkozunk. Elkezdtem beszélni arról, hogy milyen úgy hallani, ahogy én hallok. Először megszeppent mindenki, aztán kérdezni kezdtek. Kiderült, hogy féltek eddig rákérdezni. Sose volt olyan jó még együtt lenni, mint akkor. És évről évre jobb lesz.

Már előbb el kellett volna kezdenem velük erről beszélni. De ez ilyen: néha meg kell érnünk a megfelelő pillanatra.

Nóra, 33 éves

Úgy készülök a karácsonyi családi összejövetelre, hogy nincsen bennem görcs. Nyugodt vagyok, várom, hogy együtt legyünk, szívesen sütök és főzök. Nincs bennem megfelelési kényszer, és azt hiszem, az utóbbi évek után most először tudom magabiztosan kezelni a kommunikációs helyzeteket.

Kedvesen átterelem a vendégeket világosabb szobába, ha nekem úgy jobb. Az “ismételd el kérlek”, a “nem értem” és a “ne takard el a szád” olyan könnyedén siklik ki a számból, mintha azt mondanám, adja oda a keze ügyébe kerülő üdítős üveget.

Amikor először mondtam ezt, még feszélyezett voltam.

Féltem a reakcióktól, attól, hogy parancsolgatásnak veszik, vagy hogy direkt nem vesznek majd róla tudomást. Aztán úgy éreztem, hogy ha ők ennyire odafigyelnek rám, akkor nekem is oda kell figyelnem legalább ennyire, ha nem jobban, rájuk. Emiatt aztán minden idegszálam a többiekre való figyelemre használtam, nehogy figyelmen kívül hagyjak bármit is. Emiatt aztán lemaradtam a pillanatok megéléséről, és hullafáradtan ültem az asztalnál az arcomról levakarhatatlan műmosolyal az utolsó pár órában.

Most már ezeket nem csinálom. Elkezdtem magamat előtérbe helyezni. Arra figyelni, hogy az ő odafigyelésük tulajdonképpen azért segít, hogy az ő szintjükre tudjak emelkedni kommunikációban.

Nem kell ezért többet tennem, vagy végletekig, szolgalelkűen hálásnak lennem.

Így aztán el tudok mélyülni a csillagszóró fényében, fel tudok állni, ha kimerültem, és vissza tudok vonulni kicsit regenerálódni anélkül, hogy azon stresszelnék, mit gondolnak rólam. Át tudom adni a páromnak a stafétabotot, hogy ő foglalkozzon mindenkivel, míg én nem vagyok. Nekem azóta boldog és békés az Ünnep.

,,Meguntam, hogy a jelen helyett mindig máshol vagyok.

Forrás:Pexels

Top